Ayhan Gökhan
1.
Első versesköteted, az Egy híd
térfogatáról nagyon meglepett. Összeszedettsége, szerkesztése,
a versek meghökkentő képei arról árulkodnak, hogy hosszú idő
előzte meg a kötet megjelenését. Mikor fogalmazódott meg, hogy a
verseidből kötet legyen, röviden, milyen volt a munkafolyamat?
Mindig az éppen írt versben
gondolkodtam. Egy vers részleteiben. Az aktuálisban. Nem kötetet
„szerettem volna” írni. Nem egy kötet-ábránd lebegett a
szemem előtt. Ösztönösen alakult 1-1 vers vonzáskörzete, 1-1
szó érdekessége. Abban, hogyha az Egy híd a szerkesztettség,
összeszedettség alapbenyomását kelti, nagy – nem lebecsülendő,
üdvözlendő – szerepe van a véletlennek, a nyelv önjáró
természetének, hogy az olvasásban potenciális illesztések
lehetőségei összeérnek és elévülnek nyomban. Egy idő után
azt éreztem, mások biztatására is, hogy keverjük meg a paklit.
2.
Az Egy híd térfogatáról nem
olyan könnyű szövegeket tartalmaz, hogy egyszerre el lehessen
olvasni. Több vers kiragadja az embert az olvasásból, eltereli a
figyelmét, hosszan elgondolkoztatja. Nem kertelek, ez a könyv –
jó értelemben – kifáraszt. Te hányszor bírtad elolvasni? Ehhez
a könyvhöz mi az ideális olvasási módszer? Van szerzői
utasítás?
Pincétől a padlásig minden
porcikáját egyszer sem. Inkább 1-1 ciklust, néhány verset, tehát
apródonként. Amikor szerkesztettük, akkor is. De vannak, akik
teljesítették az „egy ültő helyben” olvasást, a bizonytalan
a tour-t, s azt is mondhatnám, ez jólesett. Szerzői utasítás?
Pl.: végy egy adag időt, kerítsd körbe, hámozd meg minden
oldalról, facsard ki egy pohárba! Hagyd állni, s mindig a pohár
más széléről kortyolj! A könyv FB-oldalához összeállítottunk
egy zenés (Bachtól Cage-n át Asaf Avidan-ig) és egy filmes (Bódi
Gábortól Thomas Vinterbergig) válogatást, „hosszú téli
estékre” – ez pl. tükrözheti a könyv szerkesztésének
közérzetét. Ami a legmorbidabb s az elmúlt pár napban kétszer
is előfordult: azt álmodtam, hogy egy izgalmas kritikus írt egy
izgalmas szöveget az Egy hídról. Álmomban olvastam két komplett
szöveget, álmomban csodálkoztam is, szemeimmel haladtam a sorokon,
zizegett a papír (vagy talán zúgott a monitor – passz). Minden
tökéletesen kézzelfogható volt, semmi maszatolás, világos
sorok, borítékolható, hogy ez „a” valóság. Mikor
felébredtem, a szövegek eloszlottak, beomlottak, felszívódtak,
csak maga a pőre sejtelem maradt, mint a másnapossághoz társuló
kételyek: mi is történt? Álom, amit beivott az ébredés?
Örülök, ha évelőnek érzed, ha
tartósan olvastat.
3.
A könyvben több határon túli
magyar szerzőnek ajánlasz verset. Fontos számodra a határon túli
magyar irodalom? Hatással lehet az anyaországi irodalom
alakulására, hogy Visky András vagy Kovács András Ferenc éppen
mit ír?
Igen és igen. De vajon úgy, mint
„határon túli” márkanév, ideológiai matrica? Vagy sokakkal
együtt engem is izgató problémafészek? Amihez nehezebb
hozzáférni, hiszen számomra (a kevésbé hozzáférhető
értelmében vett) elszigeteltebb irodalmi tradíciók is hatják
át/be/szét, más nyelvi közegek, az írás minden porcikáját más
természetű döntések, válaszok, horizontok is alakítják.
Bonyolult kombinatorika – a nagy költészetek melegágya. Az
általad említett két életmű – megkockáztatom – a
legösszetettebbek közé tartozik, úgy, hogy égetően
inspiratívak, heurisztikusak, tehát egy bizonyos határon túlról
szólnak, „soklaki” hatástörténettel.
4.
Több éve szerkeszted a
Szkholion című irodalmi lapot. Szerkesztőként tanultál valamit a
beérkező kéziratokból? Segítettek a verseid javításánál?
Megtanultad úgy olvasni a saját szöveged, mint egy a lapnak
küldött kéziratot?
A Szkholion Debrecen pezsgő,
szellemi vonásai közé tartozik a furcsa városarcon. Fontos
csapatjáték folyik a különféle szakkollégiumok, doktori
műhelyek, az Alföld Stúdió és folyóiratok (Alföld, az
időközben megszűnt Disputa és a Szkholion) között. A
Szkholionnál a csapatjáték úgy is érthető, mint a különféle
művészeti (írás- és képző-) és diszciplináris (irodalom- és
színháztudománytól a hadtörténetig) régiók összjátéka; úgy
is mint a felfedezés öröme, az első publikáció lehetősége,
tehetség- és szöveggondozás; úgy is, mint az egymásra épülő
egyetemi nemzedékek ízlésorientációjának (hasonlóságok és
különbségek) tükre. A Szkholion igyekszik a fiatal irodalom
vonzó-változó helye lenni. Ezért is közöl örömmel kísérleti
alkotásokat (is). Azt látom, hogy a kortárs folyóirat-kultúrában
megmutatkoznak a konformizmus jól azonosítható jegyei. Biztonsági,
„jó” versekkel vannak tele. Én nem tudom, ebben hol állok
(szerkesztőként, versíróként), de mindenesetre esetlegesnek
érzek sok mindent. A Szkholion életünk fontos része, több mint
aperitif.
5.
A könyv megjelent, ezzel a
könyvet érintő munkád véget ért. Vannak visszajelzések? Mi
következik ezután? Egy következő verseskötet, vagy valami
„komolyabb?”
Valami komolyabb! Néhány nap múlva
szeretnék megkísérteni egy régi vágyat: 24 óra alatt leérni
kerékpárral a Bódva folyó forrásától a torkolatáig, közben
elégetni néhány verset az Egy hídból. Tartós kerékpározás
közben, ha magunkban (vagy félhangosan) beszélünk, testtartásunk
és a pedál forgatása rátelepszik a szintaxisunkra. És talán
pedálozásnyi fázisokban gondolkodunk. A tekerés nem csak a
légzést alakítja, hanem a nyelvet, a hangot, az emlékek pergését,
vagy inkább kattogását. Amíg a lábfejek nyomatékot gyakorolnak
a pedálokra, az egy mondat vagy szerkezet. Amíg a pedál körbeér,
lepereg egy szókapcsolat, tőmondat. Hasonlít a dadogáshoz és/vagy
a töredékhez, tördeléshez? Gépies, testgépies, egyszerű
parancsokkal: fék/víz/pihen/fék/nyel/hajtás. Úgyis lehet, hogy
kizökkensz. Megtöröd ezt a logikát. Ám engedelmességgel
tartozol a helyváltoztatásodért. Úgy tudsz haladni, ha elfogadod
a monotonitás jármát. Nyilván szó sincs monotonitásról,
nem-monotonitás van egyszeriben. A pillanat addig nem tapasztaltan
részletessé és megérthetetlenné gyűlik egy aljas emelkedőn. Az
emelkedő csúcsa előtt közvetlenül törlődik hatalmunk és
tartalmunk. A nyak nagyon feszül, nyelni képtelen. Mi játszódik
le az arcunkon, amikor tőmondatokban beszélünk?
(Megjelent a barkaonline.hu oldalon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése