„Prímás Úr, van CD-je?”- Interjú Oláh Dávid prímással

Ayhan Gökhan

Tradicionális zenészcsalád leszármazottja. Már gyerekként eldöntötte: az életét a magyar cigányzenének fogja szentelni. A család férfi tagjai több generációra visszamenőleg a zenei pályát választották: dédnagyapja klarinétos volt, a nagyapja cimbalmos, édesapja csellista. Oláh Dávid és a bátyja hegedűsök.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Hogyan kezdődött a pályája? Nyilván számított édesapja, Oláh Ernő példája.

Édesapám beutazta a világot, Európától Amerikáig sokfelé fellépett. Ő még játszhatott a régi nagyokkal, Boros Lajossal, id. Járóka Sándorral, ifj. Járóka Sándorral. Sok rádiófelvétel kötődik a nevéhez, de azért ő is kipróbálta magát a vendéglátásban. Már gyermekként magával ragadott a zene. Legfeljebb az volt a kérdés, melyik hangszert válasszam. Öt-hat éves koromban kezdtem hegedűt tanulni, de napi rendszerességgel csak nyolcéves koromtól foglalkozom vele. A Nap utcai zeneiskolába jártam, Kecskés Gábor tanár úrnál kezdtem, azután következett a Bartók Béla zenei konzervatórium, onnan a Rajkó Zenekarba kerültem.

Az iskola mellett kiktől tanult, kik voltak a példaképei?

A mai napig sokat tanulok az édesapámtól és bátyámtól, ifj. Oláh Ernőtől. Nagy hatást gyakorolt rám Buffó Rigó Sándor és Horváth Gyula is, aki a Margitkert étteremben játszik. Utóbbi több évtizeden át Boros Lajos segédprímása volt. A régebbi világból Magyari Imrét, id. Magyari Imrét, harminchatodik Rácz Lacit, Rácz Bélát sorolnám a példaképeim közé. Láttam játszani ifj. Járóka Sándort a Kulacs étteremben.

Soha nem akart klasszikus zenész lenni?

Nem igazán. Tizenöt-tizenhat éves koromban már határozott elképzelésem volt arról, hogy cigányzenész leszek. Hamar megragadott a miliő. A nagy profik olyan atmoszférát teremtenek, olyan precizitással, olyan varázzsal, mint egy klasszikus zenész. Édesapám szerette volna, ha a klasszikus pályán maradok, erről voltak is vitáink, de végül nem másította meg az elhatározásomat, belenyugodott. Cigányzenésznek lenni életforma. Engem rögtön a muzsika szépsége, mondanivalója ragadott meg. A magyar nóta csodálatos zene. A zenekarhoz nagybőgő, brácsa, cimbalom, klarinét, cselló tartozik, ehhez jön a tercprímás és a prím. Amikor ezek együtt megszólalnak, és mindenki klasszis a saját hangszerén, az egészen elképesztő. Ez fogott meg a legjobban.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Hogyan kötött ki az éttermi cigányzenénél?

A prímások pályája általában úgy kezdődik, hogy megtanulnak hegedülni, utána elszegődnek tanulónak. Kiválaszt az ember egy példaképet, akinek szereti a játékát, és beáll mellé. Az első helyem a Kárpátia étteremben volt ifj. Sárközi Lajosnál. Ezt követően elmentem Boros Lajosékhoz, nála egy évig maradtam, aztán a bátyám mellett játszottam segédprímásként a Szeged étteremben. A szakmaiságon kívül sok minden számít. A műsorpolitika, a vendéggel való bánásmód, a repertoár összeállítása. Az ember azért van ott, hogy szórakoztasson. A zenésznek egy kicsit pszichológusnak is kell lennie. Ha ránézünk a vendégre, jó, ha felismerjük, hogy milyen zenéhez volna kedve. Az emberismeret komoly előny ebben a műfajban.

Vannak örökzöld darabok?

Például Liszt II. magyar rapszódiája, Brahms Magyar táncok című műve, a Monti-csárdás, Bartóktól több más műve mellett az Este a székelyeknél, Mozart Kis éji zenéje, Pablo de Sarasate darabjai. Mindegyiket érdemes tudnia egy magyar cigányzenekarnak. Legutóbb például Ichák Perlman izraeli zenekarának karmestere vacsorázott az étteremben, de ezt csak utólag tudtuk meg. Láttuk rajta, hogy nagyon figyel minket, tetszik neki a játékunk. Valamikor a virtuóz hegedűművész, Ivry Gitlis szállt be hozzánk – bátyám zenekarába – játszani.

Megfordultak már külföldön?

Sokszor. Tavaly franciaországi turnén jártunk, nemrég Marseille-ben egy esküvőn. De játszottunk Németországban, a szomszédos országokban is. A régi nagyok többet járhattak külföldre, nagyobb volt az érdeklődés a cigányzene iránt. A rendszerváltás óta rohamosan hanyatlik a műfaj.

Véleménye szerint mi az oka?

Összetett kérdés. Régebben kevesebb zenei irány létezett egyszerre. A magyar emberek úgy szórakoztak, hogy a családdal együtt beültek az étterembe, és hallgatták a kedvenc prímásukat. Az emberi kapcsolatok nagyobb teret engedtek ennek a műfajnak. Mostanra bővült a választék, ráadásul kicsit amerikanizálódtunk, több a bóvli. Ez is hozzájárult a negatív változásokhoz.

Lukács Miklós cimbalomművész azt állítja, hogy hiába rendkívül értékes műfaj a cigányzene, megújulásra van szüksége. Szerinte már nincs helye az éttermekben, inkább színpadra kellene állítani.

Kétségtelen, a zenészek felfogása megváltozott, túl sok minden modernizálódik. Mi, zenészek annyit tehetünk, hogy gyakorolunk, képezzük magunkat, és folyamatosan próbálkozunk. A többi a szerencsén múlik. De szerintem éppen a zene az, ahol nincs szükség állandó modernizálásra, mert az úgy jó, ahogy van. A 100 Tagú Cigányzenekar egyébként színpadon van.

Fotó: Szöllősi Mátyás

Hogy látja, a fiatalabb generációkhoz eljut a cigányzene?

Tizenöt-tizenhat éves gyerekekről tudok, akik az édesapjuk nótáit ismerik, szeretik, dúdolják. Több befektetést, több reklámot érdemelne a cigányzene. A népzene korlátlan figyelemnek örvend, és ami ott működik, hasonlóan működhetne a magyar cigányzenében is. A népzenészek annyiban tudtak megújulni, hogy többet tanultak tőlünk. Ugyanazt játsszák, mint régen, csak nagyobb lett a technikai tudásuk. Nem egy népzenészről tudok, aki cigányzenésztől – prímástól, nagybőgőstől, brácsástól – tanult.

Melyik korszakban muzsikált volna a legszívesebben?

A hetvenes-nyolcvanas években. Vagy korábban, a húszas-harmincas években, a dzsentrivilágban. Boldogan játszottam volna báróknak, hercegeknek. Persze nem a rang a fontos, hanem hogy milyen szívvel hallgatják a magyar cigányzenét.

Szokás még pénzt dugni a húrok közé?

Szerencsére kiment a divatból. Van, ahol persze a mai napig megkövetelik a vendégtől, de szerintem nincs rá szükség, nem is elegáns. Inkább kérdezzék meg: Prímás úr, van CD-je? És vegyék meg. A vendéglátózásból sokszor mi sem élünk meg úgy, ahogyan kellene. A visszatérő anyagi bizonytalanság jellemzője a műfajunknak. Van benne kockázat, de ha az előadás után a vendégek kezet fognak, megköszönik a játékunkat, az sok lemondásért kárpótol.

Ezek szerint folytatja a vendéglátózást?

Ragaszkodom hozzá, de közben azért vannak más terveim is. Májusban nagyzenekarral veszek fel – több műfajban – egy CD-re való anyagot.

Szokta azt álmodni, hogy muzsikál?

Valamelyik nap álmomban id. Járóka Sándorral ültem egy asztalnál, és ő a zenéről anekdotázott. Máskor folyamatosan játszom álmomban, ahogy a valóságban.

„Ha én meg tudtam bocsátani, akkor bárki képes lehet rá”- Immaculée Ilibagizának, az 1994-es ruandai népirtás túlélőjének az előadása a 2015-ös, 26. Ifjúsági Világtalálkozón (a Mladifesten) Međugorjéban

Immaculée Ilibagiza csodával határos módon, hét másik nővel együtt egy körülbelül másfél négyzetméteres fürdőbe zárva élte túl az 1994-es ruandai vérengzést. Tanúságtétele a 2015-ös Međugorje-i fesztivál egyik legmegrázóbb, legnagyobb erejű előadása volt. (Az alábbi szöveg az eredeti, angol nyelvű tanúságtétel- szerkesztett, de módosításokat nem tartalmazó- fordítása.)

„El szeretném nektek mesélni, hogy hogyan éltem túl az 1994-es ruandai genocídiumot. Ruanda egy kis ország Afrika közép-keleti részén. A véres események kezdetekor főiskolai hallgató voltam, és épp otthon töltöttem a húsvéti ünnepeket. Az egész egy szerdai napon kezdődött, április 7-én. Arra ébredtem, hogy az egyik bátyám ott áll a szobámban az ágyam fölött. Nagyon izgatott volt, mert aznap éjszaka meghalt az elnökünk. Az országunkban két nagy törzs élt, és az, amelyikhez mi tartoztunk, kisebbségben volt. Ráadásul a politikai helyzet sem nekünk kedvezett. Így amikor megtudtuk, hogy meghalt az elnök, biztosak lehettünk abban, hogy valami borzasztó tragédia fog történni.

Felkeltem, kimentem a szobámból, és ott találtam a rádió mellett a szüleimet. Épp akkor mondták be, hogy elkezdték gyilkolni a törzsünkhöz tartozó embereket. A kormány lezárta az ország határait, senki sem tudott elmenekülni. Családról családra jártak, és mindenkit megöltek, az egyik házban tíz gyereket, az anyát és az apát, a másikban nyolc gyereket, és a szüleiket, és még a rádióban is közvetítették, hogy hogy haladnak, hány emberrel sikerült már végezniük. A szüleim, akik egyébként tanárok voltak, mindenáron el akartak bújtatni. Csak fiútestvéreim voltak, én voltam az egyedüli lány. Én szorultam a leginkább védelemre. El kellett tűnnöm a házunkból. Ezért átküldtek az egyik szomszédhoz, aki a másik törzshöz tartozott, de jó ember volt. Emlékszem, amikor elhagytam az otthonom, édesapám adott nekem egy rózsafüzért. Abban a pillanatban megéreztem, ezzel azt akarja mondani, tedd el, mert soha többé nem fogsz látni. Amikor átadta a rózsafüzért, olyan volt, mintha azt mondaná: ha én már nem leszek itt, hogy megadjam, amire szükséged van, akkor imádkozz, és fordulj a kéréseiddel Istenhez. Amikor elindultam, biztos voltam abban, hogy 3-4 napon belül visszatérhetek. De emlékszem, egy belső hang azt súgta: jól nézd meg őket, mert soha többé nem fogtok találkozni. Akkor még harcoltam magamban ez ellen a gondolat ellen, mert képtelen voltam elfogadni. Átmentem a szomszédhoz, és közöltem vele, hogy a szüleim küldtek hozzá. A környék lakóépületeihez képest nem volt nagy háza, mindössze négy hálószoba tartozott hozzá. De engem egy nagyon kis fürdőszobába vezetett be, ami körülbelül 3 láb széles, és 4 láb hosszú volt (kb. 0,91x1.2 m)

Rögtön arra gondoltam, ez túl kicsi nekem, itt egyetlen órát sem bírok ki. De amikor elkezdtem panaszkodni, hátra ment, és hozott még öt nőt. Aztán később még kettőt. Az egyik legfontosabb dolog, amire ez a genocídium megtanított, az az, hogy a siránkozás soha nem segít. Ha dolgok rosszra fordulnak, vegyél egy mély levegőt, és próbálj meg megoldást találni. A házigazda megtiltotta, hogy beszélgessünk, vagy zajongjunk, még a csapot is csak akkor nyithattuk meg, ha hallottuk, hogy valaki a másik fürdőszobában is megnyitotta. Hozott nekünk valamennyi ételt minden nap, de nem tudott többet adni annál, mint amit a gyerekei meghagytak. Az első hét végére elhagyott az erőm. Fel akartam adni. Teljesen összenyomódva, egymás hegyén-hátán ültünk. Emlékszem, a legfiatalabb közülünk még csak hét éves volt. Annak a hétnek a végéig egyre csak nőtt bennem a harag. Nagyon türelmetlen voltam. Annyi érzelem szabadult fel bennem, hogy akár meg is ölhetett volna. Folyt rólam a víz a dühtől. Végiggondoltam, mi történik a törzsemmel, a családommal, és elhatároztam, hogy bosszút fogok állni a családomért. Eldöntöttem, egy napon katona leszek, ha kell. És le fogom bombázni az egész országot. Amikor ilyeneken gondolkodtam, erős szívverés jött rám. Emlékszem, amikor egy nap a házigazda bejött hozzánk az étellel, megkértem, kapcsolja be kint a rádiót, hogy hallhassuk mi is, mi történik. Az az egy hét borzalmasan hosszú volt hírek nélkül. A házigazda beállította a három rádióját különböző csatornákra. Képtelen voltam elhinni azt, amit hallottam. A vezetők biztatták az embereknek, hogy öljenek meg mindenkit a törzsemből. Emlékszem, a kormány egyik minisztere azt mondta a rádióban, hogy a gyerekekről sem szabad megfeledkezni, mert a kígyó kölyke is csak kígyó. Ezért arra biztatott mindenkit, ne kegyelmezzenek senkinek. Megölték azokat az embereket, akik a templomokba mentek. És azokat is, akik stadionokban rejtőztek el. Egyszerűen odamentek az épületekhez, és bedobtak vagy száz gránátot. És ettől megnyugodtak. Azt hitték, a rossz emberek kiirtásával eljöhet számukra a földi paradicsom. Aztán parancsba adták, hogy a katonák házról házra járják végig a saját törzsük tagjainak otthonait, hátha találnak még bujkáló embereket. Erre volt esély, mert természetesen a másik törzsből sem volt mindenki gyilkos, annak ellenére, hogy a kormány erre biztatta őket. Az igazság az, hogy nagyon sok nagyszerű ember volt köztük, akik megpróbálták elbújtatni a mi törzsünk tagjait. Ezért kellett minden otthont átkutatni. Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor ahhoz a házhoz értek, ahol én rejtőztem. Láttam őket a fürdőszoba apró ablakán keresztül. Banánleveleket viseltek, és rengeteg fegyver volt náluk, hosszú kardok, macheték, ilyesmik. Bejöttek a házba, és átkutattak mindent. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, hogy vége. Meg fognak ölni. És nem tettem meg semmit abból, amit terveztem. Nem álltam bosszút. Ráadásul ártatlan vagyok. És csak azért akarnak megölni, mert gyűlölnek. Valami olyan okból, amit nem tudok megérteni. Miközben átkutattak mindent, úgy éreztem, két hangot hallok. Az egyik szelíd volt, és azt mondta, nyugodjak meg, ez most egy próba. A másik ezzel szemben arra buzdított, ne kínozzam magam tovább, nyissam ki az ajtót, vessek véget ennek az egésznek. Abban a pillanatban ez tűnt ésszerűbbnek. De a szelídebb hang azt mondta: ne nyisd ki az ajtót, eszedbe ne jusson! Kérd Istent, hogy segítsen. Úgy éreztem, ez a hang kicsit meglepetté válik: ismerted-e eddig egyáltalán Istent? Tudod, ki ő? Ő mindenható. És tudod, hogy ez mit jelent? Azt, hogy semmi sem lehetetlen számára. Érted? Semmi. Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy meglátnak, de nem fognak tudni hozzád érni. Ha ő akarja, akkor így lesz. Ekkor elkezdtem reménykedni. Mert szerettem volna erre a kedvesebb hangra hallgatni. De az erőszakosabb, türelmetlenebb hang azt mondta, hogy Isten nincs. És majdnem sikerült is meggyőznie, mert addigra teljesen elfelejtettem, hogy hittem Istenben korábban. És azt kérdeztem: hol van most? Hall egyáltalán engem? A mennyben van? Tud segíteni? Tényleg ott van? És ha ott van, akkor látja, hogy itt ártatlan embereket ölnek? Elveszettnek érezte magam. De a szelídebb hang belül azt mondta, mielőtt teljesen elvesztenéd a hited, adj még egy esélyt, legalább kérj valamit Istentől, kérd meg, adjon egy jelet, hogy van-e vagy nincs. És a nyugodtabb hang arra biztatott, kérjem Istent teljes erőmből. És én azt mondtam neki, hogy Uram, ha létezel, és te alkottál engem, és te teremtetted rajtam kívül az egész világmindenséget, akkor kérlek, adj nekem egy jelet. Emlékszem, kifejezetten különleges, félreérthetetlen jelre vágytam, mert nem akartam összezavarodni. Arra kértem, hogy ha hall engem, ne engedje, hogy megöljenek. Azt mondtam neki: ne engedd, hogy ránk nyissák a fürdőszoba ajtaját. Emberi elképzeléseim szerint ez lehetetlen volt. Négyszáz ember keresett minket. Átnézték a ház mind a négy hálószobáját. Semmilyen remény nem volt arra, hogy ne találják meg az ajtót, hacsak Isten úgy nem dönt. Egyedül neki állt hatalmában így határozni. Nem sokkal később elájultam. Öt órával később az ember, aki rejtegetett minket, ránk nyitotta az ajtót, mi pedig mindannyian felugrottunk, mert azt hittük, a gyilkosok találtak ránk. Nagyon fájt mindenünk, alig voltunk magunknál. Ő pedig elmesélte, mi történt. Hogy mindannyian elmentek. Úgy négyszázan lehettek, és csoportokra oszlottak. Egy részük körbejárta a házat, egy másik részük felment az emeletre, elemlámpákkal átnézte a padlást, míg egy másik csoport átvizsgálta a tetőt. Benéztek az ágyak alá, a vécébe, még a bőröndöket is kinyitották, nem rejtegetnek-e bennük csecsemőket. Egyszerűen mindent felforgattak. Végül odamentek a fürdőszoba ajtajához, ahol rejtőztünk. Az egyikük megérintette az ajtót. De még mielőtt kinyitotta volna, a házigazdához fordult és azt mondta neki: Tudod mit? Itt nincs senki. Te jó hazafi vagy. Közülünk való. Aztán megfordultak, és elmentek.

Amikor a házigazda elmondta nekünk, mi történt, az első reakcióm egyáltalán nem az öröm volt, hogy hurrá, megmenekültünk. Az első gondolatom az volt, hogy Úristen, Isten tényleg létezik! És hallotta, amit mondtam neki. Egy kicsi, zárt fürdőszobában! Még csak templomba sem kellett hozzá mennem. Aztán rájöttem, hogy még csak meg sem kellett szólalnom, hiszen magamban imádkoztam. És akkor megértettem, mit jelent, amit a papunk mondott mindig: Isten mindenhol jelen van, még bennünk is. És hogy mindez igaz. Hogy jelen van, a szívünkben és a gondolatainkban is. Ez persze azt jelenti, hogy nem lehetnek titkaink. Mert ő mindent lát. Attól a naptól kezdve úgy beszéltem hozzá, olyan közvetlenül, mint ahogy most hozzátok beszélek.

Éreztem, hogy az a hatalmas gyűlölet, ami bennem van, nem kedves Istennek, ezért elnézést kértem tőle, és megmondtam neki, hogy nem tehetek róla. Képtelen vagyok nem gyűlölni őket. Nem tudom, hogy tehetném meg. Tudod te, Uram, hogy mit tettek velem? Megölték az anyámat, az apámat. Mit akarsz, hogy érezzek? Nem sokkal később kértem egy Bibliát a házigazdánktól. Rájöttem arra, hogy most, hogy majdnem elvesztettem a hitemet, eljött az ideje annak, hogy tényleg megismerjem és megértsem. Az egyetlen dolog, amit elhozhattam otthonról, a rózsafüzér volt, amit apám adott. Ezért elkezdtem imádkozni a rózsafüzért, és olvasni a Bibliát, hogy végre megértsem a hitemet. Korábban azt hittem, minden olyan magától értetődő. Most viszont rájöttem, hogy sok minden nem világos előttem. Emlékszem, amikor elmondtam az első rózsafüzért, 25 percembe telt. Különleges élmény volt. Szinte fizikai változást éreztem. Olyan volt, mintha a fullasztó pokolból kijutnék a szabad levegőre. Hatalmas békét éreztem. A félelmem, a dühöm egészen elcsitult. De amint abbahagytam, újra a pokolban voltam. Meg fognak ölni. Nem lesz már belőlem soha semmi. Ha megtalálnak, megerőszakolnak, aztán pedig apró darabokra szaggatnak. És ha azt akartam, hogy mindez elmúljék, akkor elimádkoztam még egy rózsafüzért. Abban az időben reggeltől estig imádkoztam, hogy ne legyenek rossz gondolataim. Olyan érzés volt, mintha az ima segítségével elrejtőzhetnék a rossz elől. Megszámoltam, hány rózsafüzért imádkoztam el egy nap: huszonhetet. Amikor nem tudtam elaludni, akkor az isteni irgalmasság rózsafüzérét mondtam, egy éjszaka alatt összesen negyvenet. Általában reggel hattól este tízig imádkoztam, ébredéstől egészen addig, amíg le nem hunytam a szemem. Mielőtt a rossz rám találhatott volna. Nap végére olyan fáradt voltam, mint ha egész nap dolgoztam volna. Közben a rózsafüzér egészen átalakította a szívemet. Ez először egészen apró dolgok formájában nyilvánult meg. Mert eleinte úgy éreztem, hogy nincs abban semmi rossz, ha gyűlölöm a gonosz embereket, hiszen ők a rossz oldalon állnak, teljesen jogos gyűlölni őket. De amikor eljutottam a rózsafüzér egy bizonyos pontjához -a Miatyánkhoz, és ez körülbelül 200 alkalmat jelentett egy nap alatt-, és az a rész következett, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, úgy éreztem magam, mintha egy piros lámpa gyulladna ki előttem, és megszólalna bennem valami: tényleg? Ezt tényleg komolyan gondolod? Bocsásson meg neked, ahogy te is megbocsátasz? Az igazság az, hogy én akkor több millió embert gyűlöltem. Gyűlöltem a másik törzset, a pokolra kívántam őket. És fogalmam sem volt, hogy bocsáthatnék meg nekik. És minden alkalommal, amikor ehhez a részhez értem, és mondanom kellett volna, hogy bocsáss meg, ahogy én is megbocsátok, kigyulladt az a piros lámpa. És tudtam, hogy Isten tudja, hogy nem mondok igazat, mert nem tudok megbocsátani. És mi történik, ha egyfolytában hazudozol egy barátnak? Elveszíted. Hiszen a legkevesebb, amit tehetsz egy barátért, az az, hogy őszinte vagy vele. Ekkor elhatároztam, hogy őszinte leszek Istenhez, hiszen a barátom. De mivel képtelen voltam megbocsátani, eszembe jutott egy mentőötlet: egyszerűen átugrottam azt a részt a Miatyánkból. Azt gondoltam, hogy ha nem mondom ki, hogy „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, akkor nem hazudok Istennek. Ezért egész egyszerűen kihagytam azt a részt, és ettől sokkal jobban éreztem magam.

Tehát továbbra is imádkoztam, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket, de az övéket ne. Az övéket sose.

És olyan érdekes, hogy addig minden alkalommal, amikor nem teljes szívemből imádkoztam –mert amíg olyan dolgokat is kimondtam, amiket nem gondoltam komolyan, addig nem adtam át teljesen magam -, a rossz hang mindig megtalálta az utat a szívemhez. És miközben mondtam, hogy „üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes”, egy hang azt suttogta bennem: akkor is megölöm őket, katona leszek, elégtételt veszek. De akkor valami azt sugallta, hogy teljes szívemből kell imádkoznom, meg kell fontolnom minden szót, jelen kell lennem a szavaimban, és akkor a rossz hang el fog tűnni a szívemből. És ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy hazudok Istennek. Ekkor kezdtem el átugrani az imának azt a bizonyos szakaszát, és ez így ment még sokáig, de egyszer, amikor épp elértem ahhoz a részhez, és ismét ki akartam hagyni, éreztem egy belső sugallatot. Mintha egy hang azt mondta volna: ugye tudod, hogy a Miatyánk nem emberi ima. Maga Jézus volt az, aki először elmondta. Én a helyedben nem próbálnám meg megváltoztatni Jézus imáját. Ő az Atya fia volt, tudta, mit mondott. Ő ismerte minden fájdalmadat. Ha azt mondta, ezekkel a szavakkal imádkozz, akkor neked így kell tenned. Ő jobban ismert téged és a határaid, mint te saját magadat. Ha azt mondta, imádkozz így, azt is tudja, hogy képes vagy rá. Még akkor is, ha még magad sem tudod, hogyan. Csak kérd meg, hogy segítsen. Ne azt hajtogasd, hogy képtelen vagy rá, hanem mondd azt, hogy segíts.

Hogy őszinte legyek, elképzelni sem tudtam, hogy bárki -akár Isten- segíteni tud nekem abban, hogy ne gyűlöljem azokat, akik megöltek az apámat, az anyámat, és el akartak pusztítani engem is. Hogyan lehetnék képes erre? De úgy voltam vele, hogy ő az Isten, én csak ember vagyok, nem az én dolgom, hogy kitaláljam. Én ott a fürdőszobában senki mással nem beszélhettem, csak Istennel, Jézussal, és Jézus anyjával, Máriával. Egész idő alatt csöndben kellett maradnunk. Nagyon sokat szenvedtünk. Nem hagyták abba a keresésünket. Minden órában számíthattunk a halálra. De ahogy a szívem megváltozott, egyszerre minden átalakult körülöttem és bennem, még a szenvedésem módja is. És amikor eljutottam az imának ahhoz a bizonyos részéhez, attól kezdve mindig kértem, hogy segítsen.

Emlékszem, egy napon a fájdalmas rózsafüzér ötödik titkán elmélkedtem. Ez annyit jelentett, hogy ima közben gondolatban meglátogattam azt a helyet, ahol mindez történt, és gondolkodtam egy kicsit a titkokon, és minden alkalommal rájöttem valami új dologra. Emlékszem, hogy abban a pillanatban gondolatban a Golgotán voltam, és átöleltem Jézus keresztjét. És akkor arra gondoltam, hogy ő ott függ a kereszten, odaszögezték, és az édesanyjának mindezt végig kell néznie. És hogy ez mekkora fájdalom lehet. Ő pedig hamarosan meghal a kereszten, de én még élek, nem fedezték fel a rejtekhelyem. Az anyámnak pedig legalább nem kellett végignéznie, amit átéltem. Nem kellett mindezt elszenvednie. És akkor eszembe jutott, hogy Jézus mit mondott erre: Atyám bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ekkor kezdtem el gyógyulni. Mert már meg akartam bocsátani, de még nem tudtam, hogyan tegyem. Egyébként a mondat második fele volt az, ami mindent megváltoztatott. Nem tudják, mit cselekszenek. Úgy éreztem, mintha Isten azt mondta volna nekem, az emberek, akik meg akarnak ölni téged, nem tudják, mit cselekszenek. Nem értik meg, hogy milyen következményekkel jár mindez. Mert elvakítja őket a gyűlölet. És te erre mit teszel? Te is gyűlölni akarod őket? De ezzel nem változtatsz semmin. Csak az őrültek számát növeled a világban. De ha imádkozol értük, akkor talán van esély arra, hogy változzon valami. Emlékszem, először próbáltam ellenkezni. Ők nem tudnak megváltozni. Ők végtelenül romlottak és gonoszok. Ekkor úgy éreztem, az Úr arra kér, gondoljam át: én soha nem tettem vagy mondtam olyan dolgot, amiről először azt hittem, helyes, de aztán egy héttel, vagy egy évvel később szégyenkeztem miatta, és megbántam? Eszembe jutott, hogy régen nagyon gyakran, hetente vagy kéthetente jártam gyónni, mert jó akartam lenni, de mindig találtam valamit, amit jobban csinálhattam volna. És abban a pillanatban rájöttem, hogy az emberek igenis változnak. Ha ma rosszat teszel, attól még holnap megváltozhatsz. És ráébredtem, hogy bármilyen abszurdnak tűnik is, még egy gyilkos is megváltozhat. Még akkor is, ha a világ legborzasztóbb dolgait követi el, van esély arra, hogy szembesüljön a tetteivel, és megbánja azokat. Mivel ismertem az ima erejét, tudtam, hogy ha imádkozom értük, ez talán gyorsabban bekövetkezik. És amikor elkezdtem a változásukért imádkozni, akkor nem tudtam többé gyűlölni őket. Olyan érzés volt, mintha levettek volna a vállamról egy hatalmas, súlyos terhet. Láttam magam előtt, hogy a világban egy magas fal választja el egymástól a gyűlölet és a szeretet oldalát, és olyan érzésem volt, mintha maga Jézus jönne oda hozzám, és kérdezné meg, hogy a szeretet vagy a gyűlölet oldalán akarok-e állni. A szeretet oldalán pedig olyan emberek voltak, mint Mandela, Teréz anya, Szent Ferenc és  Ghandi. A gyűlölet oldalán pedig olyanok, mint Hitler, akik embereket ölnek, és így tettem volna én is, ha kitartottam volna amellett, hogy bosszút állok. És tudjátok, mire jöttem még rá? Hogy a szeretetet oldalán álló emberek általában sokat szenvedtek, legalább annyit, vagy még többet is, mint én. Ilyen volt például Mandela. Teréz anya, Szent Ferenc, vagy a szentjeink. De nem számított, hogy mennyi fájdalom érte őket, mindvégig a szeretet oldalán maradtak. És akkor elhatároztam, hogy én is ezen az oldalon akarok állni. Mert nekem ők a hőseim. És ők elhiszik és elfogadják, hogy a rossz oldalra tartozó emberek is átjuthatnak ide. Ha még több ember próbálna meg segíteni nekik abban, hogy meglássák az igazságot. Olyasféle békét éreztem, amit nehéz körülírni, de azt hiszem, ezt nevezik megbocsátásnak. Úgy éreztem, a világ szabad, és én szabadon távozhatok, mert amíg Isten szeretet a szívünkben van, addig mind fivérek és nővérek vagyunk. A gyilkosok pedig, akik a gyűlöletem miatt egészen addig nem voltak emberek a szememben, újra emberekké váltak. Amikor megszabadultam a haragtól, elkezdtem angolul tanulni, ott a fürdőszobában. Kértem a házigazdát, hogy hozzon nekem egy angol-francia szótárt, amiből soronként tanultam meg a szavakat. Közben egyre nagyobb békét éreztem, bár a helyzet az országban egyre rosszabbodott. Azt kívántam, bárcsak elmondhatnám az embereknek, hogy mekkora ereje van a rózsafüzérnek. És Jézusnak. Még akkor is, ha legszörnyűbb dolgokon mész keresztül.

Három hónap után hagyhattuk el a fürdőszobát. Az első éjszaka, amikor kijöttünk, áthelyeztek minket egy menekülttáborba. A gyilkosok közben elmenekültek az országból, és néhányan a törzsemből megpróbálták átvenni a hatalmat. Amikor a táborba kerültem, azonnal tudni akartam, hol vannak a szüleim. Kerestem valakit, aki ismerte őket. De legbelül már tudtam, hogy mindenki, akit hátrahagytam, halott. Mindenkit elpusztítottak. Megölték az anyámat, az apámat, a két bátyámat, a nagymamámat, a nagyapámat, a nagynénéimet, nagybátyáimat, a legjobb barátaimat, a szomszédaimat, az osztálytársaimat, egyszerűen mindenkit. Egymillió embert  mészároltak le abban a három hónapban. Elpusztítottak mindent és mindenkit. Amikor ezt megtudtam, meg akartam halni. Mi mást tehettem volna. Elveszítettem mindenkit. Nem volt semmim és senkim, csak a rózsafüzér, amit az apám adott és a ruha, amit három hónapig viseltem. Perceken át folyamatosan sírtam. És akkor hirtelen úgy éreztem, hogy az Isten a szívemre teszi a kezét, és azt mondja: ne omolj össze. Nem halhatsz meg most. Én veled vagyok. Fogd a rózsafüzéred, és imádkozz. Keress egy templomot. Csak menj be, és imádkozz. És úgy éreztem, Isten azt mondja, szeretteid napja csak itt a földön áldozott le, de nem fent az égben. A te utad viszont itt a földön még nem ért véget. És nem tudhatod előre, milyen hosszú ideig fog tartani. Mert senki nem tudhatja, még mennyi ideig él. És akkor Isten azt mondta, lehet, hogy csak egy napod van. Talán csak egy heted. Vagy egy év. Esetleg tizennyolc. Ne azt nézd, hogy mennyi, hanem hogy mindenképp ajándék. Mert az életed ajándék, bármeddig is tartson. Azt pedig te döntöd el, hogy ezt az időt arra használod-e, hogy szeress, vagy pedig arra, hogy gyűlölj. Hogy jó leszel-e, vagy gonosz. Hogy jó vagy rossz dolgokat teszel-e. Ha a szeretetet választod, akkor veled leszek. Amire szükséged lesz, azt megadom. Ezért töröld le a könnyeid, nézz körül, keress valakit, aki többet szenvedett, mint te, és segíts neki. Én pedig nem sírtam tovább, és elindultam, találtam egy anyát, aki elvesztette mind a tíz gyermekét, és egy gyereket, akinek nem volt karja, és megkérdeztem, tudok-e segíteni, hozhatok-e nekik ételt vagy beköthetem-e a sebeiket. A nap végén a kezembe vettem a rózsafüzért, és azt mondtam, Istenem, a ma megpróbáltam teljesíteni az akaratod. És számomra ez volt az egész népirtás legnagyobb üzenete. Hogy az élet a szeretetről szól. Mert a föld egy harctér, és életünk minden pillanatában választanunk kell a szeretet és a gyűlölet között. Ha a haragot és a gyűlöletet választjuk, akkor olyan dolgok történhetnek meg, mint például ez a genocídium. Később dolgoztam az ENSZ-nek, és sokan nagy tervekkel álltak elő arra vonatkozóan, hogy hogyan vethetnénk véget a népirtásoknak és a háborúknak. Én pedig arra gondoltam, hogy a szívünknek kell megváltoznia. Nem több pénz, vagy fegyver, vagy valami különleges stratégia kell, hanem egy jó döntés a szeretet mellett, amit mindennap meg kell hoznunk.

Ezután még néhány hónapig a menekülttáborban éltem, de aztán jött valaki, aki felajánlott egy helyet, ahova beköltözhettem. Egy mozgássérült asszony. Nem sokkal korábban elkezdtem leveleket írni Istennek, amikben felsoroltam, mire lenne szükségem. Három hétre rá pedig megjelent ez az asszony. Azt mondta, ismerte anyámat. Az anyám öt évvel azelőtt megszánta, és adott neki egy kis pénzt. Talán kevesebb volt, mint egy dollár. Ez az asszony pedig azt mondta, hogy az anyám miatt nem fog itt hagyni engem ebben a táborban. Velem együtt még kilenc embert hozott ki aznap. És otthont adott mindannyiunknak. És ezzel bebizonyította, hogy mindegy, milyen apróságot teszel meg másokért, hatalmas jutalmat kaphatsz érte. A legkisebb vetőmag is hatalmas termést hozhat.

1998-ban, négy évvel a népirtás után elköltöztem az Egyesült Államokba. Nem sokkal később ellátogattam a falumba, hogy lássam az egyik embert, aki megölte a szüleimet. Épp börtönben ült. Az emberek nem értették, mit akarok, azt mondták, az ilyesmit nem lehet megbocsátani. Csodálkoztak azon, hogy boldognak tűnök, pedig mindent elveszítettem. De az igazság az, hogy még manapság is gyakran sírok, mert nagyon hiányoznak a szüleim. De a könny a szeretet jele. És azért kellett elmennem a börtönbe, mert tudni akartam, mit fogok érezni, ha meglátom azt az embert. Emlékszem, mi volt az első, ami eszembe jutott, amikor odaállt elém. Ez az ember korábban olyan volt, mint mi, szépen öltözködött, sokan tisztelték, most viszont nyomorult állapotban volt, a lábai meg voltak duzzadva, a haja rendezetlenül állt. A börtönigazgató apám egyik régi barátja volt, és ő engedte meg, hogy bemenjek a börtönbe. Amikor ránéztem a szüleim gyilkosára, azt éreztem, az Úr azt mondja nekem: látod, mit mondtam neked? Nem tudta, mit cselekszik. Ha belegondolt volna a következményekbe, nem tette volna meg. Imádkozz érte. Ne gyűlöld. Akkor odaléptem hozzá, és azt mondtam, megbocsátok neked. De sokkal több mindenre gondoltam annál, mint amit ezzel a néhány szóval el lehet mondani. Azt akartam a tudtára adni, hogy járja végig a saját útját, és ne gondolkozzon azon, hogy esetleg gyűlölöm, mert ez elrettentheti attól, hogy rátaláljon az igazságra. Ő ugyan nem kért bocsánatot tőlem, én azonban ennek ellenére meg akartam szabadítani magamtól, a tehertől, amit az okozhat, hogy azt hiszi, gyűlölöm.  Emlékszem, hogy amikor kimondtam, megbocsátok, eltakarta az arcát. Képtelen volt rám nézni. Azt hiszem, megértett végre valamit. És szégyenkezni kezdett. Biztos voltam abban, hogy megváltozott benne valami. És ekkor elsírtam magam. A börtönigazgató ezért nagyon dühös volt rám. Később viszont azt mondta, szerencsésnek érzi magát, hogy jelen lehetett, amikor ez megtörtént. Ezért bármilyen rosszul mennek is a dolgok, mindig emlékezzetek arra, hogy Istenben bízhattok. Csak imádkozzatok. Mondjátok a rózsafüzért. És szeretném, ha tudnátok, hogy ha én meg tudtam bocsátani, akkor bárki képes lehet arra, hogy ezt megtegye.”

(Fordította: Izsó Zita)

Pályi Márk: Emlékezés egy különös nyár-éjszakára

„Éji ég, magyar föld”
(Kispál és a Borz)

Judittal a 2002-es választási kampány kezdetén ismerkedtünk meg, amikor először léptem be azzal a céllal a kerületi szdsz-irodába, hogy részt vegyek a közös munkában. Az előző évem nagy kalandjai és kudarcai után letört voltam, és jó volt társaságra találni a többiekben. Közülük is különösen gyorsan szerves kötelék alakult ki Judittal, miután a bemutatkozásunk első pillanataiban rájöttünk, hogy a szüleink régóta jó, sőt kicsit talán meghitt kapcsolatot ápolnak egymással. De legközelebb, amikor a Moszkva téri zebra előtt észrevettem őt, csodálkoztam, hogy hiába üdvözlöm a tekintetemmel, nem reagál rá. Nem akar észrevenni? Mintha mégse jelentene neki semmit a megismerkedésünk. Később kiderült, hogy csak tényleg nem vett észre. Akkor még hosszú haja volt és szemüvege, a kettő sokszor egymásba kuszálódott, közelre nem látott jól. Jó volt, hogy mindig, csak úgy, kedves és nyitott velem.

De igazából egyetlen időszak volt az ismeretségünkben, amikor az érintkezésünk túllépett a párton és a haverságon, és valamennyire intim barátok lettünk. Közel laktunk, az érettségi időszakában közösen tanultunk, illetve egy sarokra egymástól, de végig megbeszéltük, hogy hol tartunk, hogyan osztjuk be az időnket. Az írásbelik utáni délután ültünk a Tik-tak kertjében, amikor arra terelődött a szó, hogy sokkal értékesebb számára a mi viszonyunk, mint az újgenerációsokkal való kapcsolata. Ez jólesett. Ezután az egész hónapban sokat találkoztunk, ültünk a Hollósy Simon utcai játszótérnél vagy sétáltunk a Királyhágó tér felé. Ő nekem mondta el, hogy akkor csókolózott először, egy flott, informatikában járatos fiúval, nekem pedig akkor volt az első kölcsönös, bár elég zavarosan alakuló szerelmem, amiről néha meséltem neki a szövevényeket. A lány iránti enyhe fenntartásokkal fejezte ki az empátiáját. Még a Váradi Dávid volt a környék szülötte, vele is így ismerkedtünk meg egyik este.

Én az irodában tanultam a tételeket, a klubhelyiségben a dohányzóasztalnál, Radioheadet, Massive Attacket hallgattam és gyufával gyújtottam meg a cigarettát (akkor még puha dobozos Symphoniát szívtam). Egy ilyen este sms-eztük le, hogy abbahagyjuk a tanulást és találkozunk. Késő este elmúlt, máskor sohasem találkoztunk éjszaka, de most ki akartuk pihenni a tételeket, vagy talán aznap már nehéz lett volna belekezdeni is. Ebben az időszakban Judit is jobban belazult, rugalmasabb lett, vagy pontosabban jobban ki tudtam mozdítani a kereteiből, azaz beavatni a saját rendhagyó kereteimbe. Így mentünk föl aznap éjjel az Istenhegyi úti benzinkúthoz, akkori kedvenc helyemre, ahol a Kádár-kor időtlenségét megjelenítő, szabályos geometriájú hegyi házakkal szemben egy kis teraszon automata-kávét lehetett inni. Talán a Nagy Imre-perben elítélt nagypapájáról beszélgettünk, aki két évvel azelőtt halt meg, amikor Judit megkérdezte: „Te el tudod képzelni, hogy ne magyar földben nyugodjál?” Ő nemmel felelt rá, és úgy emlékszem, akkor még én is.

Az, hogy tizennyolc-húsz évesen erről beszélgettünk, nem meglepő, hanem magától értetődő. Nem is állhat máskor közelebb valaki a halál gondolatához, mint az érettségi időszakában. Nem csak Kertész Imre jött rá, hogy az iskola a koncentrációs táborra készítette föl, de a hagyományos ballagási dalban is rögtön az követi a „gaudeamus igitur”-t, hogy „nos habebit humus”, vagyis azért örüljünk, ameddig fiatalok vagyunk, mert utána magába nyel a föld. Az érettségi az első és talán a legmarkánsabb lezáró határvonal az életút során. A halál, a halottság pedig tulajdonképpen nemcsak a „föld”, de a „magyar” szinonimája is volt nekem, akkor még nem értettem, miért; amíg halni akartam, addig kötődtem ide.

Jó lett volna még kicsit közösen borzongani az éjben. Bruno Bettelheim írja, hogy aki nem tudja átélni a borzongást, a boldogságra sem válhat nyitottá. Akkor még úgy félhettünk, hogy nem éltük egészen át, miről van szó. Én utána – magamtól – már jobban megijedtem, és akkor láttam, hogy mi vár ránk.

 (A címet Szerb Jánostól vettem.)

Ember Mária 56-os naplójegyzete (részlet)

Október 30., kedd

A legcsendesebb éjszaka. Valóban vége lenne?

Körbetelefonálunk. „Már tegnap is csak jelentéktelen utcai harcok voltak” – mondja egyik barátunk. „Nono – tompítja örömem a másik –, a VIII. kerületben tegnap még szovjet csapatmozgások voltak, engem a Múzeum körúton szovjet patruj igazoltatott.” „Azt mindenesetre okos volt elrendelni, hogy a felkelők a magyar hadseregnek is megadhatják magukat” – véli egy harmadik.

Summa summarum: senki sem tud semmit. Nem tudjuk, mi van a városban.

Fél 7 tájban a rádió bemondja, hogy valamennyi híd felszabadult, rajtuk járni szabad.

Verőfényes reggel. Bizakodva lépek ki a házból. Ha igaz, ma elvonulnak… De mik azok a sötétlő dombok a Margit hídon? Hány is? Kettő, három, négy… Az elsőnek a csöve Pest, a másodiké Buda felé mered…

A Szent István körúton leszaggatott, földet seprő villamosvezetékek. Beléjük botolnék, ha valaki papírjeleket nem tűzdelt volna e veszedelmes drótokra. Miféle kéz tehette? Szívemet teszem rá, hogy olyasfajta, mint amely a kirakatokra írta ki: „Nem lop, aki magyar!”

Utamat a Parlament felé veszem. A magyar honvédelem minisztériumát még mindig szovjet tankok őrzik. De körülöttük nagy a sürgés-forgás, ágyútisztítás, rakosgatás: szemmel láthatóan csomagolnak. Vajon mit és mennyit érthet az a kalmükképű kis tizedes vagy az a – szinte a sematikus versekből előlépő – szőke tincses orosz „lityinant” ebből a történelmileg páratlan, világraszólón jelentős magyar forradalomból? Egy bizonyos: ha marad a magyar–szovjet barátságból valami, az egyedül azoknak a ruszki tankistáknak köszönhető, akik a Parlament előtt, azon az új véres csütörtökön összeölelkeztek a tüntetőkkel, és a tüzet nem ellenük, hanem az ávósokra irányították.

A Parlament előtt, a járdaszigeten, kisebb csoport hullámzott. Ahogy közelebb érek, látom: egy fekete foltot néznek. Teljes életnagyságban beivott vér sötétlő foltja az; lehetséges volna?… Lassan itta be az aszfalt a sűrű nedűt?… Ennyi maradt valaki után, akit rég elvittek innen, még élve vagy már halva: a nyoma?… Egy férfi őszi faleveleket szedett fel a véráztatta helyről, és levéltárcájába rejtette őket.

A hátunk mögött elegáns Pobjeda siklott el, miniszteri „C” rendszámmal. Meglepődve lestem be immár függönytelen ablakán – vajon kinek van mersze ezekben a villamoskocsikat felfordító, luxusautókat lángra lobbantó időkben ilyenen… „menni a piacra”? Valóban nő volt: Szalai Béláné, ismertem látásból. Hülyék ezek?! Nem felejtenek és nem tanulnak?

Hamarosan találkoztam másfajta kocsival is – a 7. sz. Sütőipari Vállalat csukott kis teherautójával, SF 535 volt a rendszáma, és a Vörösmarty téren mozgó kenyérboltként működött. Két gyulladt szemhéjú, borostás férfi emelt ki belőle – káprázatos gyorsasággal – meleg, párolgó kétkilós vekniket, és nyújtotta át a jó előre marokba készített hatforintosok ellenében.

Az Apponyi téren, a Pázmány-szobor tövében friss sírhant körül tolongtak vagy tízen; a durva fakereszten ennyi állt mindössze: „Bosszút állunk érted.” Se név, se életkor, semmi. Viszont gyertya és virág.

A jogi kar kapujában fegyveres nemzetőrök. Karjukon nemzetiszín karszalag. Engem a tegnap felmarkolt újságstósz igazol, viszem – magyarázom – a Lapkiadóból az Értelmiség Forradalmi Bizottságának. Hanyagul ugyan, de még tisztelegnek is nekem.

Kardos Laci. „Jól aludtál, húgom? – kérdezi. – Aludtál egyáltalán?” Érteni vélem, miért rajongtak úgy a Nékoszban ezért a jelentéktelen külsejű, pápaszemes fiúért. Alig ismerjük egymást, és képes a szép álmaim felől érdeklődni, miközben odakint szólnak a fegyverek!

Mert megint szólnak. Időnként – megint a Kálvin tér felől? – hallunk egy sorozatot.

Az újságot megköszöni, elrohan.

Tőkés Ottó hallgatagon néz rám, ahogy az újságot leteszem az asztalára. Ádám György fel sem néz, ír valamit. Egy ablaknak dőlve, füstfelhőben, Szalai Sándor viszont azért nem ér rá odapillantani a kezébe nyomott újságra, mert beszél, beszél, beszél… Interjút ad.

(Mai megjegyzés: „Közel hat évet töltöttem börtönben” – e szavakkal kezdődött ez az interjú, elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban november 3-án. Ádám György is, Tőkés Ottó is a börtönből jött már; november 4-e után Ádám Györgyöt, Kardos Lászlót is életfogytiglanra fogják ítélni.)

Közben szól a rádió: „Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kéri az összes egyetemi, főiskolai diák- és MEFESZ-bizottságot, hogy karonként két-két megbízottjukat küldjék el Budapestre… a bölcsészkarra… hogy részt vegyenek az országos diákparlament előkészítő bizottságának munkájában. A fővárost jelenleg legkönnyebben a vidékről élelmiszert szállító kocsikon közelíthetik meg. Kérjék a katonai parancsnokságok támogatását!”

Pozsárék… Nem korai ez még? Mintha kétségeimre felelne, mondja valakinek (nem mondja: ordítja). Szalai professzor:

– Ez már a konszolidáció felé mutat!

Nemsokára 10 órás hírek. A budapesti pártbizottság leváltották „elsőtitkári” tisztségéből Kovács Istvánt. „Egy gonosztevővel kevesebb” – harsogja a professzor.

Itt, látszólag, nincs más dolgom, indulok a szerkesztőségbe.

FORRÁS: http://beszelo.c3.hu/cikkek/mindent-kesve

„Ferenc pápa szava egyértelmű: testvérként kell bánnunk azokkal, akik bármi okból hozzánk jönnek”- Beszélgetés Dr. Beer Miklós püspökkel

Ayhan Gökhan – Izsó Zita

Dr. Beer Miklós, a Váci egyházmegye püspöke mindig is felemelte a szavát a kiszolgáltatottak mellett, s kezdeményezésének köszönhetően Vácott tavaly év vége óta ingyenkonyha is működik. Az egyház szerepéről, a kereszténység helyzetéről és az újkori népvándorlásról is kérdeztük őt.

A magyar katolikus egyház mennyire tartja fontosnak a felekezetek, vagy vallások közötti párbeszédet, illetve a gyakorlatban ez mennyire kivitelezhető? Mik lehetnek azok a közös pontok, amik összeköthetnek minden embert, aki hisz Istenben (a konkrét vallási dogmák különbözőségétől függetlenül?) Vannak olyan kapcsolódási pontok (közös értékek, célok), amik mentén érdemes lehet közösen gondolkodni, cselekedni? 

A felekezetek és a vallások közötti párbeszéd tulajdonképpen a II.Vatikáni Zsinat óta élő gyakorlat. A pápák (VI. Pál, II. János-Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa) következetesen példát adtak erre az őszinte párbeszédre. Az elmúlt évtizedek sokat javítottak az ökumenikus (keresztény felekezetek közötti) kapcsolatokban éppúgy, mint a más vallási vezetőkkel való találkozások terén.

Idehaza is évről-évre gyümölcsözőbb a kapcsolat. Kezdetben talán a pártállami diktatúra idején a közös sors, üldöztetés hozott közelebb bennünket egymáshoz, mostanában pedig a társadalmi-erkölcsi kihívások. Éppen a menekültek ügye, vagy a cigányság problémája, a korrupció, a családok–fiatalok helyzete, a háborús konfliktusok mind-mind közös cselevésre hívnak minden vallásos embert. Nagyon szép példái vannak a közös fellépésnek, cselekvésnek. Évek óta kerekasztal-beszélgetésben veszek részt a Duna Tv „püspökkenyér” műsorában, ahol aktuális kérdésekről beszélgetünk a közös értékrend alapján. Biztató tény, hogy keresztény és muzulmán vezetők is gyakran részt vesznek ima-találkozókon, konferenciákon.

Ferenc pápa az utóbbi években egyre gyakrabban és konkrétabban reagál az aktuális társadalmi, környezeti problémákra, úgy tűnik, az Egyház szerepe kezd formálódni, és egyre inkább feladatának érzi, hogy az embereket a hétköznapokban is érintő, aktuális problémákkal is foglalkozzon, azok kapcsán is útmutatást adjon. Hogyan lehet ezt a célt a mindennapokban, a helyi közösségekben megvalósítani?

Valójában az a meglepő, hogy a közvéleményben ez ennyire nem magától-értetődő, hogy az Egyház -- vagyis a hívő keresztény emberek közössége -- osztozik a mindenkori társadalom gondjaiban. Talán magyarázatul szolgál az a tény, hogy – legalábbis nálunk Kelet-Európában - a vallást magánügyként állították be a diktatúra idején. Ugyanakkor a történelmi hagyományban mindig jelen volt a társadalmi problémák vallásos megközelítése, az azokban való szerepvállalás: oktatás, egészségügy, mezőgazdaság, szegénység és így tovább. Erre adott példát Jézus Krisztus és hitünket ez a magatartás hitelesíti.

Kétségtelen, hogy Ferenc pápa minden eddiginél határozottabban emeli fel a szavát a szegénység, társadalmi igazságtalanságok és az egész emberiséget érintő problémák iránt. Papjaink megnyilatkozásaiban is tükröződnie kellene ezeknek a felhívásoknak. Én is ezért szoktam mondani, hogy valójában a keresztény magatartás akkor nyilvánul meg, amikor kijövünk a templomból.

A menekültkérdés kapcsán a pápa az elmúlt hetekben a következő nyilatkozatot tette: “Felhívlak benneteket, hogy kérjetek bocsánatot azokért a személyekért és intézményekért, amelyek becsukják az ajtót ezek előtt az emberek előtt, akik családot keresnek, akik védelmet keresnek." Ennek ellenére Európában az országok igyekeznek megállítani határaik előtt a menekülthullámot, elsősorban gazdasági okokra hivatkozva. Mennyire elfogadható ez az indok?  Hogyan kell egy keresztény embernek viselkednie és gondolkodnia ebben a helyzetben? 

Kétségtelen, hogy az egyre erősödő bevándorlás jelensége készületlenül érte Európát. Valóban helyesebb népvándorlásnak nevezni. Ha az okokat keressük, számomra az egyik kétségbevonhatatlan tény, hogy az emberiség létszáma az utóbbi fél évszázad alatt háromszorosára nőtt, miközben Európa népessége változatlan maradt, vagy inkább fogyott. Az is tény, hogy a világ minden részére eljutnak a hírek, például az európai jólétről, gazdagságról, kényelemről. Persze, hogy csábító lehet az elmaradottabb országok lakosai számára mindaz, amit a TV-ben, interneten látnak. Azt már csak sejtjük, hogy a népvándorlás közvetlen elindítója a háborús agresszió, a fundamentalisták fanatizálása, az erősödő terrorizmus. Ferenc pápa szava egyértelmű: testvérként kell bánnunk azokkal, akik bármi okból hozzánk jönnek. Ugyanakkor nincs egyértelmű receptünk, hogy ezt hogyan kell itt és most megélnünk. Másként élik meg Szeged környékén, ahol napi kellemetlenséget jelent és másként ott, ahol csak a hírekből szerzünk tudomást. Keresztény emberként mindenképpen el kell gondolkodnunk azon, hogy miről kell önként lemondanunk, hogy rajtuk segítsünk, vagy segítsünk azoknak, akik a menekülttáborokban, a rendőrségnél, az érintett településeken erejüket felülmúlva állnak helyt. Valamennyi európai országnak együtt kellene gondolkodnia. Kikerülhetetlen, hogy a jóléti társadalomnak vissza kell vennie a mérhetetlen önzéséből, kényelméből, elbizakodottságából. Keresztényként ebben élen kellene járnunk.

Az Iszlám Állam előretörése komolyan veszélyeztetni szeretné az európai kultúrát, az európai értékrendet. De tulajdonképpen milyen európai kultúráról és értékrendről beszélhetünk, amikor a keresztény alapokon nyugvó európai értékrend kifordult önmagából, s az európai lakosok körében a kereszténység megítélése is sok esetben negatívan változott, mindenesetre a fontossága háttérbe szorult. Milyen jelenleg akkor ez az európai értékrend?

Böjte Csaba ferences szerzetes fogalmazott így a napokban: „Nem a muszlimok terjeszkedése jelenti Európára az igazi veszélyt, hanem a hitét elvesztett „keresztény” Európa” életvitele.” Gyakorlatilag hiteltelenné vált az európai keresztény kultúra. Az anyagiasság, a fogyasztói életszemlélet, a korrupció, a liberális szexuális gondolatok mind-mind jelei a társadalmunk felbomlásának. Éppen ennek a szélsőséges ellenhatása az Iszlám Állam ideológiája. Valaki bölcsen mondta, hogy nem a Bibliával vagy a Koránnal van baj, hanem azokkal, akik fundamentalista eszmékkel hamisítják meg azok tanítását. Tehát a jelenlegi meghatározó európai értékrend már régen nem keresztény. A keresztényeknek – és itt minden Krisztust követő vallási közösségre gondolok – Európában éppúgy, mint bárhol a világon, hitében meg kell újulnia.

Többen nyilatkozták is, hogy a kereszténység ideje Európában lejárt, miközben távoli országokban keresztények ezrei halnak meg a hitükért, az Iszlám Állam elfoglalta területeken a keresztények házait vörösre festik, vagy elüldözik, elveszik a vagyonukat, megostorozzák, megkövezik őket. Európában nem kérnek a szabad kereszténységből, míg máshol meghalnak érte. Áthelyeződött a kereszténység súlypontja?

Éppen ennek a lelki megújulásnak a jele a keresztények drasztikus üldözése a Közel-Keleten és Ázsia országaiban. Az egyiptomi koptok, az iraki vértanúk, a kenyai egyetemisták megszégyenítik a mi európai „szalon” - kereszténységünket. Ahol a szolidaritásnak, áldozatvállalásnak olyan gyenge „kultúrája” van, mint nálunk, ott ne csodálkozzunk azon, hogy nem is „számítunk” a közéletben. Egy indiai barátomtól tudom, hogy náluk Keralában vasárnap csak az nem megy templomba, aki súlyos beteg. Aki megkeresztelkedett, az a hitéért bármekkora áldozatra is kész. Nehéz ezt tudomásul venni, de a helyzet valóban az, hogy áthelyeződött a kereszténység súlypontja Európából más földrészekre.

Önök tavaly decemberben létrehoztak Vácon egy ingyenkonyhát. Csak hajléktalanok járnak oda, vagy a társadalom egyéb területéről érkező, nehéz körülmények között élő emberek, családok? Milyen kezdeményezésekkel lehetne még jobban segíteni Ön szerint ezeken az embereken?

Az ingyen-konyhát a baptistákkal együtt működtetjük. Valóban vegyes a kép. A kifejezett hajléktalanok között egyre több szegény család is megjelenik. Látva naponta a várakozók sorát, újra igazolva látom annak a felhívásnak a sürgető voltát, amit évekkel ezelőtt meghirdettem: „karolj fel egy családot!” Ezen elsősorban azt értem, hogy fel kellene kutatnunk mindnyájunknak a magunk „pártfogoltját”. A jelenség mögé kellene néznünk. Miért hajléktalan, miért olyan szánalmas a kinézete? Emberi szóra, törődésre lenne szükségük. Otthont, munkahelyet kellene keresnünk nekik, hogy legyen önbecsülésük. Ezt értem a „karolj fel egy családot /legalább egy embert/!” felhívás alatt.

Ön szerint az állam minden tőle telhetőt megtesz a szegénység felszámolása érdekében, a biztonságosabb, kiszámíthatóbb környezet megteremtéséért, vagy egy közép-kelet európai állam a gazdasági viszonyai közepette többre egyszerűen nem képes, nincs lehetősége rá?

Az állam sosem tudta és tudja megoldani a szegénység összes problémáját.

A mindenkor állam mindig ki lesz szolgáltatva (a demokrácia jelszava miatt) a szavazók önző érdekeinek. „Emeld fel a nyugdíjamat, fizetésemet, adj több adókedvezményt és akkor rád szavazok.” Tipikus példája ennek a görög gazdasági válság. Miközben a szociális problémák megoldására tartalékolni kellene a költségvetésben. Ezt érdekes módon mindig az ellenzék szokta emlegetni.

Véleményem szerint a közgondolkodáson, a szemléleten kellene változtatni. Ez lenne az Egyház szerepe. Görögországban ezt próbálták meg néhány éve az ortodox püspökök, de nem hallgattak rájuk. A hitből fakadó aszkézis, az önként vállalt lemondás, az önzetlen sorsközösség-vállalás, a személyes törődés a valóságos megoldás. A kereszténység kezdeti lendületében éppen ezt tapasztaljuk a jeruzsálemi ősegyház életében. Miközben tisztelem az állam erőfeszítéseit, a személyes felelősségünket szem előtt kell tartanunk.

Püspök úr hogy látja, az emberek viszonya a szegényekhez, a mások szegénységéhez megváltozott-e az utóbbi időkben? A saját nehézségeik miatt nem vesztették-e el a toleranciához, az együttérzéshez való érzéküket? Kinek a felelőssége ennek az állapotnak a kialakulása és a helyreállítása?

Tapasztalok szép példákat, egyéni bátor kezdeményezéseket, de nem eleget. Kedvenc példám a „tornasor”. Valahol vagyunk a képzeletbeli tornasorban. Sajnos legtöbbször felfelé kacsintgatunk. „Németországban az orvosok négyszer ennyit keresnek, a fiatal diplomások kénytelenek külföldre menni, hogy megéljenek, Angliában megengedhetik az emberek magunknak a nagy külföldi nyaralásokat…” Ez a telhetetlen, irigykedő magatartás óhatatlanul jelen van a templomi közösségeinkben is. Ezért fontos Ferenc pápa szüntelen felhívása, hogy nézzünk „lefelé” is a tornasorban. Amíg mi is fenntartunk nyaralókat, amíg mi is csak megengedünk egy kis luxust, addig nem fogjuk észrevenni a szegényeket. Kétségtelen, hogy az önzés következménye az is, hogy nem tudnak munkához jutni a legszegényebbek, a leszakadó rétegek. A nagy földbirtokokon nincs szükség emberre, hiszen ott vannak a gépek. De miért kell elvenni a termőföldet a családi gazdálkodóktól?

Térjünk vissza Vácra. Az elkövetkező időszakban milyen tervekkel, ötletekkel készülnek?

Valóban ez az egyik legfontosabb törekvésem egyházmegyénkben, hogy minél több közösséget mozdíthassak meg a helyi lehetőségek felkutatásában. A kulcskérdés a munkahely. Ezen múlik szerintem az ország egészséges életkedve. Újra el kell kezdeni a falusi kertek művelését, konyhakertekkel, állattartással, szociális szövetkezetekkel. Álmom, hogy egyre több fiatal család jöjjön vissza az egészséges vidéki környezetbe. Nem titkolom, hogy a cigányok felemelésében is ezt tartom az elsődleges feladatnak, hogy mi találjunk ki nekik olyan munkalehetőséget, amelyen el tudnak indulni. Az oktatás és a lakáskörülmények javítása csak ezzel párhuzamosan képzelhető el. Hát ezen fáradozunk a Püspöki Vidékfejlesztési Irodánkkal és a bátor papjainkkal, „megtért” keresztény testvéreinkkel. Lassan, de megindultak a kis mintagazdaságok, helyi piacaink, tanodáink vannak. Szeretném újraéleszteni keresztény értelemben az ifjúsági „építőtáborokat”, ennek fényében pártfogolom a falusi turizmust, adom tovább a követhető és működő jó példákat. Álmom, hogy Ferenc pápa szellemében erről is szóljanak a templomi prédikációink. Példaképem Mindszenty József, aki így kezdte az ország újjáépítését 1920-ban Zalaegerszegen az akkori körülmények között, de ebben a Krisztustól tanult szellemben.