Ungváry Rudolf: Azt írod meg?

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry Rudolf írása olvasható.

Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.

Már nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett) főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba. Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli bokrok sötétlő aljára.

A harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori összeomlását).

Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és éjfél után két óra között félóránként mondták be a híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat tartalmazó külföldi dokumentumban sem.

Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.

Már lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen, hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján bevitték, vagy lopás közben tetten érték).

Néhányan a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára. Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte, mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor elkezdik átmetszeni a torkát.

Alszanak a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt (egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt, nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert olyan mértékben hallgatják majd el őket.

Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben lehetett tartani.

A munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó, néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet, és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.

Még senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy 1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.

Gónusznak, a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.

Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait, noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét. Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat.

Az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.

Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.

Akkor még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.

Akkor még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató, akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt politikai jelszavakat.

Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.

Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt, félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.

Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...

Veréb Jutka meglátja, odamegy.

Megáll előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak, és vannak, akik nem.

Veréb Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?

Tábor Ádám: Papír és vér

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Tábor Ádám írása olvasható.

1956 nyarán szüleimmel és húgommal két hónapon keresztül Anna Margitéknál nyaraltunk a Szabadsághegyen, a Béla király útján. Egy este már ágyban voltam, beszélgettünk még. Egyik mondatom úgy kezdtem, hogy „mi, kommunisták...”, mire apám félbeszakított, szinte hangsúlytalanul: „Na jó, de mi nem vagyunk kommunisták.” Olyan döbbenetet éreztem, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten vagy hogy értelmetlen olvasni. Amikor felfogtam, hogy teljesen komolyan mondja, rettenetes sírásban törtem ki: „Brühühű, nem vagyunk kommunisták!!!????”

A magyar sztálinizmusba nőttem bele három éves koromtól. Rengeteg egyéb mellett sok szovjet és újmagyar mese-, gyerek és ifjúsági könyvet olvastam; az iskolából, a tankönyveimből áradt a Lenin-, Sztálin-, Rákosi-kultusz. Szüleim nem mertek felvilágosítani, nehogy elszóljam magam valahol. Apámnak volt oka aggódni. A harmincas évek elején antibolsevista baloldali mozgalmi teoretikus volt; a Rajk-perben életfogytig kiszabott börtönbüntetését töltő Justus Pál, régi jó barátjuk közvetlenül a pártegyesítés előtt adta vissza neki és Szabó Lajosnak a SZDP-n belüli „krisztiánus szocialista” platform alapítását célzó, fiókjában lapuló tervezetüket: „jobb, ha ez nem marad itt”. De ’56 nyarán már kilenc éves lettem és szédítő tempóban tartott az erjedés tavasz óta; apám éberen kereste a megfelelő alkalmat, hogy feltárja előttem az igazságot. Most elmagyarázta, hogy nem ideális és szabad országban, hanem egy szörnyű zsarnokság alatt élünk. Sokáig beszéltünk, későn és felzaklatva aludtam el.

Az időzítés tökéletes volt. Szeptember végén ugyan engem is felavattak úttörőnek, de amikor október 23-án az iskolából jövet a szemközti házban lakó barátom, Nagy Jancsi a Huroknál (a lebombázott Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, ahol a villamosok visszafordultak Zugló irányába) azt mondta, hogy apjától hallotta, délután tüntetés lesz, szinte fölényesen feleltem: „Itt? Hogy képzeled?!”

Ugyanilyen meleg októbervég volt, mint idén. Az egyetlen pesti teraszon, a Duna-korzón, a Petőfi tér végében újra kirakták az asztalokat. Anyám ott ült a napon, és dolgozott. Onnan látta meg a tüntető tömeget. Azonnal hazarohant apámhoz. Az aznapi újságból nyilvánvalóan tudtak a tüntetésről – baráti telefon révén viszont talán arról is, hogy délben betiltották. Rádiónk nem volt, így arról már nem értesültek, hogy fél háromkor mégis engedélyezték. Hamarosan a Belvárosi Kávéházban találkoztak Szabó Lajossal, Bálint Endréékkel, Jakovits Józseffel, Vajda Júliával és más barátaikkal. Egész délután ott várták a híreket, latolgatták a várható fejleményeket, majd mind átmentek a Rottenbiller utca 1.-be. Szüleim este telefonáltak, hogy a kirobbant harcok miatt egyelőre nem tudnak hazajutni a Belvárosba; nagyanyám csinál fürdővizet, feküdjünk le. Éjjel jöttek meg.

Ezután hetekig nem mehettem ki az utcára. Néha lövések dörrentek, egyszer a sarkon egy embert – talán ávóst – kergettek. Mindig elparancsoltak az ablaktól. Egyik nap – talán épp október 25-én – újabb tüntetők vonultak lent. Néhány házat fellobogóztak. A házban lakó legjobb barátommal, Breiner Gyurival (ma Izraelben Aron és nyugdíjas történelemtanár) négy A4-es lapot összeragasztottunk, piros-fehér-zöld Kossuth-címeres papírzászlót csináltunk belőle, ráerősítettük az egyik fából készült pingpongháló-tartóra, amelyet a harmadik emeleti ablak redőnytartójára tekertünk. Felmásztunk az ablakpárkányra és néztünk le. Egyre több ember jött, egyre nagyobb csoportokban. Sokan meglátták a zászlónkat, mutogattak felfelé, tapsoltak, aztán lelkesen mentek tovább – talán a Kossuth-térre lelövetni magukat.

Apám hozott haza újságokat: Népszabadságot, Népakaratot, Irodalmi Újságot, Kis Úságot. Egyszer ébredéskor egylapos, bolddal szedett Én Újságomat találtam a kisasztalomon az ágyam mellett. Volt benne egy cikk, hogyan dobnak a pesti gyerekek benzines palackokat a szovjet tankok elé.

Akkor már harmadik évfolyamánál tartó, kézzel írott egypéldányos saját újságomat, a Családi Krónikát ideiglenesen átneveztem előbb Szabad Nemzetre, majd Szabad  Családra. (November 4-e után apám szigorú utasítására a nyomtatott forradalmi lapokkal együtt többet el kellett égetni – két novemberi szám azért megmaradt.)

Elterjedt, hogy az oroszok esetleg repülőről bombázzák a várost, ezért Aratóék néhány napra leköltöztek a legfelső emeletről hozzánk, a hallba. Aztán visszamentek, de valaki azt mondta, a hall lakásunk legbiztonságosabb helyisége, mert nincs utcai ablaka. Ezért a legsötétebb sarkába állítottak nekem egy kisasztalt, ott olvashattam, írhattam kislámpánál. Jóbarát címmel irodalmi folyóiratot körmöltem. Bókay Elemér néven abba írtam addigi legjobb versemet:

                                              Ősz

Susog a nád és esik az eső.

Harmatcseppektől csillog a mező.

Hajladoznak a fák karjai,

Mint egy óriás széttárt karjai.

(Cirka egy évvel később kiegészítettem még két hasonló strófával.)

A házban lakó régi barátaimból megszerveztem a GYÖCS-öt (Gyermekek Összetartó Csapata). Újságom egy ideig a GYÖCS lapjaként Házi Krónika néven jelent meg. Voltak benne elvétve politikai hírek is, de inkább külpolitikaiak; ezeket a lapokat sem kellett elégetnem. Barátaim azonban – társbérlőnk albérlőjének lányát és Balás Fruzsit (később Szabó Miklós második feleségét) kivéve – a következő évben kivándoroltak.

Lezárult gyerekkorom első szakasza.
Január második felében vagy február elején indult újra a tanítás. De úttörő már nem lettem többé.

Bertók László: Gyönyörű őszi napok voltak (október 23., 2009. Részlet)

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók László írása olvasható.

Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk, szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük, hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl nem oszlatta, őriztek bennünket.

   Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához. Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán, hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát. Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem, legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.

   1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában, az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án, a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről, az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is, a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar előszele fújt már. Így szólt a vége:

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.

Akták közt sorvadjon patkány életével.

Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.

Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.

Sose haladhasson egy úton a néppel.

Verje meg az Isten örök verésével.

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,

akiket becsaptak, mint szél a kaput,

akiket köd, bánat, elszántság öveznek,

s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.

Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,

ha nehéz is addig törött lábbal menni.

Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,

                                      hogy köszönés után nem marad ott semmi.

    Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel, feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba, a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen, a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok” csapatához, s valameddig még hallattak magukról.

Sándor Iván: A tekintetek éjszakája

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Elsőként Sándor Iván írása olvasható.

Miben különbözik ez az éjjel, a többi éjjelektől? - kérdezi a szertartás estéjén az emlékkereső.

            Miben különbözött 1956. október 22-23. éjjele számomra is a többi éjjelektől?

            Két és fél éve vagyok,  nehéz esztendőim után, - letartóztatás, kőbányai szögesdrót kerítéssel körülvett barakktábor -, a Műegyetem lapjának, a Jövő Mérnökének a szerkesztője.

            Lapzárta október 19-én pénteken.

            Szombaton, vasárnap, hétfő délelőtt megérkeznek a telefonüzenetek, a híradások a szegedi egyetemről, a Petőfi Körből, az Írószövetségtől. Hétfőn, 22-én 14  órakor áttördelem a lap első másfél oldalát a Blaha Lujza téri hajdani Szikra nyomda második emeleti szedőtermében. Kiszedetem, elhelyezem az újabb felhívásokat. Pogány Nándi, a mettőr segít. Szótlanul, összeszokottan dolgozunk. 16 órakor telefont  kapok  a lap tudósítójától, a negyedéves  Szabó Ivántól /1990 után az Antall-kormány minisztere/, az Egyetemi Aulából a forró hangulatú nagygyűlésről. Kiszedetem az újabb híreket.

            Vigyázz Iván, mondja Pogány Nándi, ebből nagy balhé lehet.

            20 óra. A portáról felszólnak az államvédelmisek, háromtagú küldöttség érkezett a Műegyetemről, engem keresnek, csak egy főt engedhetnek fel, ha felelősséget  vállalok érte.

            Nemcsik Endre negyedéves vegyészhallgató. Ő is a lap munkatársa. Csendes fiú, nem foglalkozik politikával. Átnyújtja a nagygyűlés határozatát, a forradalmi pontokat.

            Iván, az a határozat, hogy ezt ki kell nyomtatni a lapban.

            A tekintete. A tekintetében látom az én tekintetemet. Tudom, hogy tudja, minek  a vállalására szólítanak fel. Tudja, hogy tudom, milyen nehezére esik a megbízatás teljesítése, a felelősség rám hárítása, de eleget kíván tenni a megbízatásának. Később tudom meg, hogy két másik küldöttség járt már a Rádiónál és a Szabad Ifjúság szerkesztőségében, visszautasították a pontok beolvasását, közlését.

            A szedőterem vezetőjéhez lépek.

            Ezt még ki kell szedetni, Süli elvtárs...

            Elolvassa, szó nem lehet róla, mondja. Int fejével a terem belügyese felé.

            Elvállaltam, ki kell szedetni...

            A tekintete...

            Ha talál egy szedőt, aki vállalja, próbálja meg maga....

            A harmadik vállalta. Állok a szedőgép mellett, ólomba diktálom a forradalmi pontokat.

            A szedő néha rám pillant. A tekintete...

            Korrigálok. Imprimálok, ott az aláírásom az oldalon.

            Később tudom meg, hogy otthon, ebben az órában felsírt az egyhónapos lányom a pólyában.

            Reggel 8 óra. A vállunkon visszük ki az évfolyamterjesztőkkel a lapkötegeket az udvaron tolongó ezreknek.

            Marián Pista alezredes a mikrofon mögött. Átveszi az irányítást. Kezében a lap.

            A tekintete.

            Küldöttségek jönnek-mennek. Nem engedélyezik,engedélyezik a felvonulást.

            Pista felolvassa  a forradalmi pontokat. Nyolcas sorok. Némán  indul a hosszú menetünk a Bem-térre.

            Nemcsik Bandi tekintete.

            Pogány Nándi tekintete.

            Süli elvtárs tekintete.

            A szedőgépnél ülő nyomdász tekintete.

            A felvonulók tekintete.

            Miben különbözött ez az éjjel, a többi éjjelektől?

Michael Ende: Borromeo Colmi átjárója (Hommage à Jorge Louis Borges)

(Fordította: Izsó Zita)

Góngora „A Minotaurusz magányossága” (Soledad del Minotauro¹) című tanulmányában a következőket írja: „A sivatag mélyén rejlő páratlan kincs, amit ember még soha nem látott, és Isten rendelése szerint nem is fog, tulajdonképp nem is létezik, mert valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki, akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom. (concetto) Az állatok és az angyalok sem a realitást, sem az irrealitást nem ismerik, mert egyáltalán nincsenek fogalmaik, így számukra mind a valóság, mint a valótlanság a maga megfoghatatlanságával egyet jelent az abszolút fogalmakkal.”

Ha jól értem Góngora előbb idézett gondolatát- miszerint egy dolog nem attól valódi, hogy van, hanem attól, hogy észlelik, akkor talán nem túl merész dolog arra a következtetésre jutni, hogy a világ mindenkori tulajdonságai aktuális tudatállapotunk függvényében alakulnak.

Ez utóbbi azonban, már ha egyáltalán lehetnek róla biztos ismereteink, egyénenként és népcsoportonként változik, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a világ eltérő szegleteiben különböző valóságok léteznek, sőt, akár egy és ugyanazon helyen is többféle valóság lehet jelen.

Igen dicséretes volna, ha egyszer egy különösen felvilágosult elme vállalkozna arra a feladatra, hogy megalkotja a valóság földrajzát.

Hány és hány félreértés lenne egy ilyen munka segítségével elkerülhető! Következő beszámolóm egyszer talán egy leendő valóságtérképész hasznára válhat. Egyedül ez a lehetőség ösztönöz arra, hogy papírra vessem az alábbiakat..

Ha eltekintek a fenntartásaimtól, és vállalkozom arra a feladatra, hogy a valódi Rómák egyikét megrajzoljam- szigorúan csak az egyiket, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját- akkor elsőként le kell szögeznem, hogy ez a város tényleg számtalan különálló valóságból áll. Eddig még senki nem volt képes arra, hogy mindegyiket megnevezze, vagy akár csak a rendszerezésüket megkísérelje. Hatalmas trágyadombként fekszenek egymáson és egymásban, az egyik behatol a másikba, önállóságukat megtartva igyekeznek harcolni és legyűrni egymást, és bár korántsem ugyanabból a korból származnak, mindegyik egyformán élő maradt. Bizonyos értelemben azt is lehet mondani, hogy az időnek és a térnek mindegyik különálló valóságban más és más szerepe van. Nem ritkán cserélődnek is ezek a funkciók.

Bevallom, kezdetben nem kevés nehézséget okozott, hogy a valóság ezen labirintusában akár csak félig-meddig biztonsággal mozogni tudjak anélkül, hogy valaha is eluralkodjon rajtam egyfajta egzisztenciális kábultság. A feleségemnek lényegesen könnyebb dolga volt, mert a nők valahogy sokkal mélyebben gyökereznek a saját valóságukban, ráadásul ő még színésznő is, így a különböző valóságok váltakozásához már munkája során hozzászokhatott.

Ott tartózkodásunk első évében a város közvetlen közelében béreltünk lakást, és természetesen rögtön felkerestük Róma látványosságait, a múzeumokat, katakombákat, emlékműveket, ásatásokat, romokat és templomokat. Ugyanaz a vágy vezérelt minket, mint minden utazót: egyszerűen fel akartuk ismerni a könyvekben és illusztrációkon látott nevezetességeket, anélkül, hogy ténylegesen szembesülnünk kellene velük. Nem akarom elhallgatni, mennyire sikertelen volt ez a kísérlet. Minél tovább időztünk a városban és minél jobban ismertük, annál kevésbé vágytunk arra, hogy felfedezzük a sok különálló univerzumot, és azt, amivé mindez összeáll. Kezdtünk mind kevesebbre, végül csupán egyetlen ilyen valóságra koncentrálni, azt remélve, hogy a tudatunk legalább ezt az egyet képes lesz teljes mértékben átfogni.

Azóta nem telt el egy hónap sem anélkül, hogy ne látogattuk volna meg remegő térdekkel ugyanazt az építészeti csodát, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját.

Borromeo Colmiról nem maradt fenn sokkal több annál, mint hogy 90 évig, pontosan 1573-tól 1663-ig élt, jónevű családból származott, foglalkozását tekintve pedig egyszerre volt varázsló, építész, orvos. Palermóban született, de úgy hírlik 1597-ben Rómában telepedett le, ahol meglehetősen visszahúzódó életet élt. Neve csak elvétve bukkant fel egy-egy levélben vagy a korabeli krónikákban. Külső megjelenéséről egyetlen naplóbejegyzés tesz említést, ami a pápista orvos, Giacobbe de Corleone tollából származik. Úgy jellemzi őt, „mint kicsi, vékony embert szaturnuszi megjelenéssel és átható tekintettel”, majd kissé lakonikusan hozzáteszi: „Azonnal heves vitába bonyolódtunk az orvostudomány égető kérdéseiről.”

Borromeo Colmitól mindössze két szöveg maradt fenn. Az elő egy teológiai-filozófiai értekezés, a „Le tenebre Divine²”, amiben a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy az Isten mindenható és mindentudó, éppen ezért mindenért felelőssé tehető. Colmi pártfogói valószínűleg akadályozták a mű terjedését, mert meg akarták óvni védencüket az Egyház várható támadásaitól. Colmi másik írása, a rajzokkal gazdagon illusztrált „Architettura Infernale e Celeste³” az arányokat vizsgálja az építészetben, ezek ugyanis szerinte hatással lehetnek az ember egészségi állapotára. Egy harmadik mű, a „La torre de Babele⁴”, amit Benvenuto Levi nem túl részletesen, de elismerően emleget, úgy tűnik, végleg elveszett.

Az írásos emlékek közé sorolható még az átjáró kapuja fölé vésett mottó, a „Totus Aut Nihil”, azonban nem tudni, hogy ez az építésztől, vagy egy megrendelőjétől származik, ezenkívül fellelhető még néhány Colmitól származó megjegyzés a mosásról, és két nem túl érdeklődő levél, amit Marco unokaöccsének írt.

Az egyetlen ember, akivel Colmi barátinak nevezhető kapcsolatot ápolt, a pápai kancellár, gróf Conte Fulvio di Baranova volt. Egyes történészek, például Christian Sundquist szerint ez a barátság okozta Baranova későbbi őrületét, amiben felesége, két gyermeke, és végül ő maga is odaveszett, ez azonban nem több, mint feltételezés, és félő, hogy már örökre bizonyítatlan marad.

Érdekes módon Colmi legtöbb építéménye- például a cefalúi Giardino del Liocorno-ban épült tengeri orgona, az úszó templom a Montefiascone-i Villa Campoli Monte-ban vagy az Il trono del Gigante, az óriási trónust formáló palota Alessanro Spada bíboros ravennai kertjében- eltérő okokból bár, de kivétel nélkül megsemmisült. Egyedül a Baranova palotában található átjáró tekinthető meg ma is, ennek ellenére hiába keresnénk az útikönyvekben vagy bármilyen más, Róma látványoságait bemutató kiadványban.

Talán én magam sem szereztem volna tudomást a létezéséről, ha egyik este a spanyol lépcsőn ácsorogva szóba nem elegyedek egy öreg, rézeg koldussal, akiről kiderült, hogy korábban művészettörténetet tanított a bostoni egyetemen.

Miután holtig tartó hallgatási fogadalmat tettem, elmondta, merre találom a palotát és az átjárót. Nem fogom megszegni az ígéretem, mert azóta már tudom, milyen fizikai, mindenekelőtt azonban mentális kockázatokkal kell számolnia annak a látogatónak, aki nincs felkészülve a különböző valóságok együttes jelenlétére.

Ezt alátámasztja az is, hogy a palota Róma egyik legrégebbi és legismertebb részén található, mégis több, mint egy évembe került, míg hihetelen kalandos úton, kapcsolataimnak és nagyvonalú adományaimnak köszönhetően megtaláltam Fulvio K Baranova gróf utolsó leszármzottját, és sikerült bizalmába férkőznöm. Maddalena Bo több, mint 80 éves, egyedül él a szinte teljesen üres palotában, és bár hithű kommunista, a Svájci Gárdisták harisnyáinak foltozásából keresi kenyerét.

Végre eljött a várva várt pillanat. Signorina Bo kitárta előttük a palota ajtaját, és elvezetett Borromeo Colmi átárójához. Aztán valami sürgő munkára hivatkozva kimentette magát, és mi magunkra maradtunk.

Egy oszlopsor húzódott előttünk, ami felületes becsléseink alapján körülbelül nyolcvan vagy száz láb hosszú lehetett, mert egyetlen pontban végződött, melyből egy hajszálvékony, zöldes színű fénysugár tűzött a szemünkbe. A bostoni professzornak köszönhetőn azonban tudtuk, hogy optikai csalódásról van szó, hacsak nem valami még kétségbevonhatóbbról. A Barnova palota alapterülete negyvenkétszer harminchét négyzetméter. Az épületet mind a négy oldalól utcák veszik körül. Az átjáró a ház belső részéből indul, és egészen a jobb szárnyon található folyosóig vezet, ami a földszinten, az épület nyugati főfala mentén húzódik végig. Ezt a három méter széles folyosót is beleszámítva, az átjáró legfeljebb 33 vagy 34 méter hosszú lehet. Figyelembe véve azonban, hogy a szemközti oldalon, azaz a keleti fal mentén is húzódik egy három méter széles szakasz, ez az átjáró lehetséges hosszát nagyjából 30 méteresre csökkenti. A keleti oldal felől egyébként egyáltalán nem lehet bejutni. Teljesen érthetetlennek tűnt az egész, mivel a kastély belsejében, ahol felfedezni véltük a átjárót (vagy ahol ténylegesen húzódott), egy nagy bálteremnek és több kisebb szobának kellett volna lennie.

Ennek alapján úgy tűnt, annak a bizonyos átjárónak nincs is kiterjedése, csak egy nagyon ügyes festmény, vagy csalóka térhatás tehát, ami annyira jellemző volt a manierizmus virágkorára. De már első látogatásunk alkalmával megállapíthattuk, hogy mégsem erről van szó.

Kettőnk közül a feleségem bizonyult bátrabbnak, ő lépett be elsőként az átjáróba, miközben én a bejáratnál figyeltem. Láttam, ahogy távolodva egyre kisebb és kisebb lesz, ezt pedig semmilyen optikai csalódás nem okozhatta. Mintegy harminc lépés távolágból hátra fordult, és hívogató mozdulatot tett felém. De felemelt keze lassan leereszkedett. Még olyan messziről is jól láttam, hogy elsápad, és kiül arcára a félelem. Visszafelé jövet úgy tűnt, nehezére esik a járás.

"Mit történt?" Kérdeztem, mikor végre ismét mellettem állt. "Rosszul vagy?"

Megrázta a fejét, és azt motyogta: "Hihetetlen! Menj be, ezt neked is látnod kell!"

Bizonytalanul indultam el, minden lépésnél valami kellemetlen meglepetésre számítva, a feleségem pedig ezúttal odakint maradt. Amikor nagyjából odáig jutottam, ahol megállhatott, én is megtorpantam. Körülnéztem, de nem láttam semmi szokatlant. Az oszlopok szabályosan sorakoztak a bal és jobb oldalomon, mindegyik ugyanakkora volt, mint az átjáró elején. Ekkor visszafordultam abba az irányba, ahonnan jöttem, és rettenetesen megrémültem. Egy elképesztő méretű óriás állt a feleségem helyén. Az irányába tartó oszlopok egyre nagyobbak és nagyobbak voltak, míg gigantikus termetéhez nem igazodtak. Megdermedve álltam, nem tudtam mozdulni percekig.

Végül az óriási asszony megmozdult, és elindult felém. Vacogni kezdett a fogam, homlokom ellepte a hideg veríték. Vártam, hogy eltaposson, mint valami méretes hangyát, és remegni kezdtek a térdeim. A következő pillanatban elvesztettem az eszméletem.

Amikor magamhoz tértem, a feleségem már mellettem volt, és egy kölnis üveget dugott az orrom alá. Feltápászkodtam, és kéz a kézben indultunk vissza a bejárat felé, ami lépésről lépésre zsugorodott vissza az eredeti méretére.

Azon a napon nem kísérleteztünk tovább, de Borromeo Colmi átjárójárát azóta sem tudjuk kiverni a fejünkből. Ha elgondolkodunk a belső terek lehetséges kiterjedésén, egy dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetünk: az átjáró tényleges hossza nem lehet nagyobb, mint az épület, amelyben található. Ez azt jelenti, hogy az átjáróban minden arányosan zsugorodni kezd, beleértve a látogatót is, aki bemegy. Így lesz minden nem csak látszólag, hanem ténylegesen egyre kisebb és kisebb. Azonban, mivel az átjáró két szélén húzódó oszlopok mérete is egyre csökken, az ember nem vesz észre semmit, míg hátra nem fordul.

A kérdés, hogy Colmi, a mágus és építész hogyan érhette el ezt a szokatlan hatást, a párhuzamos valóságoknak ebben a különleges városában bizony másodlagos jelentőséggel bír. Engem és a feleségemet valójában egy egészen más dolog indít arra, hogy az átjáróban újabb és újabb kirándulásokat tegyünk: ha valóban igaz, hogy minden lépésünk egyre kisebb lesz, akkor ebből logikusan következik, hogy a távolság is egyre rövidebb, amit ilyenkor megteszünk. Más szóval, minél tovább mész, annál lassabban haladsz. A kérdés tehát csak az: el lehet-e így érni az átjáró végét? Vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökké csak közeledjünk felé? És ha lehetséges a végére jutni, vajon melyik világba vezet minket a kijárata? Honnan jön az a furcsa zöld fény, ami felé olyan sokszor elindultunk, mégsem értünk el soha? Az ember a végtelenül apró létezők birodalmába jut, vagyis a kerengő atomok univerzumába? Egyáltalán, másik dimenzióról van szó? Ott kezdődik az ellentér, a nemidő, a másvilág? Előfordulhat, hogy azon a helyen a nagyról és a kicsiről alkotott fogalmaink értelmüket vesztik? Vagy a folyosó "Reshith"⁵-hez, minden dolog eredetéhez, a létezés kiindulópontjához vezet, amivel Isten hozzákezdett a teremtéshez?

Csak egy valami tűnik biztosnak: Borromeo Colmi az építészet és a mágia ezen egyedülálló konstuktmát nem pusztán játékból, a szokatlan hatás kiváltása érdekében hozta létre. Sokkal inkább a legmagasabb művészet és a legmélyebb valóság alapvetéseiről van szó, amikhez a művész nyit az emberiség számára átjárót. Mégsem tűnik úgy, hogy bárki megértette volna, vagy egyáltalán, foglalkozna vele. Érdeklődésemre még Bo kissszony is csak megrázta tulipánformájú kezét, és kissé ingerülten valami ilyesmit válaszolt: “Mbeh?” -ami nagyjából annyit jelenthet: na és?

Úgy tűnik, mi vagyunk a feleségemmel az egyetlenek, akik megértették, mit kínált fel nekünk Borromeo Colmi, így egy ideje erre a végtelen felfedezőútra készülünk. Mindehhez nem szükséges komolyabb felszerelés, mint a Nanga Parbat megmászásához. Csak egy sátrat, takarót és ötvan napnyi élelmet viszünk. Szilárdan eltökéltük, hogy nem fordulunk vissza, amíg el nem érjük az átjáró végét, Arra az esetre, ha többé nem hallanának felőlünk, a többség biztos talál majd eltűnésünkre valami rendes, elfogadható magyarázatot. Hát ilyesmikkel múlatjuk az időt Rómában.

1 A Minotaurusz magányossága, Luis de Góngora y Argote (1561- 1627) spanyol író műve. Az idézett rész a befejezetlen mű ötödiknek tervezett, „Soledades” címet viselő fejezetében található, ami önálló kiadásban először 1631-ben, négy évvel az író halála után jelent meg.

2 Isteni sötétség, Róma, 1601: az egyetlen megmaradt példány jelenleg a Vatikáni Könyvtárban található.

3Épületek mennyben és pokolban, Mantova, 1616, a mű eredeti kéziratát a Buenos Aires-i Nemzeti Könyvtárban őrzik.

4 Babiloni kapu, a megjelenés éve nem ismert.

5 A teremtéstörténet első szava.

(Megjelent a Nagyvilág c. folyóiratban.)

Egri körkép szüret előtt

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

A nyár utolsó napján, a szüreti munkálatok megkezdése előtt Egerben az után érdeklődve néztünk szét, hogy milyen bort ígér a 2013-as év, és mi várható a folytatásban.

A borászatban nagy múltra visszatekintő Egerben szépen érik a szőlő, a pincék belsejében megteszi jótékony hatását a penész, lassacskán forr a bor, a borászok prognózisai pedig biztatóak.

„A szüret időpontjának kiválasztását a sav- és a cukortartalom határozza meg, amit a laborban mérnek” – magyarázza Demeter Csaba, a Demeter Pincészet tulajdonosa. A pincészet bikavére 1999-ben a kékfrankos mellett cabernet sauvignon és zweigelt házasításából készült, később azonban a két utóbbi fajtát cabernet franc-nal és merlot-val váltották fel. Idővel a hozamkorlátozás mértéke is egyre nagyobb lett a kezdeti 5 kg/tőkéhez képest, így a bor sokkal koncentráltabbá, lágyabb textúrájúvá vált. Az 1999-től végigkóstolt bikavérek közül nálunk a 2003-as viszi a prímet. Abban az évben a nagy forróság sok helyütt kárt tett a szőlőben, Demeter mégis kitűnő, selymes, savaiban nem bántó bort tudott készíteni.

A pincészetben többféle hordót használnak, a 2012-es cabernet franc Merengőt például a magyar European Coopers hordójából és egy francia hordóból is megkóstolhattuk. Utóbbi sokkal visszafogottabb, hűvösebb textúrát eredményezett, míg a magyar rumosabbá, érettebbé tette a bort.

Demeter Csaba azon kevés borászok közé tartozik, akik turánból is készítenek bort. A rendkívül kényes, sok munkát és odafigyelést igénylő magyar szőlőfajtát hajdan Csizmazia József nemesítette hazánkban. A fajta hátránya, hogy az időjárás legapróbb változása is érzékenyen érinti. A turánból készült borok jellemzője a lekerekített savak és a kirobbanóan friss, gyümölcsös íz.

„Minden feltétel adott a kiváló évjárathoz. Egészségesek a szőlők, tehát mindenhol sikerült jól megvédeni a termést és a területeket, a tavasznak köszönhetően gyönyörű lombfal van, szárazsági tüneteket nem láttam sehol, úgyhogy nagyon biztató, már kíváncsian várom a jövő heti szüretet.”

Ezeket már Bolyki János mondja. A Szépasszony-völgyön túl a környező hegyekben bort készítő Bolyki Jánosnál egy barátságos, szőrtelen kutya szalad elénk, akinek a nevét a Pati névvel ellátott, 2012-es rosé gyöngyözőbor viseli. Bolykinál is nagyon sokszínű és érdekes borokat kóstolunk, a Királyleányka kristálytiszta, egyenes vonalú, a szőlő és a körte aromáival. A kékfrankos lendületes, fajtajellege borsos, meggyes. A 2011-es cabernet franc zamatában buja, finom aszalt gyümölcsök, csokoládé és menta érezhetőek. Említésre méltó bor még a Bolyki És Bolyki nevű csúcsházasítás: mély színű, érett gyümölcsök, kakaó, kávé és lekvárosság a meghatározója.

A Szépasszony-völgyben a barangolás Sike Tamás pincéjéhez visz, aki hosszasan számol be az idei évről. Szerinte a nyári időjárás miatt kevés borra számíthatunk, megnyugtatásul azért hozzáteszi, a minőség annál kitűnőbb.

Kifejti még, hogy ő nem azok közé a borászok közé tartozik, akik csak azért emelnek árat, mert valamilyen versenyen dobogós helyezést értek el. Mivel neki attól még ugyanannyiba került az előállítás, nem érezné tisztességesnek, ha a fogyasztók költségeit csak azért emelné, mert szerzett valamilyen elismerést a nedű.

Valami fehér

A borfogyasztók körében az a hiedelem él, hogy a fehérborokban kevesebb a potenciál, ezért egy 6-7 éves bort már kevesebben vásárolnak meg. Jó ellenpélda erre a Sike Borászat 2006-os olaszrizlingje, amely mintha mostanra érte volna el a csúcspontját, ízvilága teljesen lekerekedett.

Sike Tamás azt is megemlíti, hogy a Királyleányka eddig nem volt olyan népszerű, viszonylag kevesen vették. Viszont mivel a pincészetükbe érkező vendégek túlnyomó többsége általában úgy kéri a bort, hogy valami fehéret szeretne fogyasztani, kitalálták, hogy a Királyleánykát „valami fehér” fantázianéven palackozzák, és azóta sokkal több fogy belőle.

Egri látogatásunk egy kézműves borászatnál, a Nyolcas Pincészetnél zárul.

Nyolcas Ádám, a szakmában a fiatal, feltörekvő tehetségek közt jegyzett borász a hordók közt végigvezetve elmondja, hogy erősségük a merlot. A pincészetre a Talentométer borversenyen elért szép eredménye miatt figyelt fel a szakma. Nem szeretnének másokra hasonlítani, a dűlős borok gyümölcsös karakterét szeretnék megtartani, magyarázza Nyolcas Ádám.

Az egri borászok színe-java tehát úgy látja, a tavasz és a nyár idén kegyes volt a szőlővel, de hogy mit érlelt 2013, az majd a szüreti szezon után derül ki.

"Szerény borral kínállak íme"- a Tükétől a céklapárlatig

Ayhan Gökhan - Izsó Zita

A szekszárdi borvidék széles választékából kaphatott ízelítőt az a borbarát érdeklődő, aki május huszonnegyedikén ellátogatott a Petőfi Irodalmi Múzeum dísztermében a Szekszárd Borvidék Nonprofit KFT. jóvoltából megrendezett Borok és Borászok Szekszárdról című rendezvényre.

Szekszárd vezető borászatai, mint például a Takler, Mészáros vagy a Szent Gaál Pincészet mellett képviselték magukat a kisebb, inkább családi pincészeteknek nevezhető borászatok is. A szakmában fiatalnak számító Bősz Adrián vagy az összesen húsz hektáron gazdálkodó Vida pincészet borai a nagyokétól minőségben cseppet nem elütő boraikkal hozták a gazdag talajú szekszárdi vidék színvonalát. A tizenkilenc borászat igyekezett a saját területére jellemző legkarakteresebb, a terroárt legjobban visszaadó borok közül kiválasztani a pincészet legszebb és jellemzően legeredetibb borait. A megnyitó ceremóniát mellőző, estébe nyúló bordélutánon a látogatók a bejáratnál kapott borospohárral pincészettől-pincészetig járhattak és nem egy helyen a pincészetet ismertető kiselőadásban részesülhettek az adott borászatot képviselő szakértőtől, vagy magától a borásztól.

A tavaly tapasztalt rendkívül forró és elhúzódó száraz nyár kihívások elé állítja a borászokat, emellett az új technológiák kifejlesztése is hamarosan sürgetővé és elengedhetetlenné válik, ha a magyar borászat és benne a szekszárdi borvidék meg kívánja őrizni az eddigi magas nívóját. A borászok azon az egybehangzó véleményen vannak, hogy a fajtajelleg megőrzése, a tájfajták ültetésének növelése kulcsfontosságú feladat a hazai borászat jövőjében. Az Eszterbauer Borászat szakértője elmondta, hogy szerinte nem ismétlődik meg a 2012-höz hasonló forró júliusi-augusztusi időszak, de ha mégis ugyanaz bekövetkezne, szerencsére az idén január óta lehullott csapadék elegendő ahhoz, hogy egy hirtelen bekövetkező hosszabb szárazság ne tegyen végzetes kárt a szőlőben. A borászat egyik ajánlott nedűje, a Tüke névre keresztelt, 2011-es bikavér tökéletesen visszaadja a bikavérre annyira jellemző karakteres ízt, köszönhetően annak, hogy a pincészet kerüli az égetett fahordós eljárást és helyette az acéltartályt részesíti előnyben.

Dr. Bodri István siller QV-t, sauvignon blanct és kékfrankost hozott a rendezvényre. Mindhárom bor rendkívül frissnek mondható, mert nem olyan rég, tavaly lett lepalackozva. A tulajdonos beszámolt arról, hogy többnyire a kadarka, a kékfrankos, a rozé és a siller után érdeklődött mind a laikus, mind pedig a szakmabeli közönség. Szerinte nagy öröm, hogy a magyar fajták iránt megnőtt a kereslet. A nemzetközi szakértők úgy gondolják, hogy Szekszárd és Villány környékéről kerülnek ki a világ legjobb cabernet franc-jai. Dr. Bodri István a merlot-val egészítené ki ezt a talán sokaknak túlzásnak tűnő megállapítást.

Az itt megkóstolható borok nagyon jól reprezentálják Szekszárdot. – kezdte a beszélgetést Vesztergombi József, hozzátéve, hogy Szekszárd különösen alkalmas arra, hogy dűlőszelektált borokat hozzunk forgalomba, ugyanis a szekszárdi borvidék nagyon szabdalt, sok kicsi, apró völgy van, a saját speciális talajviszonyaival és mikroklimatikus viszonyaival, és ebből adódóan nagyon szépen lehet válogatni Szekszárdon a dűlőkből borokat.

A borok között kiemelt fontosságú és különleges volt a Brill Pálinkaház kínálata. Az elterjedtebb párlatokon (szilva, vilmoskörte) túl igazi különlegességeket, zeller és céklapárlatokat kóstolhatott a bátor nagyérdemű. Egyedülálló módon a Brill Pálinkaház kivételével mások nem állítanak elő zöldségpárlatot.

-Robusztus, vastag, erőteljes zöldségpárlat. Mivel a földből származik, meghatározó földes karaktere is van, amellett, hogy száz százalékig hozza a tiszta cékla ízét és illatát. Száz kilógramm cékla ad egy liter ilyen párlatot, tehát nem túl nagy a kihozatal, ebből adódóan nem is a legolcsóbb termékeink közé tartozik. Viszont annyira koncentráltan hozza a cékla jellegét, hogy aki ezt a zöldséget kedveli, az a párlatot is szeretni fogja. Ebben a régióban pedig elég sokan szeretik. A szláv ajkú népek körében majdhogynem alapélelmiszer, ezért egyre szélesebb közönség keresi. -- tudtuk meg Petzold Attilától a céklapárlattal kapcsolatosan, aki azt is elárulta, hogy a konyhatechnikában is egyre gyakrabban megjelennek ezek a párlatok, tehát egyre nagyobb az érdeklődés a séfek részéről is.

A nyár beköszöntével egymás után következnek majd a megszokott, a borbarát és borértő közönség körében népszerű boros rendezvények, és ezek között remélhetőleg kiemelt szerephez jut a szekszárdi borvidék gazdag kínálata.

"A nyelv fölpúposodik a hazugságtól"- beszélgetés Vörös Istvánnal

Ayhan Gökhan

Az összes könyved közül melyikre vagy a legbüszkébb és miért? Újra szoktad olvasni egyes könyveid? Milyen érzés?

Szerencsére nem egy könyvem viselkedett olyan jól, hogy, mint rátarti szülő, büszke lehessek rá. Nem azért, mert jó tanuló, nem azért mert bajnok valamilyen sportban. Hanem azért, mert némelyikben sikerült valamit megcsinálnom, amit mások nem tudnak, ami nem vagy alig volt még a magyar irodalomban. A Vörös István gép vándorévei-ben úgy fölépíteni egy verseskönyvet, mint egy filozófiai munkát, versről versre továbbépítve és variálva bizonyos fogalmakat. A Fénylovasok olyan gyerekeknek szóló verses mese lett, ahol a szeretet létrejöttéről, Istenről, az ember, mint fenomén geneziséről tudtam beszélni. A Gagarin-nal olyan regényt sikerült létrehozni, melyben a cselekmény fordulatai és a humor egyensúlyban vannak, és az egész száz százalékig adekvát velem, benne van, amit a világról el akarok mondani.

Nagyon utálom a könyveimet újraolvasni korrektúrázáskor, egyéb alkalmakkor pedig nem szoktam. Legfeljebb, ha felolvasásra választok ki valamit, akkor ütöm fel őket. Az viszont nem rossz érzés. Tudok örülni annak, amit már megcsináltam.

Elégedett vagy a tanári pályával? Megéri ma tanárnak lenni? Vagy bolond, aki ma tanár lesz Magyarországon?

Természetesen bolond, de szerintem tudni kell ellenőrzött és szabályozott keretek között bolondnak lenni. A tanár az egyik legfontosabb hivatás egy ország jelene és jövője szempontjából. Az egyetemi oktató helyzete kicsit más. De az is közszolgálat. Nekem abszolút megéri csinálni, mert imádom. A diákokat, azt, hogy mennyire nyitottak, tehetségesek, egyenesek, erkölcsileg tiszták, jót akaróak, bátrak, okosak, ötletesek, humorosak, toleránsak. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy sokat tanulok tőlük, rengeteg mindenre inspirálnak.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen évek óta Lackfi Jánossal együtt csináljátok a kreatív írás szemináriumot. Mik a tapasztalataid, valóban tanulható az írás? Fogékonyak rá a diákok?

Ha nem lenne tanítható az írás, akkor nem tudna senki írni. Ha magától tanulja meg valaki, az akkor is tanulás. Namármost, ha valamit megtanulunk, márpedig minden csecsemő analfabéta, akkor az tanulható, és ami tanulható, az egyúttal tanítható is. A tanítás a személyes fejlődéshez való segítséget jelenti. Igen, lehetséges segíteni a másiknak, még ebben az önző szakmában, az irodalomban is. A diákok fogékonyak a tanításra, a gondolatokra. Tanítható az írás, mert a diákok úgy akarják, hogy az legyen. Hajlandók tanulni, hajlandók fejlődni. Hajlandók felnőni.

Tudtommal Lackfi János otthagyja az egyetemet. Ez milyen változást hoz a kreatív írás esetében? Lesz-e új tanár, mondjuk egy kortárs író, vagy te elviszed a hátadon az egészet?

Ez természetesen nem lehet az én magánszámom. A következő félévtől két-három váltakozó vendégelőadóval szeretnénk színessé és izgalmassá tenni a stúdiumunkat. Neveket egyelőre nem mondok, mert még nem tárgyaltunk velük konkrétan, de nagyon jó írókról és egyúttal kitűnő tanárokról van szó.

A diákok közt találtál komolyan írónak készülő hallgatót? Felvilágosítottad az íróság nehézségeiről? Nem riadt vissza?

Persze, hogy találtam, találok folyamatosan, és már jó néhány olyan volt diákunk van, akinek könyve jelent meg, vagy bejutott az év legjobb írásaiból összeálló antológiákba. Sokakra lehetünk büszkék Lackfi Jánossal.

A szakma szépségeit és buktatóit igyekszem minél összetettebben megmutatni a diákoknak. De kifejezetten le nem beszélnék róla senkit, csak azért, mert nehéz. Hiszen minden nehéz, ha magas fokon csináljuk. Nem is lenne erkölcsös épp a tehetségeseket lebeszélni, és a tehetségteleneket a pályán felejteni.

Milyen könyvön, könyveken dolgozol jelenleg? Azért könyveken szerepel a kérdésben, mert nálad sosem lehet tudni…

Azaz nálam épp mindig lehet tudni. Meg se tudom pontosan mondani, hány könyvön dolgozom. Vagy van már kész. Megjelenésre vár következő könyvünk Lackfi Jancsival. Címe: Csavard fel a szöveget! Van egy kész verseskönyvem: Rilke-fraktál címen. Kész van a 150 zsoltárom is. Egy regényt csak át kéne nézni kicsit, de be van fejezve, címe: Thomas Mann kabátja. Dolgozok egy másik regényen is, annak a felénél tartok. A novelláimból bármikor össze lehetne rakni egy könyvet (Búcsú a mágikus realizmustól). Ezen felül írok egy színdarabot, mely a terezíni gettóban játszódik, és egyet a Baltazár színház számára. Ja, és tudományos munkáimból is összeállni látszik a Mi az ironikus tudomány? c. kötet, melynek a cseh kiadására már van szerződésem a Károly Egyetem kiadójával.

Nálad, aki annyi könyvet írt, az írás több mint sima pénzszerzés. Az írás, a kifejezés örök válaszkeresés és válaszadás. Mi lennél te, Vörös István, írás nélkül? Mit mond el neked az írás?

Az írás a mindennapjaim része, most, hogy ezt írom, ki van nyitva még egy verseket tartalmazó fájl, egy cseh regényhez írandó utószó, és pár műfordítással is kéne foglalkoznom. A versírás, de bármilyen írás is olyan számomra, mint másnak a gyónás, a pszichológusával való mélybeszélgetés, a hobbi, vagy egy olyan titkos tevékenység, amit nem köt a többiek orrára. De még ennél is több, egyszerűen sok mindent írás közben értek meg igazán. És az írás öröme nélkül nem tudnám megőrizni életörömömet, magabiztosságomat, tehát önmagamat. Ha ezért néha még pénzt kapok, az persze öröm, és legfőképp ajándék. Én maga vagyok az írás, a Vörös István gép. E nélkül egy másik ember lennék. Lehetnék, mert egy darabig természettudósnak készültem. Akkor mondjuk én lennék a Vörös István fénymérő. Vagy a Vörös István reaktor. (Azért belőlük is igyekszem valamit megtalálni magamban.)

A fordítással hogyan állsz mostanában? Van felfedezésre váró, a magyar közönség előtt ismeretlen cseh szerző?

Peresze, hogy van. Prózát csak ritkán fordítok. De ötleteim akadnak. Egyik nagy kedvencem a 20. század derekának jelentős írója, Jiří Weil. Szerencsére pillanatokon belül itt lesz az első magyar könyve, a Mendelssohn a tetőn, most épp ahhoz írom ezzel párhuzamosan az utószót. Nagyon szeretném elérni, hogy jelenjen meg valami Egon Hostovskýtól is, tőle egy regény látott napvilágot a 90-es években magyarul. Milada Součková is nagy író, ő teljesen ismeretlen még itthon. Ezek klasszikusok már. A kortársaktól egész jól jelennek meg szövegek. De persze engem a költők foglalkoztatnak. Jó lenne egy új Seifert-kötetet csinálni, egy Jan Skácel-kötetet. Dolgozunk volt tanáraimmal, volt és jelenlegi tanítványaimmal egy 19. századi cseh antológián, ebből az időszakból nagyon érdekel Jaroslav Vrchlický elképesztően gazdag költői világa. Őt úgy kell elképzelni, mintha Arany és a nyugatosok között lett volna egy Weöres Sándor formai gazdagságával és termékenységével bíró költő az irodalmunkban. A csehben volt.

A régi időkben, Kosztolányi, Heltai Jenő és Márai Sándor idejében a magyar írók tudtak a kortárs külhoni írókról, költőkről, érintkeztek velük, fordították őket. Ma mi a helyzet? Nincs elszigeteltség?

De, úgy érzem, van. A próza még hagyján, ám a kortárs világköltészetet lehetetlen megismerni a jelenlegi hazai kínálatból. Nagyon súlyos felelőssége a magyar kultúrának, hogy lemondott az ilyen könyvekről, könyvsorozatokról és folyóiratokról. Egy-két próbálkozás akad, de ezek csak heroikus kísérletek. Már évek óta pályázni sincs hova kortárs külföldi verseskönyvekkel, fordításokkal. Legfeljebb az anyaország támogatásában lehet reménykedni, de a legtöbb ország erre nem tud vállalkozni. Nagyon fontos lenne, hogy minden kultúrába be tudjunk tekinteni itthoni műhelyek segítségével. Ha méltók akarunk lenni elődeink szellemi teljesítményéhez, ez elengedhetetlen. A világ irodalmának megismerése nélkül valóban nem várhat más a magyar kultúrára, mint a poros provincializmus, belterjesség. Eme belterjesség veszélye már itt sündörög a kertek alatt. Az egyetemünkön pl. most szűnik meg a cseh szak, legnagyobb bánatomra.

Lehet tudni valamit arról, hogy miért szűnik meg a cseh szak?

Különböző okai vannak kari, egyetemi, országos és világtrendek szintjén. Nem túlzás ez? Minden világszinten dől el. És személyes szinten is vannak okai. Ez sem túlzás. Minden a személyek szintjén dől el. Nem hiszem, hogy végig tudnám mondani az egészet, mert egyelőre magam is elemezni igyekszem ezt a sokismeretlenes egyenletet. Csak néhány megjegyzésre, gondolatkísérletre futja. Semmiképp se szeretném egy ellenünk folyó harc következményeként bemutatni a történteket. És ki is az az ellenünk? A személyek most nem érdekesek, de nagyon érdekes az ügy. A bohemisztika, a szlavisztika, a Közép-Európa-kutatás ügye. Egy olyan országban, mely két félelmetes katasztrófát szenvedett el azért, mert nem volt képes őszintén és öncsalás nélkül megismerni a körülötte élő népeket, nem értette, hogy kikkel van együtt és szemben, nem ismerte meg azok értékeit (és így saját értékeit se reálisan), egy olyan országban tehát, mely nem tudja, kik között él, ezért Trianontól a Don-kanyarig minden csapdába belesétál, és lakóit nem tudja megvédeni a legkülönfélébb lágerektől és tömeggyilkosoktól, ott bizony életfontosságú lenne minél jobban megismerni a körülötte lévő népeket. És e megismerésnek bármely fórumát bezárni nagyon veszélyes. Elsősorban Magyarországra nézve.

Persze most a mellett érvelek, mért tilos, veszélyes és káros becsukni a cseh szakot, csakhogy ez már megtörtént. Emellett most tűnt el írmagja is a szlovák szaknak, és szűnt meg a Közép-Európa-program, továbbá kapott nagyon súlyos, meglehet gyógyíthatatlan sebet a lengyel szak. Ezek tények. A saját felelősségemet úgy fogalmaznám meg: Nem találtam rá az alkalmas módszerre és eszközökre, melyekkel e téves döntéseket megakadályozhattuk volna. A vezeklésem: növelem a bohemisztikai és szlavisztikai aktivitásom. Tudományos és műfordítói szinten egyaránt.

Nemzedéked több tagja, -- Kemény István, Schein Gábor például – írt politikai-közéleti verset. Téged nem csábított ez a téma? Szerinted is ilyen rossz ma a helyzet Magyarországon? 

Ó, én is írtam. Az Édes hazám antológiában nekem is van vagy 5-6 versem. A zsoltárok közül is nemegy politikus, legalább annyira, amennyire az eredeti zsoltárok a keletkezésükkor azok voltak. (Lásd pl. a 2012. nyári Jelenkorban megjelenteket.)

Alighanem rossz a helyzet, mert a költők önszántukból csak akkor írnak politikáról, ha nem lehet nem írni róla. Egy amerikai választási kampány kapcsán kinek jutna eszébe verset írni, bármilyen fontos esemény is az?

És hiszel a változásban? Vagy te már csak az anyanyelvedben bízol, a magyar politika, politizálás jobbra fordulásában nem.

A változásban nem is kell hinni. A legalapvetőbb tapasztalatok igazolják, hogy mindig bekövetkezik. Ennél a rezsimnél tehetségesebb és gonoszabb rezsimek se tudták magukat az örökkévalóságnak megtartani, de ugyanúgy az athéni demokrácia vagy a római birodalom sem. Szerintem a választásokat talán meg is lehet nyerni még jelen körülmények között is. Ez még mindig nem eleve lehetetlen az ellenzék számára. De ha ez nem is történik meg, akkor se biztos, hogy a következő ciklust végig tudja csinálni ez a szűk érdekeket kiszolgáló klikk. Amelyik csak épp azokra az eszmékre nincs tekintettel, melyeket fennen hirdet. A nemzet és a vallás érdekli őket legkevésbé. Én a politikájukat nemcsak mint szabadon gondolkodó európai demokrata kérem ki magamnak, hanem talán még ennél is jobban mint magyar és mint keresztény. Nem a választási bukásukat várom olyan nagyon, mert nem igazán fontos emberek ők nagyképű vergődésük ellenére sem, hanem azt, amikor a megtévesztett népük szeméről lehull a hályog, és meglátják, kik mellett békemeneteltek, kétharmadoztak jó részükben jóhiszeműen, de sötét és aljas módon becsapva.

Mindig is bíztam a politizálás jobbra fordulásában, megéltem már olyasmit is. De az anyanyelvemben nagyon bízom, ez igaz. Talán épp ő lesz, aki egyszercsak figyelmezteti az embereket. Az olyan szavak, mint fülkeforradalom, nemzeti dohánybolt, nemzeti együttműködés rendszere épp annyira ordítanak, hogy jaj, fáj a hátunk, émelyeg a hasunk, mert hazugság van alattunk, bennünk, mint annakidején a békeharc és az elnöki tanács elnöke kifejezés vagy az árjásítás és az élettér. A nyelv fölpúposodik a hazugságtól. A jellemhiba egy idő után nemcsak az arcon hagy nyomot, hanem a nyelven is.

Utolsó kérdésnek egy vidámabbat szánnék. Írsz gyerekverset is. Milyen többlettel bír a jó gyerekvers?

A gyerekvers sokkal fegyelmezettebb dolog, mint az átlagos vers. Amit a felnőtteknek bonyolult felszínességgel is meg lehet írni. Persze valójában nem, de a szerkesztők megveszik az ilyen árut. A gyerekversnek fegyelmezetten egyszerűnek, de ebből következően bölcsnek kell lennie. Nem bírom, ha a gyerekeknek szánt prózában mindent kétszer mondanak, mert a gyerekek hülyék. Nem bírom, ha gügyörésznek a gyereknek. Sokan akarnak gyerekirodalmat írni, mert elég sikeres műfaj. De ahhoz fantázia, nyelvi leleményesség, formai könnyedség is kell, kéne. Ugyanazt nem lehet a gyerekek elé tenni, amit egyébként csinál az ember. És nem szabad mást se művelni, mint amire képesek és hivatottak vagyunk.

(Megjelent a Kulter.hu oldalon.)