Ayhan Gökhan
Egyszer van, kétszer van, háromszor is van ez a mese. Ahányan halljuk, annyiszor van. Figyelem, én csak egyszer mesélem el! Egyszer volt egy szív. Nem akármilyen szív volt, hogy-hogy nem, ez a szív tulajdonos nélkül élt a világban. Az egeken és a világon kívül nem volt gazdája a szívnek. A meleg testbe vackolódás helyett a szabadban élt. Télen didergett, nyáron lihegett. Egyszer azt mondta magában.
- Elég volt. Otthonra van szükségem. Ahol megóvnak és ahol én óvok meg valakit. Vigyáznak rám és vigyázok rá.
Az árva szív világgá ment. Felvette a világgá-menő korongcipőt, megkötötte a színes világ végéig érő, színtelen cipőfűzőt.
És hopp, útrakelt.
Első, világvégig vezető útjának néhány száz lépése egy csokoládéboltba vitte. Édes illatok keringtek a levegőben, a marcipán elegáns illata összepacsizott a tejcsokoládé rakoncátlan illatával, mint a hóbortos biliárdgolyók. Túl a pulton, az eladólány keskeny vállán túlnan, a mindenféle formájú nyalánkságok közt kiszúrta magának a szív-alakú csokoládét. Teste nagyot dobbant örömében. Miután szépen becsomagolták neki, a kezében tartott csokoládészív maga volt a boldogság. Óvatosan fogta, baja ne essék. Ki ne csússzon. El ne törjön. Ugye tudjuk, milyen a törött szív. Hogyne tudnánk jól!
- Megtaláltam a társam. Megtaláltam!
Lelkendezett, és amint hogy befordult a következő és a következő utáni következő sarkon, a kezében szorongatott csokoládészív a papíron keresztül átfolyt, illetlen nyomokat hagyott a szív ujjain. Nagyon megijedt. Még sikerült kihámoznia a csomagolást, minden igyekezete dacára a csokoládészívből így sem maradt sok: a kánikula miatt alaktalan masszává változott.
Elolvadt a szív csokoládészíve. Odapislákolt az égbolt közepén ringatózó nap, és nem olvadt el a látottaktól szégyenében.
A szív halkan sírni kezdett.
Az egyik könnycsepp ide hullt, a másik csepp könny oda hullt, potyogtak a könnyek, mint a szomorú kavicsok a szomorúbb tóba.
- Szívtelen a világ, amiért ilyen történhet benne.
Szipogott a szív, könnyei a szájába folytak, prüszkölt, prüsszintett. A sírást meghallotta borzolt tollú madár. Akár repült, akár az ágon pihent, borzolt volt a tolla. Ilyenféle madár volt. Leszállt a szív mellé. A szív abbahagyta a sírást. Szív és borzolt tollú madár mélyen egymás szemébe néztek. Nem tudták a másik nyelvét, ez mégsem okozott gondot a számukra.
Borzolt tollú madár kiolvasta a szív tekintetéből a bánatot.
A szív borzolt tollú madár tekintetéből kiolvasta a simogató együttérzést.
Borzolt tollú madár hirtelen elrepült, a kölcsönkapott bánattól egy kicsit nehezebben préselődött a szárnyai alá a levegő. A szív megvigasztalódott.
A jó találkozások a legfontosabbak a világon, a jó találkozás simogatás a világ szívén.
Feltápászkodott, ballagott tovább.
Elhagyta a várost, árnyékmélyben fekvő erdők agancsos fái közt, mezők tiszta tekintetű virágai közt járt, a lépései után maradt nyomokból a szél kiszimatolta, hogy hosszú út van mögötte, a szuszogásából a leszálló este kibetűzte, hogy a szív jó.
Az erdő tölgyfáitól érdeklődött, merre lehet az ő társa.
A fák hűvös nyugalommal azt felelték, hogy a szív társa az erdő határán túl van.
A mezők virágai ugyanezt a kérdést hasonló hűvös nyugalommal válaszolták meg.
- A társad a mező határán túl van.
A szív megkérdezte ezt az éjszakától is, aki azt mondta az erdő fáihoz és a mezők virágaihoz hasonló hűvös nyugalommal, hogy a párja a sötétség határán túl, a nappalban van.
- Fecsegnek ezek mindenfélét, nem tudnak semmit! – morgott a szív.
Sokadjára már nem hitt nekik, mivel az erdő és a mező után nem a társával találkozott, hanem egy másik erdővel vagy egy másik mezővel. Az éjszaka után a nappal következett, a sötétség után a világosság.
Tartozni szeretne valahova, mint a színek a szivárványhoz, a szivárvány az ég-színhez.
Hitte a szív.
Valamelyik lombos erdőben letelepedett egy égbeszökkent fa elé. A fa oldalában odú derengett. Messziről olyan volt, mint egy megrémült száj. A szív soha korábban nem látott olyat. Azt gondolta, ha törik, ha szakad, ő szóra bírja az odút. Titkon abban is reménykedett, hogy az odú fenekén van a társa. Belekiáltott az odúba. Az odúból nem jött hang, némán tűrte a szív próbálkozásait.
- Hahó, van ott valaki? Hahó!
Nem volt ott senki. A szív arca elsötétült.
Búslakodva indult tovább. Valamelyik fa valamelyik ágán ott ült borzolt tollú madár. Felismerték egymást. Aki egyszer megvigasztalódott egy másik lényben, az többé őt nem felejti el. A szív nem tudta, miért, de jókedve kerekedett.
- Nem tudom, miért, de jókedvem van. Megyek, tovább keresem a társam.
Borzolt tollú madár ismét viharosan elrepült, nehezebben csapkodott a szárnya, mint a szívvel való első találkozás után. Az újabban rátelepedett bánat lehúzta, mintha ólomgolyó lenne a lábain.
A szív az erdőből kiérve magas házakkal tarkított városban találta magát. Az úton az autók eszeveszetten tülköltek, emberek kiabáltak, szólt a duda, az ajtókon a csengő, a kabátokon a cipzár, lányok hajában csat, -- a levegő izzott, zűrzavar és az izgalom mindenhol. Az erdő felől érkező szél ijedtében a falfehér-sápadt házak ereszébe bújt, betakarózva az összeszedett falevelekbe. A város rémisztő szörny képében tornyosult előtte, világelnyelőként, szeretetfalóként.
A szív járt-kelt az utcákon, befordult ezen a sarkon és előbukkant azon a sarkon. Mint egy végtelen labirintus, olyan ez a város, se eleje, se vége.
- Talán ez az a hely, ahol a dolgoknak se eleje, se vége? – csodálkozott a szív.
A szív nem gondolt többet, csupán a társát kereste kitartóan, mint a kiskakas az aranytallért a szemétdombon.
Magányosság vett rajta erőt.
Lehet, hogy feleslegesen tettem meg idáig az utat? Fordulhatok vissza?
Idegenek és idegen hangok, zajok, épületek voltak mindenfelé, amerre a szem ellátott.
Sajgott a szív.
Váratlanul, a két villanyoszlop közt kihúzott vezetéken sokat látott ismerőse pislantott le rá. Borzolt tollú madár, a híres nevezetes borzolt tollú, kicsit öregesen, kicsit fáradtan, a szemében szürkeséggel birkózó sanda fény pislákolt. A szív észrevette, mosoly csattant az arcán.
- Ó, a madár! Az én segítőm! – kiáltotta a szív lelkesen.
Borzolt tollú madár felröppent, a szív érezte legbelül, követnie kell, bíznia kell borzolt tollú madárban. Súlyos, vonagló csapásokkal a város füstfelhői felett evickélő borzolt tollú után sietett a szív, kerülgette a vele szemben kifogyhatatlanul áramló tömeget. Megérkeztek egy hófehér, tekintélyt parancsoló épület lábai elé. Borzolt tollú helyet foglalt az épület egyik tornyán. Mivel a szív nem tud olvasni, engedjétek meg, hogy én olvassam el a hófehér épület kapuja felett fénylő betűket.
Kórház -- állt a felirat a hófehér épület tetején.
A szív bátran bemerészkedett az ajtón.
Köszönt a portásnak, a portás kedvesen visszaköszönt.
A következő pillanatban kezeket látott maga körül, megnyugtató hangokat hallott, úgy tűnt, mintha álmodna.
Egy kórteremben ébredt fel.
Melegség vette körül. Melegség, puhaság, jóság. Otthonra talált. Társra lelt.
A szív bekerült egy olyan emberbe, akinek a régi szíve hozzá hasonlóan elcsavargott, unásig volt a társasági élettel, egyedül akart lenni tehát.
Helyére a mi szívünk került.
Azóta is boldogan élnek, ha még élnek, s meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése