"Négycsillagos tehénwellness"- Interjú Hartay Csabával

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

A Szarvason élő Hartay Csaba többkötetes költő és újságíró, aki irodalmi munkássága mellett egy szarvasmarha-telepen dolgozik vezetőként. A rigókkal együtt ébred, de előfordul, hogy a rigók még mély álmukat alusszák, amikor ő már rég talpon van. 

Egy tejgazdaságban dolgozol. Hánykor fekszel és hánykor kelsz? Hogy indul a nap a telepen?

Az ember az egyetlen olyan élőlény, aki akkor fekszik le, amikor nem álmos, és akkor kel, amikor nagyon álmos. Én is ezt gyakorlom. Mondjak időpontokat is? Este tízkor már biztos, hogy alszom, és ennek az az oka, hogy álmos vagyok addigra. A felkelés pedig megdöbbentő. Éjjel kettőkor kelek. Kimegyek a fürdőszobába, vécé, pár korty víz, és visszafekszem aludni. Komolyan hülyéskedve pedig volt idő, amikor négykor keltem, mert én vittem a tehenészjáratot a telepre. Sőt, olyan is volt, hogy éjjel háromkor indultunk lucernát rendsodrózni. Az alapokkal kezdtem. Nem árt tudni, hogy mit kell számon kérni egy-egy beosztásnál. Mi a feladata például a fejősöknek, az elletősnek és a borjásznak. A Word alá is húzogatta ezeket a munkaköröket, biztos különlegesek. Manapság fél hatkor kelek, és hat, negyed hét körül érek ki a telepre. Nem akkora horror. Sok munkás kijár autóval. Így, mire megérkezem, már megy a fejés, az etetés. Egy ekkora tehenészetben minden nap tartogathat meglepetést. Elromlik, eltörik, megreped, kigyullad, füstöl, szivárog, folyik, ömlik. És akkor lehet alkatrészért rohangálni.

Tavaly Aranykalászos gazda lettél. Elmondanád, milyen felelősséggel jár ez a tisztség, hogy pontosan mit takar?

Az csak egy papír. Az EU támogatta ezt a tanfolyamot, én meg elvégeztem. Aki beiratkozik, az általában meg is kapja a bizonyítványt a végén, csak fizesse be a zsetont. Ennek ellenére én tényleg tanultam a vizsgákra, úgy voltam vele, nem árt, ha tudom is az alapokat. A gyakorlati részét tíz éve művelem, egy kis elmélet nem ártott. És innentől van egy papírom arról, hogy mezőgazdasági alapismeretekkel rendelkezem. Ami később jól jöhet pályázatoknál. Újságírói végzettséggel nem hinném, hogy lehetne hivatalosan működtetni egy ilyen vállalkozást. Kellett az igazolás, ennyi történt. „Az első költő, akik aranykalászos gazda lett” - Podmaniczky Szilárd készített velem interjút ennek apropóján a Librariusra, elég nagy látogatottségot generált a cikk. A versírás ritkán párosul tehenészettel, ez lehetett az oka. 

Térjünk rá a tejre. Magyarországon nagyon sok Lengyelországból, Szlovákiából importált tartós tejet adnak el, ezek -főleg a nagy áruházláncokban- gyakran 30-40%-kal olcsóbbak, mint a hazai termékek. Mi ennek az oka,  ezeknek az országoknak a tejágazata ennyivel hatékonyabb? Vagy rosszabb minőségű termékekről van szó?

Igen, ezek általában rossz minőségű tejek. Nem mindegy, mennyi fehérjét és zsírt tartalmaz a tej. Ezt a beltartalmat professzionális takarmányozással lehet elérni. Nem mindegy milyen és hányféle kiegészítőt kapnak a tejelő szarvasmarhák mondjuk a siló vagy a lucernaszéna mellé. Ez egy külön szakágazat, a szarvasmarha takarmányozása. Ha erre áldozol pénzt, energiát, akkor jó tejet lehet produkálni. Sok olyan tehenészet van, nem csak külföldön, itthon is, ahol erre nem fektetnek hangsúlyt, így a tej is gyengébb minőségű ott. Elhiszed, hogy azt sem tudom, mennyibe kerül a teszkóban vagy bárhol árult ilyen kamu „tej”? Gyermekkorom óta a tehenészetben fejt tejet iszom, soha nem vettem boltban tejet. De olvasok róluk, meg hallottam a reggeli ital kifejezést. Meg frissföl, ilyenek, tejföl helyett. A mi tejünkből túrót is készítünk, itthon, házilag. A feleségem kezdte el pár éve, és sokkal jobb, mint a boltban kapható.

A hazai tejfeldolgozóipar, bár stratégiai ágazatnak számít, összességében veszteségesen működik. Mi ennek az oka, a magas ÁFA, vagy az, hogy az emberek kevés tejet fogyasztanak, esetleg az olcsóbb, import termékeket választják? Hogyan lehetne ezen változtatni, és milyen innovációkkal lehetne fejleszteni ezt az ágazatot? 

Vannak pályázatok, támogatások. Ezeket folyamatosan figyelni kell, és minél többre pályázni. A tej felvásárlói ára még mindig nagyon alacsony az előállításához feccölt összeghez képest. Ha nem lenne például földalapú támogatás, vagy bármilyen más, időszakos pályázási lehetőség, be lehetne csukni a boltot. Sokan siránkoznak, hogy minden tré, semmi sem működik, nem éri meg csinálni. Igen, dolgozni mindig kényelmetlen, márpedig munka nélkül aránylag nehéz pénzt produkálni. Az ágazat fejlesztése folyamatos, de nem biztos, hogy mindenki részesül a jóból.

Vidéken sok kistermelőnél, városokban pedig a piacon is lehet házi tejet venni. Érdemes házi tejet venni, minden esetben jobb minőségű, és kevesebb tartósítószert tartalmaz, mint a bolti? Mire kell odafigyelni a tejvásárlás során? 

A házi tej elvileg semmilyen tartósítószert nem tartalmaz. Láttam már ilyen tej automatákat, biztos megéri üzemeltetni. De nem nekünk. Nálunk van 350 tejelő tehén, napi 10 000 kg tejet értékesítünk. Ennyit nem hinném, hogy egy-két nap alatt el tudnánk adni a környéken, apránként. Jön egy kamion, egyben elviszi, és nincs vele gondunk. A tej nem gumilabda, nem lehet hónapokig tárolni egy raktárban, hogy majd eladom, ha jön a gyereknap. Tejvásárlásnál pedig érdemes nézni, mikor jár le, nehogy aludttejet vegyél. Másrészt pedig a beltartalom is jelöli a minőséget. A mi tejünknek 3,86 az évi átlagos zsírja, és 3,36-os a fehérjéje. A szleng is azt mondja erre, hogy zsír. 

2013-ban 15%-al bővült a haza tejtermelés, és az export is növekedett. Melyik országokban keresik leggyakrabban a magyar tejet, és miért? Ti mely országokba exportáltok? 

A mi tejünket jelenleg Romániába adjuk el. Ennek egyszerű oka van, ők adnak érte a legtöbb pénzt. De adtunk már el egy nemzetközi szállítmányozó cégen keresztül Görögországba, Olaszországba és Bulgáriába is. A mi tejünkből legtöbb esetben sajtokat, joghurtokat állítanak elő. És azért, mert jó a minősége. És ezt a minőséget meg is fizetik.

Van kedvenc tehened, teheneid? Fűződik hozzájuk valamilyen sztori? Van említésre méltó tehenes történeted?

Minden szarvasmarhának van központilag nyilvántartott száma. De mi nevet is adunk nekik, ami felkerül a kartonjukra. Mondjak párat? Rebben, Pöre, Cókmók, Brucella, Sunyi, Csöpi, Patkány, Rúg, Vidám. Volt egy tehenünk, a Misu nevű, amelyik rendszeresen kidobta az istállóban szalmát terítő munkatársat az etetőútra. Elég volt közel menni hozzá, az meg a fejével nekiment az embernek, megemelte és már kész is volt a mutatvány, amit a Rippel fivérek is megirigyeltek volna. Ha újonc jött a telepre, az öreg rókák mindig odacsalták Misuhoz, hogy barátkozzon vele. Ez egyfajta beavatás volt. Komolyabb baleset szerencsére nem történt. Van egy másik, kedvenc történetem is. Az üszők közt figyelni kell az ivarzókat, majd kifogni és megtermékenyíteni. Egy ilyen istállóban száz üsző is lézeng. Az oda beosztott munkatárs egyik feladata pedig az, hogy felírja a „folyatós” egyedek fülszámát. Az inszeminátor kiballagott az üszőkhöz, majd megkérdezte, melyik folyat. Az üszős pedig bemutatott a közel száz üsző közé, majd ennyit mondott: az a tarka. Tudni kell, hogy minden tehenünk fekete-fehér, tarka, azaz holstein-fríz.

Hogyan bántok a tehenekkel? Más marhatenyésztők a zenehallgatásra esküsznek, mások meg sört adnak az állatoknak, hogy jobb legyen a tejük és a húsuk. Nálatok van bevált módszer?

Állatjóléti szabályok és előírások szerint tartjuk a teheneket. Ezeket ráadásul még napi szinten dokumentálni is kell. Legyen megfelelő méretű és minőségű helye az állatnak. Fedett istálló, friss alom és ideális klíma. Ivóvíz, takarmány és ápoltság. Valaki egyszer kérdezte, hogy télen fűtünk-e az istállókban. Nincs az a világméretű rezsicsökkentés, ami ezt lehetővé tenné. Egyébként meg igen, szarvasmarhákkal fűtünk az istállókban. Belehelik maguknak szépen. A tehénnek ráadásul ez a hideg abszolút kedvez, ebben érzi jól magát. A hőstressz az, amit nem bírnak a marhák. Olyankor az étvágyuk lecsökken, a tejtermelés is visszaesik. (Mostanában például 10500 kg tejet fejünk naponta. De júliusban, a legnagyobb kánikula idején ugyanennyi tehénnel van, hogy ezer, ezerkétszáz kilóval is kevesebb a napi hozam.) Nyáron ventillátorok működnek az istállókban, és kint, a nyári szálláson pedig vízporlasztó berendezésekkel hűtjük az állatokat. Van még lábfertőtlenítés, lábfürösztés a tehenek részére. Ezt egy, a fejőházban létrehozott speciális berendezés segítségével, habosítással végezzük. Négycsillagos tehénwellness. És minden évben kétszer körömápolás a teljes tenyészállományon. Ezt egy erre szakosodott cég hajtja végre. De az egyedek alkalmankénti körömápolását mi is elvégezzük, ha szükséges. Ezek a dolgok nagyban összefüggnek azzal, hogy mennyi tejet ad a tehén. A komfortérzet pozitívan hat a tejhozamra. Ja, és a legfontosabbak. A sör meg a zene. Igen, majdnem kapnak sört a tehenek. Csak ez sörtörköly. Ez a sörkészítés egyik mellékterméke. A sörgyártásnál nyerik, és a kifőzött malátának maradékából áll. Nagyon vizenyős, de tápláló, könnyen emészthető takarmány. A fejőházban pedig zene szól. Itt egy kicsit kegyetlenek vagyunk, mert nem olyan zene szól, amit a tehenek szeretnek, hanem amilyet a fejőnők.

Szarvason élsz. Ha felkérnének egy turisztikai könyv megírására, mit emelnél ki Szarvasról? Miért érdemes odalátogatni? Sőt, miért jobb szerinted vidéken élni, mint Budapesten vagy más nagyvárosban?

Nem tudom, jobb-e itt élni, mint máshol. Nem próbáltam például azt sem, milyen lenne Sopronban élni. Vagy Röjtökmuzsajon. Vannak érvek a város mellett, nem kevesebb, mint az egész életem, a múltam, a kalandok, amiket meg is írtam a Lerepül a hülye fejetek című regényemben, de a verseimben is visszaköszönnek szarvasi arcok, terek, épületek, helyszínek. És a Holt-Körös. Ami nélkül nem ragyogna így Szarvas. A Nyúlzug, a félsziget, a csend hazája. Szeretem Szarvast, nem tervezem, hogy lelépek innen. A munka is ideköt. Hogy vigyük fel Budapestre a teheneket? Meg minek? Jól vagyunk mi itt. És vidéken mindig olcsóbb a sör a kocsmákban, ez pedig elég erős érv, azt hiszem.

„Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez az igazság”- Interjú Győrffy Ákossal

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Magyarországon állítólag minden második ember költő. Akár hihető, akár nem ez a túlzásba vitt állítás, azzal mindenki egyetért, hogy hazánkban a csak művészetből megélés vajmi keveseknek adatik meg. Néhány költő polgári foglalkozásának jártunk utána, avagy mit csinál a magyar költő, ha nem verset ír?

Első alanyunk Győrffy Ákos Aegon és Mészöly-díjas szerző, aki jelenleg szociális munkásként dolgozik egy hajléktalanszállón.

(Fotó: Bach Máté, Vagány Históriák)

Széchenyi István írja a Naplójában: „Megértem, hogy némely ember hosszas bántalmazások és megalázások után, melyek ellen védekezni nem tud, végül önérzetét, s minden hajlamát a becsületességre és érvényességre elveszti, és a legaljasabb vétkekbe és bűnökbe süllyed.” Előfordul, hogy teljesen lemondtok egy hontalan emberről? Mert lehetetlen segíteni rajta, túl agresszív, elutasító, annyira önsorsrontó tehát, hogy a viselkedésével mások testi épségét veszélyezteti. Mi történik a leglehetetlenebb emberekkel? Van részmegoldás?

Hát, bonyolult, összetett, megválaszolhatatlannak tűnő kérdés… Öt éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Ez az öt év elég volt ahhoz, hogy találkozzam ilyen „lehetetlen” emberekkel, magyarán olyanokkal, akik önmagukról és a világról is régen lemondtak már. Vagy talán pontosabb úgy, ha azt mondom, végérvényesen elfordultak önmaguktól és a világtól. Olyan emberek, akik számára a külvilággal való kapcsolat egyetlen megmaradt formája az agresszió. A hajléktalanszállók funkciója pedig nem az, hogy az ilyen emberekkel bármit is kezdjen. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez az igazság. Ezek a „leglehetetlenebb” emberek általában börtönben végzik vagy meghalnak erőszakos halállal. Tertium non datur.

Mit érzel reggelenként, a munkahely ajtaján belépve? Van olyan idézet, mondat, amibe ilyenkor belekapaszkodhatsz? Vannak alkalmazható, érvényes vigasz-mondataid?

Nincs semmilyen idézet, nincs semmilyen mondat. Legalábbis nekem nincsenek idézeteim vagy mondataim. Ezerszer elhasznált közhely, hogy egy szociális munkás a személyiségével dolgozik, kénytelen vagyok én is ezt mondani, mert tényleg nincs más eszközöm, mint én magam. S hogy mit érzek? Őszintétlen lennék, ha azt mondanám, hogy részvéttel a szívemben lépem át a szálló küszöbét reggelente. Ez is egy munkahely, az ember óhatatlanul meg kell, hogy keményítse a szívét, másképp nem megy. Ami nem azt jelenti, hogy kiölöm magamból a részvétet, az együttérzést. Inkább azt jelenti, hogy az ingerküszöb egyre magasabbra kerül. Már észre sem veszek olyan dolgokat, amiken kezdő koromban még megdöbbentem volna. Egy fekélyes lábszár bűze nem különösebben feltűnő már. Egy télvíz idején mezítláb érkező ember látványa sem tölt el döbbenettel. Az ember egy ilyen helyen sok mindent lát, olykor olyasmit is, amit nem kéne látnia. (Van ilyen kategória egyáltalán? Van olyasmi a világon, amit nem kéne látnom? Költői kérdés…)

Ezek a mindent és mindenüket elvesztett emberek a hitüket is elvesztették? Jellemző rájuk a vallásosság? Milyen a viszonyuk a vallással? Istenharag van bennük? Gyűlölet?

Amennyire látom, sem istenharag, sem gyűlölet, inkább apátia és üresség van bennük. Visszatérő szófordulat az ügyfelek körében, hogy amikor a születési évüket bediktálják, hozzáteszik, hogy de minek. Tehát hogy születtem ötvenhétben, de minek. Erről van szó. A hajléktalanságban az üresség, a funkciótlanság érzése a legmeghatározóbb. Hogy nem kellek senkinek, nincs szükség rám, teljesen mindegy, hogy élek-e még vagy már meghaltam. Nem vár senki, nem számít rám senki, senkinek nem jelentek semmit. Mintha nem is léteznék. Bizonyos tekintetben nem emberi állapot. A hajléktalan nélkülözi mindazokat a kötelékeket, amelyek emberré teszik az embert. Persze most általánosságban beszélek, de a nálunk megforduló hajléktalanok többségére valóban jellemző ez az állapot. Miközben láttam már olyat, hogy valaki éjszaka a szálló udvarán a Bűn és bűnhődést olvasta. Vagy Tolsztojtól a Feltámadást. De nem ez a jellemző. Sokszor jut eszembe Samuel Beckett, ha rájuk gondolok. Mindnyájan becketti figurák. A világ, amelyben élnek, valójában elviselhetetlen. Nem csoda, hogy szinte mindegyikük masszív alkoholista. Ezt nem is lehet tiszta tudattal elviselni. Az már az életszentség kategóriája lenne.

Megfigyelhető, hogy a nehéz helyzetbe került emberek, többek között a szegényebb sorsú cigányok helyzetének javítására szánt programok, a felzárkóztatásukra kiírt uniós pályázatok gyakran semmire sem jók, messze nincs közük a segítéshez. Hogy látod, a hajléktalanok helyzetének a megoldására lehet komoly esély? Vagy a valóság száraz ténye a lehetetlennel folytatott küzdelem lenne? A legkétségbeejtőbb az egészben, hogy gyakorlatilag ma bárkiből hajléktalan válhat egyik napról a másikra.

Szociális munkásként talán nem mondhatnám, de mégis azt kell mondanom, nincs esély a hajléktalanok helyzetének megoldására. Abban a formában legalábbis nincs, ahogy ma próbálják/próbáljuk kezelni ezt a problémát. Mert nyilvánvaló, hogy a hajléktalanszállók nem a megoldást jelentik. A hajléktalanszálló átmeneti megoldás, miközben vannak olyan hajléktalanok, akik húsz éve élnek hajléktalanszállón. A hajléktalanok többsége olyan mentális és fizikai állapotban van, ami alkalmatlanná teszi a rendszeres munkavégzésre. A kitörés ebből a helyzetből ilyen állapotban nem lehetséges. Csak a fiataloknak van erre esélye, akik még nem gyökereztek bele ebbe az állapotba. De a fiatalok (akik egyre nagyobb számban vannak jelen a szállókon) számára is könnyebb útnak tűnik a bűnözés, a lopás, a rablás, a kábítószer, a prostitúció. Sok fiatal hajléktalan a testéből él, ez fiúkra és lányokra egyaránt igaz. Az úgynevezett felzárkóztatási programok nevetségesek, többnyire csak arra jók, hogy valakik zsebre tegyék az ilyesmivel járó pályázati pénzek egy részét. A rendszerváltás óta semmiféle érdemleges állami beavatkozás nem történt a hazai cigányság felzárkóztatására. Azt lehet mondani, hogy a magyar állam lemondott a cigányságról, sorsukra hagyta őket, nem számolva a következményekkel. Mert a következmények borzalmasak lesznek, már most is borzalmasak, ez egyre nyilvánvalóbb. Ma Magyarországon minimum egymillió olyan ember él, akikről az állam lemondott. Mélyszegénységben élő cigányok, mélyszegénységben élő nem cigányok, hajléktalanok. És ott van még további kb. kétmillió ember, akik bármikor hajléktalanná válhatnak, elég csak kicsit megpöckölni a hátukat, hogy a szakadékba zuhanjanak a családjukkal együtt. A számok, amelyekkel itt dobálózom, nyilván nem pontosak, de nagyságrendileg mégis erről lehet szó. A saját bőrömön is érzem, mit jelent a kiszolgáltatottság, mit jelent az állandó fenyegetettség érzése. Ma Magyarországon ez a kiszolgáltatottság általánosnak mondható, és nem látok arra utaló jeleket, hogy ez a közeljövőben megváltozna.

Mik a tapasztalataid, mi fáj a legjobban ezeknek az embereknek? Hogy nincs hol lakniuk, hogy nincs családjuk, vagy, hogy alá vannak rendelve mindenki más jóindulatának? A szituáció is egy alárendeltségi viszonyt feltételez: ő a földön ül vagy fekszik, és én fentről, úgymond „lenézek” rá.

Hogy mi fáj nekik a legjobban? Az „egész”, azt hiszem. Önmaguknak is fájnak, önmagukat is nehezen tudják elviselni, és persze mindannak a hiányát, ami „normális” emberré tehetné őket. Család, gyerek, munka. Képzeljük el, hogy átnéznek rajtunk vagy undorodnak tőlünk, nincs kihez fordulnunk, nincs senkink, a gyerekeinket tíz éve nem láttuk, az életünkben nincs jelen a szeretet, csak az agresszió, a durvaság, az egymásra következő napok pokoli körforgása. Csak ismételni tudom magam: elviselhetetlen. Vagy csak nagy mennyiségű alkohollal elviselhető, ami ahhoz kell, hogy minél hamarabb elpusztuljak, de a pusztulásomig vezető utat is lehetőleg öntudatlanul tegyem meg.

Manapság sajnos nagyon sokan nem fordulnak kellő részvéttel a hajléktalanok felé, mert úgy tartják, hogy „nem akarnak dolgozni”, illetve az a mondás is gyakori, hogy „saját maguk rontották el az életüket, az egészet maguknak köszönhetik.” Mennyire jogos az ehhez hasonló ítélet, valóban mindenkit a saját hibái juttattak ebbe a helyzetbe, vagy vannak olyanok is, akik inkább szerencsétlen külső tényezők, adottságok következtében kerültek az utcára?

Egy olyan társadalomban, ahol a polgárok jelentős része napi kenyérgondokkal küzd, egyszerűen nem lehet elvárni azt, hogy a nála is sanyarúbb helyzetben lévőkkel sorközösséget vállaljon. Ennek nem kellene így lennie, lehetne másként is, de nincs másként, így van. Azzal együtt van így, hogy mindig lesznek olyan önzetlen emberek, akik segítő kezet nyújtanak a rászorultaknak. Magyarországon is vannak ilyen emberek, nem is kevesen, de a társadalom egészére nem ez a jellemző. Szinte csak azt hallani az utcán, a kocsmában, hogy a hajléktalanok maguk tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe jutottak. Ami virágnyelven azt jelenti, hogy felőlem dögöljenek meg, az sem érdekel. Elég sok életútinterjút készítettem hajléktalanokkal, és ezek alapján felvázolhatók bizonyos tendenciák. Így például az, hogy a későbbi hajléktalanok általában mélyszegénységben élő családokból kerülnek ki. Olyan környezetből, amelyben intenzíven jelen van az agresszió, az alkoholizmus, a válás, a családon belüli erőszak. Ilyen környezetből jőve nagyon nehéz nem hajléktalanná válni. Ha ilyen közegben szocializálódik valaki, attól nehéz elvárni, hogy felnőttként olyan mintákat tegyen magáévá, amelyeket hírből sem ismer. Ha nincs tapasztalata a rendszeres munkáról, a működő, szeretetteljes családról, a gyengédségről, az egymásra figyelésről, a kötelességtudatról, onnan kezdve egy olyan pályára fog állni, ami az aluljárókba vagy a hajléktalanszállókra vagy a börtönökbe vezet. Ha így közelítjük meg a kérdést, az mondanám, hogy sok hajléktalan esetében már gyerekkorban eldőlt a kérdés, egyszerűen nem volt más választása, mint a marginalizálódás. A minták itt is nagyon fontosak. A mélyen bevésődött negatív mintákból nem származnak sikertörténetek, csak kudarctörténetek. A mai negyven-ötven éves hajléktalanok szülei általában csak azért nem voltak már maguk is hajléktalanok, mert a Kádár-rendszerben ilyen formában nem létezhetett hajléktalanság. Létezett persze akkor is, csak körmönfontabban, de ez más történet.

A legegyszerűbb persze azzal elintézni, hogy maguk tehetnek róla, így a mi felelősségünk is azonnal megszűnik. De ezek hosszan elhúzódó, bonyolult folyamatok, amelyekért voltaképp az egész társadalom felelőssé tehető. Mi mindnyájan. Akik hagytuk, akik mindent eltűrünk, akik birkaként megyünk a többi birka után, akik nem akarjuk észrevenni, amit látunk, akik a homokba dugjuk a fejünket és hagyjuk, hogy mindenféle gazemberek azt tegyenek velünk, amit akarnak. Mert nagyjából erről van szó, erről a paralizált társadalomról, amely paralizált társadalom semmiféle felelősséget nem vállal semmiért, másokra mutogat és magába roskad vagy artikulálatlanul üvöltözik. Egy ilyen állapotban lévő társadalmon már szinte semmi nem kérhető számon.

Ezeknek az előbb említett, könnyelműen ítélkező embereknek az elképzeléseit talán némileg megváltoztatná, ha felismernének az otthontalan emberekben valamilyen rokon vonást, érzést, egyszóval valamit magukból. Éreztél már valaha olyat, hogy van valami közös egy hajléktalan emberben és benned – természetesen nem általános, fiziológiai dolgokra gondolok, hanem valami olyanra, ami érdemes volt arra, hogy megjegyezd-, és ha igen, mi az (és hogyan élted meg ezt a közösséget)?

Közösséget nyilván érzek, de ez a közösség, hogy is mondjam, metafizikai jellegű. Ez a peremvidéki lét, ez a bizonytalanság az enyém is. Miközben persze (legalábbis erről győzködöm magam) az én életemnek talán még vannak perspektívái, az övékkel ellentétben.

Sokan azt gondolják, az állam alapvető feladata lenne, hogy minden nehéz helyzetbe került emberről gondoskodjon, mások azt mondják, hogy oldják meg maguk, megint mások úgy érzik, nekik is kötelességük segíteni, és szívesen adakoznak. Végső soron kinek a feladata lenne, hogy segítsen ezeken az embereken?

Egy társadalom többek között attól társadalom, hogy a nehéz helyzetben lévő tagjain megpróbál segíteni, hogy senkit nem hagy lecsúszni, elsüllyedni. Egy rendezetten működő társadalom legalábbis ilyen, ilyennek képzelem. A magyar társadalom minden, csak nem rendezetten működő társadalom, így aztán nem is elvárható, hogy normális reakciói legyenek ezekre a problémákra. Miközben persze olykor tanújelét adja annak is, hogy valahol a mélyben még mindig motoszkál benne valami az összetartozás élményéből (lásd árvizek, „hóhelyzet” stb). Az államtól természetesen nem várható el, hogy a társadalom helyett elvégezze ezeket a kellemetlen feladatokat. Be kéne látni, hogy amint Szent Pál mondta, „tagjai vagyunk egymásnak”, s hogy amíg ez nem így van, a helyzet semmivel nem lesz jobb, csak rosszabb. De persze megoldási javaslataim nekem sincsenek, jobbára tehetetlen szemlélő vagyok, mint a legtöbbünk.

A leépülésnek nyilván van egy folyamata. Ha valaki utcára kerül, melyik az a pont, amikor még visszafordítható a folyamat, amikor még van esély arra, hogy a hajléktalan ember visszailleszkedjen a társadalomba? Nyilván ez az a határ, amikor leginkább eredményre vezethet bármilyen segítség, támogatás. Ilyenkor kinek a jelenléte a legfontosabb, ki vagy mi segíthet a legjobban a semmi határán álló embernek: a szociális munkás, az állam, esetleg az adakozó emberek?

Nagyon fontos, hogy a hajléktalan lehetőleg ne hospitalizálódjon, azaz ne szokjon rá túlságosan arra, hogy ingyen jut ételhez, orvosi ellátáshoz, ruhához, bármihez. Természetesen krízishelyzetekben mindezeket biztosítanunk kell a számukra, de hosszú távon nem szabad, hogy „belekényelmesedjenek” a hajléktalanellátó rendszerbe. Mert igen sok hajléktalan számára egy idő után tökéletesen megfelel ez az állapot. Hogy a kisujját sem kell megmozdítania a napi egy tál meleg ételért, az orvosi ellátásért, a télikabátért. Ebből adódik az, hogy hajléktalanszállókon járva könnyen lehet az embernek olyan érzése, mintha egy különös óvodába csöppent volna, ahol nagyra nőtt, elhanyagolt külsejű gyerekeket zsúfoltak össze, akik összevesznek péksüteményen, televízió-távirányítón, forró teán, és akik úgy gondolják, hogy nekik minden jár, és ez a minden azonnal jár. Ez a hospitalizáció, és ennek a mostani rendszernek ez a legnagyobb veszélye. Hogy épp az ellenkező hatást éri el, hogy még azt a kevés öngondoskodásra való készséget is kiöli a hajléktalanokból, ami máskülönben talán még mozgósítható lenne. A hatékony szociális munka éppen a „képessé tevés” aktusán alapulna, de tömegszállásokon elképzelhetetlen bármiféle hatékony munka, csak tűzoltásról lehet szó.

Láttál már hajléktalan embert boldognak? Igazi, átélt, tudati boldogságra gondolunk, nem valamilyen szer által okozott delíriumra. Fel tudnád idézni, hogy mi okozta ezt? (Mivel lehet valódi örömet szerezi az otthontalan embereknek?)

Egy saját élményemet mesélném el. Egyszer, még kezdő szociális munkás koromban odajött hozzám egy ügyfél, és sírva köszönte meg, hogy az utcán köszöntem neki. Egyszerűen annyira elszokott már attól, hogy emberként tekintsenek rá, hogy mélyen megrendítette egy egyszerű köszönés. Ez persze nem az én érdemem volt, én nem tettem mást, csak köszöntem. De ennek alapján talán fogalmat alkothatunk arról, hányadán állnak ezek az emberek az önbecsüléssel. Ez is egyfajta rendhagyó, furcsa boldogság. Vagy az, amikor néhányuk zenél. (Mert működött a szállón korábban egy hajléktalanokból álló zenekar). Zenélés közben néha láttam egyikük-másikuk arcán valamit, ami talán a boldogságra hasonlított. Vagy inkább olyan fokú belefeledkezés volt az, hogy rövid időre nem voltak jelen önmagukban. De ezek kivételes, ritka pillanatok. Mint a boldogság általában.

Karácsonyi bejgli

Ayhan Gökhan

Hol volt, hol nem, a vonatállomás túlsó végén volt egy házikó.

„Túlsóvég.”

Az őt körülölelő világot becézte ezen a néven a házikó egyetlen lakója, K. Imre.

A világ, ha őszinte akarok lenni, inkább taszította, mint ölelte K. Imrét.

Körültaszította.

K. Imre az első vonatrobogással ébredt, sötétben, s az utolsó vonatrobogás altatta el, sötétben.

Ez egy szomorú mese, s ha megint őszinte akarok lenni, nem átallom bevallani, hogy vajmi kevés köze van a meséhez.

K. Imrének kényszerfeladata volt a Túlsóvégen túlnan kezdődő házak, kényelmes zöldövezeti villák körül ácsorgó kukák beltartamának gondos kikutatása, a használhatóbb hulladékokkal kereskedés a piacokon, buszmegállók téglalapján, s tulajdonképpen bárhol, ahol vevő ígérkezett.

K. Imre a kerület lakói előtt nem volt K. Imre.

Mindazonáltal Imre, bizalmasan Imi.

Csöves, hajléktalan stb.

Sok név függhet egy ember életén, és sok mindentől függhet egy ember élete. A K. Imréé is sok mindenen függött.

Ki kell bírnia.

Házikója örökség, atyai.

Ő a tékozló.

Arca duzzadt, pupilláján sárga folt.

Szemgolyón mozgó tojássárgaság.

Mintha belepisiltek volna a szemébe, sárga váladékot köptek volna a szeme közepébe bosszúból.

Ki tudja. Az emberek olyan bosszúállók…

Szél, fagy, eső és karácsony – a visszatérő négy ősellenség.

December 24-e, kedd, Ádám és Éva napja, nem K. Imréé.

Immáron a nyolcadik szenteste szent és szentség nélkül.

Talaj menti fagy, jégkristályos idő.

„A kurva életbe!”

Vonatok vigasztalan, ünnepi menetrendje.

„Boldog karácsonyt, Imre.”

„Igen, boldogat...”

A Blaha Lujza téren a Hüllő utcáig kígyózó sorbaállásnál a Baptistáktól kapott mákos bejgli a Túlsóvég felé egy véletlen pillanatban kicsúszik a kezéből. Aztán mert ez botrány, K. Imre dühösen beletapossa a földbe. Eltűnik mindjárt – röviddel rá gondolja bambán. Egy darabig nem tűnik el. Rosszindulatú, feketeszeplős aszfalt. Sír. A kemény, kiszámíthatatlan ég roppan egyet a vállán.

Kibírhatatlan hideg.

Ünnep.

Aludj jól, K. Imre.

Aludj. 

Hegedűs (Hegedős) László versei

’56-os szövegeket közlő sorozatunk a végéhez ért. Ma, november negyedikén, a forradalom leverésének ötvenhetedik évfordulóján Hegedűs László író, költő, ’56-os elítélt verseiből közölnénk négy, börtönben írt verset. Hegedűs Lászlóról itt:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Heged%C5%B1s_L%C3%A1szl%C3%B3_%28k%C3%B6lt%C5%91%29

és itt

http://hegedoslaszlo.com/

olvashatunk bővebben, ezek közül a forradalmi tevékenységére vonatkozóan érdemes kiemelni, hogy a forradalom után életfogytiglanra ítélték, majd a későbbiekben ő volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének a forgatókönyvírója.

Köztársaság tér

Minden határban

húzzátok a nagyharangot!

Fut az Isten, fut anyja, Mária,

köntösük tépi száz kutya,

torkuk tömi út pora.

Mért reszketsz a lángkereszten,

a tűz jó meleg.

Füstjében fuldoklunk,

emberek!

Markó–Gyűjtő, 1957. szeptember

Amnézia

Miközben vécépapírba sodorva

szívjuk a szalma füstjét,

kétfele vágjuk a gyufaszálat,

s nyeljük a kiblinek bűzét,

meg az őrség szavamocskát,

ruharáncba dugjuk a ceruzacsonkot

s mindent, mit az ész kingondolt,

hogy elkerüljük a történés cseleit.

Feledünk álmodva és éberen,

hogy anyánk is volt valaha,

hogy melyik utcában,

mely hajnalon is láttunk

kabátból szemfedőt,

s hogy mikor szenvedtek kínhalált

a körúti háztetők.

Gyűjtő Jobb 1, 1958.

Gólya

Árnyék kering

a Tisza partján.

Azon töpreng a sík,

hogy fent a gólya

meddig írja

változatlan köreit.

Még száraz a csend,

ám halk zokogás

éjjel a rét.

Kering az emlék,

s hajnalra a füvek

kiontják könnyüket.

Szeged, Csillag, 1962.

Miatyánk

Befon az alkony,

lebegnek apró lángok, imák.

Keresztet rajzol a rács a falon.

Most mondanád a Miatyánkot.

Torkodban vergődnek

a megrekedt szavak,

fejedben lüktet az ér,

és egyre csak hallod:

„Legyen meg az akaratod!”

Gyűjtő, bal III, 1962.

Ungváry Rudolf: Azt írod meg?

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry Rudolf írása olvasható.

Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.

Már nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett) főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba. Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli bokrok sötétlő aljára.

A harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori összeomlását).

Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és éjfél után két óra között félóránként mondták be a híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat tartalmazó külföldi dokumentumban sem.

Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.

Már lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen, hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján bevitték, vagy lopás közben tetten érték).

Néhányan a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára. Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte, mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor elkezdik átmetszeni a torkát.

Alszanak a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt (egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt, nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert olyan mértékben hallgatják majd el őket.

Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben lehetett tartani.

A munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó, néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet, és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.

Még senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy 1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.

Gónusznak, a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.

Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait, noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét. Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat.

Az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.

Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.

Akkor még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.

Akkor még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató, akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt politikai jelszavakat.

Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.

Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt, félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.

Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...

Veréb Jutka meglátja, odamegy.

Megáll előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak, és vannak, akik nem.

Veréb Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?

Tábor Ádám: Papír és vér

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Tábor Ádám írása olvasható.

1956 nyarán szüleimmel és húgommal két hónapon keresztül Anna Margitéknál nyaraltunk a Szabadsághegyen, a Béla király útján. Egy este már ágyban voltam, beszélgettünk még. Egyik mondatom úgy kezdtem, hogy „mi, kommunisták...”, mire apám félbeszakított, szinte hangsúlytalanul: „Na jó, de mi nem vagyunk kommunisták.” Olyan döbbenetet éreztem, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten vagy hogy értelmetlen olvasni. Amikor felfogtam, hogy teljesen komolyan mondja, rettenetes sírásban törtem ki: „Brühühű, nem vagyunk kommunisták!!!????”

A magyar sztálinizmusba nőttem bele három éves koromtól. Rengeteg egyéb mellett sok szovjet és újmagyar mese-, gyerek és ifjúsági könyvet olvastam; az iskolából, a tankönyveimből áradt a Lenin-, Sztálin-, Rákosi-kultusz. Szüleim nem mertek felvilágosítani, nehogy elszóljam magam valahol. Apámnak volt oka aggódni. A harmincas évek elején antibolsevista baloldali mozgalmi teoretikus volt; a Rajk-perben életfogytig kiszabott börtönbüntetését töltő Justus Pál, régi jó barátjuk közvetlenül a pártegyesítés előtt adta vissza neki és Szabó Lajosnak a SZDP-n belüli „krisztiánus szocialista” platform alapítását célzó, fiókjában lapuló tervezetüket: „jobb, ha ez nem marad itt”. De ’56 nyarán már kilenc éves lettem és szédítő tempóban tartott az erjedés tavasz óta; apám éberen kereste a megfelelő alkalmat, hogy feltárja előttem az igazságot. Most elmagyarázta, hogy nem ideális és szabad országban, hanem egy szörnyű zsarnokság alatt élünk. Sokáig beszéltünk, későn és felzaklatva aludtam el.

Az időzítés tökéletes volt. Szeptember végén ugyan engem is felavattak úttörőnek, de amikor október 23-án az iskolából jövet a szemközti házban lakó barátom, Nagy Jancsi a Huroknál (a lebombázott Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, ahol a villamosok visszafordultak Zugló irányába) azt mondta, hogy apjától hallotta, délután tüntetés lesz, szinte fölényesen feleltem: „Itt? Hogy képzeled?!”

Ugyanilyen meleg októbervég volt, mint idén. Az egyetlen pesti teraszon, a Duna-korzón, a Petőfi tér végében újra kirakták az asztalokat. Anyám ott ült a napon, és dolgozott. Onnan látta meg a tüntető tömeget. Azonnal hazarohant apámhoz. Az aznapi újságból nyilvánvalóan tudtak a tüntetésről – baráti telefon révén viszont talán arról is, hogy délben betiltották. Rádiónk nem volt, így arról már nem értesültek, hogy fél háromkor mégis engedélyezték. Hamarosan a Belvárosi Kávéházban találkoztak Szabó Lajossal, Bálint Endréékkel, Jakovits Józseffel, Vajda Júliával és más barátaikkal. Egész délután ott várták a híreket, latolgatták a várható fejleményeket, majd mind átmentek a Rottenbiller utca 1.-be. Szüleim este telefonáltak, hogy a kirobbant harcok miatt egyelőre nem tudnak hazajutni a Belvárosba; nagyanyám csinál fürdővizet, feküdjünk le. Éjjel jöttek meg.

Ezután hetekig nem mehettem ki az utcára. Néha lövések dörrentek, egyszer a sarkon egy embert – talán ávóst – kergettek. Mindig elparancsoltak az ablaktól. Egyik nap – talán épp október 25-én – újabb tüntetők vonultak lent. Néhány házat fellobogóztak. A házban lakó legjobb barátommal, Breiner Gyurival (ma Izraelben Aron és nyugdíjas történelemtanár) négy A4-es lapot összeragasztottunk, piros-fehér-zöld Kossuth-címeres papírzászlót csináltunk belőle, ráerősítettük az egyik fából készült pingpongháló-tartóra, amelyet a harmadik emeleti ablak redőnytartójára tekertünk. Felmásztunk az ablakpárkányra és néztünk le. Egyre több ember jött, egyre nagyobb csoportokban. Sokan meglátták a zászlónkat, mutogattak felfelé, tapsoltak, aztán lelkesen mentek tovább – talán a Kossuth-térre lelövetni magukat.

Apám hozott haza újságokat: Népszabadságot, Népakaratot, Irodalmi Újságot, Kis Úságot. Egyszer ébredéskor egylapos, bolddal szedett Én Újságomat találtam a kisasztalomon az ágyam mellett. Volt benne egy cikk, hogyan dobnak a pesti gyerekek benzines palackokat a szovjet tankok elé.

Akkor már harmadik évfolyamánál tartó, kézzel írott egypéldányos saját újságomat, a Családi Krónikát ideiglenesen átneveztem előbb Szabad Nemzetre, majd Szabad  Családra. (November 4-e után apám szigorú utasítására a nyomtatott forradalmi lapokkal együtt többet el kellett égetni – két novemberi szám azért megmaradt.)

Elterjedt, hogy az oroszok esetleg repülőről bombázzák a várost, ezért Aratóék néhány napra leköltöztek a legfelső emeletről hozzánk, a hallba. Aztán visszamentek, de valaki azt mondta, a hall lakásunk legbiztonságosabb helyisége, mert nincs utcai ablaka. Ezért a legsötétebb sarkába állítottak nekem egy kisasztalt, ott olvashattam, írhattam kislámpánál. Jóbarát címmel irodalmi folyóiratot körmöltem. Bókay Elemér néven abba írtam addigi legjobb versemet:

                                              Ősz

Susog a nád és esik az eső.

Harmatcseppektől csillog a mező.

Hajladoznak a fák karjai,

Mint egy óriás széttárt karjai.

(Cirka egy évvel később kiegészítettem még két hasonló strófával.)

A házban lakó régi barátaimból megszerveztem a GYÖCS-öt (Gyermekek Összetartó Csapata). Újságom egy ideig a GYÖCS lapjaként Házi Krónika néven jelent meg. Voltak benne elvétve politikai hírek is, de inkább külpolitikaiak; ezeket a lapokat sem kellett elégetnem. Barátaim azonban – társbérlőnk albérlőjének lányát és Balás Fruzsit (később Szabó Miklós második feleségét) kivéve – a következő évben kivándoroltak.

Lezárult gyerekkorom első szakasza.
Január második felében vagy február elején indult újra a tanítás. De úttörő már nem lettem többé.

Bertók László: Gyönyörű őszi napok voltak (október 23., 2009. Részlet)

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók László írása olvasható.

Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk, szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük, hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl nem oszlatta, őriztek bennünket.

   Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához. Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán, hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát. Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem, legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.

   1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában, az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án, a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről, az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is, a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar előszele fújt már. Így szólt a vége:

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.

Akták közt sorvadjon patkány életével.

Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.

Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.

Sose haladhasson egy úton a néppel.

Verje meg az Isten örök verésével.

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,

akiket becsaptak, mint szél a kaput,

akiket köd, bánat, elszántság öveznek,

s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.

Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,

ha nehéz is addig törött lábbal menni.

Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,

                                      hogy köszönés után nem marad ott semmi.

    Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel, feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba, a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen, a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok” csapatához, s valameddig még hallattak magukról.