Ayhan Gökhan
Volt egyszer egy aszfalt. Nem igaz, sok aszfalt volt és van és remélhetőleg lesz is a világ számos pontján. Aszfalton száguld az autó, a trolibusz, az űrhajós. Bocsánat, az űrhajós nem, ő az űrben száguld, aszfalton kivételes alkalmakkor, mondjuk éppen a Földön az anyukájához, hetvenhét rózsaszálból kötött csokorral a hátsó ülésen. A mi aszfaltunk egy gyűszűnyi falucska tűhegynyi utcájában élt. Eleinte nézte a hulló falevelek irányát, hol, milyen messze érnek földet, az úttesten vagy a járdán. Észlelve, hogy ráesnek, ijedten behunyta a szemét, majd újból kinyitotta, s arrébb fújkálta a kilátást takaró, illetlen szárnyalókat.
Éjszaka rakták le az aszfaltot, amikor a környék üres volt. A házak pislogásán és a fák lombjaiba fújó szellőn kívül egy eltévedt tüsszentés nem moccant. Nézte a csillagos eget, fújkálta a faleveleket, azon töprengve, vannak-e odafent hozzá hasonló aszfaltok, s azokon vajon csillagemberek járnak-e csillagcipőkben. Mit járnak, egyenesen suhannak, súrolódnak, és az aszfaltokba is csillagport kevernek, fényes-ropogós csillagport, hovatovább, a Göncölszekér ezüstből öntött kerekéről kaparnak egy kevés csillámot, mert egy égi aszfalt nem készülhet ám akármiből.
Milyen lehet vajon fent, a csillagos égen? – ábrándozott.
A kis aszfalt bámulta, hogy milyen gömbölyű a fákon a gyümölcs, érezte, pirosan birizgálja az alma illata. Aztán elaludt. Álmában csillagok közt járt, sztepptáncos csillagcipők kopogtak körülötte, kényelmesen nyújtózkodott a csillaglakótelepek közt. Hajnalfelé az orrába szippantotta a mindenféle szippantanivalót: házak kitárt ablakain áradt az álombolygóról visszatért utasok zsivaja, az ébredés, készülődés zajai töltötték fel a reggel csillogó ballonjait. Kotyogott a finom kávé, forrt a kakaó. Nemsokára megérkeztek az első járókelők. Öreg nénik és öreg bácsik indultak a földekre, fiatalok a városba, a boltba, kutyákat sétáltattak, jött-ment a postás, a kéményseprő kormosan, a kicsik kacagósan, a kamaszok dacosan.
Az első cipőtalpak érintése után megborzongott az aszfalt, majd a borzongás átváltott nevetésbe. Nevetett, gürgyülézett. Kemény, nagy cipőtalpak tapostak rajta, később apró lábak tipegtek, öreges lépések csiszogtak és csoszogtak, lapos női cipők topogtak, gyereklábak tapodtak, kutyatappancsok szaladtak. Az aszfalt vidám nevetését nem hallotta más, csak ő. Néhány óra múlva a sokadik cipőtalp után alig bírta már a kis aszfalt, bugyogva fulladozott a nevetéstől. Estére végképp kifáradt. Soha nem gondolta volna, hogy csiklandós. Soha nem gondolt korábban semmit, hiszen alig egy napja élt a földön.
Másnap minden kezdődött elölről. Jöttek és mentek és tapostak. Az aszfalt csiklantsága nem múlt el, lassan már a saját nevetése, a saját gondolatai is csiklandozták. Egy kelekótya németjuhász rápisilt, egy ügyetlenül kibontott borosüvegből rácsöppent néhány csepp, valaki sóhajtott egyet, a sóhaj labdája szétpukkant, s a permet a szemére fröccsent, de még így is csak a lépésekkel törődött. Szegény kis aszfalt nehezen viselte a járda-létet. Kibújt volna a szürke járdaságból, mint egy kívül-belül szurkáló pulóverből. Űrhajósok égi aszfaltjává vált volna, esetleg olyan járdává, ami elé katonás rendben álló, hórihorgas betűkkel kiírták: járdára lépni szigorúan tilos!
Mi lesz velem? Nem bírom tovább! – nap nap után sóhajtozott.
Jött a következő nap földig érő szatyorral, és ment a következő nap derékövig érő szatyorral.
Miért járdának születtem, amikor nem is vagyok járda igazából? Rossz járda vagyok csak…
Valamelyik kedd alacsony felhőjű, csepergős napján szomorú szemű és súlyos bajuszú bácsik megolvasztották, s tüstént felszedték az aszfaltot. Elszállították, mint egy kövér, jóllakott zsákot. Pislákolt az aszfalt, nem tudta, mi lesz vele. Sírt volna, ha tudott volna sírni. Rettegett, nem jó ő semmire. Még egy sima utcai aszfaltnak sem jó. Gondolhatnánk, megváltás lett volna neki, hogy többé nem lépdelnek rajta, de nevezhetjük-e azt megváltásnak, ha valaki nem alkalmas annak, amire szánták?
A következő pillanatban felébredt. Riadtan nézett ide-oda. Körülötte ujjongó tömeggel megrakott nézőtér, az izgő-mozgó kezekben zászlók, üdítős poharak. Abban a pillanatban meggyvörös versenyautó száguldott el a feje felett. Meglepetésében pihegett, puhogott. Cikáztak a versenyautók az aszfalton. Élvezte a száguldást, nem bántotta az autók sebesen forgó kereke. Szeméből kitörölte az álmot. Megértette, mi történt.
És mintha csiklandoznák, nevetett a kis aszfalt a boldogságtól!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése