A világ legjobb első mondatai

    

   (Kép: Balaskó Ákos)

This work, "Olyan gyerekek vagyunk" is a derivative of  "Abandoned Rocking Horse"(https://www.flickr.com/photos/patrix99/14466121561/in/photostream/) by patrix99 (https://www.flickr.com/photos/patrix99/) used under CC BY(http://creativecommons.org/licenses/by/2.0/). "Olyan gyerekek vagyunk" is licensed under CC BY by [Akos Balasko].

"A hétköznapi ember rengeteg dolgot tud tenni az alkalmazkodás érdekében"

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Dr. Jolánkai Mártonnal, a gödöllői Szent István Egyetem Növénytermesztési Intézetének professzorával és igazgatójával, az MTA kutatóhálózati szakapparátusának munkatársával beszélgettünk a klímaváltozás növényekre gyakorolt hatásáról és a vízgazdálkodásról.

Milyen növényeket érinti legérzékenyebben a klímaváltozás?

Lényegében minden növényt érint, az egyiket jobban, a másikat kevésbé. Alapjában véve abból indulunk ki, hogy a növényi produkció alapja nem más, mint a fotoszintézis. Három eleme van ennek a folyamatnak. Az egyik a radiáció, a napsugárzásból nyert energia, a másik a rendszerben jelen lévő víz, a harmadik a szén-dioxid. Ha ennek bármelyik eleme változik, akkor megváltozik a növényi produkció. A legkisebb növénytől a tölgyfáig ebben minden növényünk érintett.

Van olyan növény, ami a változások következtében biztosan el fog tűnni?

Nagy valószínűséggel száz éven belül semmilyen növényünk nem fog eltűnni. Lesznek olyanok, amik nagyon rosszul fogják érezni magukat, visszaszorul a termelésük, míg más fajták profitálhatnak a felmelegedésből. Például a kukorica eredendően egy trópusi növény. Egy-két Celsius fokos hőmérsékletemelkedés esetén radiációs oldalról a kukoricának megnő az esélye, ha lesz hozzá elegendő vizünk és szén-dioxidunk. Elméletileg minden körülmény adott ehhez.

Vannak ugyanakkor szárazságtűrő növényeink, ezek közé sorolhatjuk például a kalászos gabonákat. Klimatikus szempontból a két legsérülékenyebb növényünk a cukorrépa és a lucerna, pedig két egymástól teljesen eltérő növényről beszélhetünk. A lucerna az egyik legleleményesebb növényünk, a gyökérzetét akár hét méter mélyre is le tudja bocsátani, tehát mindenképpen eléri a talajvizet. A cukorrépa borzasztó nagy vízigényű, de önmaga is képes a védekezésre. Az egyetlen interaktív növény. Amikor óriási forróság jön, akkor egyszerűen fogja, és a nagy leveleit ledobja. Beárnyékolja a talajt, hogy ne párologjon körülötte annyira.

Az új, szárazságtűrő növények esetében beszélhetünk sikerekről?

Igenis és nem is. Magyarországon több nemesítő kutatóintézet van – egyike ennek a Magyar Tudományos Akadémia martonvásárhelyi kutatóintézete, -- ahol búza és kukorica hibridfajtákat nemesítenek, és elég komoly felkészültségük van a különböző klimatikus hőhatások kivédésére. 1972-ben hozták létre a Fitotront. Ez egy olyan klimatikus berendezés, amelyben mesterséges klimatikus körülményeket tudnak produkálni. Régebben mezőgazdaságilag a legnagyobb problémája Magyarországnak az volt, hogy nem voltak elég télállóak a búzák. Végül olyan nemesítési programot hoztak létre, hogy ma minden létező, Martonvásáron nemesített búzafajta télálló. Magára a szárazságtűrésre is számos kezdeményezés történt. Úgyhogy vannak jó eredmények, sőt a korábbinál szárazságtűrőbb fajtákkal is számolhatunk, s a nemesítésben már most jelentkeznek jelentős előrelépések.

Milyen változások figyelhetőek meg jelenleg a Kárpát-medencében?

A Kárpát-medencében vannak előnyeink és hátrányaink. Ez egy lényegében zárt egység, kevésbé vagyunk kitéve a különféle meteorológiai szélsőségeknek, például nincsenek gyakorta pusztító tájfunok és nagy erősségű hurrikánok, s ez a jövőben sem fog változni.

A múltunkban nem látunk nagyon messze, úgy kétszáz éve vannak meteorológiai feljegyzéseink. Nagyjából be tudunk azonosítani egy kis jégkorszakot, hőmérséklet különbségeket. A technológiai észleleteknek a sorában megfigyelhetünk vízvesztést a Kárpát-medencében. A század elején volt 600 valahány milliméter csapadék, ez mostanra körülbelül 580 milliméterre csökkent. Állandó ingadozásnak vagyunk kitéve. Mondok egy példát. Száz éve volt az első világháború, amikor is kimentek a katonák 1915-ben Isonzó mellé Doberdóra. Érdemes megnézni a Doberdói Múzeumot. A dokumentumok jól mutatják, hogy az egyik évben a katonák megsültek a kövön, a másik évben meg derékig álltak a sárban. A változások között az is megfigyelhető, hogy az extremitás gyakorisága a kétszeresére növekedett. Magyarországon nagyon sokféle megfogalmazása van az aszálynak. Növénytermesztési szempontból aszály alatt azt a mértékű vízhiányt értjük, amiből már a növény károsodás nélkül nem tud kijönni. A szárazabb évek az elmúlt időszakokban megszaporodtak.

Mi a helyzet az országon átfolyó vízzel?

Magyarországon a Vaskapunál hat köbkilométerrel több víz folyik ki évente. A távozó vizet meg lehetne fogni, fel lehetne használni, tározni, öntözni lehetne vele.

A Kárpát-medencében bő mennyiségű vízről beszélhetünk. Ehhez képest az öntözhető területek száma elenyésző, ami azt jelenti, hogy 300 ezer hektár öntözhető. Ahhoz, hogy ez megnövekedjen, a megfelelő fejlesztéseket kellene csinálni. Mi az elmúlt ötven-hatvan évben sokkal több rombolást végeztünk, mint mezőgazdasági fejlesztést.

Hiányzik a politikai akarat?

Sokszor olyanok a politikusok, mint a gyerekek. Nem gondolják végig, amit mondanak, amikor a környezetvédelemről, a víz megtartásáról vagy egyéb, a klímaváltozás hatásait csökkentendő intézkedésről esik szó.

Az öntözés rendszerében a stabilitást kellene megcélozni. Nem a víz jelenti a költséget, inkább a vízügyi apparátusnak a fenntartása. Magyarországon sokszor vagyunk úgy, hogyha valaminek nincs gazdája, az nem működőképes. A vízügyi apparátus nagyon drága, a gátak, nyúlgátak megépítése költségekkel jár. Államilag megérné ebben gondolkodni, ezt támogatni, de ez még várat magára.

Ez azt jelenti, hogy jelenleg Magyarország a klímaváltozásra állami szinten nincs felkészülve?

Nincs. Nagyon sokat tesz az állam, nagyon sokat invesztál jószerivel néha érthetetlen célokra. Nem egyszer felröppen egy gondolat, hogy kutassuk a klímaváltozást -- én is több ilyen konzíliumnak a tagja voltam már az elmúlt tizenöt évben, -- s néha furcsa dolgokat tapasztalok. Vegyünk egy régebbi példát. Feláll Magyarország szakmailag legkompetensebb konzorciuma, élén nagy tekintélyű akadémikusokkal, és megbuknak egy klímakutatási pályázaton, holott kevésbé tekintélyes emberek nyertek 300 ezer forintot hozzá. Alapjában véve nem Magyarország a hibás, sokkal inkább az Európai Unió a felelős mindezért. Úgy gondolom, hogy nem lehet egy gazdasági rendszert pályázati, mecénási alapokon üzemeltetni. Machiavelli írja A fejedelemben, hogyha „az állam nem képes betölteni funkcióját, akkor a mecénás szerepkörében tetszeleg.” Gondoljuk meg, hogy mitől volt sikeres annak idején az Osztrák-Magyar Monarchia. Attól, hogy volt egy központi, bár gazdaságilag kellőképpen tagolt rendszere. Vegyük példának a vizet. Ha visszagondolunk, azt tapasztaljuk, hogy abban a korban meg tudták csinálni a Duna-Tisza csatornát. Komoly apparátus állt fel a kezdeményezés mögé. Valahogy ez lenne a fontos most, a jelenben is.

Az Uniós országok közül hol figyelhetünk meg előrelépést a változások mérséklésére?

Mindenki készül. Ahol tényleg történik valami, az Németország és Nagy-Britannia. Ezekben az országokban főhivatású klímakutatási intézmények vannak, az állam támogatja a kutatásokat. Mi is készülünk, van klímastratégiánk is, én is számos testületnek vagyok a tagja.

A felkészülést az is nehezíti, hogy nem egységben látják a dolgokat, hanem elvesznek a részletekben.

Igen, ez egy súlyos probléma. Ezért üdvözlendő minden konzorciális kutatás, ami nagyobb szegmenseket fog fel. Most éppen megint tagja vagyok egy eléggé nagy vonulatnak, a Soproni Egyetem koordinálja, többféle szakemberből tevődik össze, s megpróbálnak többféle dolgot közrefogni, de a középpontban az agrárklíma áll. A kormány is megtisztelte ezt a konzorciumot, és egy négyéves futamidejű támogatást adott mellé.

Ennek ellenére a sok késlekedés miatt nem kell attól tartanunk, hogy lekéstünk a felkészüléssel?

Előbb-utóbb az élet úgyis kikényszeríti az azonnali intézkedéseket a változások mérsékléséhez.

Az átlag magyar ember, ha a klímaváltozásról hall, általában arra kíváncsi, hogy a jövőben lesz-e megfelelő mennyiségű élelmiszer, vagy, hogy kiszárad-e a Balaton.

Magyarországon mindig lesz elég élelmiszer, mert olyanok a természeti adottságaink, hogy akárhány Celsius fokos a változás, akkor is lenne elegendő. Gondoljunk bele, a gabonatermésünknek mindössze tíz százaléka a mindennapi kenyerünk! A Balaton helyzete valójában elhatározás kérdése. Története alatt a Balaton többször drasztikus változáson ment keresztül. A mi életünkben ennek még nem voltunk részesei, de az írott történelem során -- az elmúlt kétszáz évben, -- volt olyan alkalom, hogy kiszáradt. Írásos emlékek őrzik, hogy át lehetett menni kocsival Balatonboglárról Révfülöpre.

Több jelentés a klímaváltozás szempontjából Magyarországot állítja be, mint potenciálisan a legsérülékenyebb országot Európában.

Ez túlzás. Magyarországon még a legrosszabb előrejelzések is olyan szituációt vázolnak föl, hogy általában maga a csapadék nem lesz kevesebb, plusz mínusz öt százalék ingadozás, a radiáció és a hőmérséklet nagyobb lesz, viszont összességében valamivel kevesebb vízzel kell számolni. Mint említettem, nekünk rengeteg a vízmennyiségünk a rendszerben, csak épp nem használjuk azt, hagyjuk simán elfolyni. Ezzel kellene többet foglalkoznunk. Az egy szál embernek is a felelőssége, hogy mit használ, hol használ, mennyit használ. Magyarországon a másik hiba, amit elkövettünk, a csatornázás volt. Európában azt mondták, hogy olyan helyen is települési csatornázást csinálnak, ahol semmi értelme. Mi lett ennek az eredménye? Összeszedjük száz kilométereken keresztül a szennyvizet innen-oda, és a végén megjelenik egy olyan pontszerű szennyező forrás, amit ha nem kezelek, önmagától nem múlik el, tisztítani kell, pótlólagos energiák igénybevételével rendbe tenni. Magyarország lakossága ötven százalékban most is olyan területeken él, ahol a kiskertjében esetleg egy jobban megépített szikkasztóval elszikkaszthatná azt a kevéske vizet, amit felhasznál.

Van egy sereg olyan dolog, amikor mi magunk önként mondunk le a vízről, mert valami félreértelmezett elképzelés miatt például lebontattuk a Nagymarosi gátat, holott nem lebontani kellett volna, hanem építeni mindjárt hozzá kettőt a Dunára. Fölöttünk rengeteg gát van, alattunk is rengeteg gáttal számolhatunk. A kóbor gondolatok felröppenése aláásta a józan racionalitást.

A hétköznapi ember hogyan tud alkalmazkodni?

A hétköznapi ember rengeteg dolgot tud tenni az alkalmazkodás érdekében. Mindjárt mondok kettőt. Az egyik az, hogy gondolkozzon. Mint magánember, és mint helyi ember is. Például takarítsa ki az árkait és a vízlevezetőit. Tudniillik Magyarországon a belvíznek ötven százalékban az az oka, hogy például rossz helyre építik a kocsibejárót, betömik a víz elvezetésének útját, vagy egyszerűen rendezetlenek a birtokviszonyok. Régen volt egy nagyobb gazdaság, most három darabban privatizálták, senkinek nem érdeke, hogy kikotorják azt a belvízcsatornát, amit száz éve építettek. A másik dolog az, hogy ne építkezzünk ártérre! Sokszor látok olyat, hogy egész városrészeket építenek ártérre. Ha semmi mást nem nézünk, azt látjuk, hogy a legkisebb faluban is a templomot a legmagasabb ponton húzták fel, s azt nem is szokta elérni az árvíz az esetek többségében mind a mai napig. Ez annyira nem közismert, hogy az emberek furcsán is kezelik. Tehát érdemes erre odafigyelnünk!

Beszélgetés dr. Lalával

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

fotó: Halász Glória, forrás: http://drlalafilm.hu

Dr. Lala, polgári nevén Balogh László évek óta hetente többször bohócruhába öltözik, hogy egy kis örömet vigyen a beteg gyermekek életébe. Erről, a bohócdoktori munka fontosságáról, és egyéb érdekességekről beszélgettünk vele.

Hogyan döntötted el, hogy bohócdoktor leszel?

Az egész 1992-ben kezdődött. Mozgássérült gyerekeknek tartottam egy előadást, s sikerült megnevettetnem őket. Egészséges gyereket megnevettetni nem olyan nehéz. Viszont egy beteg gyereket sokkal nehezebb! Neki a lelkében ott motoszkál, hogy miért vagyok én más, mint a többiek. Ez őt foglalkoztatja. S ha ezt nekem a bohóc eszköztárammal sikerül feloldani abban a négy-öt percben, amíg ott vagyok, akkor már érdemes volt bohóckodnom. Ezt ismertem fel akkor. A gyógyulás folyamatában a lélek együtt kell, hogy dolgozzon a gyógyszeres kezeléssel.

Mikor volt az első vizited?

2000. január 31-én a Heim Pál Kórházban. Az orvosokat is megkértem, hogy vegyenek részt benne, s ők szívesen csatlakoztak. Foglalkoztatta őket a mi kommunikációnk, hogy hogyan érhetjük el, hogy minél előbb meg tudjanak vizsgálni egy beteg gyereket. Három év alatt eljutottunk oda, hogy minket is a személyzet részének tekintenek. Úgy gondolom, egy bohócdoktor akkor végzi jól a munkáját, hogyha a gyerek tökéletesen emlékszik rá, amikor újra találkozik vele.

Összesen hány kórházban dolgoztok?

Négy kórházba járunk folyamatosan.

Könnyen a bizalmukba avatnak titeket a gyerekek?

A bohócsmink, a ruha megjelenése váratlanul éri őket, s már a felbukkanásunk mosolyt vált ki belőlük. Viszont nem szabad megelégedni ezzel. Fontos az állandó improvizálás, mindig a helyzet adja, hogy mit szabad és hogyan. Amikor nagy a krízis, az első, hirtelen eszedbe jutó ötlet jöhet jól.

Előfordult, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy terveztétek?

Olyan eset volt, hogy a saját munkámhoz képest rosszabbnak éreztem a produkcióm, igen. Akik megkapták a vizitet, ezt nem érzékelték. Igyekszem általában magasra állítani a mércét.

Minden vizit végén mérlegelsz?

Igen. Vezetünk is egy naplót, régebben folyamatosan írtunk bele, mostanában elvétve.

Kaptok valamilyen állami támogatást a munkátokhoz?

Sajnos nem. Jelenleg az alapítványnál is ketten vagyunk, anyagi okok miatt nem tudunk több bohócdoktort alkalmazni. Dr. Jázmin a másik bohócdoktor, s heti négy vizitünk van. Tavaly egész évben három millió forintból gazdálkodtunk, s a viziteket ugyanúgy megtartottuk, mint amikor 18 millió forintból tudtunk dolgozni, és volt 8 bohócdoktor.

Ha elmentek egy gyerektől, mennyire marad meg tartósan az általatok teremtett légkör? Mert miután kiléptek az ajtón, marad ő és a betegsége.

Ha egy bohócdoktor jól dolgozik, akkor a légkörnek ott kell maradnia. Fontos, hogy a gyerekek utána még beszélgessenek a dologról két-három órát, és másnap, ha bejön egy új gyerek, neki is meséljenek róla, egyszóval téma legyen. Ha a bohócdoktor megfelelően végzi a tevékenységét, ez tökéletesen tud működni.

Hogyan dolgozod fel, amikor meghal egy gyermek?

Elmegyek a temetésére. Ez a legnehezebb része a munkánknak. Mindig azt tanítom a bohócdoktoraimnak, hogy nem szabad, hogy kialakuljon a gyerek és a bohócdoktor között egy gyerek-szülő kapcsolat. Ebbe a hibába sajnos én is többször beleestem.

Volt, hogy a gyermeket otthon gondozták tovább, s kérték, hogy menjek el hozzá, látogassam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Az már viszont belügynek számít, a kórház falain kívül, s megtörténik, hogy egy gyerek már szinte rokonként kezel. Két és fél éven keresztül minden szerdán reggel lementem Szombathelyre és megcsináltam a vizitet, s hamar kialakult a gyermekkel egy szoros kapcsolat. Szükségszerű volt, hogy kialakuljon, mert tulajdonképpen hamar fel akarta adni a küzdelmet, s mindig én tartottam benne a lelket, hogy nem adhatja fel. A vége az lett, hogy sajnos a gyermek meghalt. Az egész bohócdoktorságomnak ez volt az egyik leglényegesebb pillanata. Megerősített abban, hogy jó úton vagyok, és akár van pénz, akár nincs, csinálnom kell. Azt mondta: „Lala, én már csak azért küzdök mindenért, mert neked akarok megfelelni, hogy ne gyere le feleslegesen, és ne találd üresen az ágyam.” Amikor ezt elmondta, elsírtam magam az ágyánál. Kemény szituáció volt, egy bohócdoktor nem sírhat. Akkor eldöntöttem, hogy soha nem mehetek ilyen közel egy gyermekhez.

Egy vallásos embernek ilyenkor nem rendül meg a hite?

Semmiképpen nem! Úgy gondolom, hogy mindennek megvan a miértje. Nagyon sokszor volt olyan, hogy tapasztaltam, nem történik javulás, romlik a beteg állapota. Akkor ezt el kell tudni fogadni, mert az Úr akarata más, mint az emberé. Én elég sok ateista között tevékenykedek. Az egyikük mondta egyszer, hogy két út van minden ember előtt: a vallás és a földi dolgok. Az igazi vallásos ember becsületes, példaértékű életet él, és van, aki a materialista dolgok szerint tölti a mindennapjait. Amikor mindkettőnek véget ér az út, lehet, hogy a vallásos ember túlvilági életet nyer, de az is lehet, hogy nem, mert, ahogy Krisztus mondja: „Nem ismerlek téged.” Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nincs is másvilág, és ugyanaz a sorsa, mint az ateistának, vagyis egy út van, a semmi. Vallásosként én még ez utóbbi esetben sem veszítettem semmit. Miután meghaltam, az emberek, akik ismertek, úgy emlékeznek rám, hogy én egy jó ember voltam. Nem akarok a tű fokán átmenni, én az irgalmasság fokán szeretnék átjutni, hogyha ez létezik. Egy ateista nem nyer semmit, akár van túlvilág, akár nincs.

Van olyan emléked, olyan szituáció, amikor nagyon érezted, hogy tudtál segíteni, annyira maga alatt volt a gyerek?

Több ilyen élményem van. Kiemelnék egyet. A Heim Pál Kórházban volt egy tizenhét éves kislány, aki több hónapig öngyilkossági kísérletek sorozatát követte el, mindig felvagdosta az ereit. Egyszer szólt a főorvos asszony, hogy nem beszélgetnék-e vele. Bementem a lányhoz, s az első reakciója az volt, hogy húzzál ki innen, na mi van, bohócba öltözött a pszichológus? Mondtam neki, hogy én bohóc vagyok. Kérdezte, hogy miért küldtek be? Azt válaszoltam, hogy nem küldtek, magamtól jöttem, hogy felvidítsalak. „Engem nem kell felvidítani, úgysem tudsz.” Így indult a kapcsolatunk. Mondtam, nem erőszakoskodom, mert a bohócdoktor soha nem erőszakoskodik. „Ha tudnék segíteni, meghallgatnál?” – kérdeztem. „Mit akarsz mondani?” „Tudod, te igazából nem akarod megölni magad. Látod, keresztbe vagdosod az ereid. Ha hosszában vágnád fel, többé nem jönne ki a mentő, és tényleg meghalnál. Valójában ezt nem akarod, csak szeretnéd felhívni magadra a figyelmet, mert senki nem foglalkozik veled.” Ez volt a kulcsmondat. Ezek után megnyílt, elmondta, hogy otthon nem törődnek vele. Még azt kérdeztem, hogy tényleg meg akarod ölni magad?” „Szerinted van kiút?” „Azon nem gondolkoztál, hogy később, ha lesz gyermeked, ő majd ránéz a karodra, s megkérdezi, mik ezek a vágások? Mit fogsz neki mondani?” A gyerek mélyen a szemembe nézett, elgondolkodott, s azt mondta: „Nagyon szeretnék családot, szeretem a gyerekeket.” Utána többé nem láttuk a kórházban. Ez a történet sokat segített.

Az eszköztáradon kellett valami változtatni az évek alatt? Előfordult, hogy le kellett cserélni a 10-15 évvel ezelőtt bevált módszereket?

Mindig változtatok, a kor is megköveteli a variálást. Például egy mai gyereknek hiába takarom le az asztalt egy felmosóronggyal, nem fog rajta röhögni, mert nem tudja, hogy mi az. Múltkor volt egy ilyen szituáció: eljátszottam, hogy vendéget várok, és terítés gyanánt az asztalra tettem egy szőnyeget. Egy darab nyikkanás nem hallatszott. Természetesnek vették, senki nem mondta, hogy az nem oda való. Amikor ezt 1984-ben megcsináltam, rögtön szóltak a gyerekek, hogy: „de hülye vagy, az egy szőnyeg!” Ezek azért feltűnő változások. Az a baj, hogy a számítógépes játékok annyira felgyorsították a világot, hogy egy gyereknek nincs ideje kivárni a poént. Ha egy bohóc elkezd felvezetni valamit, és hosszan csinálja, a gyerek nem várja meg a végét, mert egyszerűen nincs rá türelme. Ez főleg a felnőttek hibájával magyarázható. Kiveszett a mese varázsa, kineveltük a gyerekekből a mese világát. Chaplin mondta, hogy amikor a felnőttből kiölik a gyereket, akkor az a lélek halálra van ítélve. Meg kell tudni őrizni a gyerekkorunkat, különben nem marad más, mint a sötét pesszimizmus.

A világ legjobb első mondatai

                            (Kép: Balaskó Ákos)

Beszélgetés Vári Györggyel és Pályi Márkkal Kertész Imréről

Ayhan Gökhan – Izsó Zita

Amikor Kertész Imre 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, a külföldi sajtó egyöntetű lelkesedéssel fogadta a hírt. Hogyan lehet az, hogy Kertész a díjazásig kevéssé volt ismert Magyarországon, s a magyar irodalomkritika miért nem volt fogékony rá?

Vári György

Valóban, bölcsészkörökön belül tudtak róla, s a könyvei másokhoz alig jutottak el. Nem mellesleg a legfontosabb irodalomtörténeti munkák rendre megfeledkeztek róla, például Kulcsár Szabó Ernő Irodalomtörténete még a felsorolás szintjén sem említi a nevét. Viszont többek között Balassa Péter, Bán Zoltán András, Földényi F. László, Radnóti Sándor, Spiró György, Radics Viktória, Esterházy Péter írt, beszélt róla már jóval a Nobel-díj előtt. Ők tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Kertész Imre jelentős író. A határon túli magyar kultúrában különösen fontosnak tűnt sokaknak, legkivált Erdélyben és a Vajdaságban, ahol számomra különösen fontos értelmezések születtek róla. A kisebbségi tapasztalat radikális végiggondolása inspirálta főleg határon túli befogadását.

Pályi Márk

A német siker 1996-tól azért változtatott valamit a megítélésében. Vagy az is egy szűk kör érdeklődését keltette föl még csak szerinted?

Vári György

Az a kör másképp volt szűk.

Pályi Márk

A hetvenedik születésnapján azért megtöltötték a Katona József Színháznak – noha csak a – Kamráját.

Vári György

Persze, voltak a bölcsészkörökön kívül is ínyencek, akik már a nyolcvanas években nagyon lelkes olvasói lettek. Spiró meséli, hogy neki Hajnóczy Péter adta a kezébe a Sorstalanságot. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Kertészt Hajnóczy „fedezte fel”, általa sok emberhez eljutott. Volt egy szűk kör, pár ezer ember. Kertész életműve a Nobel-díja előtt egy évvel nekem például már szigorlati tétel volt.

Vitathatatlan, hogy a Sorstalanság elkésett könyv. 1975-ben az ismert okok miatt maradt el a befogadás sikere. Tulajdonképpen a megjelenését követően nem volt vele ellenséges a kritika, egyszerűen csupán sem azt nem értették, miről szól, sem pedig azt, mennyire jelentős mű. A következő igazán súlyos kötete pedig nagyon későn jött. Az irodalmi termelés rutinja, hogy hiába van egy nagyon jelentős könyved, ha nem veszik észre, nem forog a neved, vagy ha nem veszel részt az irodalmi életben, elfelejtődsz. Hogy Kertészt idézzem, ő az önkéntes száműzetést választotta. A kudarccal és a Kaddis…-sal aztán visszakerült az irodalmi életbe annyira, hogy a fontosabb kritikusok figyeltek rá, írtak róla kritikát, de ez a szélesebb közönséghez nyilván alig jutott el.

Pályi Márk

Kertész is említette, hogy neki nagyon sokat számított a Nobel-díj. Szüksége volt rá ahhoz, hogy az olvasók a helyén kezeljék a gondolatait. Egy olyan látásmódot közvetített ugyanis, amelyet egész addig senki sem képviselt, hacsak talán nem Nietzsche, s ezért nem is könnyen fogadták be. Ez a díj viszont egyfajta tekintély-jelzőként segítette abban, hogy odafigyeljenek rá, és a revelatív felvetéseit ne utasítsák el kapásból, hanem gondolkozzanak rajta.

Beszéljünk kicsit a Sorstalanság befogadhatóságáról, az olvasónak felállított akadályokról.

Vári György

Ha egy nem eléggé felkészült olvasó elkezdi olvasni a Sorstalanságot, akkor nagyon komoly akadályokba ütközhet, s a közoktatásban jobbára megszerezhető olvasási rutin nemigen enged hozzáférni. Én szerencsés voltam, mert amikor elkezdtem olvasni, akkor ugyan nem értettem, de annál inkább éreztem, hogy fontos könyv. Egy felkészületlen olvasó könnyen eshet abba a csapdába, hogy zavarosnak érzi, hogy egy kisgyerek ilyen furcsákat mond, lélektanilag nem világos előtte, miért nem hiányzik neki az apukája, és emellett még csúnya mondatok is vannak benne. Először a lektorai is úgy ítélték, hogy ez egy dilettáns mű. Tehát nem könnyű felismerni még azt sem, hogy jelentős művel van dolgunk, nem hogy megérteni, hogy pontosan miért is az.

A Sorstalanságban lejátszódó magatartás lélektani szempontból megállja a helyét?

Vári György

Ha jobban belegondolsz a lélektani tapasztalataidba, akkor tudod, minden ember tanúsít néha olyan magatartásformákat, amelyeknek látszólag nincsen lélektani alapjuk. Persze ezekben az esetekben teljesen érthető okokból vagyunk érzéketlenek. Köves Gyuri viselkedésének mögöttes tartama például az, hogy egyszerűen fogalma sincs róla, hova vagy kihez tartozik, nem tekinti saját magát személynek. Ha át tudod engedni az olvasottakat a saját befogadó készségednek, tapasztalataidnak, akkor megérted. Biztos vagyok abban, hogy eleinte a hárítás is közrejátszott az általános értetlenkedésben.

Pályi Márk

Attól függ, minek a hárításáról van szó. Ennek a ténynek a belátását hárítod, vagy a kötődés érzéséről akarnál megfeledkezni. Ha az utóbbiról van szó, akkor már jobban tudsz azonosulni a regénnyel.

Vári György

Sokat beszélgettem erről a regényről komoly, általam nagyra tartott esztétákkal. Egyikük azt mondta, érti a regényt, de ő is hibásnak látja abban, hogy úgymond lélektanilag hihetetlen, mennyire érzelemszegény benne a tizenéves fiú. Úgy látom, komoly lélektani fogékonyságot igényel, hogy ez közvetlenül átélhető legyen – ez számomra is furcsa.

Pályi Márk

Nekem nem. Szerintem éppen a fogékonyság hiánya esetében lehet azonosulni, tudniillik ha nincs azokra az általában jó értelemben vett sematikus, bevett érzelmi normákra fogékonyságod, akkor jobban ráismersz a regény érzésvilágára, még ha nem is szavakban kifejezett „tapasztalatként” volt meg benned, de törésként, zúzódásként.

Vári György

Az olvasó már tudja a regény elején, hogy milyen egy koncentrációs tábor, Köves Gyuri viszont nem tudja. És az az egyik nagyon fontos mozzanat, hogy a regény cselekménye közben Kertész nem érvényesíti ezt az utólagos tudást. Miközben a befogadók, főleg a túlélő kortársai, de mindenki, ezt elvárnák: ez is hátráltatta a recepcióját.

Pályi Márk

Holott valójában ők is úgy élték meg az eseményeket – időbeli sorrendben –, csak utólag már átfogó rálátással emlékeztek és azt is igényelték – ezt mondja Kertész is a többiekről.

Vári György

Igen, és mindeközben a kötet nem kárpótolja az olvasót ezekért a nehézségekért, vagy pl. a nyelv „béna” használatáért olyasmivel, hogy, mondjuk, rímelne, úgy értem, hogy „irodalmi”, irodalmias kapaszkodókat kínálna fel.

Pályi Márk

Miközben pont ez a „béna” nyelvhasználat rímel, csengést ad neki, sokkal határozottabban, mint egy szövegnek általában.

Ha nincs a Nobel-díj, szerintetek Kertész itthon mikor tett volna szert szélesebb körben ismeretségre?

Vári György

Ha nagy-nehezen elképzelek egy olyan világot, amelyben Kertész Imrének nincs Nobel-díja, abban valószínűleg maradt volna egy kevesek által ismert, ezen kevesek által viszont rajongva tisztelt Kossuth-díjas magyar író.

Pályi Márk

De meddig menjünk vissza, hogy Nobele ne legyen, vagy, hogy német sikere se?

Vári György

Nyilván a német közbeszédnek fontos volt, hogy van egy olyan túlélő, aki nagyon magas szinten kezd el ezekről a kérdésekről beszélni, ráadásul nekik. Számukra Kertész Imre írásai rendkívül hasznosak voltak a történelmük megértéséhez, a német sikerből pedig a Nobel-díj szinte szükségszerűen következett.

Pályi Márk

Legalábbis valószínűsítette. És ezt Kertész maga is látta, aki már jóval korábban is tudta, hogy a német befogadáson múlik minden. A megközelítésmódját jól jellemzi, hogy ő látja ezeket a releváns praktikus tényezőket is.

Kertész Imre élete nagy részét két diktatúra – a náci és a kommunista – hazugságainak korlátai között töltötte. Olyannyira elítélte mindkét rendszert, hogy a Nobel-díj átadása után egy ÉS-interjúban azt nyilatkozta, hogy a Sorstalanság című művében az auschwitzi borzalmakon túl a Kádár-rendszer elnyomó mechanizmusai is megjelennek (hiszen a regényt a Kádár-rendszerben írta, nem tudta magát kivonni ennek hatásai alól). Sikerül az utolsó regényben, az életmű végére leszámolni mindazzal, ami annyira idegenné tette számára a környezetét, szülővárosát és önmagát is? Eljutunk végül ahhoz az igazi élethez, amire A végső kocsma zárómondata is utal: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi”?

Pályi Márk

Pont ezeknek a fogalmaknak a használata ellen szól az egész Sorstalanság, mint a „borzalom”. Ez zajlik le a regény végén folytatott párbeszédben is, mikor az újságíró a koncentrációs tábor pokláról kérdezi Kövest, ő pedig annyira nem bír ezekben a fogalmakban gondolkodni, hogy „borzalom” és „pokol”, hogy amikor a pokol szót használja, nem a bevett „poklot” alakjában ragozza, hanem úgy, hogy „pokolt”, annyira távol áll ezektől a bevett formuláktól – amelyek a gyilkosságra irányuló impulzusok fönnmaradásának szolgáltatnak talajt voltaképp.

Vári György

Kertész életét úgy is el lehetne mesélni, hogy van egy ember, akit kiskamaszként elvisznek koncentrációs táborba, majdnem meggyilkolják, utána hazajön, majd beköszönt egy újabb elnyomás, a Rákosi-rendszer, s azt követően a kádárizmus…

Pályi Márk

…ami ugyanakkor életben is tartja (hiszen – mint mondta – szabadságban ő is öngyilkos lett volna, mint Celan, Levi vagy Améry)…

Vári György

…és megírja komoly lemondások árán a Sorstalanságot, egy remekművet, ám senki nem ismeri föl azonnal a jelentőségét. Ezután még sokáig, majdnem a rendszerváltásig nem kezelik megfelelő helyén az életművét, míg végre idős korában, túl a hetvenen megkapja a Nobel-díjat. Már a német siker idején sem volt fiatal, nagyon későn ért tehát úgymond révbe.

Nem szabad megkerülni, hogy ez egy kudarcokra fixált életmű. A siker mindig gyanús, mert valahol azt jelenti, hogy beilleszkedett a mainstreambe, miközben ő épp ezt akarta elkerülni.

Pályi Márk

Vagy azt is jelentheti, hogy keresztbe tesz magának, elcsúszik arról a sávról, amelyen föltárta ezeket a jelenségeket…

Vári György

Attól tarthat, hogy nagyon könnyű úgy konformistává válni…

Pályi Márk

Vagy egyszerűen elveszíteni azt az érzékenységet. Nem valamiféle morális veszteség, hanem az érzékenységet illető praktikus veszteség is lehet, ha nem tud a „kudarctónusban” maradni.

Vári György

Az a kijelentése, hogy „holokausztbohóc voltam”, megrázó és talán nem eléggé átgondolt kijelentés, magát a helyzetet sem írja le pontosan, de azt igen, hogy Kertész kicsoda – és hogy ez mindig gyanús. Hiszen ha te vagy a szembenézés ünnepelt hőse, ami tele van hazugsággal Németországban is, akkor ez azt jelenti, hogy egy bizonyos fokig elkezdesz legitimálni egy hazugságot, miközben csak arra törekedtél, hogy mindig az igazat mondd.

Pályi Márk

Pontosabban hogy fölmutasd a nyelv hazugságát. Nem arról van szó igazából, hogy ő igazat mond, hanem hogy a nyelv hazugsága miatt mást nem is tud mondani, mint amit a nyelv, éppen ez a gond.

Vári György

Kertész Imre úgy érezheti, hogy a sikeres Kertész egy még idegenebb figura, mint előtte. De én nagyon szeretem azokat a részeket a Kaddis…-ban, amikor arról beszél, hogy a kisfiú vagy a kislány, aki a gyereke lett volna, milyen lehetne. Fejből tudok belőle olyan részeket, mint például: „sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics?” Ebben a regényben rengeteg gyengédség van. Miközben a regény azt mondja, hogy „NEM”, nem szabad megcsinálni a gyereket. Én itt nagyon érzem az élet elfogadásának az igényét.

Pályi Márk

A sikerhez kapcsolódóan úgy gondolom, hogy valamilyen értelemben ez a kudarc sikere, a kudarc-fókuszáltságot támasztja alá, emeli relevánsabb szintre az ő Nobel-díja is. Valahol azt írja, hogy a kudarcra kell törekedni, és ez egyensúlyi szempontból valóban sokszor fontosabb, előnyösebb. Ami meg a Kaddis… gyengédségét illeti, ő azt is látja, hogy hiába volna gyengéd, ha valakinek az „apja, sorsa, istene” lenne, azzal tönkretenné. Pusztán attól, hogy ő az apja. Magában és általánosságban is ismeri ezeket a sérüléseket. A K. dossziéban utal vissza rá, hogy „az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek”. Ismeri a nyugati kultúrának ezt a konstrukcióját. Erre rajta kívül egyedül e kies hazában oly nagy ravasz Bereményi Géza jött rá, a Jaj, mit mondok majd a gyerekemnek én… kezdetű Cseh Tamás-dalban, például olyan sorokkal, hogy „jaj, előre is gyűlölöm a fiam”.

A Sorstalanság  talán azért emelkedik ki leginkább a holokausztregények közül, mert nem teremt távolságot az elbeszélt események és az elbeszélés jelenideje között, mintha nem hatnának a szövegre az emlékezés képességének utólagos mechanizmusai (úgymint az események átrendezése, szerkesztése stb.) Ez a sosem múló jelen idő, az események kontrollálatlan, a maguk teljes valójában történő bemutatása teszi talán leginkább átélhetővé a történteket, hiszen azok így sosem válnak absztrakttá, elképzeltté. (Ahogy maga Kertész is fogalmazott a stockholmi beszédében: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”) Változott ez az állandó jelen idő valamennyire az életmű egyes műveiben, illetve hogyan figyelhető meg a művekben, hogyan köti össze őket?

Vári György

Kertész az esszékben, ugye, arról beszél, hogy a holokauszt kultúrát teremthet, beépíthető a nyugati tradíció történetébe, egyfajta negatív kinyilatkoztatásként, rá lehet mutatni, hogy ez a legrosszabb lehetőség – de nem felejthetjük el, hogy ez is bennünk van. A Sorstalanság ennél sokkal pesszimistább, úgy ér véget, hogy orvos vagy ügyvéd leszek, és folytatni fogom folytathatatlan életemet. Tehát folytathatatlannak tekinti ezután a civilizációs törés után azt, hogy úgy csináljunk, mintha a nyelv nem volna hazug – vagy, ahogy néha gondolja, fasiszta –, s úgy zárja le a könyvet, hogy majd beszélni fog a koncentrációs táborok boldogságáról, valamint megígéri, hogy majd megírja ezt a regényt, amit a kezünkben tartunk. „Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

Pályi Márk

Amit a Vári nagyon jól megjegyez az erről szóló könyvében, hogy ez nem arra vonatkozik, hogy magát a tábort felejtené el, hanem a koncentrációs táborok boldogságát – vagyis ezt az ellentapasztalatot.

El lehet-e képzelni egyébként olyan állami – a felelősségvállalásra vonatkozó – aktust, vagy tömegesen megfigyelhető emberi hozzáállást, értékváltást, ami – Kertész Imre előbb idézett kijelentésére reflektálva – ha nem is megcáfolná vagy visszavonná Auschwitzot, de legalább segítene olyan értelemben a múlthoz kötni, hogy már csak az emlékezetünkben jelenhessen meg, és ne a jelenünk része legyen?

Pályi Márk

Nem az kell, hogy emlékké váljon. Ha komolyan vesszük, amit Kertész mond, akkor a mindennapok szerves részének kell lennie. Az ő példája mutatja, hogy ezt össze lehet egyeztetni – bár nyilván nem lubickol ettől a kellemességben egész életében. Az emlékezés is fontos és nagyon jó dolog, de az emlékezet helye elsősorban mégiscsak egy olyan politikai kultúrában van, ahol nincsen ilyen törés: például az ókori görög poliszban, ahol a lejátszódott tettekre lehet emlékezni. Itt nem tettekről és történetekről, hanem hasadásról van szó, amit klasszikus értelemben az emlékezetben nem is lehet elhelyezni, és így egyedül a jelenvalósága képeződhet bele a hétköznapokba.

Vári György

Azt el tudom képzelni, hogy az a történelmi eseménysor, amelynek során sokmillió embert a származása miatt meggyilkoltak, pár év múlva, az utolsó túlélők eltávozásával, nyilván történelemmé lesz.

Pályi Márk

Bizonyos szempontból már nemhogy ’45-ben „történelemmé” – elfelejtetté – lett; hanem már a megtörténte közben is – erről is szól a Sorstalanság – kivész az az észlelési szint, ami az emlékezéshez szükséges. Tehát már akkor kiveszett az emlékezetből, amikor történt – pont ez a tapasztalat: hogy máshogy nem is maradhat fönt, mint ennek a rezonanciájaként.

Vári György

Történelmi eseményként nyilván a hivatalos emlékezet része lesz, s ha szerencsénk van, nem is csupán akként, hanem valamilyen tapasztalat formájában is: Pilinszkyvel szólva, akként, hogy „megtörténhetett”. Azóta megtörtént a srebrenicai mészárlás, ahol a bosnyákságuk miatt gyilkolták meg az embereket, és így tovább. Amennyiben a holokauszt a tömeggyilkosság metaforája lesz ezekhez a tapasztalatokhoz szükségszerűen kötődően, akkor ebben benne van, hogy a tudásunk, és nem pedig az emlékeink része lesz.

Pályi Márk

Nem csak arról van szó, hogy származás alapján megöltek embereket, még nem is csak arról, hogy technikailag olyan precízen és szikáran oldották meg. Arról már inkább, hogy a hétköznapokba sokkal normálisabban(!) ágyazták be az azóta elkövetett mészárlásoknál is. A döntő ugyanakkor, hogy az alapvető európai fogalmi készlet – ahogy a nyelvet évszázadokon, évezredeken át használták – hordozta magában ezeket a gyilkos impulzusokat, amelyek a „zsidó” (mint minőség és valóság metszete) kitörlésére irányultak.

Kertész legutóbb megjelent könyvét, A végső kocsmát az utolsó művének nevezi. Tekinthető-e ez a könyv az életmű szerves részének, vagy, a Mentés másként című könyvhöz hasonlóan melléktermék, ami az életművön kívül helyezkedik el?

Vári György

Szerintem az életmű első fele igazán a fontos. Három nagy kedvencem van: a Sorstalanság, a Kaddis… és Az angol lobogó – de A kudarc, a Gályanapló meg a Valaki más bizonyos részei közt is találok sok érdekeset.

Pályi Márk

Én ezekből kivennék kettőt, viszont hozzátenném a K. dossziét, ami az életmű nagyon sok elemének pontosan leképezi a kontextusát.

Vári György

Épp így, a többit nagyon fontos dokumentációs anyagnak látom, amelyek elősegítik az életmű megértését. Nem mondanám mellékterméknek, de nyilván nem is ez az életmű súlypontja.

Pályi Márk

Várival korábban azon vitatkoztunk, hogy változtat-e a Kertész-életmű gondolatainak a kontextusán, ha kevésbé relevánsan, szilárdan megfogalmazott konstellációkat is fölvázol a kései műveiben. Szerintem semmi nem változik meg attól, ha ő megjegyzéseket tesz másokra az új könyvében. Nem mérlegen mérjük az írót, hanem azt mérjük belőle, ami maradandó. Már egy jó mondat is nagyon sokat ér egy könyvben.

Igazságosnak érzitek-e Kertész Imre Magyarországra vonatkoztatható mondatait? Nem túl szigorú? Elfogadható Kertész Magyarország-képe?

Vári György

Ebben a kérdésben nem várhatunk igazságosságot. Amit vele a magyar közigazgatás és az erőszakszervek megtettek, az nem olyan, ami után számon lehetne kérni rajta, hogy egy-egy kijelentése, megállapítása a magyarokról vagy Magyarországról mennyire igazságos. Más szemmel nézve egyébként nem igazságos, pontatlan, sok sértettség van benne. Ezen túlmenően nem nagyon hiszem, hogy okos ötlet megsértődni ezen. Olyan emberről van szó, akinek elküldték az édesapját meggyilkolni, őt magát is kiadták, hogy meggyilkolják, ennek ellenére visszajött, itt élt, magyar nyelven írt, a magyar kultúra nem lenne nélküle az, ami. Néha mond néhány igazságtalan dolgot német lapoknak – egy kicsit is egészséges kultúra, nemzet ezt elviseli.

Pályi Márk

Ezekben a szövegeiben ő éppen a következetességet képviseli. Az, hogy illedelmesen kell viselkedni, miért változtasson a tényeken? Személyesen pedig az a benyomásom róla, hogy őt ez nagyon gyötri, élete végéig sokat foglalkozik a saját magyarságával, ami számomra például már teljesen meghaladott kérdés.

Vári György

Kevés olyan embert ismerek, akinek a saját magyarsága, az ehhez fűződő viszonya ennyire központi probléma lenne, mint Kertész Imrének. Igazából ő nagyon megbántódott azon, hogy a Nobel-díja után nem fogadták be, hanem lényegében már a díj kihirdetésekor, aznap elkezdődött ellene a kirekesztő beszéd. Persze, ő igazságtalan: hiszen többször és halálosan megbántották.

Pályi Márk

Jóllehet ezekben a kijelentéseiben tényleg azt képezi le sokszor, hogy nem egy morálkonvenciónak igyekszik megfelelni, hanem a releváns észleléseit próbálja elmondani.

A magyar társadalom helyzetét is mutatja, felállít róla egy diagnózist, hogy nem bír egy kicsit is élesebb kritikát elviselni.

Vári György

Vegyük számításba, mitől lenne nagyvonalú a magyar társadalom? Honnan venné az érzelmi energiát a nagyvonalúsághoz egy ennyiszer megtaposott, megvert, szerencsétlen nemzet?

Pályi Márk

Meg azután a taposás után is, amit elkövetett. Már nem mint magyarság vagy nemzet, hisz az nincsen így egyben, hanem amit bizonyos illetők tettek, s ami nem lett soha tisztázva. Emiatt is nehéz, mert eleve olyan az egymás közötti beszéd, hogy nincsen tematizálva. A gyökere az, hogy vannak, akik nem akarták tematizálni, mivel nekik kényelmetlen volt, másoknak harminc évvel később pedig már azért lett kényelmetlen, mert addig nem volt tematizálva, s ha valami ennyire nincs tematizálva, akkor már önmagában a tematizálás is kényelmetlen. Kertész pedig, ahogy magáról mondja, akkor is Auschwitzról beszél, ha valami egész másról beszél, tehát már csak ezért se kerülhető el, hogy kellemetlen legyen. Itt nem egyszerűen a Soá eltagadásáról van szó, hanem a belőle nyert bizonyság elhallgatásáról! Amit sokan ugyanolyan fogékonyan képviselnek azok közül is, akik látszólag – mint tárgyat – tematizálják.

Vári György

Óvakodnék éretlenségről beszélni. Olyan társadalomról van szó, amelynek egyszerűen még nem adatott meg, hogy olyan körülmények közé kerüljön, amiben érdemben tud foglalkozni a saját múltjával.

Pályi Márk

Ez fordítva is így van, aki nem foglalkozik vele, az kevésbé is kerül olyan körülmények közé. Nyilván, ahol van gazdasági fejlődés, ott minden sokkal könnyebb, de ott se önmagában attól.

Vári György

Ahol nincs több évtizedes szovjet megszállás és sorolhatnánk. Ezeket a dolgokat nem lehet jól elintézni. Kicsit bízom abban, hogy én, vagy legkésőbb a fiam meg fogja érni a pozitív változások folyamatát, bár az általam belátott világ jelenleg nem ebbe az irányba halad.

Pályi Márk

Az egész világ sem halad kimondottan ilyen irányba. De ahogy Kertész mondta, neki az is elég, ha három ember érti, amit ő írt. Ez pedig úgy tűnik, hogy megvan, és „lamedvavokként” viszik ezt tovább.

Kertész Imre 85 éves

Kertész Imre ma lett nyolcvanöt éves. Ebből az alkalomból Pályi Márkkal és Vári Györggyel beszélgettünk Kertész Imréről. Az interjú hamarosan olvasható lesz a blogon. 

56 (Papp András: A vég és a relatív igazság elmélete, Mohai V. Lajos: Meszesgödrök aljára süllyesztett fegyverek)

1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Papp András és Mohai V. Lajos írásaival emlékezünk, melyek először ezen a blogon olvashatók.

Papp András:                              
                                                         A vég és a relatív igazság elmélete

Kissé távolabbról kezdem, hogy annál közelebb kerülhessek.

Átéltem 56-ot, de nem éltem 56-ban.

Borotválkozás közben lármát hallok a bejárat felől, lerohanok a lépcsőn félhabos képpel, látom, hogy civil fegyveresek a porta előtt tolonganak, hogy már ide is benyomultak, mert nekik semmi sem szent, cselekedni kell, nincs idő vitára, közéjük dobok egy kézigránátot, a pártház nem eshet el. De én vagyok az is, aki nem ismeri Pestet, és a Baross téren az egyik szembejövő harcostárstól kérdezem meg, merre van a pártház. Nincs messze, elindulsz itt a Fiumei úton, az első saroknál jobbra fordulsz a Légszesz utcába, na hát ott lesz, megtalálod. Amikor bekanyarodunk társaimmal az utcába, óriási tömeget látok, a lánctalpaink csikorognak a macskakövön, ilyenkor mindig a hideg futkos a hátamon, az emberek szétspriccelnek előlünk. Jobb lesz itt fedezékbe húzódni, lezárom a toronynyílást. A kémlelő résén látom, hogy a tér fái mögött emberek állnak fedezékben, srégen balra, egy nagyobb épület mellett egyetlen T-34-es, a löveg nincs felénk irányítva, akár ki is lőhetném. A páncélzatot mintha kővel dobálnák, kopogtatnak a golyók, kézifegyverrel lőnek ránk. Ez a kisebbik baj, csak nehogy benzines palackot dobjanak a motortérre. A legnagyobb gond még mindig az, hogy nem tudom, hol a pártház, amit védenünk kellene. Most a higgadtság a legfontosabb, megyünk lassan előre a téren, megkerüljük az egészet, a páncélos melletti épület mögött visszafordulunk, és a tér közepén megállva tüzelőállást veszünk föl. Én vagyok az, aki a harmadik emeletről kilő a térre, az egyik ostoba elhagyta a fedezékét, talán lőszerért akart hátrafutni, a lábán találtam el, mindig is jó lövő voltam. De ugyanebben a pillanatban én vagyok az, akit lábon lőnek, s már zuhanás közben tudom: meghalok. Leginkább azonban mégis az a nagyon messziről jött ember vagyok, aki függetlenként próbálná tudósítani a Paris Match olvasóit a tér sarkáról. Lövök néhány képet, aztán itt se vagyok.

Érezhetem-e magaménak ötvenhatot, ha egyébként nincsenek róla személyes emlékeim, se erről szóló családi legendáriumom. Vagy csak azoké lehet, akik itt vagy ott fegyverrel a kézben átélték? A történelmi múlt kisajátíthatóságának legpofátlanabb módja, mikor egyes politikusok érdeküknek megfelelően mazsolázgatnak az eseményekből, s megfejtik annak üzenetét. „Üzenetet” én egyetlen történelmi eseményünkben sem látok; az egykori cselekvők, akik lehettek bátrak és gyávák, vagy csak szemlélő tanúi a történéseknek, nem üzentek semmit, csak tették azt, amit akkor jónak láttak. Az utólagos értelmezésnek pedig az egymásnak nagyon ellentmondó állítások is igazak lehetnek. Sőt nemegyszer fordult elő, hogy épp a történészi értelmezéstől kellett megtisztogatni a történelmi eseményt, hogy mégiscsak találjunk valami hiteles narratívát.

Kevés olyan megrázó hangfelvételt hallottam, mint amilyet Nagy Imre 1956. november 4-én öt óra húsz perckor mondott a Szabad Kossuth Rádióban, a parlament épületéből. A rövid és drámai közlést az éter zúgása és az ágyúzás hangja kíséri, behallatszik a közvetítésbe. A szovjetek támadása nem sokkal hajnali négy után indul meg a főváros ellen, valamivel öt óra után hallható a rádióban Kádár János és Apró Antal Ungvárról sugárzott beszéde, ezután szólal meg Nagy Imre: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

Ha jól megnézzük, csak az első mondat felel meg a valóságnak; a csapatok, mármint a katonaság nem állt harcban (a későbbi órákban néhány helyen volt ellenállás a nemzetőrökkel közösen), és a kormány sem volt a helyén, s utóbb tudható, nem is akart ott maradni, hiszen a rádiós megszólalást követően munkatársaival és családtagjaival, mintegy negyvenkét ember reggel hat és nyolc óra között a jugoszláv nagykövetégen kért menedéket. Nagy Imre bejelentésének drámaisága, ez az ágyúzással kísért pillanat az érzelmeinken keresztül egyetlen dolgot tudatosít: vége mindennek! Bekövetkezett az, amitől az egész ország tartott, s amiről azt hitték október 28-a után, látván a szovjet csapatok kivonulását (legalábbis a fővárosból, minthogy Záhonynál továbbra is befelé áramlottak a szovjet csapattestek), hogy mégis elkerülhető, mégis lehetséges a Varsói Szerződés fölmondása, megteremthető a semleges és szuverén Magyarország. Ebben, az aggasztó hírek ellenére, a magyar kormány is hitt. November 4-e vasárnapra esett, az elmúlt pár nap, a véres október 30-ai Köztársaság téri események után már békésebben telt. Úgy tűnt, csakugyan győzött a forradalom. Arról volt szó, hogy hétfőn újraindulnak az üzemek, a gyárak, visszatérnek a hétköznapok. A felszabadult és megkönnyebbült sóhajtás, hogy a forradalom elérte céljait, s kezdhet új életet egy ország, korai volt. November közepére minden lényeges ellenállási gócot fölszámoltak a szovjetek, december közepére-végére Kádár sortüzekkel és a terror eszközével megszilárdította hatalmát.

A közelmúlt magyar történelmében semmi nem mutatta meg oly világosan és tragikusan az igazság relatív voltát, mint a szembenállók véres küzdelme. A Kazamaták színdarab írásakor történeti szempontból ez volt a legnagyobb felismerés, mondhatni: igazság. A Térey Jánossal közösen írt drámánkat 2006-ban mutatta be a budapesti Katona József színház, ötvenhatos darabként ment át a köztudatba, de ez a megnevezés nem pontos, hiszen mi nem az egész forradalomról, csupán annak egyetlen napjáról, egyetlen eseményéről, a Köztársaság téri pártház ostromáról írtunk. Tudtuk, patikamérlegen kell mérnünk mindkét oldalt. A műről és a színházi bemutatóról jó néhány kritika született, s mondanám, mindegyik a relatív igazság jegyében. Volt olyan, aki azt mondta, hogy azért tudtuk megírni, mert életkorunknál fogva távolságot tudtunk tartani az eseményektől és oldalaktól, minthogy egyikünk sem élt még 1956-ban.

A relatív igazság jegyében, a mű utóéletével kapcsolatban egy apró momentumot említenék: a bemutató évében, de a darab játszásának második évadában a mi forradalmunkhoz kapcsolódóan ünnepi rendezvényt szerveztek az orosz kulturális intézetben, ahová mindkét országból hívtak színházi és filmrendezőket, történészeket és írókat, így lehettem ott szerzőtársammal és a darab rendezőjével, Gothár Péterrel. Megdöbbentő volt a nagykövet beszéde, aki nagyhatalmi pozícióból olyasfélét nyilatkoztatott ki, hogy milyen jó, hogy 56-ban az oroszok a segítségünkre voltak. Először azt hittem, rosszul hallok, vagy, hogy a szinkrontolmács rosszul fordított. De nem, tévedésről szó sem lehetett. Néztünk egymásra, mi magyarok, néztük az orosz történészeket és rendezőket, mintha el sem telt volna ötven év, és nem történt volna mindkét országban rendszerváltás. A mi oldalunkról egy történész aztán halkan elkezdte sorolni a történelmi tényeket.  

Majd eltelt újabb pár év, s megint valami abszurd dologgal szembesülünk: a héten kaptam kézhez a Moszkvából feladott drámakötet, amiben ott van lefordítva a Kazamatánk. 2009-ben adták ki a tudtunk nélkül, Daria Vascsenko Aniszimova fordító küldte el.

Az igazságról sok igazságot leírtak már. Hazugságot az igazságról nem lehet mondani, mert az is igazság. Csak igazság van, millió féle, mint a maguktól nőtt színes vadvirágok a réten, amiből domesztikált állatok ődöngve csipegetnek majd, ha megéheznek. Minden igazságot lelegelni azonban mégse lehet, mint ahogyan megemészteni sem.

Hány kazamata maradt, mentődött át és nyílt meg azóta? De úgy tűnik, van még hely a mélyben; a hazugság nem kis pincebörtön egy embernek, mint ahogyan egy országnak sem. Van még hely a sérelemnek, a keserűségnek, a kiábrándultságnak - kedves hazám, őrizzük kazamatáinkat.

Mohai V. Lajos: 

                             MESZESGÖDRÖK ALJÁRA SÜLLYESZTETT FEGYVEREK

Ötvenhat októbere és novembere után rengeteg fegyver maradt szanaszét Kanizsán, a fegyverrejtegetés

súlyos bűnnek számított, börtönbe csukták érte az embereket. Öregapám is ásott el puskákat a kertben a vadkörtefa alá, és én ott mindig valami kísérteties csöndre figyeltem föl, akárhányszor bóklásztam arra. Ott éreztem meg először, hogy senki sem maradhat érintetlen a múlt mágikus hatalmától, és a múlt valahogy tekintélyt parancsol; a vadkörtefa mellett kialakult érzéseim harmincharmadik évemig elkísértek, ezért baljós sejtelmek között viseltem el a Kádár-rendszer tiltását ötvenhatról.

Ahogy a városban hírét vették, hogy mi történik Pesten, ébredezni kezdett a vidék. A fölbolydulás huszonharmadika után egy-két napos késéssel következett be. Az utcák hirtelen megteltek emberekkel a város főbb pontjain. Majd ugyanolyan hirtelen elnéptelenedtek. Mesélik, hogy első reakcióként ígéretekkel teli órák izgalma söpört végig a lelkeken. Sokan fellélegeztek, amint kikandikáltak az elhúzott függönyök mögül. Mintha az élet ismét mozgásba jött volna. „Talán a kezdet kezdetén kicsit túlzásba is vitték a dolgot“. Az történt ugyanis, hogy elkezdték hamarjában a laktanyák kapujában szétosztani a kézifegyvereket; aki csak érte, kapta, az övé lett. Ismeretlen főkolomposok vitték a prímet, mintha csak az ő akaratuk számított volna. Az indulatok egy-két éjszaka leforgása alatt magasra csaptak, és válogatás nélkül lövöldözésbe kezdtek az emberek. Akinek a kezébe lőszer és puska került, úgy gondolta, most már biztonságban van. Ám a fegyverek hatalmának, ha csak tehetik, rögvest behódolnak az emberek; elmérgesedett a helyzet, kevesen őrizték meg a higgadtságukat; pedig a józanabbja fölkészült a legrosszabbra, de arról, hogy ez mivel jár majd, arról a kezdetek kezdetén még nem lehetett világos fogalmat alkotni. A rezsim kiszolgálóival szembeni undor hergelte és tüzelte az embereket, a dolgok méhében zajló folyamatokról azonban keveseknek lehetett valóságos fogalma. Szakadék tátongott a lelkekben; a kanizsaiak is joggal gyűlölték és vetették meg a kék parolinos ávosokat, akik kíméletet nem ismerve marták az ártatlan emberek húsát, ráadásul Tito Jugoszláviája túl közel volt ahhoz, hogy a rosszból még több teljen ki ezen a környéken. A sérelmek megtorlására elég okot adott a közelmúlt, de a fájdalom kifakadó sebei rövid idő alatt begyógyíthatatlannak bizonyultak, és az októberi fényes napok hitét november hidegvágója követte az alélt városban.

A kertek mélyére, a meszesgödrök aljára kellett süllyeszteni a fegyvereket a kérlelhetetlen mozdulatlanságú levegőben.

A forradalom alatt a családunk tagjainak ki sem kellett mozdulniuk a házból, hogy tudják, mi zajlik le körülöttük. A történések a kerteken és mezőn keresztül felhőszakadásszerű gyorsasággal zúdultak rájuk a laktanya közelsége és az utcabeliek jóvoltából. Értesültek mindenről, ami akkor szóbeszéd tárgya volt a környékünkön. Nem gyávaságból maradtak veszteg; karon ülő csecsemő is alig voltam még, és a Bátyámra is vigyázni kellett, aki az első napokban elcsatangolt a laktanyához, és az éj leple alatt egy karabéllyal a vállán tért haza. A családom tagjait a lelkük mélyéig megrázták a történések, néhány nap múlva támolyogtak a kialvatlanságtól, éjszakánként pedig maguk is bekopogtak másokhoz, hogy megosszák egymással a friss híreket.

Ólomnehezék ereszkedett a lelkekre az első napok hangulata után, amelyben mindenki pótolni akarta azt, amit a szabadságból korábban elmulasztott. Eufórikus fölindulásban szaladtak az órák. Öregapám állítólag egész nap a rádiót bújta, igyekezett a hangsúlyokból kikövetkeztetni azt, hogy mit akarnak jelenteni az elhangzott a szavak. Rossz lábával időről-időre kisántikált a kerti diófák alá, a kerítés legtávolabbi pontjához, onnan hallgatódzott, vadászott a neszekre és a zörejekre. Tudott a csöndből és a morajlásból, és a kivehetetlen kiáltásokból „jeleket fejteni“. Az idős, sokat látott ember óvatosságával tartózkodott a veszélytől, és próbált mindenkit távol tartani az elhamarkodott döntésektől, mert azok következményei mindig kiszámíthatatlanok maradnak. Két háborút végigélt, fogsággal, szökésekkel, fullasztó kriptákban való bujkálással, borzongással teli rejtőzködésekkel. Nem kérkedett vele, hogy kiismerte az üldözők és üldözöttek lelkiállapotát. Veszített és nyert, lebegett a mélységek fölött, és a szerencse is hozzászegődött, hogy ne zuhanjon az oroszlánok közé, akik nyomban fölfalták volna. Halottakra száradt vérfoltokat látott, sok nyomorúságot és szenvedést ismert meg testközelből; tapasztalta, hogy mit jelen, ha valakinek az ujja a fegyver ravaszán egyszer csak megállapodik.

Az meghúzza előbb vagy utóbb.

Öregapám haraggal telten elutasította a vérontást, és tisztában volt vele, hogy zavaros indulatok uralkodnak majd el a résztvevőkön, ha nem viszik hamar döntésre a dolgot, ezáltal zúzva szét a legszentebb és legmerészebb érzéseket. Az emberek egy idő után elveszítik az önuralmukat és a rájuk törő tehetetlenség miatt rombolásba kezdenek, vagy gyáván elfutnak, és visszabújnak a vackaikba, megpróbálnak láthatatlanná válni. Egyik nap már az a szóbeszéd járta, hogy kis csapatokba verődött emberek lámpavasra készülnek fölhúzni párttagokat és ávósokat, portyázók hada keresi őket dühödten házról-házra a városban. Kicsiben az játszódott le Kanizsán, mint az ország többi részén. A félelem lett úrrá a kezdeti ováción, a félelem az emberek fejébe kergette a vért. „Egy idő után sokan várták már errefelé, hogy az oroszok bejöjjenek“, mondogatták rendre a hatvanas években, ha szóba jött ötvenhat és besúgóktól tartottak. A fegyverropogás hangja lassan elsüllyedt az idők mélyén, az emlékezés megszelídült a többség a lelkében, és csak azokban élt tovább, akiket a személyes veszteség vagy az egykori titkolt emlékek összefűztek.

Akinek síkossá vált a talaj a lába alatt, vagy nem tudta elfojtani az érzéseit, összeszedte a cókmókját és nekivágott a nagyvilágnak. Azt sem lehetett biztosan tudni, hogy mi lett később a „hangadókkal“, hogy mi számíthatott „főbenjáró“ bűnnek. Az igazságot majd eltakarja az új hatalom gondolkodása: „A győztesek szervezik az ünneplés rendjét“, ismételte többször is az Öregapám, „és mindig lesznek olyanok, akik körüludvarolják őket. Veszedelmes ragály ez, mint a pestis volt“. Anyám unokatestvére, Wlassics Lali a horvátokon keresztül menekült Nyugatra, és hosszú évek hányódása után végül Svájcban kötött ki és bárzongoristaként tengette az életét. Hogy előtte, azokban a napokban merre járt, mit csinált, sohasem tudtuk meg. Nem derült rá fény, vagy egyszerűen nem akartuk, hogy fény derüljön rá, de a családnak nem lehettek illúziói: sejtettük, hogy a csibész vére hajtotta, nem a felnőtt ember komolysága. Egy sötét és hideg éjjel, télidőben szökött át a határon, talán azért, hogy mentse az irháját, talán azért, hogy hajszolja a saját szabadságát, amelyre éppúgy jogot formálhatott, mint bárki más. Mindenesetre a folyó menti fűzes egy jó negyedszázadra elnyelte az alakját a család tekintete elől. Senki sem ejtett könnyet érte, mert tudtuk, hogy rossz pénz nem vész el, egyszer majd megint a szemünk elé kerül, és az a nap akkor a dicsőség napja lesz a számára.

Hát, ki sajnálkozna egy ilyen pejnehajder rokon miatt, aki kimutatta a foga fehérjét, és gyöngébbnek bizonyult nálunk?

Az oroszok bevonulása után próbálta megtalálni mindenki a maga helyét. A megtorlás híre gyorsan eljutott a városba is, de Nagy Imre nevét állítólag hamar elharapták beszéd közben. Sokan igyekeztek észrevétlenek maradni, meghúzódni az árnyékban, hogy mentsék a bőrüket. „A kényszer ezt diktálta“, mosakodtak, sutba vágva büszkeséget, ízlést és szemérmet, ahogy azt az emberi természet simulékony oldala ilyenkor diktálni szokta. Ám azokat is félelemmel töltötte el a berendezkedő új rezsim, akik csak távoli szemlélői maradtak a zajos eseményeknek; suttogtak riadalmat keltő letartóztatásokról, mert olyanokat is letuszkoltak a város főteréhez közeli rendőrségi zárkákba, akiknek semmi közük nem volt a helybeli összetűzésekhez.

A rémületbe váltó időkben a balszerencse sem válogat.

A cellák homályos csücskeiben állítólag vég nélkül folytak a megfélemlítésbe torkoló fenyegetődzések; a foglyokat valamiféle jobb élet kilátásaival kecsegtették a karhatalmisták. Életek mentek tönkre, családok keveredtek hosszú időre bajba. Mondták, hogy időnként vértócsák gyűltek össze a cellák hideg kövén. Voltak mégis, akik némán tűrték a megaláztatást, és nem bocsátották áruba a becsületüket. Tudták, hogy a megtört gerincek ropogása elhallatszik messzire. A Kádár-rendszer szolgálatába állt fegyveresek azután évekre elmerültek a rendcsinálásban, a saját változatukat szajkózva az „ellenforradalomról”. Kanizsa határszéli státusza megkövetelte a szigorú föllépést az idegen erők ellen, és a belső ellenséggel szemben, hangsúlyozták lépten-nyomon. A Rózsai utcaiak emlékezete szerint Titóék irányába a határt csak ötvenhét tavaszán zárták le; addig sokan húzódtak meg az ország minden részéből a városszéli csűrökben és pajtákban várva az éjszakát, nehogy összerúgják a port a rendőrökkel, mielőtt a határsávig elérnek. Disszidálási kísérletek Zalában még a hetvenes években is követeltek halálos áldozatokat. Az elfogott határsértőkről, mint bűnözőkről, a szocialista rendszer ellenségeiről, rendszeresen beszámolt a megyei pártlap.

(Részlet A kanizsai Hidegház című készülő, a prae.hu kiadónál megjelenő emlékezésprózából)