Kortárs
magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos
emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az
’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók
László írása olvasható.
Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra
emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos
katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az
utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a
forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a
munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen
építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk,
szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk
össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük,
hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem
tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as
dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház
térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a
géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos
fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba
kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár
utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós
laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl
nem oszlatta, őriztek bennünket.
Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges
katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel
korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához.
Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról
beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt
az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a
köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem
volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari
segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán,
hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg
sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát.
Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több
fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok
gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán
kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás
miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy
megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem,
legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.
1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal
szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy
néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem
ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában,
az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott
le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án,
a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el
nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet
még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a
tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört
alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel
sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az
érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy
másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről,
az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság
kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak
és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit
elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is,
a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar
előszele fújt már. Így szólt a vége:
Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.
Akták közt sorvadjon patkány életével.
Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.
Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.
Sose haladhasson egy úton a néppel.
Verje meg az Isten örök verésével.
Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,
akiket becsaptak, mint szél a kaput,
akiket köd, bánat, elszántság öveznek,
s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.
Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,
ha nehéz is addig törött lábbal menni.
Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,
hogy köszönés után
nem marad ott semmi.
Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek
bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már
leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás
és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek
kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy
Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel,
feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a
Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De
néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság
megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül
felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba,
a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még
néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen,
a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen
ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal
találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen
haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a
Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok”
csapatához, s valameddig még hallattak magukról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése