Pályi Márk: Emlékezés egy különös nyár-éjszakára

„Éji ég, magyar föld”
(Kispál és a Borz)

Judittal a 2002-es választási kampány kezdetén ismerkedtünk meg, amikor először léptem be azzal a céllal a kerületi szdsz-irodába, hogy részt vegyek a közös munkában. Az előző évem nagy kalandjai és kudarcai után letört voltam, és jó volt társaságra találni a többiekben. Közülük is különösen gyorsan szerves kötelék alakult ki Judittal, miután a bemutatkozásunk első pillanataiban rájöttünk, hogy a szüleink régóta jó, sőt kicsit talán meghitt kapcsolatot ápolnak egymással. De legközelebb, amikor a Moszkva téri zebra előtt észrevettem őt, csodálkoztam, hogy hiába üdvözlöm a tekintetemmel, nem reagál rá. Nem akar észrevenni? Mintha mégse jelentene neki semmit a megismerkedésünk. Később kiderült, hogy csak tényleg nem vett észre. Akkor még hosszú haja volt és szemüvege, a kettő sokszor egymásba kuszálódott, közelre nem látott jól. Jó volt, hogy mindig, csak úgy, kedves és nyitott velem.

De igazából egyetlen időszak volt az ismeretségünkben, amikor az érintkezésünk túllépett a párton és a haverságon, és valamennyire intim barátok lettünk. Közel laktunk, az érettségi időszakában közösen tanultunk, illetve egy sarokra egymástól, de végig megbeszéltük, hogy hol tartunk, hogyan osztjuk be az időnket. Az írásbelik utáni délután ültünk a Tik-tak kertjében, amikor arra terelődött a szó, hogy sokkal értékesebb számára a mi viszonyunk, mint az újgenerációsokkal való kapcsolata. Ez jólesett. Ezután az egész hónapban sokat találkoztunk, ültünk a Hollósy Simon utcai játszótérnél vagy sétáltunk a Királyhágó tér felé. Ő nekem mondta el, hogy akkor csókolózott először, egy flott, informatikában járatos fiúval, nekem pedig akkor volt az első kölcsönös, bár elég zavarosan alakuló szerelmem, amiről néha meséltem neki a szövevényeket. A lány iránti enyhe fenntartásokkal fejezte ki az empátiáját. Még a Váradi Dávid volt a környék szülötte, vele is így ismerkedtünk meg egyik este.

Én az irodában tanultam a tételeket, a klubhelyiségben a dohányzóasztalnál, Radioheadet, Massive Attacket hallgattam és gyufával gyújtottam meg a cigarettát (akkor még puha dobozos Symphoniát szívtam). Egy ilyen este sms-eztük le, hogy abbahagyjuk a tanulást és találkozunk. Késő este elmúlt, máskor sohasem találkoztunk éjszaka, de most ki akartuk pihenni a tételeket, vagy talán aznap már nehéz lett volna belekezdeni is. Ebben az időszakban Judit is jobban belazult, rugalmasabb lett, vagy pontosabban jobban ki tudtam mozdítani a kereteiből, azaz beavatni a saját rendhagyó kereteimbe. Így mentünk föl aznap éjjel az Istenhegyi úti benzinkúthoz, akkori kedvenc helyemre, ahol a Kádár-kor időtlenségét megjelenítő, szabályos geometriájú hegyi házakkal szemben egy kis teraszon automata-kávét lehetett inni. Talán a Nagy Imre-perben elítélt nagypapájáról beszélgettünk, aki két évvel azelőtt halt meg, amikor Judit megkérdezte: „Te el tudod képzelni, hogy ne magyar földben nyugodjál?” Ő nemmel felelt rá, és úgy emlékszem, akkor még én is.

Az, hogy tizennyolc-húsz évesen erről beszélgettünk, nem meglepő, hanem magától értetődő. Nem is állhat máskor közelebb valaki a halál gondolatához, mint az érettségi időszakában. Nem csak Kertész Imre jött rá, hogy az iskola a koncentrációs táborra készítette föl, de a hagyományos ballagási dalban is rögtön az követi a „gaudeamus igitur”-t, hogy „nos habebit humus”, vagyis azért örüljünk, ameddig fiatalok vagyunk, mert utána magába nyel a föld. Az érettségi az első és talán a legmarkánsabb lezáró határvonal az életút során. A halál, a halottság pedig tulajdonképpen nemcsak a „föld”, de a „magyar” szinonimája is volt nekem, akkor még nem értettem, miért; amíg halni akartam, addig kötődtem ide.

Jó lett volna még kicsit közösen borzongani az éjben. Bruno Bettelheim írja, hogy aki nem tudja átélni a borzongást, a boldogságra sem válhat nyitottá. Akkor még úgy félhettünk, hogy nem éltük egészen át, miről van szó. Én utána – magamtól – már jobban megijedtem, és akkor láttam, hogy mi vár ránk.

 (A címet Szerb Jánostól vettem.)