Ayhan Gökhan- Izsó Zita
(Megjelent a Kritika folyóirat 2014/5. számában.)
Miért kezdtél
el Csalog Zsolt életművével foglalkozni?
Az elmúlt
hetekben-hónapokban ugyanennek a megválaszolásával küszködtem
magam is. Készülő könyvem ugyanis, amely a szó szoros értelmében
talán nem is nevezhető majd monográfiának, egy részletes és
regényes kutatástörténeti esszével indul.
Már Működés
című kötetemmel megpróbáltam jelezni, milyen mélységes
cinizmussal viseltetem az irodalomértelmezés tudományosságával
(vagyis e tudományosság egyedülvalóságával) szemben; ugyanakkor
azt is tudom, hogy különböző színvonalú, mélységű és eltérő
közösségeknek szánt (azaz a tudományos és az esszéisztikus)
elemzések remekül megférnek a legitimitás határain belül. Így
lehet, hogy (a Felhasznált
irodalomhoz
és a Működéshez
hasonlóan) homlokegyenest eltérő szövegtípusok kerülnek majd
egymás mellé a Csalog-könyv lapjain is. Elbeszélés, levél,
esszé, poétikai elemzés, történeti dolgozat, mikrofilológiai
exkurzus – mindezek, persze jól elkülönítve, de végső soron
mégiscsak együtt
szólalnak meg majd annak érdekében, hogy az olvasó kezébe kerülő
kötet a lehetőség szerinti legnagyobb hűséggel tükrözze az
életművel kapcsolatos életes és szakmai tudásomat.
Miért? Van ilyen
is, olyan is?
Ha hivataloskodni
szeretnék, erre azt kéne mondjam: e két tudásanyag
természetszerűleg egyenrangú súlyt és helyet kap (s mondhat
magáénak) a leendő könyvben. De ha őszinte akarok lenni, meg
kell valljam: munkám „tudományos” hozadéka helyett – ha
ugyan létezik ilyen – elsősorban a magából a munkafolyamatból
levonható emberi és szakmai konzekvenciák izgatnak. A termékeny
szellemi kapcsolatok például. Mesélhetnék ezer és egy esetet –
Havas Gábor szociológussal való találkozásomtól kezdve Schill
Tamással végzett közös kutakodásainkig, melyek fénykörében
Dunapataj településtörténete állt, s amelyek kiindulópontja
ugyancsak Zsolt hagyatéka volt.
Hol tart most a
monográfia?
A „monográfia”
tehát (vagy Csalog-könyv – nevezzük talán így az egyszerűség
s a terminológiai tisztaság kedvéért) még igencsak készül.
Az életrajzi fejezet egyelőre a ’83-as évnél vesztegel, a
poétikai fejezet pedig, amely egyben doktori disszertációm anyaga
is, nélkülözi a Krisztina
című posztumusz regény elemzését, amely végre teljessé (és
beadhatóvá) tenné. Az exkurzusok többsége készen van, egy
részük meg is jelent már itt-ott, ezekkel alig-alig lesz dolgom.
Hanem az imént említett kutatástörténet még alaposan
megdolgoztat, abban biztos vagyok.
Ráadásul a
történő történése
egy szemvillanásnyi időre sem szünetel: nem rég, Földesi
Ferenccel folytatott eszmecserénk eredményeképpen derült ki, hogy
nemsokára elkezdhetem a hagyaték végleges feldolgozását és
jelzetelését, ami egyrészt hatalmas (kutatócsoportot, ösztöndíjat
és főként: jókora energiaráfordítást igénylő) munka lesz,
másrészt nyilván helyet követel majd e historikus esszéfejezetben
is.
De maradva a
tényeknél: eredeti tervem szerint a 2015-ös Könyvhétre jelent
volna meg a teljes munka. Most már úgy látom: ha valóban a
feldolgozás mellett döntünk, ez a határidő aligha tartható.
Amit egyfelől persze bánok is. Hát hogyne? Hiszen évek óta
dolgozom valamin, amiből még mindig alig látszik valami (mert a
koncepció eredetisége és egysége miatt nem is szabad, hogy
látsszon). Mégis úgy gondolom: idővel a Csalog-könyv (elsősorban
komplexitása révén) iskolapéldául, hasznos enciklopédiául
szolgál majd az utánam jövők számára.
Hogy látod:
talált követőkre Csalog szellemi öröksége az elmúlt években?
Fiatalok végeznek jelenleg hasonló szociográfiai kutatómunkát?
A szociográfia:
nos, ez egy olyan pont, amelyhez örömteli, fájó és bosszantó
körülmények egész sora kapcsolódik. Örömteli például, hogy a
Hitel folyóirat 2010-ben szociográfiapályázatot hirdetett. És
bár az eredményeknek, megvallom, nem jártam utána, már önmagában
az is értékelendő szociális-kulturális tett, hogy a magyar
kultúra egy ilyen prominens (és, tegyük hozzá sietve: jobboldali)
fóruma elérkezettnek látta az időt, hogy e fáradságos és soha
igazán meg nem becsült műfajt életre csókolja évtizedes
csipkerózsikaálmából.
Ha megnézzük: a
Folyamatos
jelen
című antológia nemzedékét – Csalogot, Hajnóczyt, Őrszigethy
Erzsébetet, Tar Sándort, Vági Gábort, Vathy Zsuzsát és
társaikat – lényegében most kezdi fölfedezni az
irodalomtörténet és a szociológia. De – és itt jön a de: –
annak ellenére, hogy a bölcsészettudományi karokat néhány éve
átkeresztelték bölcsészet- és társadalomtudományi
karokká, s most a „komm–média” szakosok mellett újabban
szociológusok tömegét képzik, a hetvenes–nyolcvanas évek
valóságlátási és - láttatási stratégiái – úgy is, mint
egy korszak szociológiatörténetének alapvető forrásai –
továbbra is arcpirítóan kevés figyelmet kapnak. Nyilván úgy
vannak ezzel az anyaggal – mint annyi minden mással a humaniórák
különböző területein –, hogy a divatos külföldi elméletek
mellett immár elhanyagolható, azaz nyugodt szívvel begyömöszölhető
az „avítt szocialista hazugságok” zsákjába, s a feledés
kútmély tárnáiba vethető. Én ezt – szó se róla – másként
gondolom. Hogy egyebet ne mondjak: csak
Zsolt hagyatékának anyagából el tudnék képzelni és vezetni
vagy öt szakdolgozatot – de hát én ugye nem vagyok egyetemi
oktató még magyar szakon sem, nemhogy szociológián…
Pontosan mi volt
Csalog Zsolt munkamódszere, hogyan dolgozott? Hol ismerte meg
könyveinek szereplőit, milyen módon került kapcsolatba velük,
később mennyit változtatott, javított, szerkesztett azon az
anyagon, amit megosztottak vele?
Zsolt – még
Kemény István fölkérésére – részt vett az 1971-es országos
cigánykutatásban, amelyhez hasonló méretű és gazdagságú
vállalkozás azóta sem indult, s amelynek anyagát a már említett
Havas Gáborék most szeretnék végre könyv formájában is az
olvasók elé tárni. Később részt vett alkohológiai,
kontaktometriai, vallási, névtani, néprajzi, munkás- és
szegénykutatásban, de számtalan falufölmérésben is. Alapvetően
az ezen kutatások helyszínéül szolgáló falvakban, városokban,
kórházakban, hajléktalanszállókon és cigánytelepeken
ismerkedett meg interjúalanyaival, itt beszéltette őket saját
sorsukról és körülményeikről. Természetesen, amint az ilyenkor
szokás, a kérdőívek mellett magnót is használt; aztán amelyik
anyagban (adatközlőben) a felvételek lehallgatásakor és
lejegyzésekor fantáziát látott, azt az anyagot jobban kidolgozta,
elmélyítette, akkor azzal az emberrel komolyabban is
megismerkedett, és – elszakadva immár a kérdőívek
fölvetéseitől – igyekezett előhozni az illetőből azt, amit az
önmagával kapcsolatban a leglényegesebbnek vél, ami kikívánkozik
belőle, s amit egyedül ő mondhat el, tanúsíthat a világ előtt
saját szavaival és élete példájával.
Munkamódszeréről
részletesen beszélt a marosvásárhelyi Látónak adott 1991-es
interjújában – ezt én később idéztem is, és a készülő
könyvben is idézni fogom. A lényeg: lejegyezni egy beszédanyagot
az artikulációra, a taglejtés elemeire utaló sajátos jelekkel,
azután a gépiratot cédulákra vagdalni, a felszecskázott cetliket
tematikusan csoportosítani, majd e text-halmokat úgy írni prózává,
hogy a létrejövő – szépirodalmi igényű – szöveg egy teljes
akusztikai élményt sugározzon vissza, tegyen hallhatóvá az
olvasó belső füle számára, s ugyanakkor – visszaolvasva –
maga az adatközlő is magára (saját nyelvére és tudatműködésére)
ismerjen, azaz a szöveget (mint nyilatkozatot, programot és
vallomást) sajátjaként ismerje (f)el. Nem könnyű feladat, annyi
szent. És akkor jön a sok hülye „tudományos” (vagyis magát a
tudás letéteményesének tekintő) irodalmár – többségükben
persze elvetélt írók –, és nekilátnak fricskázni-elmarasztalni
e hallatlanul nagy energiát, türelmet, emberismeretet s nem
utolsósorban kitartó összpontosítást igénylő munkát – a
műfajok klasszikus szabályaira hivatkozva…
Csalog Zsoltot,
írói tehetségén túl, milyen más, emberi képességei tették
leginkább alkalmassá arra, hogy hitelesen tudja visszaadni a
társadalom peremén élők mindennapjait? Mivel tudta megnyerni
interjúalanyainak a bizalmát?
Van Zsoltnak egy
kilencvenes évekbeli karcolata, amelynek az a címe, hogy Alulnézeti
pozíció.
Idézek belőle: „Amikor még egészen kicsiny voltam, és a
családi otthonban jobbára csak négykézláb közlekedtem, sok
kedves időt töltöttem az asztal – az asztalok – alatt.
(Gyakorta épp ott aludtam el – semmi baj, leemelték rólam az
asztalt, felszedtek és lefektettek az ágyikómba.) Az asztal
fölött: a »felnőttek« (akiknek státuszára akkor sem, és azóta
sem vágytam-vágyom) csinálták a maguk bugyuta hiábavalóságait
– én meg sajnáltam őket: amiért ők nem láthatják az
asztallap alsó,
igazi
felére krétázott, szépséges rajzaimat. Szerencsétlenek, a maguk
korlátolt perspektívájába zárva… – No, hát azóta
RAGASZKODOM én a magam alulnézeti pozíciójához. Mint
megfordíthatatlan és meghaladhatatlan TÖBBLETHEZ.”
Mit tehetnék hozzá
mindehhez? A képlet világos: Zsolt személyes hitelének garanciája
sajátos perspektívája volt, illetve – jóllehet, ezt már csak
én teszem hozzá – az a viselkedés- és viszonyulásmód,
amellyel nyitottságát, empátiáját és toleranciáját
kommunikálta beszélgetőtársai felé.
Csalog többször
felhívta a figyelmet a Magyarországon tapasztalható, a cigányok
helyzetének javítása érdekében folytatott megoldáskísérletek
elégtelen voltára. Te irodalomtörténész vagy, de Csalog szövegei
nyilván kitekintést nyújtanak neked a cigányok helyzetére.
Hogyan értékeled, változott valamit a helyzet? Javultak az
állapotok, vagy minden maradt a régiben?
Lépten-nyomon
szembesültem-szembesülök – úgy is, mint hokista és úgy is,
mint aki korisokat oktat – nem csupán a cigányok, de úgy en
bloc
a fiatalság nehéz lelki-szellemi helyzetével, illetve devianciának
tekintett (mert elsősorban agresszivitásban megnyilatkozó)
magárahagyottságával, céltalanságával. Én a korisaimat is, a
játékpartnereimet is mindenkor a sporttársaimnak tekintettem, és
ha módom volt rá – márpedig akadt! –, igyekeztem csökkenteni
(vagy lehetőség szerint annullálni) a köztük szikrázó faji és
nemzetiségi alapú feszültségeket.
Még néhány éve
volt egy tizenéves (kétségtelenül ellenszenves viselkedésű)
cigány fiú az óbudai ingyenes jégen, akit az általam máskülönben
jólelkűnek, ártalmatlannak ítélt gyerekek is félhangos
megjegyzésekkel bélyegeztek meg, nem is beszélve a többségről,
akik nyíltan bántalmazták – szóval és tettel egyaránt. Tudom
jól, hogy az ilyen előítéletek bonyolult okhálózata jószerivel
kibogozhatatlan, fölfejthetetlen – s hogy bármely oldal
képviselete szükségszerű szélsőségekhez vezetne. De velem
éppen akkoriban esett meg, hogy néhány gárdista egy családi
vendégségről hazatértemben lecigányozott a 160-as buszon. „Nézd
– mondtam a hangadójuknak –, én történetesen
nem vagyok cigány, legalábbis nem tudok róla, de egy biztos: évek
óta az egyik legnagyobb magyar cigánykutató, Csalog Zsolt
hagyatékával foglalkozom, és legalább annyit már megtanultam e
munka során, hogy ha valakit a külseje alapján verbális vagy
fizikai támadás ér, akkor ott minden jóérzésű szem- és
fültanúnak tiltakoznia kell, és haladéktalanul közösséget (ha
kell, mint esetünkben is, akár) faji rokonságot vállalni a
kirekesztettel. Úgyhogy vállalom: cigány
vagyok:
kétdiplomás cigány, aki most doktorál – ha tetszik.” – Na,
erre aztán elhallgatott. És ez – mert csakis ezért meséltem el
ezt a sztorit – más, élesebb megvilágításba helyezte aztán a
Robika-ügyet is (azt hiszem, így hívták azt a roma fiúcskát).
Érzékelnem kellett, hogy a Csalog-ampulla az agyamban és a
szívemben – nagyapám cserkésztanításával és nagyanyám
katolicizmusával karöltve – hatni kezd, és láss csodát:
innentől képes voltam kiosztani-rendreutasítani a jégen a
gáncsoskodókat, de ugyanígy Robit is, ha úgy láttam, hogy
éppenséggel ő provokál-kellemetlenkedik, ő igyekszik a maga
cigányságával vagy agresszivitásával előnyhöz jutni, és hoz
szégyent ezzel párhuzamosan egy etnikai kisebbség egészére. Mert
hát ez is jellemző ám! És én kínosan igyekszem elkerülni azt a
fajta „devianciarajongást”, amely Zsoltot alkatilag jellemezte,
és ami még nagyobb baj: teljességgel vakká és süketté tette a
cigányok hibáit illetően.
Szóval cigány
gyerekekkel én leginkább az óbudai és más ingyenes pályákon
találkozhattam; itt érvényesíthettem a csalogi elveket és
mérhettem le a mester írásainak valóságtartalmát; itt
tapasztalhattam meg, hogy valóban fantasztikus emberi melegséget
kaphat az ember a romáktól, még ha ugyanakkor (akár ezzel
párhuzamosan) roppant félelmet is gerjeszthetnek maguk körül.
Mindezekből következik – csak hogy feleljek végre a kérdésre
is –: nem anyagi problémákat érzékelek én elsősorban a
cigánysággal kapcsolatban, mint anno Zsolt, hanem a régi jó faji
előítéleteket. Azt, hogy a cigány fiúk (jóllehet: nem egy
esetben sokkal ügyesebbek és szívósabbak, mint nem-cigány
társaik) még mindig nem jégkorongoznak együtt velünk, mert
nyilván sem az ő családjuk nem örülne neki (és nem támogatná),
sem az én csapattársaim nem vennék jó néven, ha egy levegőt
kellene szívnunk. Ilyen értelemben az én kis óbudai jeges
közösségem valamiféle etalonnak számít, noha korántsem
egyedüli: szalézi barátaim oratóriumaiban ugyanilyen
szívmelengetően jó a helyzet. Azokkal a cigány srácokkal
például, akik iskolás koromban megkergettek, és akiket (lehetőség
szerint) igyekeztem fölrúgni a futballpályán, ma köszönő,
beszélgető viszonyban vagyok, s alkalomadtán jókat játszunk a
szalézi rendezvényeken is, az óbudai jégen is. Talán a mi
gyerekeink már nem fogják bántani, zsigerből gyűlölni az
„idegent”, a „másikat”, mi több: jól megférnek majd
egymás mellett – mondjuk a Szent Péter és Pál Katolikus
Iskolában, amelyet most már ugyancsak a szaléziak tartanak fenn.
Jó hely: Zsolt biztosan örülne neki, ha látná…
