Hegedűs (Hegedős) László versei

’56-os szövegeket közlő sorozatunk a végéhez ért. Ma, november negyedikén, a forradalom leverésének ötvenhetedik évfordulóján Hegedűs László író, költő, ’56-os elítélt verseiből közölnénk négy, börtönben írt verset. Hegedűs Lászlóról itt:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Heged%C5%B1s_L%C3%A1szl%C3%B3_%28k%C3%B6lt%C5%91%29

és itt

http://hegedoslaszlo.com/

olvashatunk bővebben, ezek közül a forradalmi tevékenységére vonatkozóan érdemes kiemelni, hogy a forradalom után életfogytiglanra ítélték, majd a későbbiekben ő volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének a forgatókönyvírója.

Köztársaság tér

Minden határban

húzzátok a nagyharangot!

Fut az Isten, fut anyja, Mária,

köntösük tépi száz kutya,

torkuk tömi út pora.

Mért reszketsz a lángkereszten,

a tűz jó meleg.

Füstjében fuldoklunk,

emberek!

Markó–Gyűjtő, 1957. szeptember

Amnézia

Miközben vécépapírba sodorva

szívjuk a szalma füstjét,

kétfele vágjuk a gyufaszálat,

s nyeljük a kiblinek bűzét,

meg az őrség szavamocskát,

ruharáncba dugjuk a ceruzacsonkot

s mindent, mit az ész kingondolt,

hogy elkerüljük a történés cseleit.

Feledünk álmodva és éberen,

hogy anyánk is volt valaha,

hogy melyik utcában,

mely hajnalon is láttunk

kabátból szemfedőt,

s hogy mikor szenvedtek kínhalált

a körúti háztetők.

Gyűjtő Jobb 1, 1958.

Gólya

Árnyék kering

a Tisza partján.

Azon töpreng a sík,

hogy fent a gólya

meddig írja

változatlan köreit.

Még száraz a csend,

ám halk zokogás

éjjel a rét.

Kering az emlék,

s hajnalra a füvek

kiontják könnyüket.

Szeged, Csillag, 1962.

Miatyánk

Befon az alkony,

lebegnek apró lángok, imák.

Keresztet rajzol a rács a falon.

Most mondanád a Miatyánkot.

Torkodban vergődnek

a megrekedt szavak,

fejedben lüktet az ér,

és egyre csak hallod:

„Legyen meg az akaratod!”

Gyűjtő, bal III, 1962.

Ungváry Rudolf: Azt írod meg?

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry Rudolf írása olvasható.

Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.

Már nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett) főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba. Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli bokrok sötétlő aljára.

A harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori összeomlását).

Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és éjfél után két óra között félóránként mondták be a híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat tartalmazó külföldi dokumentumban sem.

Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.

Már lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen, hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján bevitték, vagy lopás közben tetten érték).

Néhányan a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára. Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte, mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor elkezdik átmetszeni a torkát.

Alszanak a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt (egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt, nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert olyan mértékben hallgatják majd el őket.

Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben lehetett tartani.

A munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó, néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet, és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.

Még senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy 1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.

Gónusznak, a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.

Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait, noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét. Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat.

Az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.

Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.

Akkor még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.

Akkor még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató, akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt politikai jelszavakat.

Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.

Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt, félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.

Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...

Veréb Jutka meglátja, odamegy.

Megáll előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak, és vannak, akik nem.

Veréb Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?

Tábor Ádám: Papír és vér

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Tábor Ádám írása olvasható.

1956 nyarán szüleimmel és húgommal két hónapon keresztül Anna Margitéknál nyaraltunk a Szabadsághegyen, a Béla király útján. Egy este már ágyban voltam, beszélgettünk még. Egyik mondatom úgy kezdtem, hogy „mi, kommunisták...”, mire apám félbeszakított, szinte hangsúlytalanul: „Na jó, de mi nem vagyunk kommunisták.” Olyan döbbenetet éreztem, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten vagy hogy értelmetlen olvasni. Amikor felfogtam, hogy teljesen komolyan mondja, rettenetes sírásban törtem ki: „Brühühű, nem vagyunk kommunisták!!!????”

A magyar sztálinizmusba nőttem bele három éves koromtól. Rengeteg egyéb mellett sok szovjet és újmagyar mese-, gyerek és ifjúsági könyvet olvastam; az iskolából, a tankönyveimből áradt a Lenin-, Sztálin-, Rákosi-kultusz. Szüleim nem mertek felvilágosítani, nehogy elszóljam magam valahol. Apámnak volt oka aggódni. A harmincas évek elején antibolsevista baloldali mozgalmi teoretikus volt; a Rajk-perben életfogytig kiszabott börtönbüntetését töltő Justus Pál, régi jó barátjuk közvetlenül a pártegyesítés előtt adta vissza neki és Szabó Lajosnak a SZDP-n belüli „krisztiánus szocialista” platform alapítását célzó, fiókjában lapuló tervezetüket: „jobb, ha ez nem marad itt”. De ’56 nyarán már kilenc éves lettem és szédítő tempóban tartott az erjedés tavasz óta; apám éberen kereste a megfelelő alkalmat, hogy feltárja előttem az igazságot. Most elmagyarázta, hogy nem ideális és szabad országban, hanem egy szörnyű zsarnokság alatt élünk. Sokáig beszéltünk, későn és felzaklatva aludtam el.

Az időzítés tökéletes volt. Szeptember végén ugyan engem is felavattak úttörőnek, de amikor október 23-án az iskolából jövet a szemközti házban lakó barátom, Nagy Jancsi a Huroknál (a lebombázott Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, ahol a villamosok visszafordultak Zugló irányába) azt mondta, hogy apjától hallotta, délután tüntetés lesz, szinte fölényesen feleltem: „Itt? Hogy képzeled?!”

Ugyanilyen meleg októbervég volt, mint idén. Az egyetlen pesti teraszon, a Duna-korzón, a Petőfi tér végében újra kirakták az asztalokat. Anyám ott ült a napon, és dolgozott. Onnan látta meg a tüntető tömeget. Azonnal hazarohant apámhoz. Az aznapi újságból nyilvánvalóan tudtak a tüntetésről – baráti telefon révén viszont talán arról is, hogy délben betiltották. Rádiónk nem volt, így arról már nem értesültek, hogy fél háromkor mégis engedélyezték. Hamarosan a Belvárosi Kávéházban találkoztak Szabó Lajossal, Bálint Endréékkel, Jakovits Józseffel, Vajda Júliával és más barátaikkal. Egész délután ott várták a híreket, latolgatták a várható fejleményeket, majd mind átmentek a Rottenbiller utca 1.-be. Szüleim este telefonáltak, hogy a kirobbant harcok miatt egyelőre nem tudnak hazajutni a Belvárosba; nagyanyám csinál fürdővizet, feküdjünk le. Éjjel jöttek meg.

Ezután hetekig nem mehettem ki az utcára. Néha lövések dörrentek, egyszer a sarkon egy embert – talán ávóst – kergettek. Mindig elparancsoltak az ablaktól. Egyik nap – talán épp október 25-én – újabb tüntetők vonultak lent. Néhány házat fellobogóztak. A házban lakó legjobb barátommal, Breiner Gyurival (ma Izraelben Aron és nyugdíjas történelemtanár) négy A4-es lapot összeragasztottunk, piros-fehér-zöld Kossuth-címeres papírzászlót csináltunk belőle, ráerősítettük az egyik fából készült pingpongháló-tartóra, amelyet a harmadik emeleti ablak redőnytartójára tekertünk. Felmásztunk az ablakpárkányra és néztünk le. Egyre több ember jött, egyre nagyobb csoportokban. Sokan meglátták a zászlónkat, mutogattak felfelé, tapsoltak, aztán lelkesen mentek tovább – talán a Kossuth-térre lelövetni magukat.

Apám hozott haza újságokat: Népszabadságot, Népakaratot, Irodalmi Újságot, Kis Úságot. Egyszer ébredéskor egylapos, bolddal szedett Én Újságomat találtam a kisasztalomon az ágyam mellett. Volt benne egy cikk, hogyan dobnak a pesti gyerekek benzines palackokat a szovjet tankok elé.

Akkor már harmadik évfolyamánál tartó, kézzel írott egypéldányos saját újságomat, a Családi Krónikát ideiglenesen átneveztem előbb Szabad Nemzetre, majd Szabad  Családra. (November 4-e után apám szigorú utasítására a nyomtatott forradalmi lapokkal együtt többet el kellett égetni – két novemberi szám azért megmaradt.)

Elterjedt, hogy az oroszok esetleg repülőről bombázzák a várost, ezért Aratóék néhány napra leköltöztek a legfelső emeletről hozzánk, a hallba. Aztán visszamentek, de valaki azt mondta, a hall lakásunk legbiztonságosabb helyisége, mert nincs utcai ablaka. Ezért a legsötétebb sarkába állítottak nekem egy kisasztalt, ott olvashattam, írhattam kislámpánál. Jóbarát címmel irodalmi folyóiratot körmöltem. Bókay Elemér néven abba írtam addigi legjobb versemet:

                                              Ősz

Susog a nád és esik az eső.

Harmatcseppektől csillog a mező.

Hajladoznak a fák karjai,

Mint egy óriás széttárt karjai.

(Cirka egy évvel később kiegészítettem még két hasonló strófával.)

A házban lakó régi barátaimból megszerveztem a GYÖCS-öt (Gyermekek Összetartó Csapata). Újságom egy ideig a GYÖCS lapjaként Házi Krónika néven jelent meg. Voltak benne elvétve politikai hírek is, de inkább külpolitikaiak; ezeket a lapokat sem kellett elégetnem. Barátaim azonban – társbérlőnk albérlőjének lányát és Balás Fruzsit (később Szabó Miklós második feleségét) kivéve – a következő évben kivándoroltak.

Lezárult gyerekkorom első szakasza.
Január második felében vagy február elején indult újra a tanítás. De úttörő már nem lettem többé.

Bertók László: Gyönyörű őszi napok voltak (október 23., 2009. Részlet)

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók László írása olvasható.

Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk, szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük, hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl nem oszlatta, őriztek bennünket.

   Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához. Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán, hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát. Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem, legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.

   1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában, az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án, a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről, az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is, a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar előszele fújt már. Így szólt a vége:

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.

Akták közt sorvadjon patkány életével.

Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.

Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.

Sose haladhasson egy úton a néppel.

Verje meg az Isten örök verésével.

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,

akiket becsaptak, mint szél a kaput,

akiket köd, bánat, elszántság öveznek,

s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.

Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,

ha nehéz is addig törött lábbal menni.

Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,

                                      hogy köszönés után nem marad ott semmi.

    Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel, feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba, a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen, a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok” csapatához, s valameddig még hallattak magukról.

Sándor Iván: A tekintetek éjszakája

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Elsőként Sándor Iván írása olvasható.

Miben különbözik ez az éjjel, a többi éjjelektől? - kérdezi a szertartás estéjén az emlékkereső.

            Miben különbözött 1956. október 22-23. éjjele számomra is a többi éjjelektől?

            Két és fél éve vagyok,  nehéz esztendőim után, - letartóztatás, kőbányai szögesdrót kerítéssel körülvett barakktábor -, a Műegyetem lapjának, a Jövő Mérnökének a szerkesztője.

            Lapzárta október 19-én pénteken.

            Szombaton, vasárnap, hétfő délelőtt megérkeznek a telefonüzenetek, a híradások a szegedi egyetemről, a Petőfi Körből, az Írószövetségtől. Hétfőn, 22-én 14  órakor áttördelem a lap első másfél oldalát a Blaha Lujza téri hajdani Szikra nyomda második emeleti szedőtermében. Kiszedetem, elhelyezem az újabb felhívásokat. Pogány Nándi, a mettőr segít. Szótlanul, összeszokottan dolgozunk. 16 órakor telefont  kapok  a lap tudósítójától, a negyedéves  Szabó Ivántól /1990 után az Antall-kormány minisztere/, az Egyetemi Aulából a forró hangulatú nagygyűlésről. Kiszedetem az újabb híreket.

            Vigyázz Iván, mondja Pogány Nándi, ebből nagy balhé lehet.

            20 óra. A portáról felszólnak az államvédelmisek, háromtagú küldöttség érkezett a Műegyetemről, engem keresnek, csak egy főt engedhetnek fel, ha felelősséget  vállalok érte.

            Nemcsik Endre negyedéves vegyészhallgató. Ő is a lap munkatársa. Csendes fiú, nem foglalkozik politikával. Átnyújtja a nagygyűlés határozatát, a forradalmi pontokat.

            Iván, az a határozat, hogy ezt ki kell nyomtatni a lapban.

            A tekintete. A tekintetében látom az én tekintetemet. Tudom, hogy tudja, minek  a vállalására szólítanak fel. Tudja, hogy tudom, milyen nehezére esik a megbízatás teljesítése, a felelősség rám hárítása, de eleget kíván tenni a megbízatásának. Később tudom meg, hogy két másik küldöttség járt már a Rádiónál és a Szabad Ifjúság szerkesztőségében, visszautasították a pontok beolvasását, közlését.

            A szedőterem vezetőjéhez lépek.

            Ezt még ki kell szedetni, Süli elvtárs...

            Elolvassa, szó nem lehet róla, mondja. Int fejével a terem belügyese felé.

            Elvállaltam, ki kell szedetni...

            A tekintete...

            Ha talál egy szedőt, aki vállalja, próbálja meg maga....

            A harmadik vállalta. Állok a szedőgép mellett, ólomba diktálom a forradalmi pontokat.

            A szedő néha rám pillant. A tekintete...

            Korrigálok. Imprimálok, ott az aláírásom az oldalon.

            Később tudom meg, hogy otthon, ebben az órában felsírt az egyhónapos lányom a pólyában.

            Reggel 8 óra. A vállunkon visszük ki az évfolyamterjesztőkkel a lapkötegeket az udvaron tolongó ezreknek.

            Marián Pista alezredes a mikrofon mögött. Átveszi az irányítást. Kezében a lap.

            A tekintete.

            Küldöttségek jönnek-mennek. Nem engedélyezik,engedélyezik a felvonulást.

            Pista felolvassa  a forradalmi pontokat. Nyolcas sorok. Némán  indul a hosszú menetünk a Bem-térre.

            Nemcsik Bandi tekintete.

            Pogány Nándi tekintete.

            Süli elvtárs tekintete.

            A szedőgépnél ülő nyomdász tekintete.

            A felvonulók tekintete.

            Miben különbözött ez az éjjel, a többi éjjelektől?