John Coltrane emlékére

„Az embernek nem marad más: nap mint nap beleszeret a jazzbe.”

Szabados György

Ötven éve, 1967 július 17-én, tragikusan fiatalon, mindössze negyvenévesen távozott az élők sorából a legendás tenorszaxofonos és a jazzt radikálisan átrendező John Coltrane, ezzel a fájó gesztussal pedig az utánozhatatlan Jazzóriások Halhatatlan Társulatának tagjainak sorába lépett.  Néhány itthoni szakmabeli kiválóságtól vett idézettel és vele készült személyesebb hangvételű interjúmondatokkal adózunk a Mágus emléke előtt. John Coltrane, minden túlzást nélkülözően kijelenthetjük, örök, mint Arkhimédész törvénye, Platon dialógusai vagy Dionisziosz Szolomosz himnusza.

„John Coltrane egész életében békeszerető volt. Különösen nagy hatást tett rá a vietnámi háború. Egy 1965-ös beszélgetésben azt kérdezte egy ismerősétől:”Miért nem tanulják meg az emberek szeretni egymást?”

Simon Géza Gábor: John Coltrane öröksége – életrajzi mozaikok

ELTE ÁJTK KISZ Klub „Jazzfórum”, Budapest, 1981

37. oldal

„S bár Coltrane és Davis stílusa nem egyezik, mindketten azonos úton haladnak: a jazz hagyományos kötöttségeinek fellazítására törekednek."

Gonda János: Mi a jazz?

Zeneműkiadó, Budapest

1982

87. oldal

„Coltrane azt tartotta küldetésének, hogy a saját elképzelései szerint folytassa mindazt, amit Davisszel együtt kidolgoztak. Ám az ő világa érzelmi szempontból sokkal bonyolultabb volt, így a zenéje Davis „egyszerű” muzsikájának egyfajta antitézisét is jelentette. Coltrane kidolgozott egy elsöprő erejű, áradó hangzást, ami szinte vulkánkitörésszerű szólókban valósult meg. Ekkorra Coltrane egyesítette magában mindazt, amit Monktól és Davistől tanult.”

Kerekes György – Pallai Péter

A jazz évszázada

Fidelio

2015

299. oldal

„Jó tudni, hogy az atonális, vagy szabad improvizatív zenéhez többnyire a legkiválóbb muzsiusok jutnak el, akik több, nyilvánosan is követhető periódus (személyes zenei evolúció) után válnak alkalmassá arra, hogy átlépjék a határokat, a valóban teljesen szabad művészi kiteljesedés irányába. Sok példát említhetnénk, de talán elég, ha John Coltrane korai, kellemes swing-blues dallamai és a legutolsó, free-jazz korszaka közötti nagy ívre gondolunk. Nem hárunk messze az igazságtól, ha a valóban univerzális nyelven megszólaló, szabad improvizatív zenék hátterében általában egy igazi géniuszt sejtünk – ha nem is minden esetben, de legtehetségesebb, mennyet-poklot megjárt hiteles követői személyében mindenképpen.”

Matisz László: A hangok vonzása és taszítása

Gramofon Könyvek

2016

70. oldal

1965

Legutóbbi lemezed Isten dicsőségéről szól. Miért?

John Coltrane: Néhány éve újra elkezdtem hinni. Korábban többször is megtaláltam Istent, de mindig sikerült elvesztenem. Vallásos családban nevelkedtem. Ők elvetették bennem a magot, és bizonyos pillanatokban vissza-visszatértem a hitemhez.

1966

Ennosuke Saito: Rendben. Mi a legelső és legfőbb dolog, amit szeretnél, hogy megértsenek belőled az emberek – van valamilyen fajta politikai idea, művészi elképzelés, vagy valami más? Mi a legfontosabb dolog, amit meg szeretnél mutatni az embereknek?

John Coltrane: Elsősorban a szeretetet, másodsorban pedig a küzdelmet említeném. Bár a kettő valamilyen módon összetartozik.

Alice Coltrane (Johnnak): Édesem, kérlek, magyarázd már meg a szeretetet.

John Coltrane (Alicenak): Egyszerűen csak a szeretetet. Mindig. De hát mit értesz ezalatt? – Miért mosolyogsz így?

Alice Coltrane: Ezzel azt akarod mondani, hogy a szeretet egyéni, netán szexuális jellegű?

John Coltrane (Alicenak): A szeretet tartja egyben az univerzumot. (Nevet).

Ennosuke Saito: Azt akarod elmagyarázni, hogy a zene alatt a szeretet értendő. Ez a szó: szeretet, számodra azt jelenti, ami Jézus életében, Jézus Krisztus által valósult meg? Vagy az a szeretet, amely magában foglalja a nő és a férfi közti szeretetet, valamint a szülő szeretetét a gyereke iránt?

John Coltrane: Igazán nem tudom és soha nem is tudtam mindezt egymástól megkülönböztetni. Úgy gondolom, hogy mindebben benne lehet Krisztus, Buddha, Krishna, avagy mindegyikük együtt. És mindegyikük, úgy hiszem, ugyanaz az egység, az az Egy, ami az összeset leírja. Kivétel nélkül ugyanarról az útról jönnek, a szeretet van ott a te munkádban is, és számomra az Egy összes kinyilatkozásában.

1966

Tsujimoto: Néhány ember azt állítja, hogy nem tudja megérteni a zenédet, míg mások odáig merészkednek, hogy kijelentik: „Ez nem is jazz.”Nagyon frappáns válaszokat adtál eddig, de ismét megkérdezném tőled, hogy milyen válaszok adhatóak azokra a kérdésekre, miszerint nem értem a zenéd, nem értem a játékodat? Reagálnál erre?

John Coltrane: Értem, tehát kíváncsi vagy, mit mondok ezekre.

Tsujimoto: Ha nem bánod…

John Coltrane: Oké, de nem gondolom, hogy létezik ezekre koherens válasz. Azt hiszem, valaki, aki most nem érti a zenémet, később majd megérti, esetleg újra meghallgatja, vagy pedig soha nem is fogja megérteni. És, tudod, ez is egy út; egy csomó dolog van az életben, amit soha nem érthetünk meg igazán. (Nevet). És valahogyan mégis végigmegyünk rajta.

Forrás:

Coltrane on Coltrane – The John Coltrane interviews

Edited by Chris DeVito

Chicago Rewiew Press

2010

„…a modern jazz, ugye, nem a semmiből szállt alá”- Interjú Simon Géza Gáborral

Ayhan Gökhan

Az idén hetven éves Simon Géza Gábor zene – és hanglemeztörténész, zenei újságíró több évtizeden átívelő munkássága során értékes megállapításokat tett a magyar jazzről, nem beszélve hiánypótló bio-diszkográfiáiról. Legújabb könyvének címe magáért beszél: A zenetudomány mostohagyermeke. Jazztörténeti kutatásról, az új kötetről és terveiről is faggattuk a magyar jazz mellett régóta elkötelezett szakembert.

Már több mint fél évszázada foglalkozol magyar jazztörténeti kutatómunkával. Az első magyar jazztörténeti kutatócsoport tevékenysége pedig a múlt homályába vész. Erről alig lehet információhoz jutni.

Az első magyar jazztörténeti kutatócsoport Szabolcsi Bence és Maróthy János ösztönzésére már az 1970-es évek elején rövid ideig foglalkozhatott a korai magyar jazztörténettel. A munkát akkor hatalmi szóval leállították, mert hogy egyes modernisták szerint mi az improvizatív tánczenével  foglalkoztunk és nem jazztörténettel. Ez ráadásul a hozzá nem értés teteje volt, hiszen az improvizatív tánczene kifejezés az angol/amerikai szlengben a jazz dance, vagy hot dance. Sőt időnként a sweet jazz kategoriában emlegetett zenekarokat is ide sorolták. Ezekben a stílusokban, ilyen "fedőnévvel" játszottak a nálunk az 1970-es években is agyonajnározott amerikai jazzbandek: Benny Goodman, Fletcher Henderson, Count Basie, Jimmy Lunceford, Jimmy Dorsey, Tommy Dorsey, Lionel Hampton és mások. Ráadásul ezeket a zenekarokat már csak azért is sokat lehetett akár a magyar jazzmuzsikusok részére egykorvolt mintaként is emlegetni, mert a gramofonlemezeiket jobbára magyar kiadásban, préselésben is meg lehetett vásárolni.

Ilyen előzmények után az 1970-es években természetesen nem jelenhetett meg a magyar jazz történetét átfogó, igencsak vaskosra tervezett kötet sem. Az általunk Fekete Kéznek nevezett öntörvényű hajóágyú "természetesen" nem engedte megjelentetni a már a kereskedelmi forgalmazási értesítőkben is jelzett kétlemezes magyar jazztörténeti antológiát sem, amelyet Pál Sándor és Csányi Attila az én katonáskodásom hónapjaiban állítottak össze.

Ha jól tudom, akkor a munka a nehézségek ellenére sem állt le.

A három kutató, Csányi Attila, Pál Sándor és jómagam természetesen folytattuk a kutatómunkát. Szabadidőnkben, magánemberként tovább dolgoztunk, persze különböző intenzitással. Nem nyugodtunk és más nyilvánosságra hozatali lehetőségek után néztünk. Én például a vidéki jazzklubokban tartottam magyar jazztörténeti előadásokat. Találtunk réseket a sajtóban, sőt, később a könyvkiadásban is. Így a kutatások egy része itt-ott azért nyomtatásban is megjelenhetett és ezekért egyetlen szerzőnek és szerkesztőnek sem kellett még csak korholással sem szembenéznie.

A legcsúnyább támadást egyébként Csányi Attila élte meg egy, csak szakmai papírral rendelkező, de semmit nem tudó, lényegében semmihez sem értő, állami státuszban levő senki részéről. Ő Csányi korai, az egész későbbi hazai jazz hangfelvételi kutatásokat megalapozó diszkográfiai eredményeit olyan stílusban pocskondiázta, hogy az egyenesen vérforraló volt. Attila akkor nagyon elkedvetlenedett és abba is hagyta az ez irányú tevékenységét és más irányban ment el a jazzkutatásban. Én viszont alaposan felpaprikázódtam és a külföldi partnerekkel is együttműködve, összesen több mint félezer(!)  zenésszel és kutatóval együttdolgozva, azóta három összefoglaló nagy magyar jazzdiszkográfiát publikáltam. A 2005-ben megjelent változat már 1156 oldalas volt.

Az abszolút paradox helyzetet az is jól mutatja, hogy az első komolyabb összefoglalót Pál Sándor már 1982-ben publikálhatta a Népművelési Intézet(!)  pop-jazz-rock módszertani(!) kiadványsorozatában. Az én első, igen vékony kötetecském pedig az előbbi intézet átszervezésével létrejött Országos Közművelődési Központ támogatásával jelent meg 1990-ben.

Nekem sok rádióadásom volt a Nemes András nevével fémjelzett, évtizedekig futott rádiósorozatban, a Gramofonsztárokban is, ahol Martiny Lajos, Chappy és mások jazzfelvételeiből többrészes sorozatokat készítettünk. Az egykori első magyar rádiós jazzszerkesztő, Pál révén a rádiós jazzmagazinokba is bekerültek a hangfelvételek, amelyeket már kommentálni is lehetett. Csányi pedig egy nagyszabású magyar jazztörténeti sorozatot készített a Magyar Rádiónak. Érdekes módon ezeket a rádióadásokat még a szocializmus építésének kellős közepén sem érinthette a Fekete Kéz tiltása! Merthogy akkoriban, azaz az 1960-as évek elejétől a rendszerváltásig a Magyar Rádió volt a magyar jazzélet egyik legfontosabb fellegvára, amely nem engedett effajta külső beleszólást a napi programjaiba. Ha jól meggondoljuk, ennek jó oka, pontosabban: hagyománya volt, mert a Magyar Rádió már megalakulásától kezdve, azaz az 1920-as évek közepétől a jazz egyik mecénása volt s kiemelten kezelte a hazai jazzbandek élő fellépéseit.

Számos bio-diszkográfia is megjelent a jazz területén. Libisch Károly Szabó Gáborról készített egy kötetet, Te Zoller Attiláról és Bacsik Elekről, valamint a kortárs zeneszerző Hollós Mátéról csináltál bio-diszkográfiákat. Jut eszembe. Kerestem, de nem találtam Bartók Béla diszkográfiát. Létezik, hogy a huszadik század külföldön is legjelentősebbnek tartott magyar komponistájának nincsen naprakész diszkográfiája?

Sajnos klasszikus zene területén a helyzet ma sem jobb, mint évtizedekkel ezelőtt, holott pénz, paripa, fegyver, létszám(!) van. Erről nem kisebb személyiség, mint Dobszay László beszélt már 1984-ben!

Jellemző a magyar zenetudomány ezen ágának komoly hiányosságára, hogy az egyetlen használható klasszikus zenei diszkográfiát, a Gustav Mahler diszkográfiát egy közgazdász, Fülöp Péter készítette, amely már két kiadást is megért. Ráadásul a feldolgozott teljes anyag, amely Fülöp úr magángyűjteménye, összesen négyezerötszáz(!) hang- és képhordozó pedig bármikor tanulmányozható a Budapest Music Center (BMC) könyvtárának teljes nyitvatartási idejében.

Sajnos még csak hasonló jó sem mondható el a legismertebb magyar klasszikus zeneszerzők hangfelvételeinek feldolgozásával kapcsolatban. Nincs semmilyen használható diszkográfia Bartók Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő, Hubay Jenő műveiről, hogy csak néhányat említsek az eddig semmilyen formában el nem készült diszkográfiák hiányából. Sajna itt még mindig a kottaközpontúság a fő szempont és a hangfelvételek legtöbbjéről még ilyen egyszerű összegyűjtött formában sem lehet tudomást szerezni. Márpedig a diszkográfiákra az internes korban van igazán szükség, mint alapvető tájékozódási pontra, amiből meg lehet tudni, hogy az adott felvételt ki, mikor, hol rögzítette és az milyen hang és/vagy képrögzítő eszközökön jelent meg. Ebből a szempontból rendkívül fontos az újrakiadások, az esetleges válogatások, műrészletek kiadásának rendszeres figyelemmel kísérése is.

Részemről, mint tudománytalan dolog, teljesen elfogadhatatlan a részletes diszkográfia nélkül megjelenő bármilyen tudományosnak nevezett szaktanulmány, pláne kötet. Enyhén szólva "vicces" ha egy huszadik századi magyar zenész életrajza pontos, szakszerű diszkográfia nélkül jelenik meg. Ezek nyomdai munkálataira nem szabadna pénzt áldozni. Sajna az itt-ott feltűnő diszkográfiai morzsák pedig a teljes szakmaiatlanságot mutatják, holott az imént említett Fülöp Péter, mint hazai megvalósítású alapmű, példaképül szolgálhatna valamennyi zenetudományi diplomával rendelkező számára. Merthogy tanulni, a jó példákat átvenni sosem késő! Mert mint a magyar közmondás mondja: Jó pap holtig tanul!

Az elmúlt két évről úgy beszéltél mostanában, hogy újjászülettél.

Igen, mert a pokoli betegségek, a negyven napos kórház után majdnem teljesen váratlanul két nagy feladat jött a jazzéletembe. Ezek hozták meg az igazi gyógyulást!

Hosszú évek óta szerettem volna egy komolyabb magyar jazztörténeti kiállítást összehozni és néhány újabb jazzkötetet megjelentetni. Mindezeken már jó pár éve dolgoztam. 2015 végén és 2016 első felében a Nemzeti Kulturális Alap és a lebonyolító Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) jóvoltából mindez, számos kiegészítő eseménnyel, például egy nagyszabású jazzkoncert sorozattal együtt, létrejöhetett, sőt, még 12 előadóval megrendezhettük az első igazi Magyar jazzkutatási konferenciát is. A konferencia teljes anyaga pedig alig egy hónappal később meg is jelenhetett. Ez utóbbi a maga nemében mindenképpen magyar könyvkiadási rekord is.

A második ügy meglehetősen váratlanul következett be, bár részemről összességében ennek is körülbelül három évtizedes előzményei voltak. A Magyar Művészeti Akadémián (MMA) létrejött az Elméleti Tagozat, amelytől felkérést kaptam egy rég dédelgetett tervem megvalósítására. Ez a nyolc esztendővel korábban három nyelven, önálló kötetekben is megjelent K.u.K. ragtime - Az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime korszaka című könyvem folytatására vonatkozott.

Az 1990 óta megjelent magyar jazztörténeti témájú köteteimben - főleg terjedelmi okok miatt - sajnos csak nagyon vázlatosan tudtam írni erről a korai magyar jazzkorszakról és 2015-ben már ugyancsak fickándozott bennem a téma. Semmiképpen sem szerettem volna egy nagyon vaskos, ám unalmas szakmunkát készíteni, mert az messze nem az én asztalom. Azt mindig meghagytam az állam által fizetett alkalmazottaknak. Valamennyi korábbi munkám is tudományos ismeretterjesztő mű volt, ezért nagyon felsóhajtottam, amikor az MMA Elméleti Tagozata kifejezetten tudományos ismeretterjesztő művet kért, kevés lábjegyzettel és meglehetősen sok színes illusztrációval.

Pár hónapot kaptam egy kötetre, amelynek szaklektora a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének vezetője, Binder Károly lett. A könyv végül A zenetudomány mostohagyermeke - A jazz és hatása Magyarországon 1920-1950 címmel jelent meg. Én kértem, hogy egy CD melléklettel nagyon ritka, korai magyar jazzfelvételekkel turbózhassam fel a kötetet. Erre is lehetőséget kaptam.

Az alcím alapján úgy gondolom, hogy ezúttal talán még a korábbiaknál is interdiszciplinárisabban gondolkodtál és írtál.

Igen. Én az első, 1964-es kutatási pillanatoktól kezdve sohasem csak a kimondottan jazz-zenei vonatkozásokat, a történeti folyamatokat kerestem. Gyakorlatilag már az első napon hangfelvételi, gramofonlemezkiadási adatokat is kerestem. Hamarosan elkezdtem kutakodni a korabeli jazztáncok világában, de megvettem és elolvastam minden olyan szépirodalmi művet is, amelyben jazzt sejtettem. Ilymódon hatalmas magánkönyvtáram keletkezett. Csak a kimondott szépirodalmi művek (regények, versek, novellák) duplasorosan megtöltik az egykori igencsak méretes családi könyvszekrényt.

Anno, úgy az 1960-as években úgy állították be, hogy a jazz és az irodalom kapcsolata, közösködése valamilyen újfajta úri huncutság, mintha ez valahol a nálunk is hamar piedesztálra emelt amerikai beat-költőkkel/írókkal, Kerouackkal és társaival kezdődött volna. "Illetékes elvtársak" úgy néztek az általam előszedett kötetekre, mintha a Holdról hoztam volna őket, pedig csak az antikváriumokba kellett rendszeresen ellátogatni és persze élénk kapcsolatot tartani mindazokkal a magángyűjtőkkel, akik nemcsak a zenére magára, de a jazz irodalmi vonatkozásaira is haraptak. Tőlük, a magángyűjtőktől lehetett a legtöbbet tanulni. 

Hogyan érzed, ebben a kötetben mivel sikerült a legjobban meglepned a szakmát és a nagyközönséget?

Az egész kötet csupa-csupa novum, de azt hiszem, hogy a Mi a jazz? - Vélemények. A magyar nyelvű jazz-szakirodalom kezdetei című igencsak vaskos fejezettel "vágtam fejbe" a legtöbb őshívőt éppúgy, mint a zenetörténeti és a szociológiai vonatkozásokat egyaránt tanulmányozókat.  Merthogy eddig itthon mindig az 1960-as évek modern jazz szemléletéből visszatekintve nézték le a korai magyar jazzt, az akkori jazzéletet és így teljesen fals képet kaptak. Mélyreható kutatásaimból, mindenekelőtt a korabeli napisajtóból(!), ezek között számos kis vidéki és országhatáron túli újságból, kiderült ugyanis, hogy az 1950 előtt alkotó magyar zenetudósoknak és más szakmák művelőinek, komoly ismeretei voltak a korabeli jazz mibenlétéről s ezeket módomban állt pontosan beidézni a kötetben - természetesen csak részben, mert teljes idézésük önmagában kitöltötte volna a kötet teljes terjedelmét.  

Az újkori önjelölt próféták messze nem ismerték, talán meg sem akarták ismerni és így nem is érzékelték azt az alapot, ami nélkül egyetlen tudományágban sem lenne szabad történeti kérdésekkel foglalkozni, merthogy a zene egységes egész és ezen belül a modern jazz, ugye, nem a semmiből szállt alá. Én a kötetben egy 1979 szeptemberi kutatási kérdőívre adott válaszból idéztem egy ELTE joghallgatótól: "Jazz az, amit az adott korszakban és helyszínen, megszólalása pillanatában jazznek tartanak."

Ha erre nem figyelünk, azaz a dolgokat nem interdiszciplinárisan szemléljük és dolgozzuk fel, akkor valódi tudományos eredmények helyett csak okoskodások lesznek. Arra pedig semmi szükség.

Nekem úgy tűnik, hogy ez, az immár 38. köteted nagyon kemény talapzaton áll s ezt jól mutatja az is, hogy a könyvnek szokatlanul sok bemutatója volt és lesz. Igen jelentős a kritikai visszhang is.

Az ősbemutatót a pesti Vigadóban tartottuk. Pár héttel később volt egy fantasztikus este Budán az MKVM-ben, ahol főleg az Elméleti Tagozat vezetője, Solymosi Tari Emőke jóvoltából briliáns estét kaptak a résztvevők. Azóta Vácott és Szentesen is bemutatkozott a kötet, mégpedig két olyan helyszínen, ahol az elmúlt fél évszázadban sohasem szerepeltem semmilyen formában. Ősszel pedig folytatódnak a bemutatók.

A Mostohagyerek immár számos rádió- és tv-adónál is jelentős lehetőséget kapott. Összességében sok órai adásidőről beszélhetünk máris, holott néhány betervezett adás még nem is perfektuálódott. Recenziók, interjúk jelentek meg a nyomtatott sajtóban és az internetes felületeken is.

Hogyan tovább?

A Mostohagyerek kötettel az volt az igazán nagy problémám, hogy az anyag összeválogatása után, a kötet fő tartópilléreinek tényleges összeállításakor, vagy 3-4 héttel a kezdetet követően már a megadott körülbelül négyszázezer leütésnyi mennyiség duplája állt rendelkezésre. Én ugyanis ötvennégy éve folyamatosan gyűjtöm az anyagokat, teljesen függetlenül attól, hogy éppen "hivatalosan" milyen projekten, vagy projekteken dolgozom. Amit a magyar jazztörténethez kapcsolódó anyagokból bárhol találok, azt rögtön archiválom. Így mindig van néhány kötetnyi anyagom, s amikor jön egy kiadási lehetőség, akkor a kiadó/támogató elképzeléseinek megfelelően rengeteg, korábban nem ismert anyagot és főleg összefüggéseket tudok prezentálni. Ahogyan nagy tanítómesterem és támogatóm, zenei pályám elindítója, Pernye András mondta: Nem ismételgetni kell a dolgokat, mindig újakat kell bemutatni és ezzel fenntartani a műfaj különböző vetületei iránt való érdeklődést. Ennek jegyében én sohasem toldozgatom-foldozgatom a korábbi írásaimat, hanem a rengeteg új anyaggal teljesen új utakat keresek, hogy teljesen más megvilágításban, összefüggésben mutathassam be a zenét és az azt körülvevő világot. Dobszayt idézve: "A magyar zenetörténet nem érthető meg a magyar történelem nélkül, de nemzeti történetünk ismerete sem teljes a magyar zeneélet ismerete nélkül."

Nekem most például csak az 1950 előtti magyar jazzmozgalomról több vaskos kötetnyi összegyűjtött anyagom van, amit rendezni kellene. Irodalom, film, képzőművészet, tánc, divat és persze a koncertek, rádióadások, kottakiadványok anyaga, vagy éppen a magyar nyelvű jazzhumor, amik mind mind publikálásra, kiadóra, támogatóra várnak.

Szőllőssy Balázs: Hány kerítés, hány identitás (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Szőllőssy Balázs írását olvashatják.

Hány kerítés, hány identitás

Nem túl kalandos életem számos véletlen fordulata úgy hozta, hogy számtalanszor kompoztam már át a Boszporuszon, sok különböző emberrel együtt, a tengerszoroson a földrajzi Európa és Ázsia között, ami mögött, mélyen a szárazföld belsejében három ország lakói is még Európa részének tartják magukat – a felette ívelő hidak két oldalán két nyelven, törökül és angolul is köszöntik a megfelelő kontinensen az átkelőt; és számtalanszor láttam útitársaim szemében az izgalmat, ami bennem is volt, amikor először keltem itt át Ázsiába, hiszen onnan, az egyik partról nézve alig néhány Dunányi a távolság, mégis ott a víz, ami persze voltaképpen nem választ el semmit: Isztambulban sem ezen az alapon töredezik a város társadalmi rétegekre, „európaibb” és „kevésbé európai”, mondjuk úgy, „ázsiai” részekre. Az ázsiai oldalon Kadıköy örmény templomai, Üsküdar konzervatív muszlim közege, Kuzguncuk és a többi régi görög halászfalu, amelyek azóta a gazdagok „európai” villáival vannak tele, ugyanolyan változatosságot mutatnak, mint az európai oldalon Beyoğlu, ahol valaha az európai, és Eminönü, ahol a török kereskedők laktak vagy árulták portékáikat – és akkor még csak néhány Boszporusz-parti negyedet ejtettünk szóba.

Nagyrészt ugyanezeknek a szerencsés véletleneknek köszönhetem, hogy – hol stoppal, hol vonattal, hol busszal – többször is megfordulhattam a bolgár-török határon, sőt, jó pár év különbséggel kénytelen voltam kétszer aludni is ott, mikor a bolgár oldalon nem vett fel senki este; „Európa segglyuka”, így neveztük el az egyik alkalommal a határfalvat, amit egyébként Andrejev kapitányról, a bolgár függetlenségi harcok egyik hőséről neveztek el, és ami, bár a fő közúti tranzitútvonal utolsó európai uniós határállomása, eszméletlen lepusztultságban leledzett: a szép, rendezett trákiai török települések után meglehetősen búskomor érzés volt mindig itt átlépni, hogy ne mondjam, „hazatérni”, „Európába”. Reménytelen tekintetű emberek, üres utcák, rettenetes állapotú aszfalt, sovány háziállatok, szemlátomást éhes gebék kóborolnak a kidőlt telekkerítések körül, minden bizonnyal a mai napig. Nem is csoda, hogy nem nagyon akartak arrafele felvenni stoppal. Azóta megépült az elkerülő, tehát a kedves olvasónak nem kell félnie, hogy netán a bolgár rögvalósággal találkozna, ha közúton szeretne eljutni Törökországba – és azóta megépült a kerítés is a határra, arra a határra is, hogy „megvédjük” „Európát” a befele áramlóktól.

Hasonlóan szerencsés véletleneknek köszönhetem, hogy néhány éve részt vehettem egy nemzetközi kerékpárút kidolgozásában, ami az Európát valaha kerítésekkel és határőrlesekkel kettéválasztó régi Vasfüggöny mentén halad, és aminek a koncepciója éppen az, hogy ünnepelje a határok eltörlését, és megmutassa Európa népeinek közös kulturális, történelmi és természeti kincseit; nyomvonala lehetőleg minél több helyen lépje át a ma már – Magyarországon az utolsó évekig legalábbis részben – ellenőrzés nélkül átjárható határokat. Ennek a nyomvonalnak ma a déli szakaszán megint drótakadályok és kerítések nehezítik az átkelést, nemcsak azoknak, akik messze földről menekülnek, hanem azoknak is, akik egyébként Magyarország turisztikai céljainak megfelelően kerékpárral, gyalogosan vagy lóháton járnák be a környéket.

Ugyanezen a nyomvonalon, még néhány száz kilométerrel beljebb „Európában” (vagy „Európa” felé, ez megint nézőpont kérdése), Hegyeshalmon túl mostanában karózgatják egy újabb építendő kerítés helyét. Idén augusztusban végigbringáztam a  Vasfüggöny-kerékpárút osztrák-magyarhatárszakaszát  – a legkisebb, határt átszelő földúton is állt legalább egy osztrák katona, a legtöbb helyen sátruk is volt, ahol éjszakára meghúzódhatnak, néhol kutyával is fel voltak szerelkezve. Nem állítottak meg, nem kutattak át, barátságosan intettek, hogy menjek tovább, pedig eléggé le voltam barnulva. Belegondoltam, hogy ha szír menekült lennék, megpróbálnám magam biciklis turistának álcázni, nem is lenne költséges megoldás, egy huszonöt éves túrabiciklivel gurultam a domboldalakon szétizzadva, egy lerohadt sportcipőben, volt nálam sátor, hálózsák, a húsz éves biciklistáskámban néhány napnyi ruha, gázfőző, instant kávé: minden, ami az útra kell. Okostelefon is. Szombathelyi barátom, akivel az egyik este találkoztam, és akivel együtt dolgoztunk a bicikliút magyarországi szakaszain, alig akarta elhinni nekem, hogy a határmenti apró vasi falvakban az emberek már nemigen köszönnek vissza az arra járó biciklisnek, sokan gyanakodva méregettek csak. „Európa megint valamivel kevésbé otthonos hellyé kezd válni” – mondta a fejét csóválva, és azt hiszem, ezzel nagyjából minden elmondhatót elmondott arról, ami mostanában történik.

Európa soha nem pusztán földrajzi értelemben próbálta magát kerítések (végvárak, paktumok, határőtornyok stb.) láncolatával meghatározni – de valahogy mindig túlnyúlt az éppen maga által húzott határokon. Mintha Európa kezéből mindig kicsúszna annak a definíciója, hogy meddig is tart, és mi fér bele: nemcsak Magyarországon (Csonka-Magyarországon),  Ukrajnában (a Kárpátalján), Szlovákiában (a Felvidéken), de Litvániában is található olyan pont, ami saját számítás szerint Európa földrajzi középpontja. Nemcsak az osztrák-magyar, a magyar-szerb és a török-bolgár, de a török-szír határon is van olyan kerítés, ami saját bevallás szerint „Európát” védi a „betolakodóktól” – láttam azt is a saját szememmel. Európainak lenni, Európában élni – akár átvitt, akár egészen konkrét értelemben – mindig is identitás, felhasznált és felhasználható örökség kérdése lesz – és ezt soha nem lehetett, és soha nem is lehet majd elvenni senkitől, legyen az Libanonban élő örmény vagy AfD-szavazó Berlinben. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy még nem kérdőjelezte meg senki ezt az én esetemben – de ha így adódna, akkor is kénytelen volnék az maradni.

Hány Európa, hány határ- Zelei Dávid írása

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Zelei Dávid írását olvashatják.

Angliai ösztöndíja idején a feleségem szeretett volna föladni Magyarországra egy levelet. Mikor sorra került a postán, megkérdezték tőle: „Inland or overseas?”, mire ő tanácstalanul hápogott, mert nem Nagy-Britanniába, és nem is az Egyesült Államokba szeretett volna postázni, hanem haza. Mikor kiderült, hogy Canterburyből nézve már a Csalagúton át száraz lábbal megközelíthető Calais is kimeríti az „overseas” fogalmát, nagyjából világossá vált számunkra, miben látja Európa egyik legnyugatibb országa a legerősebb határvonalat a kontinensen belül: a sós vízben.

A röviden szigetmentalitásként címezhető jelenség, melyet ez az aprócska történet megvilágít, csak egy az ének és másikok közt fennálló törésvonalak között a mai Európában. Ami közös e felosztásokban, hogy általában kétpólusúnak képzelik Európát: Kelet vagy Nyugat, gazdag vagy szegény, keresztény vagy muzulmán(barát), EU-tag vagy nem EU-tag, orosz- vagy Amerika-párti. Ez több dologra is rávilágít: egyrészt, hogy túlságosan is szeretjük a bináris oppozíciókat, másrészt, hogy e kétosztatú Európák nemigen fedik egymást, és nem választják el őket egyértelmű határvonalak (európaibb-e egy orosz újgazdag, mint egy vidéki francia citoyen? egy molenbeeki drogfutár, mint egy albán értelmiségi? egy német fajvédő, mint egy multicég balkáni régióért felelős, montenegrói középvezetője?) harmadrészt pedig, hogy ha mégis egymásra vetítenénk az így kapott térképeket, az épp aktuális politikai-gazdasági-társadalmi széljárás alapján pillanatonként változtathatnánk meg, hol van az igazi Európa: az, ahová Václav Havel kívánt országával visszatérni a vasfüggöny lehulltakor.

Egy dologban ugyanis még most is biztosak vagyunk: hogy az európaiság valami jó dolog, s ha Európa veszélyben van, valami értékes dolog van veszélyben. Mindez távolról sem olyan egyértelmű, mint amilyennek első látásra tűnik: ha Afrika, Ázsia, vagy épp Latin-Amerika végromlását éreznénk ily közelinek, aligha szorulna össze a gyomrunk – elég, ha csak összehasonlítjuk a mindennapos afrikai és ázsiai, vagy a jóval ritkásabb európai terrorcselekmények sajtóvisszhangját a világban. Ez ugyanakkor nemcsak azért van, mert mi magunk európaiak vagyunk, hanem azért is, mert Észak-Amerika mellett Európa imázsa a legvonzóbb a világ földrészei közül. Pedig, ha a nemzeteket hagyományosan összetartó kapcsokat, a közös anyanyelvet és vallást nézzük, ez a legkevésbé sem papírforma: a vén kontinens ugyanis mindkét szempontból jóval heterogénebb, mint mondjuk Latin-Amerika. Mégis, ha választhatna, alighanem a földlakók jóval magasabb százaléka élne az Uráltól nyugatra, mint a Río Grandétől délre – a második világháború után intézményi kereteket kapó európaiság ugyanis nem nyelv- vagy vallás-, hanem értékközösség, mely olyan, nemzetek fölötti értékeket vall magáénak, melyek származástól, nyelvtől és vallástól függetlenül elfogadhatóak a kontinens széles tömegei számára. Ami különösen bravúros, az az, hogy ezek alapvetően negatív történelmi tapasztalatból építkező pozitív értékek. A negatív történelmi tapasztalatok túlsúlya persze nem csoda: a heterogén kistérségek állandóan mozgásban lévő mozaikjaként elképzelhető Európa évezredek óta az egymással vívott háborúkkal vezeti le társadalmi feszültségeit. E harcok legszörnyűbbike, a második világháború azonban elrettentő borzalmaival az egység irányában hatott, mert hosszú évtizedekre közös akolba terelte Európa báránykáit: egészen a kétezres évek elejéig közös európai erkölcsi minimum volt, hogy többet ilyet ne. Az antifasiszta alapokra építkező EU-elődszervezeteknek így sikerült lassacskán meggyökereztetniük köreikben a demokrácia, az egyenlőség és a szolidaritás eszméjét:  Nyugaton, mint elvárást, Keleten, mint vágyat.

Most azonban úgy tűnik, hogy Václav Havellel együtt sokak vágyait fölülírták a realitások: a „visszatérés Európába” ugyanis valójában nem egy, hanem kétoldalú folyamat volt. Nemcsak a Nyugat hatolt be Keletre, hanem a Kelet is Nyugatra. A vasfüggöny leomlása, majd Kelet-Európa jó részének EU-csatlakozása nem csak fél év Erasmus-partit, szabad munkaerő-áramlást és csaknem végtelen lehívható támogatást hozott magával a Kelet számára, hanem többsebességes uniót, komplexebb problémagócokat, és kelet-európai mentalitást is a Nyugatnak. A mentalitások ugyanis lassú változók: tíz kormány és húsz szövetségi kapitány ideje sem elég ahhoz, hogy megingasson minket társadalmi beidegződéseinkben. Kelet-Európa, ahogy a World Value Survey mérései mutatják, mentalitás szempontjából cseppet sem változott ’89 óta: mi például ugyanolyan állampártiak, bezárkózók, bizalmatlanok és xenofóbok vagyunk, mint 25 éve; ahogy pedig Vásárhelyi Mária kimutatta, történelmünket csakis sérelmi alapon vagyunk hajlandóak értelmezni: a múlttal való szembenézés helyett a hibák áthárításában jeleskedünk, ahogy azt a német megszállási emlékmű is mutatja. Mi ezt tudjuk vinni az unióba.

Mivel helyzetünk tragikus, de nem egyedi, jelenleg úgy látszik, hogy Európa az integráció bővítésének határozott szándékával sem képes áthidalni a határokat – azok ugyanis nem a fémkerítéseknél, hanem a fejekben kezdődnek. Ha már a kereszténység nevében lehet gyűlöletkampányt indítani a szemantikailag is elidegenített, migránccsá lefokozott menekültekkel szemben, ha már a terrorelhárítás és a nemzetbiztonság felkészületlenségét is büntetlenül ráterhelhetjük azokra is, akik szélsőséges veszélyhelyzetben egyszerűen csak szeretnének életben maradni, ha egyszerre gyűlöljük a sarki giroszost és szeretjük a cheltenhami chipsgyárban dolgozó unokánkat (mindkettő gazdasági bevándorló ám!), akkor épp az európaiság legszilárdabb alapértéke, a szolidaritás ellen indítunk támadást, melyből az egész Európa-gondolat kiindult. Nem kéne megvárnunk, míg a kör végül bezárul.

Uri Asaf: Kettős lojalitás (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Uri Asaf írását olvashatják.

Kettős lojalitás

Számomra Európa a száműzetés és szétszóratás ősi helye. Annyira ősi, hogy a júdeai zsoldosok már itt szolgáltak Pannoniában Marcus Aurelius császár alatt, amiről a Nyugat Magyarországon lelt síremlékek tanúskodnak. 

Ekkor a magyar törzseknek még híre-hamva se létezett. Jude(a) jelentése magyarul: Zsidóország. Onnan kerültünk száműzetésbe és szétszóródtunk Európában. A kettős lojalitás ezer évig ismeretlen volt a zsidó nép fiaiban, mivel mindnyájan száműzöttnek éreztük magunkat. Nem akartunk "európai" lenni, csak békén áldozni a törvényeinknek, és remélni az imában naponta elmondott óhajt, a hazatérést. 

A felvilágosodás kora megcsillogtatta az európaiság illúzióját a "szabad" (vallástalan) zsidók szívében, és kialakult az ún. kettős lojalitás, melynek a lényege: úgy zsidónak maradni, hogy mellette magyar, francia, vagy  német patrióta lehetünk. A Dreyfus per tanúskodott arról, hogy ezt a kettősséget az európai emberek nem tűrték el. Itt már az sem segített, ha valaki közülünk kikeresztelkedett.  

A fő ellenérzés az európai keresztény civilizáció és a zsidóság között abból ered, hogy a mi vallásunk olyan előnyökről tanúskodik a "közös" Teremtő Isten előtt, amit mások nem ismernek (el) és ezért nincs részük benne. 

Mégis sokan lemondtak a hazatérés ősi vágyáról, és az ún. emancipácóval hazafiakká váltak, egyben "igazi" európaivá. Ami ezután következett, azt mindnyájan tudjuk, nagy Magyarország, Hitlerrel karöltve a halálba küldte egymillió zsidó polgárát, köztük olyanokat, kik Magyarország oldalán harcoltak az I. világháborúban. Igazi patrióták, és bár nagy részük Morvaországból vagy Galiciából jött, már legalább kétszáz éve beszélte a magyar nyelvet. Nem voltak idegenek, szívből szerették a magyarságukat. 

Közöttünk a megmaradtak újra kezdik, és ugyanabban reménykednek, amiben eddig hiába reménykedtek. 

Franz Kafka titkos vágya az volt, hogy Palesztínában éljen és ott a földet művelje. Ezt a jövőt egy olyan bonyolult lélek vágyta, aki a kívülálló európaiságát szívta magába. Kafka nem volt képes a beolvadásra, de ezen nem is bosszankodott, mert tudta, hogy lehetetlen. Idegen maradt a saját városában, Prágában, a saját világában. Testvérei, akik testvérükkel ellentétben megérték a véget, Ottla, Valli és Elli a Topf és Söhne gyártmányú német krematóriumokban égtek el, lengyel földön, ahova Magyarországról a MÁV szerelvényei szállítottak, nap mint nap ezreket, köztük az én nagyszüleimet. Lám, micsoda tökéletes európai összhang! 

Egyelőre így látom Európában az európaiságot. De az egyetlen fénysugár, a sokat áhított haza szíve már ott dobog, hatvannyolc éve, szabadon.  

Vörös István: Mi van, Európa? (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Vörös István írását olvashatják.

Mi van, Európa?

Az ember, éppen azért, mert meglehetősen összetett lény, nemcsak egy léptékben és nemcsak egyféleképp honos. Az általam belakott helyek szerint otthonos vagyok Budapesten és Móron, Berlinben és Prágában, New Yorkban, Párizsban és Békéscsabán. A családi helyszínek alapján Csókakőn, Bodajkon, Pusztavámon, Nagyvelegen, Nagymaroson, Tiszadobon, Szentesen. Mint magyar, otthonosan mozgok Szabadkán, Pozsonyban, Kolozsvárott. Mint sváb származék otthon érzem magam Klagenfurtban vagy Regensburgban, mikor vasárnap délelőtt népviseletben sietnek a misére még a fiatalok is. Soroljam, hogy hol mindenhol európaiként, zsidó-keresztényként, szabadelvű világpolgárként? És hogy az emberi nem részeként az egész földgolyón, talán még a Holdon is, ahol ki van tűzve egy amerikai zászló.

            Az egész európai irodalom épp annyira a sajátom, mint a magyar, épp annyira belülről érzem, vagy épp úgy állok előtte értetlenül. Többek között azért lehetséges még a versfordítás is bármilyen európai nyelvről, mert van az egyes nyelvek mögött valami közös nyelv, melynek segítségével a konkrét nyelvi alakzatokat értelmezzük, és az azonos. Nem a struktúráról beszélek, bár abban már rengeteg a hasonlóság, és kevesebb az eltérés, hiszen mindenütt alanyba szerelmesek, állítmányban gondolkodnak, jelzővel hazudnak és kötőszavakkal mondanak igazat, mégpedig itt Európában elég hasonlóképpen. Nem a struktúra, a világtapasztalat. Csehek, szlovákok és magyarok gondolkodása hasonló. Az osztrákok a sógorok, a horvátokkal kiegyeztünk, a lengyelek testvéreink, a románok a telekhatár kérdésén összevesző szomszéd, a bolgárok sose voltak szlávok, csak nyelvet cseréltek, a törökökkel 150 évig együtt éltünk, vigyázó szemünket mindig is a franciákra vetettük, Rómából kaptunk koronát, a németektől autógyárakat, és utat az irodalmi világhír felé, spanyolok már a Bánk bánban is felbukkannak, az oroszok eddig háromszor jöttek segíteni, mind a háromszor belerokkant az ország, általában azt hisszük, hogy Európa nyugatra  van, de a kompország aztán elhajózik a keleti partra, most először másokat is magával rángat, jönnek a lengyelek, a csehek, elment az eszük?

            Azonosságaimból az egyik a nemzeti (bár abból is van két minor-azonosság, a cseh és a német), a másik az európai. Petőfi vagy Arany igen meglepődne, ha megtudná, hogy ezt a kettőt valaki ellentétesnek láthatja. Mostanában Angliától Párizson át Ózdig vagy Debrecenig sokan hiszik el, hogy a nemzet és Európa ellentétek inkább. A magyaroknak elemi érdekük, hogy a  nemzetállamok feloldódjanak egy közös Európában, eltűnvén a határ Berettyóújfalu és Nagyvárad, Miskolc és Kassa, Zalaegerszeg és Alsólendva között. Mondjuk már ki, ez a trianoni határok végét jelentené, tehát még annak is, aki Európából semmit nem ért (vagy nem veszi észre, hogy minden, amit ért és gondol, az Európa), még annak is vágyai beteljesülését jelenthetné. Annak igazán. Ez akkor vált kézzelfoghatóvá és lábbal bejárhatóvá számomra, amikor pár éve Szob fölött átgázoltunk az Ipolyon a határ túloldalán levő magyar faluba, Helembára, és nem állított meg határőr, ahogy évtizedekkel korábban egyszer már megtörtént nagyjából ugyanazon a helyen.

            Nagy-Britannia most rosszul döntött, az öregek nem voltak tekintettel a fiatalokra, a vidékiek a londoniakra, az angolok a skótokra. Európa a kölcsönös egymásra figyelést jelenti, a másik érdekének figyelembevételét, esetleg némi önkorlátozást a közös célokért, segítségnyújtást, szeretetelvű tetteket, tehát bizonyos értelemben Krisztus követését is, nemcsak a szabadversenyes gazdálkodást (az előbbi kétezer, az utóbbi kétszáz évre nyúlik vissza, kis leegyszerűsítéssel). Aki csak a pillanatnyi önérdekben tud gondolkodni, arra igaz az, amit Kertész Imre ír utolsó napló-könyvében, hogy még föl se vette a kereszténységet. Ez az eddig észre sem vett szemléletbeli szakadék most útjába állhat Európának. Hogy némelyikünk pogánysága nem felvilágosodás utáni, tudományos alapú, józan, etikus hitetlenség, hanem még kereszténység előtti. Az európai népek hozták létre a legrétegzettebb kultúrát, talán mert nemzetiségileg is nagyon sokszínű ez a terület. Ha azonban a sokszínűség egyes színei azt hiszik, hogy egymagukban is ugyanolyan szépek, tévednek. Európának ebben a globalizált világban csak egy esélye van. Vagy egyben marad, és az élre áll újra a változásoknak (lehet, hogy épp a globalizáció emberarcúvá alakításának), vagy különben lenyelik az óriás homogenitások: Kína, India, az arab világ.

            Könnyen lehet, hogy rossz döntése Nagy-Britanniát a szétesés felé fogja sodorni, felelőtlen politikusok vitték bele, ez egyelőre nem is annyira Európa kudarca, mint inkább a demokrácia becsontosodott formáié. Hogy megfelelően egyszerű hazugsággal az emberek a szótöbbség megengedése mellett is átverhetők és rávehetők a legnagyobb ostobaságokra, az azért nagy tanulság. A demokráciát azonban nem felszámolni kell (hiszen egyik ismertetőjegye Európának, együtt jött létre vele, és együtt is fognak elpusztulni, ha nem vigyázunk), hanem megerősíteni, és visszavezetni eredeti értelméhez, a közös gondolkodáshoz. Közös. Az a lényege, hogy több elem van benne. És gondolkodás. Az a lényege, hogy különböző szempontokat is számba tud venni, és össze is tud egyeztetni. Ez Európa: közös terület, és alkalmas a gondolkodásra. A gondolkodás szabadságának terepe.

Markó Béla: Angol gyep (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Markó Béla írását olvashatják.

Angol gyep

A görög mitológia egyik allegorikus történetét, Europé elrablását sokan sokféleképpen feldolgozták. Számomra a legemlékezetesebb Tiziano festménye, amely eltérően például Veronesétől, nem ártatlan szűzként ábrázolja a Tyrén királylányt, hanem telt keblű, rengő combú, minden ízében érett nőként. Ha megnézzük a képet, nem csodálkozunk, hogy Zeusz nem tudott neki ellenállni, és fújtató, toporzékoló bikává változott érte. Azt gondolom, mutatis mutandis, hogy ilyen a mi Európánk is. Rég nem érintetlen már, mégis kívánatos, viszont máig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül tényleg megszereznünk, annyi a pretendens körülötte. Nekünk magyaroknak minden bizonnyal egészen mást jelent Európa, mint a németeknek, franciáknak, spanyoloknak vagy – horribile dictu! – a briteknek. Ezek a nemzetek természetesen nem dilemmáznak azon, hogy európaiak-e vagy sem, legfeljebb európai múltjukból és jelenükből próbálják időnként meghatározni – letisztázni – azt a politikai, morális és kulturális értékrendet, amelyhez a jövőben is igazodni lehet. Nem vágynak Európára, mert együtt élnek vele, inkább csak szeretnék megőrizni fiatalon. Európára mi vágyunk. Mi akarunk európaiak lenni, miközben valahányszor felmerül ez a kérdés, ingerülten hozzuk fel a gyermeteg földrajzi érvet, miszerint az Urálon innen mindannyian európaiak vagyunk, annak születtünk. Németeknek, franciáknak, más nyugatiaknak napi valóság Európa, nekünk valamiféle vágyálom, jövőkép, mindenféle terveket forgatunk a fejünkben, hogy miképpen tudnánk magunkévá tenni ezt a kissé lehurbolt, de a lábujjától a fülcimpájáig minden egyes porcikájával erotikát sugárzó Fräuleint, Mademoiselle-t, Signorinát, Senhoritát, netán Misst.

            Azt is mondhatnám, hogy a jövő mindig fontosabb, mint a jelen, és jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb, vagyis a mi európaiságunk az igazi, mert az máshol van, máskor van, arra kívánkozni kell, és meg kell küzdeni érte. Igen ám, de lépjünk ki az allegóriából, és tegyük csak fel a kérdést, hogy mégis mi célból kellene európaivá lennünk. És ne úgy keresgéljük a választ, hogy végül oda jussunk, mint a nyuszi a medvével: „...izéld meg a fűnyírógépedet”. Könnyű azt mondani, hogy: „...izéljétek meg az Európátokat”. Csakhogy van valami ebben az Európában. Valami különös. A szabadságnak egy olyan képessége, a megismerésnek egy olyan csillapíthatatlan éhsége, amely oda vezetett, hogy nem minket, európaiakat fedeztek fel mások, hanem mi fedeztük fel őket a világ különböző részein. Nem biztos ugyan, hogy az ily módon felfedezettek utólag örülnek ennek, de akkor is ez a helyzet. Mi magyarok is itt élünk hol szélen, hol középen, Kelet-Közép-Európában úgymond, ezt a kelet-közép-európázást is mi találtuk ki, azt hiszem, forgolódunk a vágyban, a kívánságban, a látomásban, kívül Európán, de mégis belül, és ez így van régóta már. Véget kellene vetni ennek. Mert hát Európa mégsem csak Mademoiselle vagy Fräulein, hanem Kisasszony is. Ha sikerül így szemlélnünk, akkor Trianonról sem fogjuk azt gondolni, hogy mások tették ezt velünk, hanem hogy az az Európa tette, amelynek mi is részei voltunk akkor is. Vagyis mi magunk tettük. Így kellene ezt nézni, mert hogyha nem jelenvalóság, hanem csupán jövő nekünk Európa, könnyen ráébredhetünk, hogy mindig is az lesz, és amikor közelebb húzódunk hozzá, riadtan arrébb lép egyet. Mint most éppen Nagy-Britannia.

            Pedig a fűnyírógépre természetesen szükségünk van. Apropó ötszáz esztendős gyep!