56 (Papp András: A vég és a relatív igazság elmélete, Mohai V. Lajos: Meszesgödrök aljára süllyesztett fegyverek)

1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Papp András és Mohai V. Lajos írásaival emlékezünk, melyek először ezen a blogon olvashatók.

Papp András:                              
                                                         A vég és a relatív igazság elmélete

Kissé távolabbról kezdem, hogy annál közelebb kerülhessek.

Átéltem 56-ot, de nem éltem 56-ban.

Borotválkozás közben lármát hallok a bejárat felől, lerohanok a lépcsőn félhabos képpel, látom, hogy civil fegyveresek a porta előtt tolonganak, hogy már ide is benyomultak, mert nekik semmi sem szent, cselekedni kell, nincs idő vitára, közéjük dobok egy kézigránátot, a pártház nem eshet el. De én vagyok az is, aki nem ismeri Pestet, és a Baross téren az egyik szembejövő harcostárstól kérdezem meg, merre van a pártház. Nincs messze, elindulsz itt a Fiumei úton, az első saroknál jobbra fordulsz a Légszesz utcába, na hát ott lesz, megtalálod. Amikor bekanyarodunk társaimmal az utcába, óriási tömeget látok, a lánctalpaink csikorognak a macskakövön, ilyenkor mindig a hideg futkos a hátamon, az emberek szétspriccelnek előlünk. Jobb lesz itt fedezékbe húzódni, lezárom a toronynyílást. A kémlelő résén látom, hogy a tér fái mögött emberek állnak fedezékben, srégen balra, egy nagyobb épület mellett egyetlen T-34-es, a löveg nincs felénk irányítva, akár ki is lőhetném. A páncélzatot mintha kővel dobálnák, kopogtatnak a golyók, kézifegyverrel lőnek ránk. Ez a kisebbik baj, csak nehogy benzines palackot dobjanak a motortérre. A legnagyobb gond még mindig az, hogy nem tudom, hol a pártház, amit védenünk kellene. Most a higgadtság a legfontosabb, megyünk lassan előre a téren, megkerüljük az egészet, a páncélos melletti épület mögött visszafordulunk, és a tér közepén megállva tüzelőállást veszünk föl. Én vagyok az, aki a harmadik emeletről kilő a térre, az egyik ostoba elhagyta a fedezékét, talán lőszerért akart hátrafutni, a lábán találtam el, mindig is jó lövő voltam. De ugyanebben a pillanatban én vagyok az, akit lábon lőnek, s már zuhanás közben tudom: meghalok. Leginkább azonban mégis az a nagyon messziről jött ember vagyok, aki függetlenként próbálná tudósítani a Paris Match olvasóit a tér sarkáról. Lövök néhány képet, aztán itt se vagyok.

Érezhetem-e magaménak ötvenhatot, ha egyébként nincsenek róla személyes emlékeim, se erről szóló családi legendáriumom. Vagy csak azoké lehet, akik itt vagy ott fegyverrel a kézben átélték? A történelmi múlt kisajátíthatóságának legpofátlanabb módja, mikor egyes politikusok érdeküknek megfelelően mazsolázgatnak az eseményekből, s megfejtik annak üzenetét. „Üzenetet” én egyetlen történelmi eseményünkben sem látok; az egykori cselekvők, akik lehettek bátrak és gyávák, vagy csak szemlélő tanúi a történéseknek, nem üzentek semmit, csak tették azt, amit akkor jónak láttak. Az utólagos értelmezésnek pedig az egymásnak nagyon ellentmondó állítások is igazak lehetnek. Sőt nemegyszer fordult elő, hogy épp a történészi értelmezéstől kellett megtisztogatni a történelmi eseményt, hogy mégiscsak találjunk valami hiteles narratívát.

Kevés olyan megrázó hangfelvételt hallottam, mint amilyet Nagy Imre 1956. november 4-én öt óra húsz perckor mondott a Szabad Kossuth Rádióban, a parlament épületéből. A rövid és drámai közlést az éter zúgása és az ágyúzás hangja kíséri, behallatszik a közvetítésbe. A szovjetek támadása nem sokkal hajnali négy után indul meg a főváros ellen, valamivel öt óra után hallható a rádióban Kádár János és Apró Antal Ungvárról sugárzott beszéde, ezután szólal meg Nagy Imre: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

Ha jól megnézzük, csak az első mondat felel meg a valóságnak; a csapatok, mármint a katonaság nem állt harcban (a későbbi órákban néhány helyen volt ellenállás a nemzetőrökkel közösen), és a kormány sem volt a helyén, s utóbb tudható, nem is akart ott maradni, hiszen a rádiós megszólalást követően munkatársaival és családtagjaival, mintegy negyvenkét ember reggel hat és nyolc óra között a jugoszláv nagykövetégen kért menedéket. Nagy Imre bejelentésének drámaisága, ez az ágyúzással kísért pillanat az érzelmeinken keresztül egyetlen dolgot tudatosít: vége mindennek! Bekövetkezett az, amitől az egész ország tartott, s amiről azt hitték október 28-a után, látván a szovjet csapatok kivonulását (legalábbis a fővárosból, minthogy Záhonynál továbbra is befelé áramlottak a szovjet csapattestek), hogy mégis elkerülhető, mégis lehetséges a Varsói Szerződés fölmondása, megteremthető a semleges és szuverén Magyarország. Ebben, az aggasztó hírek ellenére, a magyar kormány is hitt. November 4-e vasárnapra esett, az elmúlt pár nap, a véres október 30-ai Köztársaság téri események után már békésebben telt. Úgy tűnt, csakugyan győzött a forradalom. Arról volt szó, hogy hétfőn újraindulnak az üzemek, a gyárak, visszatérnek a hétköznapok. A felszabadult és megkönnyebbült sóhajtás, hogy a forradalom elérte céljait, s kezdhet új életet egy ország, korai volt. November közepére minden lényeges ellenállási gócot fölszámoltak a szovjetek, december közepére-végére Kádár sortüzekkel és a terror eszközével megszilárdította hatalmát.

A közelmúlt magyar történelmében semmi nem mutatta meg oly világosan és tragikusan az igazság relatív voltát, mint a szembenállók véres küzdelme. A Kazamaták színdarab írásakor történeti szempontból ez volt a legnagyobb felismerés, mondhatni: igazság. A Térey Jánossal közösen írt drámánkat 2006-ban mutatta be a budapesti Katona József színház, ötvenhatos darabként ment át a köztudatba, de ez a megnevezés nem pontos, hiszen mi nem az egész forradalomról, csupán annak egyetlen napjáról, egyetlen eseményéről, a Köztársaság téri pártház ostromáról írtunk. Tudtuk, patikamérlegen kell mérnünk mindkét oldalt. A műről és a színházi bemutatóról jó néhány kritika született, s mondanám, mindegyik a relatív igazság jegyében. Volt olyan, aki azt mondta, hogy azért tudtuk megírni, mert életkorunknál fogva távolságot tudtunk tartani az eseményektől és oldalaktól, minthogy egyikünk sem élt még 1956-ban.

A relatív igazság jegyében, a mű utóéletével kapcsolatban egy apró momentumot említenék: a bemutató évében, de a darab játszásának második évadában a mi forradalmunkhoz kapcsolódóan ünnepi rendezvényt szerveztek az orosz kulturális intézetben, ahová mindkét országból hívtak színházi és filmrendezőket, történészeket és írókat, így lehettem ott szerzőtársammal és a darab rendezőjével, Gothár Péterrel. Megdöbbentő volt a nagykövet beszéde, aki nagyhatalmi pozícióból olyasfélét nyilatkoztatott ki, hogy milyen jó, hogy 56-ban az oroszok a segítségünkre voltak. Először azt hittem, rosszul hallok, vagy, hogy a szinkrontolmács rosszul fordított. De nem, tévedésről szó sem lehetett. Néztünk egymásra, mi magyarok, néztük az orosz történészeket és rendezőket, mintha el sem telt volna ötven év, és nem történt volna mindkét országban rendszerváltás. A mi oldalunkról egy történész aztán halkan elkezdte sorolni a történelmi tényeket.  

Majd eltelt újabb pár év, s megint valami abszurd dologgal szembesülünk: a héten kaptam kézhez a Moszkvából feladott drámakötet, amiben ott van lefordítva a Kazamatánk. 2009-ben adták ki a tudtunk nélkül, Daria Vascsenko Aniszimova fordító küldte el.

Az igazságról sok igazságot leírtak már. Hazugságot az igazságról nem lehet mondani, mert az is igazság. Csak igazság van, millió féle, mint a maguktól nőtt színes vadvirágok a réten, amiből domesztikált állatok ődöngve csipegetnek majd, ha megéheznek. Minden igazságot lelegelni azonban mégse lehet, mint ahogyan megemészteni sem.

Hány kazamata maradt, mentődött át és nyílt meg azóta? De úgy tűnik, van még hely a mélyben; a hazugság nem kis pincebörtön egy embernek, mint ahogyan egy országnak sem. Van még hely a sérelemnek, a keserűségnek, a kiábrándultságnak - kedves hazám, őrizzük kazamatáinkat.

Mohai V. Lajos: 

                             MESZESGÖDRÖK ALJÁRA SÜLLYESZTETT FEGYVEREK

Ötvenhat októbere és novembere után rengeteg fegyver maradt szanaszét Kanizsán, a fegyverrejtegetés

súlyos bűnnek számított, börtönbe csukták érte az embereket. Öregapám is ásott el puskákat a kertben a vadkörtefa alá, és én ott mindig valami kísérteties csöndre figyeltem föl, akárhányszor bóklásztam arra. Ott éreztem meg először, hogy senki sem maradhat érintetlen a múlt mágikus hatalmától, és a múlt valahogy tekintélyt parancsol; a vadkörtefa mellett kialakult érzéseim harmincharmadik évemig elkísértek, ezért baljós sejtelmek között viseltem el a Kádár-rendszer tiltását ötvenhatról.

Ahogy a városban hírét vették, hogy mi történik Pesten, ébredezni kezdett a vidék. A fölbolydulás huszonharmadika után egy-két napos késéssel következett be. Az utcák hirtelen megteltek emberekkel a város főbb pontjain. Majd ugyanolyan hirtelen elnéptelenedtek. Mesélik, hogy első reakcióként ígéretekkel teli órák izgalma söpört végig a lelkeken. Sokan fellélegeztek, amint kikandikáltak az elhúzott függönyök mögül. Mintha az élet ismét mozgásba jött volna. „Talán a kezdet kezdetén kicsit túlzásba is vitték a dolgot“. Az történt ugyanis, hogy elkezdték hamarjában a laktanyák kapujában szétosztani a kézifegyvereket; aki csak érte, kapta, az övé lett. Ismeretlen főkolomposok vitték a prímet, mintha csak az ő akaratuk számított volna. Az indulatok egy-két éjszaka leforgása alatt magasra csaptak, és válogatás nélkül lövöldözésbe kezdtek az emberek. Akinek a kezébe lőszer és puska került, úgy gondolta, most már biztonságban van. Ám a fegyverek hatalmának, ha csak tehetik, rögvest behódolnak az emberek; elmérgesedett a helyzet, kevesen őrizték meg a higgadtságukat; pedig a józanabbja fölkészült a legrosszabbra, de arról, hogy ez mivel jár majd, arról a kezdetek kezdetén még nem lehetett világos fogalmat alkotni. A rezsim kiszolgálóival szembeni undor hergelte és tüzelte az embereket, a dolgok méhében zajló folyamatokról azonban keveseknek lehetett valóságos fogalma. Szakadék tátongott a lelkekben; a kanizsaiak is joggal gyűlölték és vetették meg a kék parolinos ávosokat, akik kíméletet nem ismerve marták az ártatlan emberek húsát, ráadásul Tito Jugoszláviája túl közel volt ahhoz, hogy a rosszból még több teljen ki ezen a környéken. A sérelmek megtorlására elég okot adott a közelmúlt, de a fájdalom kifakadó sebei rövid idő alatt begyógyíthatatlannak bizonyultak, és az októberi fényes napok hitét november hidegvágója követte az alélt városban.

A kertek mélyére, a meszesgödrök aljára kellett süllyeszteni a fegyvereket a kérlelhetetlen mozdulatlanságú levegőben.

A forradalom alatt a családunk tagjainak ki sem kellett mozdulniuk a házból, hogy tudják, mi zajlik le körülöttük. A történések a kerteken és mezőn keresztül felhőszakadásszerű gyorsasággal zúdultak rájuk a laktanya közelsége és az utcabeliek jóvoltából. Értesültek mindenről, ami akkor szóbeszéd tárgya volt a környékünkön. Nem gyávaságból maradtak veszteg; karon ülő csecsemő is alig voltam még, és a Bátyámra is vigyázni kellett, aki az első napokban elcsatangolt a laktanyához, és az éj leple alatt egy karabéllyal a vállán tért haza. A családom tagjait a lelkük mélyéig megrázták a történések, néhány nap múlva támolyogtak a kialvatlanságtól, éjszakánként pedig maguk is bekopogtak másokhoz, hogy megosszák egymással a friss híreket.

Ólomnehezék ereszkedett a lelkekre az első napok hangulata után, amelyben mindenki pótolni akarta azt, amit a szabadságból korábban elmulasztott. Eufórikus fölindulásban szaladtak az órák. Öregapám állítólag egész nap a rádiót bújta, igyekezett a hangsúlyokból kikövetkeztetni azt, hogy mit akarnak jelenteni az elhangzott a szavak. Rossz lábával időről-időre kisántikált a kerti diófák alá, a kerítés legtávolabbi pontjához, onnan hallgatódzott, vadászott a neszekre és a zörejekre. Tudott a csöndből és a morajlásból, és a kivehetetlen kiáltásokból „jeleket fejteni“. Az idős, sokat látott ember óvatosságával tartózkodott a veszélytől, és próbált mindenkit távol tartani az elhamarkodott döntésektől, mert azok következményei mindig kiszámíthatatlanok maradnak. Két háborút végigélt, fogsággal, szökésekkel, fullasztó kriptákban való bujkálással, borzongással teli rejtőzködésekkel. Nem kérkedett vele, hogy kiismerte az üldözők és üldözöttek lelkiállapotát. Veszített és nyert, lebegett a mélységek fölött, és a szerencse is hozzászegődött, hogy ne zuhanjon az oroszlánok közé, akik nyomban fölfalták volna. Halottakra száradt vérfoltokat látott, sok nyomorúságot és szenvedést ismert meg testközelből; tapasztalta, hogy mit jelen, ha valakinek az ujja a fegyver ravaszán egyszer csak megállapodik.

Az meghúzza előbb vagy utóbb.

Öregapám haraggal telten elutasította a vérontást, és tisztában volt vele, hogy zavaros indulatok uralkodnak majd el a résztvevőkön, ha nem viszik hamar döntésre a dolgot, ezáltal zúzva szét a legszentebb és legmerészebb érzéseket. Az emberek egy idő után elveszítik az önuralmukat és a rájuk törő tehetetlenség miatt rombolásba kezdenek, vagy gyáván elfutnak, és visszabújnak a vackaikba, megpróbálnak láthatatlanná válni. Egyik nap már az a szóbeszéd járta, hogy kis csapatokba verődött emberek lámpavasra készülnek fölhúzni párttagokat és ávósokat, portyázók hada keresi őket dühödten házról-házra a városban. Kicsiben az játszódott le Kanizsán, mint az ország többi részén. A félelem lett úrrá a kezdeti ováción, a félelem az emberek fejébe kergette a vért. „Egy idő után sokan várták már errefelé, hogy az oroszok bejöjjenek“, mondogatták rendre a hatvanas években, ha szóba jött ötvenhat és besúgóktól tartottak. A fegyverropogás hangja lassan elsüllyedt az idők mélyén, az emlékezés megszelídült a többség a lelkében, és csak azokban élt tovább, akiket a személyes veszteség vagy az egykori titkolt emlékek összefűztek.

Akinek síkossá vált a talaj a lába alatt, vagy nem tudta elfojtani az érzéseit, összeszedte a cókmókját és nekivágott a nagyvilágnak. Azt sem lehetett biztosan tudni, hogy mi lett később a „hangadókkal“, hogy mi számíthatott „főbenjáró“ bűnnek. Az igazságot majd eltakarja az új hatalom gondolkodása: „A győztesek szervezik az ünneplés rendjét“, ismételte többször is az Öregapám, „és mindig lesznek olyanok, akik körüludvarolják őket. Veszedelmes ragály ez, mint a pestis volt“. Anyám unokatestvére, Wlassics Lali a horvátokon keresztül menekült Nyugatra, és hosszú évek hányódása után végül Svájcban kötött ki és bárzongoristaként tengette az életét. Hogy előtte, azokban a napokban merre járt, mit csinált, sohasem tudtuk meg. Nem derült rá fény, vagy egyszerűen nem akartuk, hogy fény derüljön rá, de a családnak nem lehettek illúziói: sejtettük, hogy a csibész vére hajtotta, nem a felnőtt ember komolysága. Egy sötét és hideg éjjel, télidőben szökött át a határon, talán azért, hogy mentse az irháját, talán azért, hogy hajszolja a saját szabadságát, amelyre éppúgy jogot formálhatott, mint bárki más. Mindenesetre a folyó menti fűzes egy jó negyedszázadra elnyelte az alakját a család tekintete elől. Senki sem ejtett könnyet érte, mert tudtuk, hogy rossz pénz nem vész el, egyszer majd megint a szemünk elé kerül, és az a nap akkor a dicsőség napja lesz a számára.

Hát, ki sajnálkozna egy ilyen pejnehajder rokon miatt, aki kimutatta a foga fehérjét, és gyöngébbnek bizonyult nálunk?

Az oroszok bevonulása után próbálta megtalálni mindenki a maga helyét. A megtorlás híre gyorsan eljutott a városba is, de Nagy Imre nevét állítólag hamar elharapták beszéd közben. Sokan igyekeztek észrevétlenek maradni, meghúzódni az árnyékban, hogy mentsék a bőrüket. „A kényszer ezt diktálta“, mosakodtak, sutba vágva büszkeséget, ízlést és szemérmet, ahogy azt az emberi természet simulékony oldala ilyenkor diktálni szokta. Ám azokat is félelemmel töltötte el a berendezkedő új rezsim, akik csak távoli szemlélői maradtak a zajos eseményeknek; suttogtak riadalmat keltő letartóztatásokról, mert olyanokat is letuszkoltak a város főteréhez közeli rendőrségi zárkákba, akiknek semmi közük nem volt a helybeli összetűzésekhez.

A rémületbe váltó időkben a balszerencse sem válogat.

A cellák homályos csücskeiben állítólag vég nélkül folytak a megfélemlítésbe torkoló fenyegetődzések; a foglyokat valamiféle jobb élet kilátásaival kecsegtették a karhatalmisták. Életek mentek tönkre, családok keveredtek hosszú időre bajba. Mondták, hogy időnként vértócsák gyűltek össze a cellák hideg kövén. Voltak mégis, akik némán tűrték a megaláztatást, és nem bocsátották áruba a becsületüket. Tudták, hogy a megtört gerincek ropogása elhallatszik messzire. A Kádár-rendszer szolgálatába állt fegyveresek azután évekre elmerültek a rendcsinálásban, a saját változatukat szajkózva az „ellenforradalomról”. Kanizsa határszéli státusza megkövetelte a szigorú föllépést az idegen erők ellen, és a belső ellenséggel szemben, hangsúlyozták lépten-nyomon. A Rózsai utcaiak emlékezete szerint Titóék irányába a határt csak ötvenhét tavaszán zárták le; addig sokan húzódtak meg az ország minden részéből a városszéli csűrökben és pajtákban várva az éjszakát, nehogy összerúgják a port a rendőrökkel, mielőtt a határsávig elérnek. Disszidálási kísérletek Zalában még a hetvenes években is követeltek halálos áldozatokat. Az elfogott határsértőkről, mint bűnözőkről, a szocialista rendszer ellenségeiről, rendszeresen beszámolt a megyei pártlap.

(Részlet A kanizsai Hidegház című készülő, a prae.hu kiadónál megjelenő emlékezésprózából)

Ungváry Rudolf: Azt írod meg?

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry Rudolf írása olvasható.

Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.

Már nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett) főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba. Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli bokrok sötétlő aljára.

A harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori összeomlását).

Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és éjfél után két óra között félóránként mondták be a híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat tartalmazó külföldi dokumentumban sem.

Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.

Már lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen, hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján bevitték, vagy lopás közben tetten érték).

Néhányan a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára. Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte, mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor elkezdik átmetszeni a torkát.

Alszanak a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt (egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt, nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert olyan mértékben hallgatják majd el őket.

Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben lehetett tartani.

A munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó, néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet, és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.

Még senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy 1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.

Gónusznak, a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.

Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait, noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét. Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat.

Az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.

Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.

Akkor még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.

Akkor még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató, akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt politikai jelszavakat.

Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.

Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt, félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.

Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...

Veréb Jutka meglátja, odamegy.

Megáll előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak, és vannak, akik nem.

Veréb Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?

Tábor Ádám: Papír és vér

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Tábor Ádám írása olvasható.

1956 nyarán szüleimmel és húgommal két hónapon keresztül Anna Margitéknál nyaraltunk a Szabadsághegyen, a Béla király útján. Egy este már ágyban voltam, beszélgettünk még. Egyik mondatom úgy kezdtem, hogy „mi, kommunisták...”, mire apám félbeszakított, szinte hangsúlytalanul: „Na jó, de mi nem vagyunk kommunisták.” Olyan döbbenetet éreztem, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten vagy hogy értelmetlen olvasni. Amikor felfogtam, hogy teljesen komolyan mondja, rettenetes sírásban törtem ki: „Brühühű, nem vagyunk kommunisták!!!????”

A magyar sztálinizmusba nőttem bele három éves koromtól. Rengeteg egyéb mellett sok szovjet és újmagyar mese-, gyerek és ifjúsági könyvet olvastam; az iskolából, a tankönyveimből áradt a Lenin-, Sztálin-, Rákosi-kultusz. Szüleim nem mertek felvilágosítani, nehogy elszóljam magam valahol. Apámnak volt oka aggódni. A harmincas évek elején antibolsevista baloldali mozgalmi teoretikus volt; a Rajk-perben életfogytig kiszabott börtönbüntetését töltő Justus Pál, régi jó barátjuk közvetlenül a pártegyesítés előtt adta vissza neki és Szabó Lajosnak a SZDP-n belüli „krisztiánus szocialista” platform alapítását célzó, fiókjában lapuló tervezetüket: „jobb, ha ez nem marad itt”. De ’56 nyarán már kilenc éves lettem és szédítő tempóban tartott az erjedés tavasz óta; apám éberen kereste a megfelelő alkalmat, hogy feltárja előttem az igazságot. Most elmagyarázta, hogy nem ideális és szabad országban, hanem egy szörnyű zsarnokság alatt élünk. Sokáig beszéltünk, későn és felzaklatva aludtam el.

Az időzítés tökéletes volt. Szeptember végén ugyan engem is felavattak úttörőnek, de amikor október 23-án az iskolából jövet a szemközti házban lakó barátom, Nagy Jancsi a Huroknál (a lebombázott Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, ahol a villamosok visszafordultak Zugló irányába) azt mondta, hogy apjától hallotta, délután tüntetés lesz, szinte fölényesen feleltem: „Itt? Hogy képzeled?!”

Ugyanilyen meleg októbervég volt, mint idén. Az egyetlen pesti teraszon, a Duna-korzón, a Petőfi tér végében újra kirakták az asztalokat. Anyám ott ült a napon, és dolgozott. Onnan látta meg a tüntető tömeget. Azonnal hazarohant apámhoz. Az aznapi újságból nyilvánvalóan tudtak a tüntetésről – baráti telefon révén viszont talán arról is, hogy délben betiltották. Rádiónk nem volt, így arról már nem értesültek, hogy fél háromkor mégis engedélyezték. Hamarosan a Belvárosi Kávéházban találkoztak Szabó Lajossal, Bálint Endréékkel, Jakovits Józseffel, Vajda Júliával és más barátaikkal. Egész délután ott várták a híreket, latolgatták a várható fejleményeket, majd mind átmentek a Rottenbiller utca 1.-be. Szüleim este telefonáltak, hogy a kirobbant harcok miatt egyelőre nem tudnak hazajutni a Belvárosba; nagyanyám csinál fürdővizet, feküdjünk le. Éjjel jöttek meg.

Ezután hetekig nem mehettem ki az utcára. Néha lövések dörrentek, egyszer a sarkon egy embert – talán ávóst – kergettek. Mindig elparancsoltak az ablaktól. Egyik nap – talán épp október 25-én – újabb tüntetők vonultak lent. Néhány házat fellobogóztak. A házban lakó legjobb barátommal, Breiner Gyurival (ma Izraelben Aron és nyugdíjas történelemtanár) négy A4-es lapot összeragasztottunk, piros-fehér-zöld Kossuth-címeres papírzászlót csináltunk belőle, ráerősítettük az egyik fából készült pingpongháló-tartóra, amelyet a harmadik emeleti ablak redőnytartójára tekertünk. Felmásztunk az ablakpárkányra és néztünk le. Egyre több ember jött, egyre nagyobb csoportokban. Sokan meglátták a zászlónkat, mutogattak felfelé, tapsoltak, aztán lelkesen mentek tovább – talán a Kossuth-térre lelövetni magukat.

Apám hozott haza újságokat: Népszabadságot, Népakaratot, Irodalmi Újságot, Kis Úságot. Egyszer ébredéskor egylapos, bolddal szedett Én Újságomat találtam a kisasztalomon az ágyam mellett. Volt benne egy cikk, hogyan dobnak a pesti gyerekek benzines palackokat a szovjet tankok elé.

Akkor már harmadik évfolyamánál tartó, kézzel írott egypéldányos saját újságomat, a Családi Krónikát ideiglenesen átneveztem előbb Szabad Nemzetre, majd Szabad  Családra. (November 4-e után apám szigorú utasítására a nyomtatott forradalmi lapokkal együtt többet el kellett égetni – két novemberi szám azért megmaradt.)

Elterjedt, hogy az oroszok esetleg repülőről bombázzák a várost, ezért Aratóék néhány napra leköltöztek a legfelső emeletről hozzánk, a hallba. Aztán visszamentek, de valaki azt mondta, a hall lakásunk legbiztonságosabb helyisége, mert nincs utcai ablaka. Ezért a legsötétebb sarkába állítottak nekem egy kisasztalt, ott olvashattam, írhattam kislámpánál. Jóbarát címmel irodalmi folyóiratot körmöltem. Bókay Elemér néven abba írtam addigi legjobb versemet:

                                              Ősz

Susog a nád és esik az eső.

Harmatcseppektől csillog a mező.

Hajladoznak a fák karjai,

Mint egy óriás széttárt karjai.

(Cirka egy évvel később kiegészítettem még két hasonló strófával.)

A házban lakó régi barátaimból megszerveztem a GYÖCS-öt (Gyermekek Összetartó Csapata). Újságom egy ideig a GYÖCS lapjaként Házi Krónika néven jelent meg. Voltak benne elvétve politikai hírek is, de inkább külpolitikaiak; ezeket a lapokat sem kellett elégetnem. Barátaim azonban – társbérlőnk albérlőjének lányát és Balás Fruzsit (később Szabó Miklós második feleségét) kivéve – a következő évben kivándoroltak.

Lezárult gyerekkorom első szakasza.
Január második felében vagy február elején indult újra a tanítás. De úttörő már nem lettem többé.

Bertók László: Gyönyörű őszi napok voltak (október 23., 2009. Részlet)

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók László írása olvasható.

Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk, szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük, hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl nem oszlatta, őriztek bennünket.

   Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához. Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán, hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát. Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem, legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.

   1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában, az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án, a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről, az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is, a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar előszele fújt már. Így szólt a vége:

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.

Akták közt sorvadjon patkány életével.

Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.

Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.

Sose haladhasson egy úton a néppel.

Verje meg az Isten örök verésével.

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,

akiket becsaptak, mint szél a kaput,

akiket köd, bánat, elszántság öveznek,

s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.

Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,

ha nehéz is addig törött lábbal menni.

Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,

                                      hogy köszönés után nem marad ott semmi.

    Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel, feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba, a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen, a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok” csapatához, s valameddig még hallattak magukról.