Uri Asaf: Kettős lojalitás (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Uri Asaf írását olvashatják.

Kettős lojalitás

Számomra Európa a száműzetés és szétszóratás ősi helye. Annyira ősi, hogy a júdeai zsoldosok már itt szolgáltak Pannoniában Marcus Aurelius császár alatt, amiről a Nyugat Magyarországon lelt síremlékek tanúskodnak. 

Ekkor a magyar törzseknek még híre-hamva se létezett. Jude(a) jelentése magyarul: Zsidóország. Onnan kerültünk száműzetésbe és szétszóródtunk Európában. A kettős lojalitás ezer évig ismeretlen volt a zsidó nép fiaiban, mivel mindnyájan száműzöttnek éreztük magunkat. Nem akartunk "európai" lenni, csak békén áldozni a törvényeinknek, és remélni az imában naponta elmondott óhajt, a hazatérést. 

A felvilágosodás kora megcsillogtatta az európaiság illúzióját a "szabad" (vallástalan) zsidók szívében, és kialakult az ún. kettős lojalitás, melynek a lényege: úgy zsidónak maradni, hogy mellette magyar, francia, vagy  német patrióta lehetünk. A Dreyfus per tanúskodott arról, hogy ezt a kettősséget az európai emberek nem tűrték el. Itt már az sem segített, ha valaki közülünk kikeresztelkedett.  

A fő ellenérzés az európai keresztény civilizáció és a zsidóság között abból ered, hogy a mi vallásunk olyan előnyökről tanúskodik a "közös" Teremtő Isten előtt, amit mások nem ismernek (el) és ezért nincs részük benne. 

Mégis sokan lemondtak a hazatérés ősi vágyáról, és az ún. emancipácóval hazafiakká váltak, egyben "igazi" európaivá. Ami ezután következett, azt mindnyájan tudjuk, nagy Magyarország, Hitlerrel karöltve a halálba küldte egymillió zsidó polgárát, köztük olyanokat, kik Magyarország oldalán harcoltak az I. világháborúban. Igazi patrióták, és bár nagy részük Morvaországból vagy Galiciából jött, már legalább kétszáz éve beszélte a magyar nyelvet. Nem voltak idegenek, szívből szerették a magyarságukat. 

Közöttünk a megmaradtak újra kezdik, és ugyanabban reménykednek, amiben eddig hiába reménykedtek. 

Franz Kafka titkos vágya az volt, hogy Palesztínában éljen és ott a földet művelje. Ezt a jövőt egy olyan bonyolult lélek vágyta, aki a kívülálló európaiságát szívta magába. Kafka nem volt képes a beolvadásra, de ezen nem is bosszankodott, mert tudta, hogy lehetetlen. Idegen maradt a saját városában, Prágában, a saját világában. Testvérei, akik testvérükkel ellentétben megérték a véget, Ottla, Valli és Elli a Topf és Söhne gyártmányú német krematóriumokban égtek el, lengyel földön, ahova Magyarországról a MÁV szerelvényei szállítottak, nap mint nap ezreket, köztük az én nagyszüleimet. Lám, micsoda tökéletes európai összhang! 

Egyelőre így látom Európában az európaiságot. De az egyetlen fénysugár, a sokat áhított haza szíve már ott dobog, hatvannyolc éve, szabadon.  

Vörös István: Mi van, Európa? (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Vörös István írását olvashatják.

Mi van, Európa?

Az ember, éppen azért, mert meglehetősen összetett lény, nemcsak egy léptékben és nemcsak egyféleképp honos. Az általam belakott helyek szerint otthonos vagyok Budapesten és Móron, Berlinben és Prágában, New Yorkban, Párizsban és Békéscsabán. A családi helyszínek alapján Csókakőn, Bodajkon, Pusztavámon, Nagyvelegen, Nagymaroson, Tiszadobon, Szentesen. Mint magyar, otthonosan mozgok Szabadkán, Pozsonyban, Kolozsvárott. Mint sváb származék otthon érzem magam Klagenfurtban vagy Regensburgban, mikor vasárnap délelőtt népviseletben sietnek a misére még a fiatalok is. Soroljam, hogy hol mindenhol európaiként, zsidó-keresztényként, szabadelvű világpolgárként? És hogy az emberi nem részeként az egész földgolyón, talán még a Holdon is, ahol ki van tűzve egy amerikai zászló.

            Az egész európai irodalom épp annyira a sajátom, mint a magyar, épp annyira belülről érzem, vagy épp úgy állok előtte értetlenül. Többek között azért lehetséges még a versfordítás is bármilyen európai nyelvről, mert van az egyes nyelvek mögött valami közös nyelv, melynek segítségével a konkrét nyelvi alakzatokat értelmezzük, és az azonos. Nem a struktúráról beszélek, bár abban már rengeteg a hasonlóság, és kevesebb az eltérés, hiszen mindenütt alanyba szerelmesek, állítmányban gondolkodnak, jelzővel hazudnak és kötőszavakkal mondanak igazat, mégpedig itt Európában elég hasonlóképpen. Nem a struktúra, a világtapasztalat. Csehek, szlovákok és magyarok gondolkodása hasonló. Az osztrákok a sógorok, a horvátokkal kiegyeztünk, a lengyelek testvéreink, a románok a telekhatár kérdésén összevesző szomszéd, a bolgárok sose voltak szlávok, csak nyelvet cseréltek, a törökökkel 150 évig együtt éltünk, vigyázó szemünket mindig is a franciákra vetettük, Rómából kaptunk koronát, a németektől autógyárakat, és utat az irodalmi világhír felé, spanyolok már a Bánk bánban is felbukkannak, az oroszok eddig háromszor jöttek segíteni, mind a háromszor belerokkant az ország, általában azt hisszük, hogy Európa nyugatra  van, de a kompország aztán elhajózik a keleti partra, most először másokat is magával rángat, jönnek a lengyelek, a csehek, elment az eszük?

            Azonosságaimból az egyik a nemzeti (bár abból is van két minor-azonosság, a cseh és a német), a másik az európai. Petőfi vagy Arany igen meglepődne, ha megtudná, hogy ezt a kettőt valaki ellentétesnek láthatja. Mostanában Angliától Párizson át Ózdig vagy Debrecenig sokan hiszik el, hogy a nemzet és Európa ellentétek inkább. A magyaroknak elemi érdekük, hogy a  nemzetállamok feloldódjanak egy közös Európában, eltűnvén a határ Berettyóújfalu és Nagyvárad, Miskolc és Kassa, Zalaegerszeg és Alsólendva között. Mondjuk már ki, ez a trianoni határok végét jelentené, tehát még annak is, aki Európából semmit nem ért (vagy nem veszi észre, hogy minden, amit ért és gondol, az Európa), még annak is vágyai beteljesülését jelenthetné. Annak igazán. Ez akkor vált kézzelfoghatóvá és lábbal bejárhatóvá számomra, amikor pár éve Szob fölött átgázoltunk az Ipolyon a határ túloldalán levő magyar faluba, Helembára, és nem állított meg határőr, ahogy évtizedekkel korábban egyszer már megtörtént nagyjából ugyanazon a helyen.

            Nagy-Britannia most rosszul döntött, az öregek nem voltak tekintettel a fiatalokra, a vidékiek a londoniakra, az angolok a skótokra. Európa a kölcsönös egymásra figyelést jelenti, a másik érdekének figyelembevételét, esetleg némi önkorlátozást a közös célokért, segítségnyújtást, szeretetelvű tetteket, tehát bizonyos értelemben Krisztus követését is, nemcsak a szabadversenyes gazdálkodást (az előbbi kétezer, az utóbbi kétszáz évre nyúlik vissza, kis leegyszerűsítéssel). Aki csak a pillanatnyi önérdekben tud gondolkodni, arra igaz az, amit Kertész Imre ír utolsó napló-könyvében, hogy még föl se vette a kereszténységet. Ez az eddig észre sem vett szemléletbeli szakadék most útjába állhat Európának. Hogy némelyikünk pogánysága nem felvilágosodás utáni, tudományos alapú, józan, etikus hitetlenség, hanem még kereszténység előtti. Az európai népek hozták létre a legrétegzettebb kultúrát, talán mert nemzetiségileg is nagyon sokszínű ez a terület. Ha azonban a sokszínűség egyes színei azt hiszik, hogy egymagukban is ugyanolyan szépek, tévednek. Európának ebben a globalizált világban csak egy esélye van. Vagy egyben marad, és az élre áll újra a változásoknak (lehet, hogy épp a globalizáció emberarcúvá alakításának), vagy különben lenyelik az óriás homogenitások: Kína, India, az arab világ.

            Könnyen lehet, hogy rossz döntése Nagy-Britanniát a szétesés felé fogja sodorni, felelőtlen politikusok vitték bele, ez egyelőre nem is annyira Európa kudarca, mint inkább a demokrácia becsontosodott formáié. Hogy megfelelően egyszerű hazugsággal az emberek a szótöbbség megengedése mellett is átverhetők és rávehetők a legnagyobb ostobaságokra, az azért nagy tanulság. A demokráciát azonban nem felszámolni kell (hiszen egyik ismertetőjegye Európának, együtt jött létre vele, és együtt is fognak elpusztulni, ha nem vigyázunk), hanem megerősíteni, és visszavezetni eredeti értelméhez, a közös gondolkodáshoz. Közös. Az a lényege, hogy több elem van benne. És gondolkodás. Az a lényege, hogy különböző szempontokat is számba tud venni, és össze is tud egyeztetni. Ez Európa: közös terület, és alkalmas a gondolkodásra. A gondolkodás szabadságának terepe.

Markó Béla: Angol gyep (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Markó Béla írását olvashatják.

Angol gyep

A görög mitológia egyik allegorikus történetét, Europé elrablását sokan sokféleképpen feldolgozták. Számomra a legemlékezetesebb Tiziano festménye, amely eltérően például Veronesétől, nem ártatlan szűzként ábrázolja a Tyrén királylányt, hanem telt keblű, rengő combú, minden ízében érett nőként. Ha megnézzük a képet, nem csodálkozunk, hogy Zeusz nem tudott neki ellenállni, és fújtató, toporzékoló bikává változott érte. Azt gondolom, mutatis mutandis, hogy ilyen a mi Európánk is. Rég nem érintetlen már, mégis kívánatos, viszont máig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül tényleg megszereznünk, annyi a pretendens körülötte. Nekünk magyaroknak minden bizonnyal egészen mást jelent Európa, mint a németeknek, franciáknak, spanyoloknak vagy – horribile dictu! – a briteknek. Ezek a nemzetek természetesen nem dilemmáznak azon, hogy európaiak-e vagy sem, legfeljebb európai múltjukból és jelenükből próbálják időnként meghatározni – letisztázni – azt a politikai, morális és kulturális értékrendet, amelyhez a jövőben is igazodni lehet. Nem vágynak Európára, mert együtt élnek vele, inkább csak szeretnék megőrizni fiatalon. Európára mi vágyunk. Mi akarunk európaiak lenni, miközben valahányszor felmerül ez a kérdés, ingerülten hozzuk fel a gyermeteg földrajzi érvet, miszerint az Urálon innen mindannyian európaiak vagyunk, annak születtünk. Németeknek, franciáknak, más nyugatiaknak napi valóság Európa, nekünk valamiféle vágyálom, jövőkép, mindenféle terveket forgatunk a fejünkben, hogy miképpen tudnánk magunkévá tenni ezt a kissé lehurbolt, de a lábujjától a fülcimpájáig minden egyes porcikájával erotikát sugárzó Fräuleint, Mademoiselle-t, Signorinát, Senhoritát, netán Misst.

            Azt is mondhatnám, hogy a jövő mindig fontosabb, mint a jelen, és jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb, vagyis a mi európaiságunk az igazi, mert az máshol van, máskor van, arra kívánkozni kell, és meg kell küzdeni érte. Igen ám, de lépjünk ki az allegóriából, és tegyük csak fel a kérdést, hogy mégis mi célból kellene európaivá lennünk. És ne úgy keresgéljük a választ, hogy végül oda jussunk, mint a nyuszi a medvével: „...izéld meg a fűnyírógépedet”. Könnyű azt mondani, hogy: „...izéljétek meg az Európátokat”. Csakhogy van valami ebben az Európában. Valami különös. A szabadságnak egy olyan képessége, a megismerésnek egy olyan csillapíthatatlan éhsége, amely oda vezetett, hogy nem minket, európaiakat fedeztek fel mások, hanem mi fedeztük fel őket a világ különböző részein. Nem biztos ugyan, hogy az ily módon felfedezettek utólag örülnek ennek, de akkor is ez a helyzet. Mi magyarok is itt élünk hol szélen, hol középen, Kelet-Közép-Európában úgymond, ezt a kelet-közép-európázást is mi találtuk ki, azt hiszem, forgolódunk a vágyban, a kívánságban, a látomásban, kívül Európán, de mégis belül, és ez így van régóta már. Véget kellene vetni ennek. Mert hát Európa mégsem csak Mademoiselle vagy Fräulein, hanem Kisasszony is. Ha sikerül így szemlélnünk, akkor Trianonról sem fogjuk azt gondolni, hogy mások tették ezt velünk, hanem hogy az az Európa tette, amelynek mi is részei voltunk akkor is. Vagyis mi magunk tettük. Így kellene ezt nézni, mert hogyha nem jelenvalóság, hanem csupán jövő nekünk Európa, könnyen ráébredhetünk, hogy mindig is az lesz, és amikor közelebb húzódunk hozzá, riadtan arrébb lép egyet. Mint most éppen Nagy-Britannia.

            Pedig a fűnyírógépre természetesen szükségünk van. Apropó ötszáz esztendős gyep!

Hány Európa, hány határ- Pályi Márk írása

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Elsőként Pályi Márk írását olvashatják.

Európa nem egy jó hagyomány; hanem egy rossz hagyomány megszelídítése. Az azonban, hogy ez a hagyomány mennyire nem jó, már csupán a keleti végeken látszik. Vagyis nálunk, erre, mifelénk. Elvégre a Soá is keleten zajlott le, hiába ha a központi utasítást az úgynevezett „tengely” középpontjában adták ki. És ezért itt, keleten látszik még a monoteista hagyomány gyökere igazán. Itt vannak olyan családok, itt tárulnak föl olyan, a háttérben megbúvó közös, intézményi és személyes képletek, amelyek visszavezetnek a legelejéig.

Valójában a monoteizmus istene – már abban a formában, ahogy a judaizmus, később pedig, szinte egy személyben, Ágoston megszelídítette – kettős: azaz különbözik az oka és a célja. Az istenfogalom (és persze megélésének) eredete a mélyen belsővé tett zsarnoki uralom skizofréniája, a pluralizmus hiányával járó súlyos terhelődés, funkciója pedig az általános emberi kibontakozás mindenkit megillető jogának hangsúlyozása, a pluralizmus pótlása az egyenlőség elvont eszközével. Jó példa erre az a tétel, amely szerint Isten az embert a maga képére teremtette. Alkotni dolgokat szokás – az egyistenhit alapja ugyanakkor pontosan ez: a cselekvés helyett az alkotás. S különösen ha a magunk képére alakítunk valakit: nincsen annál skizofrénná tevőbb mozzanat; a másiktól még annak a jogát is megvonjuk, hogy egyáltalán föltételezhesse saját autonóm létezését. Miközben ennek a tételnek a gyökere ebben keresendő, a szerepe éppen ellentétes vele: a kifinomult vallási értelmezés minden emberben I-ten képmását látja és ezzel teszi elvitathatatlanná az emberi kibontakozásra való jogosultságát.

Európa ezt érte el: hogy a monoteizmus antipluralista, zsarnoki elnyomását kimagyarázza az emberi jogok alapvető lehetősége felé; Auschwitzcal azonban kibukott, hogy mi búvott meg az egész alapjainál. Ebből a szempontból Európa már hiába igyekezett beemelni – jó későn – a plurális politika görög hagyományát. (Ebben a tekintetben különbséget kell tennünk európai és nyugati kultúra között – az utóbbi az euroatlanti sávot, nevezetesen Amerika szerepét jelöli, ahol a pluralizmus valóban teret nyerhetett, és így ez az egyetlen ország, ahol a szabadság nem jogelvet, hanem mindennapi életmódot jelent.) Auschwitz földje, vagyis Európa földje elsősorban a keleti föld, ez teszi kontinuussá, vagyis kontinenssé azt, amit a Nyugat elért.

Pályi Márk

Esterházy Péterre emlékezünk (Az interjú eredetileg a Kulturpart.blog.hu oldalon jelent meg, 2015. május 28-án)

Ayhan Gökhan


Az ország, az többdimenziós- Interjú Esterházy Péterrel

(Az interjú eredetileg a Kulturpart.blog.hu oldalon jelent meg, 2015. május 28-án. http://kulturpart.blog.hu/2015/05/28/az_orszag_az_tobbdimenzios)

Megjelent az Az évek iszkolása című „beszélgető könyv” Esterházy Péterrel, amely számos titokba beavat. Az interjúkötetről és Istenről is beszélgettünk vele.

Hogyan képzel el egy jó beszélgetést? Létezhetnek-e az életben olyan legendás beszélgetések, mint egy Dosztojevszkij vagy egy Camus-regényben?

Nem tudom, mik a föltételei a jó beszélgetésnek. Bizalom kell hozzá, még inkább remény. Adni, kapni. De nem okvetlenül a barátoddal, ha van. Ott könnyebben lehet egy hallgatásos, szó nélküli (jó, fontos) beszélgetés. Strangers in the night is működhet. Azt írtam majdnem, hogy ez korfüggő is, öregedve kisebb az esély – de ez sem igaz. Bármikor megszomjazhat az ember.

Vannak az emlékezetében konzerválódott, örökidejű beszélgetések? Akár az édesapjával, amit pontosan fel tudna idézni? Beszélgetések, amikből az élete válságosabb pillanataiban erőt tudott meríteni? 

Kicsit hazudnom kellene egy határozott igen-hez. Nagy együttléteket föl tudok idézni, de azoknak csak egy része volt a beszélgetés, hol fontosabb, hol kevésbé. Volt, van erőmerítés, de mintha nem ezekből a padödőkből, inkább abból az általánosabból, amely ezeket az együttléteket lehetővé teszi. Vagy egy intenzív pillanat, apámmal több ilyenem is volt, egy grimasz, egy szó, egy nevetés, egy elkomolyodás, egy szomorúság, egy kicsi kérés - ezekre fontos gondolhatnom.

A könyvben az unokájával látható fényképen az unokája félig visszanéz, félig látszik az arca is, míg Ön teljesen háttal áll. Mintha az unokája nézne az ön múltjába, s Ön ennek a múltnak fordítana hátat. Most, hogy megjelent ez a nagyobbrészt múltidéző könyv, megváltozott a múlthoz való hozzáállása? 

Nem hinném. Miközben szép ez a kép-értelmezés, és tényleg olyan, mintha ballagnék el a múltamtól, mintegy hátat fordítva. Inkább csak a könyvnek fordítok hátat: kész vagy, már nem érdekelsz. Ami ott van, az már nem érdekel. Ha szerencsém van, azt a lánykát mellettem érdekli.

Marianna D. Birnbaum vetett-e fel olyan témát, amire rég nem gondolt? Feltárt valami újat Esterházy Péternek az Esterházy Péterről szóló beszélgetés?

Igen is meg nem is. Nem okvetlenül úgy gondolok a fölvetett témákra, ahogy föl lettek vetve, ahogy össze lettek fűzve. Ez volt az érdekes a munkában. Hogy föltárt-e valami újat nekem rólam? A szokásosnak mondható Beckett-válasz szerint: Ilyen messzi azért nem mennék el.

A könyvben elhangzik a kérdés: Milyennek szeretné látni Magyarországot? Másképp kérdezem: milyennek látja Magyarországot?

Meg kéne néznem, mit is válaszoltam, de nem nézem meg. Nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy mindent a politikán keresztül nézzek, és ennek megfelelően sötéten lássak. De az, hogy a politika ennyire meghatározó, túl a történelmi szükségszerűségeken (Kelet-Európa!), mégiscsak mond valami nem jót az országról. Az állapotáról, a szellemi törékenységéről. Tehetetlenebbül reagálunk s világban most jelen lévő – mire is? Torpanás, önzés, jövőtlenség? Az egoizmus persze emel is: ha jól mennek a dolgaim, az ország is jobb (pontosabb, ám azonnal visszavont kifejezéssel: faszább). De az ország az többdimenziós, szeretném így látni, több rétegben, több színben, Pázmánytól a zuzapörköltig, a szerelmemtől a kiáradt Dunáig, a sunyi kormányzati kérdőívtől egy futó tavaszi záporig. - És akkor még nem is beszéltem arról, hogy itt (többé-kevésbé) mindenki tud magyarul. Ilyen sehol máshol nincs.

„Meg lenne lepve, ha kiderülne, hogy van túlvilág?” „Egy szó, mint száz, meglehetősen meg volnék lepődve, ha volna túlvilág.” Olvassuk a válaszában. Egyszer Jelenits István piarista atyát kérdeztem, soha nem kételkedett-e a túlvilág létezésében, s Ő határozott nemmel felelt. A hite és a nem-túlvilág békésen megfér Önben egymás mellett? Létezhet túlvilágot kizáró Istenhit? 

Nem fér meg békésen; nem létezhet. De nem látom, hogy ebből mi következnék. Nem látok semmit. Néha fölvillan valami. De kicsit bosszant, hogy (vagy ahogy?) válaszolok ezekre a kérdésekre. Olyan mintha bármit is tudnék e tárgyban. Ami azért is bosszantó, mert időnként tudok vagy tudni vélek – hát... ezt-azt.

Milyen a jelenlegi viszonya az Úristennel?

Naaaaa, horkannék föl reflexből. Noha tudnék interjú-válaszokat adni. Például: Ma? Még nincs vége a napnak. Vagy: Ő mit mondott, milyen? Szóval, látható, jobb, ha maradok a horkanásnál. Egyébként, hogy barátságosabban válaszoljak, jól el tudok vele beszélgetni, ugyan többnyire egyoldalúan, de jól – függetlenül az előző kérdésre adott válaszomból kiolvasható korlátozottságomtól.

Hasonlóan örül egy újabb könyve megjelenésének, mint régebben, vagy ez a szerelem végképp megváltozott, s csak nyugtázza, hogy igen, ez is megvolt. Hogyan fogadta Az évek iszkolása című könyv megjelenését?

Nem, örülök rendesen, örülök, és nyugtázom, igen, ez is megvolt, megvan. Ez a könyv kicsit más, más a státusza, mint egy regénynek. Az örömem így nem csak a könyvre, hanem a drága kérdezőre is vonatkozik, neki is örülök.

Rengeteg felkérést kap. Mindent elvállal, vagy csak annyit, amennyi az eredetileg tervezett munkát nem gátolja? Jelenleg hány könyvterve van?

Sok nemet mondok, és szeretném ezek számát növelni. Valóban a munka szerint döntök, de egyre kevesebb munka-gátat akarok, gondolom azért is, mert én is egyre kevesebb leszek.
Konkrétan kettő terv van, amely valójában három, de ha hétfőn az első kérdésben fölvázolt beszélgetésbe keveredek SzM-mel, akkor négy. Ezekhez kéne egy kis idő, ezt kéne lezsírozni a hetedik kérdésben emlegetett személlyel. De hogy kiforgassam a híres Vonnegut-mondatot: „Nem így megy ez.” Hol így, hol nem így.

"Állandóan törekszem az egyéniségre“ - interjú Banyák József bárzongoristával

Ayhan Gökhan

Banyák Józsefnél gyerekkora óta eldöntött tény volt, hogy ha felnő, zenével szeretne foglalkozni. A bárzongorázáshoz vezető útról, a műfaj sajátosságairól és a frissen végzett zenészek kilátásairól is kérdeztük, illetve megtudtuk, miért nem jött haza Banyák Kálmán hegedűművész Amerikából.

A kezdet kezdete

Mindig nagyon szívesen gondolok vissza a kunszentmiklósi gyerekkoromra.  Édesapám cigányprímás, tehát a zene nagyon korán meghatározta az életemet. Neki köszönhetően kezdtem el hegedűlni és kottát olvasni öt éves koromban. Tisztán él bennem a kép, hogy a muzsikus barátai előtt mindig azzal dicsekedett, hogy már hat éves koromban tudtam a hangnemek előjegyzéseit, és a dúrok párhuzamos molljait. Ennek aztán komoly hozadéka volt a zenei tanulmányaim során.

Két öcsém van, Robi és Gyula, utóbbi testvérem szintén zenész. A zongorázást tulajdonképpen Robinak köszönhetem. Hét éves korában szeretett volna egy zongorát, és édesapámtól megkapta. Ekkoriban kilencéves voltam, hegedűn tanultam, de hamar elkezdtem kacsingatni a zongora felé. Úgy adódott, hogy egy ideig párhuzamosan mindkét hangszeren gyakoroltam.

Az általános iskola negyedik osztálya után felvételt nyertem a Baksay Sándor Református Gimnázium nyolc osztályos tagozatára. Tizennégy évesen sikeresen felvételiztem Budapesten a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol szolfézs és hegedű tanszakon végeztem. Ez az időszak nagy változást hozott az életemben, komolyabban kedvet kaptam a jazzhez és a bárzenéhez. Nem volt mese, kezdetét vette a nagy gyakorlások korszaka. Esze Jenő zongoraművésznél, zenepedagógusnál tanultam a bárzongorázást.

Az érettségi után, tizenkilenc éves koromban Amerikába mentem, mert a Costa Concordián elhunyt Fehér Sándor hegedűművész meghívott zongorakísérőnek maga és a felesége, Horváth Ildikó hárfaművész mellé, akikkel egy óceánjárón muzsikáltam együtt. A hajón a klasszikus zenétől kezdve a szalonzenén át a jazzig mindenféle stílusban játszottunk. Amikor hazajöttem, már egyértelmű volt, hogy a zongorát választom. Abban, hogy sikeres felvételit tettem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz zongora szakán, -- ahol aztán Oláh Kálmánnál végeztem -- döntő szerepe volt Ifj. Szakcsi Lakatos Bélának, aki a felvételi vizsgára készített fel. Később a Zeneakadémia jazz tanszakán a master diplomámat kitüntetéssel vehettem át.

Zongora, félhomályban

Bárzongoristaként először családi és baráti rendezvényeken emeltem a hangulatot, később aztán egyik muzsikálásból jött a másik. Tetszett, hogy sokféle stílust sajátíthatok el. Korábban nem készültem bárzongoristának, viszont feltett szándékom volt, hogy zenészként minél több műfajban otthon legyek.

Első fellépéseim a konzi ideje alatt voltak. 2012-ben jelentkeztem először az Országos Bárzongorista Versenyre. Kétszer indultam a versenyen, ahol a fordulókban többször is álltam az első helyen, de végeredményben a negyedik és a harmadik helyen végeztem. Viszont a versenyek után több lehetőséget kaptam. Egy ideig a Táltos, majd a Nimród nevű  dunai vacsorahajókon muzsikáltam. Emellett még játszottam az Aria Hotelben, illetve a Four Seasons Hotelben is. Rengeteg időt vett el a zongorázás, ritkán akadt egy héten két szabadnapom, de sokat tanultam belőle.

Ùgy gondolom, hogy a jó bárzongorista kapcsolatban áll a hallgatósággal, és érzékelteti, hogy neki játszik. A közönség tetszése könnyen mérhető. Odajönnek, kérik a kedvenc számaikat. Egy bárzongorista mindig a közönségre van utalva. Érdemes  körülnéznie, hogy milyen nemzetiségűek ülnek az asztaloknál, figyelembe venni az ízlésüket. Nagy örömmel veszi a hallgatóság, ha az országukból ismert híres slágereket muzsikálja számukra a zenész. Ellenben az interpetálás adott, bátran kísérletezhetek, variálhatok a darabokkal a saját ízlésem szerint. Próbálom előadni az örökzöldeket klasszikus és jazzes stílusban, emellett a cigány identitás is megfűszerezi a zenét.  A kreativitás a bárzongorázás egyik meghatározó lényege. Állandóan törekszem az egyéniségre. Minden ember másmilyen és mindenkinél másféle érzést hoz felszínre az épp hallgatott muzsika. Ha a zenész a saját gondolatait, elképzeléseit próbálja megvalósítani, akkor idővel kialakul benne egyfajta egyéniség.

Emlékezetes muzsikálásom, amikor az Ària Hotelben játék közben felfedeztem, hogy két gyerekkori kedvenc jazz zenészem ül a közönség sorai közt: Randy Brecker jazz trombitás, és Benny Golson jazz szaxofonos legenda. Muzsikálás után oda invitáltak magukhoz, beszélgettünk, tetszett nekik a játékom. Hihetetlen történet a számomra, tudniillik aznap nem is nekem kellett volna zongoráznom, de a másik zenész megfeledkezett róla és mert hasonlóan elnéztem az időpontot, beugrottam helyette.

A zene ára

Büszkeséggel tölt el, hogy huszonöt éves koromban jazz zongora tanár voltam az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskolában. Sikerült megtanulnom, hogyan érdemes átadni felelősségteljesen a zenei tapasztalatokat a diákoknak. Több tanítványomat is sikeresen felkészítettem a Zeneakadémia jazz tanszakára.

Sajnos manapság nagyon nagy nehézségekkel szembesül a képzett zenészek legtöbbje. Az biztos, hogy hasznos a zene mellett a polgári foglalkozás. Jobbnál jobb zenészekről tudok, akik taxiznak, vagy biztonsági őrként állnak bevásárló centrumokban, nem ritka, hogy portások. A zenei szakmára is igaz, hogy a zenész létét is meghatározza az ismerettségi kör. Az iskolában az ember összeismerkedhet olyan zenészekkel, akikkel esetleg később együtt muzsikálhat. Szerencsésnek mondhatom magam, eddig még meg tudtam élni a zenéből.

Külföldön otthon

Jelenleg Németországban, Bad Brückenauban élek a feleségemmel. Felvételt nyertem egy négy tagú állami kurzenekarba, ahol magyarok a zenekartársaim. Két évre szól a szerződésem, a zenésztársaim már huszonhét éve megszakítás nélkül ott muzsikálnak. Magyarországon is jól éreztem magam, de vágytam már egy kis változatosságra. Számomra az a legfontosabb, hogy a zenével foglalkozhassak, és hogy folyamatosan fejlesszem magamat.

Egy legendás nagybácsi

Családunk óriási büszkesége a hegedűművész Banyák Kálmán. Számos, hihetetlennek tűnő története része az életemnek. Azt gondolom, hogy minden zseni egyedi stílussal rendelkezik, s ez alól Kálmán bátyám sem kivétel. Egész életében szabadon élt, soha nem foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Őszinte volt, megmondta a véleményét. A zenét mindennél előbbre valóbbnak tekintette. Kedvenc történetem róla, hogy mindössze három nap alatt megtanulta a másoknak több évi gyakorlás árán elsajátítható Bartók hegedűversenyt. Akkoriban Yehudi Menuhint kísérték szimfonikus zenekarral, de Menuhinnak nem maradt ideje arra, hogy elpróbálja a darabot a koncert előtt, ezért szükség volt valakire, aki elszólózza velük. Sívó József hegedűművész vélekedése szerint Banyák Kálmán nem csak megtanulta három nap alatt, hanem: „ Sajnos jobban eljátszotta, mint Menuhin!“Amikor 1956-ban Amerikába utazott,  utána soha többé nem látogatott haza, mivel babonásan félt a repüléstől. Utolsó kívánsága az volt, hogy szülővárosában, Kunszentmiklóson temessék el.

„Az egy könyv, egy tanterv elve nem működik”- interjú Fenyő D. György irodalomtörténésszel, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárával, a Magyartanárok Egyesületének alelnökével

Ayhan Gökhan

A kötelező olvasmányok helyzete gyakorta generál parázs vitát, emellett sokan azt rebesgetik, hogy az általános értelemben vett olvasás jó ideje komoly válságot él meg. Fenyő D. György irodalomtörténésszel, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskola tanárával, a Magyartanárok Egyesületének alelnökével beszélgettünk a kötelező olvasmányokról, az oktatáspolitikáról, és beszélgetünk arról is, hasznos-e az irodalom.

Szinte mindennap hallani valamit arról a laikusok és a szakemberek részéről, hogy a kötelező olvasmányok irányát teljesen más mederbe kellene terelni. Mi váltotta ezt ki?

A kötelező olvasmányok mibenlétét tudomásom szerint senki nem kezdte még ki. Más ügy a kötelező olvasmányok kiválasztásának kérdése, de természetesen ez mindenkor problémaként merült fel. Ez több okra vezethető vissza. Az 1978-as tantervek létrehoztak egy olyan kánont, amely a maga szellemi erejénél, koherenciájánál és akkori nagyon komoly végiggondoltságánál fogva máig erősen tartja magát. Emellett az elmúlt tíz évben olyan mediális váltás következett be, hogy a megszokott olvasmányok egy része, tetszik, nem tetszik, tarthatatlanná vált.

Ebben hozott-e változást az új műfajok rohamos előretörése, gondolok elsősorban a tizedéves korosztályt megcélzó, ifjúsági könyvekre?

Jól látszik, hogy az elmúlt öt-tíz évben a külföldi és a magyar szerzők könyveivel közösen megerősödött a gyermek- és ifjúsági irodalom Magyarországon. A Harry Potter  vagy Böszörményi Gyula Gergő-könyvei például nagy népszerűségnek örvendenek a fiatalok körében. Ezzel az is együtt jár, hogy a kortárs könyvkiadás adott egy olyan alternatívát, hogy a választási lehetőség kiszélesedett.

Ettől még Balassi, Zrinyi nem helyettesíthető 20-21 századi produktumokkal.

Valóban, gondos mérlegelésre lenne szükség ebben az ügyben. Annál is inkább, mert nyilvánvaló, hogy a régi irodalom nyelve távolodik a diákoktól. Az általános iskola végéig az alapvető szempont az, hogy mit tud és szeret egy gyerek elolvasni. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire sok múlik azon, hogy az iskola milyen olvasói pályára teszi a gyereket. A későbbiekben több lehetőség nyílik arra vonatkozóan, hogy nehezebb, bonyolultabb, több figyelmet igénylő szövegekkel bombázzuk a gyerekeket, mivel differenciálódik, hogy ki milyen iskolában tanul tovább.

Feltételezem, az egyéni olvasmánylista lenne a megfelelő. Emiatt viszont nem maradnának-e ki sokan a nagy nemzeti egészből?

A legjobban úgy maradnak ki a nagy nemzeti egészből, ha azt mondják, hogy elolvasták A kőszívű ember fiait, miközben az igazság az, hogy nem olvasták el. Nem hiszem el, hogy a regényt minden diák végigolvasná annak ellenére, hogy kötelező és fontos műnek számít. Ha az a sajnos gyakran előforduló eset megtörténik, hogy az iskolában megutáltatják velük, kérdéses, hogy a későbbiekben valamikor még egyszer előveszik a könyvet. Nem a tizenkilencedik század irodalmát és nem is Jókait szidom evvel, egyszerűen csak azt mondom, hogy egyes szövegek távolodnak és idővel érthetetlenné válnak. Jókai nyelve egy korábban meglévő latinos műveltséget igényelt, ami mára kiveszett.

Milyen megoldás jöhetne szóba, és mi lenne kihagyható a kötelező olvasmányok közül?

A maihoz képest egy sokkal szűkebb sztenderd lenne indokolt, olyan olvasmánylista, amit kivétel nélkül mindenki elolvas. A Légy jó mindhalálig című regényt az általános iskolából kivenném. Helyette például egy, a gyermeki kiszolgáltatottságot megmutató Móricz-novella kiválasztása jelenthetne alternatívát. Ha viszont nagyon fontosnak tartjuk a történetet, érdemes a szövegtől elszakadni és magára a történetre koncentrálni. Ugyanezt láthatjuk a Képes Bibliáknál, ahol is mai magyar nyelven írt szöveget találunk a Károli-szöveg helyett. Az jelenthetne még megoldást, hogy ha nem is az egész szöveget, de részleteket olvastatunk el, amikből megismerhető a mű világa.

Sok vád éri a gyerekeket, hogy nem olvasnak, viszont az ifjúsági könyvek népszerűsége erre rendre rácáfol.

Igen, a probléma nem erre a kérdésre összpontosul. Aki olvas, annál nem jelent gondot a terjedelem. Több ezer oldalas könyveket olvasnak el a diákok. Ha a gyerekek felfedeznek egy világot, abba nagyon szívesen beleképzelik magukat. Viszont, és ez már nagy baj, a magyar társadalom ebben is erősen kettéválik. Körülbelül a társadalom egyharmada olvas, ugyanakkor a nem olvasók elképesztően sokan vannak és a számuk folyamatosan növekszik. Hihetetlen tömegek hullnak ki a közös kultúrából, nyelvből, műveltségből. A magyar oktatásnak ez komoly felelőssége.

Az állam felelőssége hol van ebben az ügyben?

Szociális érzéketlenséggel, figyelmetlenséggel egy cseppet sem vádolnám az államot. A problémát nagyon jól érzékeli, azt, hogy az esélyegyenlőség megteremtésére van szükség. Ellenben teljesen hamis választ ad rá. A köznevelési törvény óta elvileg mindenki ugyanazt tanulja és ugyanolyan módon, mert meglátásuk szerint az biztosítja az esélyegyenlőséget. A tapasztalatok viszont azt bizonyítják, hogy az egy könyv és egy tanterv elve nem működik. Szerintem helyesebb lenne, ha mindenkinek azt adnánk olyan módon és mennyiségben, amit befogadhat és az ő épülésére szolgál. Egy központosított oktatási rendszer nem érhet el eredményt, helyette egy nagyon differenciált rendszer szolgálhatna hosszútávon követhető megoldásként.

Önökkel konzultáltak az oktatásért felelős állami szervek megbízottjai?

Az oktatáspolitika mostanra úgy korlátozta magát, hogy nem hallgat meg senkit. Az teljesen normális dolog, hogy az oktatáspolitika nem tud minden ajánlatot megfogadni. Kell egy irány, egy értékrend, és azt tűzön-vízen keresztülvinni. Viszont ez az elszántság olyan fokú süketséget eredményezett az elmúlt években, hogy ez mára teljesen tűrhetetlenné vált.

Térjünk vissza a kötelező olvasmányokhoz. Többen fejtegették már, hogy határt kellene húzni, mert egyes szerzők művei teljesen olvashatatlanok a mai diákok számára.

Csokonai, Berzsenyi előtt nincs olyan magyar szerző, aki igazán esztétikai élményt nyújtana. Idővel szerintem Petőfivel fog kezdődni a mindenki számára befogadható és érthető irodalom, míg a többi szerző szépen átkerül az egyetemi tananyagba. Félreértés ne essék, nem arról a pár ezer emberről beszélünk, akik elolvassák a régi szövegeket, hanem a közoktatási rendszer egészéről.

Mik a mindig elfogadott, a diákok szeretetére számot tartó kötelező olvasmányok?

Tapasztalatom szerint A Pál utcai fiúkat, a Toldit és a János vitézt kivétel nélkül szeretni szokták, illetve Molière, Kosztolányi, Örkény művei okoznak számukra mindig örömöt.

Így, a végén azt tisztázzuk még, hogy aki nem tudná, mi az értelme az irodalomnak, milyen haszna van belőle annak, aki bolti eladó vagy agrármérnöki pályára készül?

Visszakérdeznék: ő csak bolti eladó vagy csak agrármérnök lesz-e? Rögtön kiderül, hogy nem.  Családapa, családanya, férj, feleség, szerelmes, megcsalt, megcsaló is lesz. Jobb esetben az embernek az a célja, hogy gondolkodó, véleményformáló és széles látókörű legyen. Ehhez feltétlenül szükséges ismernie önmagát és a világot. Az irodalomnál eddig nem találtak fel jobb segédeszközt arra, hogy tapasztalatot szerezhessünk arról, milyen Dániában egy középkori király vagy egy mai középiskolás élete, vagy milyen az, amikor az ember magányos. A sérülésmentes tapasztalatszerzés legjobb útja az irodalom.