Kortárs
magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos
emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az
’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry
Rudolf írása olvasható.
Már
késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A
tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament
működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy
lány.
Már
nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett)
főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és
az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett
egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba.
Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla
borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott
vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves
géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló
felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a
nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben
énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti
parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és
paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a
falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve
az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok
közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni
magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli
bokrok sötétlő aljára.
A
harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra
tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső
felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat
kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a
gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be
beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év
múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori
összeomlását).
Az
írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott
gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként
érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az
éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú
adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató
tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó
egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és
éjfél után két óra között félóránként mondták be a
híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és
hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs
nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat
tartalmazó külföldi dokumentumban sem.
Fekete
Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék
belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli
diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába
odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a
rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és
otthonaikban.
Már
lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült
a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé
(mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő
pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy
az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete
előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a
tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai
bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt
kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A
Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a
rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen,
hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban
órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött
alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban
olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon
integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak
véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és
elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a
kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján
bevitték, vagy lopás közben tetten érték).
Néhányan
a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és
az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen
alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket
átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára.
Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól
kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki
az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy
fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött
pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé
emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte,
mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor
elkezdik átmetszeni a torkát.
Alszanak
a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később
igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést
választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt
(egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában
hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok
a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is
féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy
érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor
talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt,
nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül
felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a
felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert
olyan mértékben hallgatják majd el őket.
Már
helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a
rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a
széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint
feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva
elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki
büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben
lehetett tartani.
A
munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó,
néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai
parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament
oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén
megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet,
és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.
Még
senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy
1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.
Gónusznak,
a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje,
most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.
Akkor
még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali
órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az
iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól
elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is
az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait,
noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek
oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város
felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét.
Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy
rövidsorozat.
Az
ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn
felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja
a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló
szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből
narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája
lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi
tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a
géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja,
hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított
kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan
oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és
harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele,
s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek
közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a
hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.
Akkor
még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának
délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező
teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az
egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között,
mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület
folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó
ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről
elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és
az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre
nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.
Akkor
még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a
börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra
feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol
is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a
tárgyalásokon látják először.
Akkor
még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a
forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató,
akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét
múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem
megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön
integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt
politikai jelszavakat.
Akkor
még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és
arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés
volt és jelentéktelen.
Most,
ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt,
félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír,
ír, néha elgondolkodik, megint ír.
Amint
ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...
Veréb
Jutka meglátja, odamegy.
Megáll
előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is
neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik
valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt
leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem
tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme
elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már
nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak,
és vannak, akik nem.
Veréb
Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek
írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése