Ungváry Rudolf: Azt írod meg?

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry Rudolf írása olvasható.

Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.

Már nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett) főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba. Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli bokrok sötétlő aljára.

A harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori összeomlását).

Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és éjfél után két óra között félóránként mondták be a híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat tartalmazó külföldi dokumentumban sem.

Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.

Már lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen, hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján bevitték, vagy lopás közben tetten érték).

Néhányan a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára. Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte, mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor elkezdik átmetszeni a torkát.

Alszanak a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt (egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt, nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert olyan mértékben hallgatják majd el őket.

Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben lehetett tartani.

A munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó, néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet, és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.

Még senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy 1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.

Gónusznak, a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.

Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait, noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét. Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat.

Az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.

Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.

Akkor még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.

Akkor még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató, akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt politikai jelszavakat.

Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.

Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt, félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.

Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...

Veréb Jutka meglátja, odamegy.

Megáll előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak, és vannak, akik nem.

Veréb Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?