2016. szeptember 23., péntek

Szőllőssy Balázs: Hány kerítés, hány identitás (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Szőllőssy Balázs írását olvashatják.

Hány kerítés, hány identitás


Nem túl kalandos életem számos véletlen fordulata úgy hozta, hogy számtalanszor kompoztam már át a Boszporuszon, sok különböző emberrel együtt, a tengerszoroson a földrajzi Európa és Ázsia között, ami mögött, mélyen a szárazföld belsejében három ország lakói is még Európa részének tartják magukat – a felette ívelő hidak két oldalán két nyelven, törökül és angolul is köszöntik a megfelelő kontinensen az átkelőt; és számtalanszor láttam útitársaim szemében az izgalmat, ami bennem is volt, amikor először keltem itt át Ázsiába, hiszen onnan, az egyik partról nézve alig néhány Dunányi a távolság, mégis ott a víz, ami persze voltaképpen nem választ el semmit: Isztambulban sem ezen az alapon töredezik a város társadalmi rétegekre, „európaibb” és „kevésbé európai”, mondjuk úgy, „ázsiai” részekre. Az ázsiai oldalon Kadıköy örmény templomai, Üsküdar konzervatív muszlim közege, Kuzguncuk és a többi régi görög halászfalu, amelyek azóta a gazdagok „európai” villáival vannak tele, ugyanolyan változatosságot mutatnak, mint az európai oldalon Beyoğlu, ahol valaha az európai, és Eminönü, ahol a török kereskedők laktak vagy árulták portékáikat – és akkor még csak néhány Boszporusz-parti negyedet ejtettünk szóba.

Nagyrészt ugyanezeknek a szerencsés véletleneknek köszönhetem, hogy – hol stoppal, hol vonattal, hol busszal – többször is megfordulhattam a bolgár-török határon, sőt, jó pár év különbséggel kénytelen voltam kétszer aludni is ott, mikor a bolgár oldalon nem vett fel senki este; „Európa segglyuka”, így neveztük el az egyik alkalommal a határfalvat, amit egyébként Andrejev kapitányról, a bolgár függetlenségi harcok egyik hőséről neveztek el, és ami, bár a fő közúti tranzitútvonal utolsó európai uniós határállomása, eszméletlen lepusztultságban leledzett: a szép, rendezett trákiai török települések után meglehetősen búskomor érzés volt mindig itt átlépni, hogy ne mondjam, „hazatérni”, „Európába”. Reménytelen tekintetű emberek, üres utcák, rettenetes állapotú aszfalt, sovány háziállatok, szemlátomást éhes gebék kóborolnak a kidőlt telekkerítések körül, minden bizonnyal a mai napig. Nem is csoda, hogy nem nagyon akartak arrafele felvenni stoppal. Azóta megépült az elkerülő, tehát a kedves olvasónak nem kell félnie, hogy netán a bolgár rögvalósággal találkozna, ha közúton szeretne eljutni Törökországba – és azóta megépült a kerítés is a határra, arra a határra is, hogy „megvédjük” „Európát” a befele áramlóktól.

Hasonlóan szerencsés véletleneknek köszönhetem, hogy néhány éve részt vehettem egy nemzetközi kerékpárút kidolgozásában, ami az Európát valaha kerítésekkel és határőrlesekkel kettéválasztó régi Vasfüggöny mentén halad, és aminek a koncepciója éppen az, hogy ünnepelje a határok eltörlését, és megmutassa Európa népeinek közös kulturális, történelmi és természeti kincseit; nyomvonala lehetőleg minél több helyen lépje át a ma már – Magyarországon az utolsó évekig legalábbis részben – ellenőrzés nélkül átjárható határokat. Ennek a nyomvonalnak ma a déli szakaszán megint drótakadályok és kerítések nehezítik az átkelést, nemcsak azoknak, akik messze földről menekülnek, hanem azoknak is, akik egyébként Magyarország turisztikai céljainak megfelelően kerékpárral, gyalogosan vagy lóháton járnák be a környéket.

Ugyanezen a nyomvonalon, még néhány száz kilométerrel beljebb „Európában” (vagy „Európa” felé, ez megint nézőpont kérdése), Hegyeshalmon túl mostanában karózgatják egy újabb építendő kerítés helyét. Idén augusztusban végigbringáztam a  Vasfüggöny-kerékpárút osztrák-magyarhatárszakaszát  – a legkisebb, határt átszelő földúton is állt legalább egy osztrák katona, a legtöbb helyen sátruk is volt, ahol éjszakára meghúzódhatnak, néhol kutyával is fel voltak szerelkezve. Nem állítottak meg, nem kutattak át, barátságosan intettek, hogy menjek tovább, pedig eléggé le voltam barnulva. Belegondoltam, hogy ha szír menekült lennék, megpróbálnám magam biciklis turistának álcázni, nem is lenne költséges megoldás, egy huszonöt éves túrabiciklivel gurultam a domboldalakon szétizzadva, egy lerohadt sportcipőben, volt nálam sátor, hálózsák, a húsz éves biciklistáskámban néhány napnyi ruha, gázfőző, instant kávé: minden, ami az útra kell. Okostelefon is. Szombathelyi barátom, akivel az egyik este találkoztam, és akivel együtt dolgoztunk a bicikliút magyarországi szakaszain, alig akarta elhinni nekem, hogy a határmenti apró vasi falvakban az emberek már nemigen köszönnek vissza az arra járó biciklisnek, sokan gyanakodva méregettek csak. „Európa megint valamivel kevésbé otthonos hellyé kezd válni” – mondta a fejét csóválva, és azt hiszem, ezzel nagyjából minden elmondhatót elmondott arról, ami mostanában történik.


Európa soha nem pusztán földrajzi értelemben próbálta magát kerítések (végvárak, paktumok, határőtornyok stb.) láncolatával meghatározni – de valahogy mindig túlnyúlt az éppen maga által húzott határokon. Mintha Európa kezéből mindig kicsúszna annak a definíciója, hogy meddig is tart, és mi fér bele: nemcsak Magyarországon (Csonka-Magyarországon),  Ukrajnában (a Kárpátalján), Szlovákiában (a Felvidéken), de Litvániában is található olyan pont, ami saját számítás szerint Európa földrajzi középpontja. Nemcsak az osztrák-magyar, a magyar-szerb és a török-bolgár, de a török-szír határon is van olyan kerítés, ami saját bevallás szerint „Európát” védi a „betolakodóktól” – láttam azt is a saját szememmel. Európainak lenni, Európában élni – akár átvitt, akár egészen konkrét értelemben – mindig is identitás, felhasznált és felhasználható örökség kérdése lesz – és ezt soha nem lehetett, és soha nem is lehet majd elvenni senkitől, legyen az Libanonban élő örmény vagy AfD-szavazó Berlinben. Én szerencsésnek mondhatom magam, hogy még nem kérdőjelezte meg senki ezt az én esetemben – de ha így adódna, akkor is kénytelen volnék az maradni.

2016. szeptember 12., hétfő

Hány Európa, hány határ- Zelei Dávid írása

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Zelei Dávid írását olvashatják.


Angliai ösztöndíja idején a feleségem szeretett volna föladni Magyarországra egy levelet. Mikor sorra került a postán, megkérdezték tőle: „Inland or overseas?”, mire ő tanácstalanul hápogott, mert nem Nagy-Britanniába, és nem is az Egyesült Államokba szeretett volna postázni, hanem haza. Mikor kiderült, hogy Canterburyből nézve már a Csalagúton át száraz lábbal megközelíthető Calais is kimeríti az „overseas” fogalmát, nagyjából világossá vált számunkra, miben látja Európa egyik legnyugatibb országa a legerősebb határvonalat a kontinensen belül: a sós vízben.
A röviden szigetmentalitásként címezhető jelenség, melyet ez az aprócska történet megvilágít, csak egy az ének és másikok közt fennálló törésvonalak között a mai Európában. Ami közös e felosztásokban, hogy általában kétpólusúnak képzelik Európát: Kelet vagy Nyugat, gazdag vagy szegény, keresztény vagy muzulmán(barát), EU-tag vagy nem EU-tag, orosz- vagy Amerika-párti. Ez több dologra is rávilágít: egyrészt, hogy túlságosan is szeretjük a bináris oppozíciókat, másrészt, hogy e kétosztatú Európák nemigen fedik egymást, és nem választják el őket egyértelmű határvonalak (európaibb-e egy orosz újgazdag, mint egy vidéki francia citoyen? egy molenbeeki drogfutár, mint egy albán értelmiségi? egy német fajvédő, mint egy multicég balkáni régióért felelős, montenegrói középvezetője?) harmadrészt pedig, hogy ha mégis egymásra vetítenénk az így kapott térképeket, az épp aktuális politikai-gazdasági-társadalmi széljárás alapján pillanatonként változtathatnánk meg, hol van az igazi Európa: az, ahová Václav Havel kívánt országával visszatérni a vasfüggöny lehulltakor.
Egy dologban ugyanis még most is biztosak vagyunk: hogy az európaiság valami jó dolog, s ha Európa veszélyben van, valami értékes dolog van veszélyben. Mindez távolról sem olyan egyértelmű, mint amilyennek első látásra tűnik: ha Afrika, Ázsia, vagy épp Latin-Amerika végromlását éreznénk ily közelinek, aligha szorulna össze a gyomrunk – elég, ha csak összehasonlítjuk a mindennapos afrikai és ázsiai, vagy a jóval ritkásabb európai terrorcselekmények sajtóvisszhangját a világban. Ez ugyanakkor nemcsak azért van, mert mi magunk európaiak vagyunk, hanem azért is, mert Észak-Amerika mellett Európa imázsa a legvonzóbb a világ földrészei közül. Pedig, ha a nemzeteket hagyományosan összetartó kapcsokat, a közös anyanyelvet és vallást nézzük, ez a legkevésbé sem papírforma: a vén kontinens ugyanis mindkét szempontból jóval heterogénebb, mint mondjuk Latin-Amerika. Mégis, ha választhatna, alighanem a földlakók jóval magasabb százaléka élne az Uráltól nyugatra, mint a Río Grandétől délre – a második világháború után intézményi kereteket kapó európaiság ugyanis nem nyelv- vagy vallás-, hanem értékközösség, mely olyan, nemzetek fölötti értékeket vall magáénak, melyek származástól, nyelvtől és vallástól függetlenül elfogadhatóak a kontinens széles tömegei számára. Ami különösen bravúros, az az, hogy ezek alapvetően negatív történelmi tapasztalatból építkező pozitív értékek. A negatív történelmi tapasztalatok túlsúlya persze nem csoda: a heterogén kistérségek állandóan mozgásban lévő mozaikjaként elképzelhető Európa évezredek óta az egymással vívott háborúkkal vezeti le társadalmi feszültségeit. E harcok legszörnyűbbike, a második világháború azonban elrettentő borzalmaival az egység irányában hatott, mert hosszú évtizedekre közös akolba terelte Európa báránykáit: egészen a kétezres évek elejéig közös európai erkölcsi minimum volt, hogy többet ilyet ne. Az antifasiszta alapokra építkező EU-elődszervezeteknek így sikerült lassacskán meggyökereztetniük köreikben a demokrácia, az egyenlőség és a szolidaritás eszméjét:  Nyugaton, mint elvárást, Keleten, mint vágyat.
Most azonban úgy tűnik, hogy Václav Havellel együtt sokak vágyait fölülírták a realitások: a „visszatérés Európába” ugyanis valójában nem egy, hanem kétoldalú folyamat volt. Nemcsak a Nyugat hatolt be Keletre, hanem a Kelet is Nyugatra. A vasfüggöny leomlása, majd Kelet-Európa jó részének EU-csatlakozása nem csak fél év Erasmus-partit, szabad munkaerő-áramlást és csaknem végtelen lehívható támogatást hozott magával a Kelet számára, hanem többsebességes uniót, komplexebb problémagócokat, és kelet-európai mentalitást is a Nyugatnak. A mentalitások ugyanis lassú változók: tíz kormány és húsz szövetségi kapitány ideje sem elég ahhoz, hogy megingasson minket társadalmi beidegződéseinkben. Kelet-Európa, ahogy a World Value Survey mérései mutatják, mentalitás szempontjából cseppet sem változott ’89 óta: mi például ugyanolyan állampártiak, bezárkózók, bizalmatlanok és xenofóbok vagyunk, mint 25 éve; ahogy pedig Vásárhelyi Mária kimutatta, történelmünket csakis sérelmi alapon vagyunk hajlandóak értelmezni: a múlttal való szembenézés helyett a hibák áthárításában jeleskedünk, ahogy azt a német megszállási emlékmű is mutatja. Mi ezt tudjuk vinni az unióba.
Mivel helyzetünk tragikus, de nem egyedi, jelenleg úgy látszik, hogy Európa az integráció bővítésének határozott szándékával sem képes áthidalni a határokat – azok ugyanis nem a fémkerítéseknél, hanem a fejekben kezdődnek. Ha már a kereszténység nevében lehet gyűlöletkampányt indítani a szemantikailag is elidegenített, migránccsá lefokozott menekültekkel szemben, ha már a terrorelhárítás és a nemzetbiztonság felkészületlenségét is büntetlenül ráterhelhetjük azokra is, akik szélsőséges veszélyhelyzetben egyszerűen csak szeretnének életben maradni, ha egyszerre gyűlöljük a sarki giroszost és szeretjük a cheltenhami chipsgyárban dolgozó unokánkat (mindkettő gazdasági bevándorló ám!), akkor épp az európaiság legszilárdabb alapértéke, a szolidaritás ellen indítunk támadást, melyből az egész Európa-gondolat kiindult. Nem kéne megvárnunk, míg a kör végül bezárul.

2016. augusztus 22., hétfő

Uri Asaf: Kettős lojalitás (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Uri Asaf írását olvashatják.


Kettős lojalitás


Számomra Európa a száműzetés és szétszóratás ősi helye. Annyira ősi, hogy a júdeai zsoldosok már itt szolgáltak Pannoniában Marcus Aurelius császár alatt, amiről a Nyugat Magyarországon lelt síremlékek tanúskodnak. 

Ekkor a magyar törzseknek még híre-hamva se létezett. Jude(a) jelentése magyarul: Zsidóország. Onnan kerültünk száműzetésbe és szétszóródtunk Európában. A kettős lojalitás ezer évig ismeretlen volt a zsidó nép fiaiban, mivel mindnyájan száműzöttnek éreztük magunkat. Nem akartunk "európai" lenni, csak békén áldozni a törvényeinknek, és remélni az imában naponta elmondott óhajt, a hazatérést. 

A felvilágosodás kora megcsillogtatta az európaiság illúzióját a "szabad" (vallástalan) zsidók szívében, és kialakult az ún. kettős lojalitás, melynek a lényege: úgy zsidónak maradni, hogy mellette magyar, francia, vagy  német patrióta lehetünk. A Dreyfus per tanúskodott arról, hogy ezt a kettősséget az európai emberek nem tűrték el. Itt már az sem segített, ha valaki közülünk kikeresztelkedett.  

A fő ellenérzés az európai keresztény civilizáció és a zsidóság között abból ered, hogy a mi vallásunk olyan előnyökről tanúskodik a "közös" Teremtő Isten előtt, amit mások nem ismernek (el) és ezért nincs részük benne. 

Mégis sokan lemondtak a hazatérés ősi vágyáról, és az ún. emancipácóval hazafiakká váltak, egyben "igazi" európaivá. Ami ezután következett, azt mindnyájan tudjuk, nagy Magyarország, Hitlerrel karöltve a halálba küldte egymillió zsidó polgárát, köztük olyanokat, kik Magyarország oldalán harcoltak az I. világháborúban. Igazi patrióták, és bár nagy részük Morvaországból vagy Galiciából jött, már legalább kétszáz éve beszélte a magyar nyelvet. Nem voltak idegenek, szívből szerették a magyarságukat. 

Közöttünk a megmaradtak újra kezdik, és ugyanabban reménykednek, amiben eddig hiába reménykedtek. 

Franz Kafka titkos vágya az volt, hogy Palesztínában éljen és ott a földet művelje. Ezt a jövőt egy olyan bonyolult lélek vágyta, aki a kívülálló európaiságát szívta magába. Kafka nem volt képes a beolvadásra, de ezen nem is bosszankodott, mert tudta, hogy lehetetlen. Idegen maradt a saját városában, Prágában, a saját világában. Testvérei, akik testvérükkel ellentétben megérték a véget, Ottla, Valli és Elli a Topf és Söhne gyártmányú német krematóriumokban égtek el, lengyel földön, ahova Magyarországról a MÁV szerelvényei szállítottak, nap mint nap ezreket, köztük az én nagyszüleimet. Lám, micsoda tökéletes európai összhang! 

Egyelőre így látom Európában az európaiságot. De az egyetlen fénysugár, a sokat áhított haza szíve már ott dobog, hatvannyolc éve, szabadon.  

2016. augusztus 12., péntek

Kassai Zsigmond: Keresztény sütödés (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Kassai Zsigmond írását olvashatják.


Keresztény sütödés


Európáról persze sok mindent lehet mondani, főleg okos és magasztos dolgokat, lehet továbbá szidalmazni, elmagyarázni, hogy miért hanyatlik, ám ezen a ponton kénytelen vagyok témát váltani.  Mielőtt a barátomról lesz szó, ideidézek egy három évvel ezelőtti rendőrségi hírt:

Kedd este három huszonéves fiatal szórakozni indult, s autójukkal behajtottak a forgalom elől elzárt sétálóutcába. Miközben megpróbáltak megfordulni, nekiütköztek egy ház falának, és megrongálták az azon lévő klímaberendezést. A házban lakó helyi sütödés szemtanúja volt az esetnek, és rászólt a fiatalokra, akik ezért megverték. Az egyik fiatal úgy megütötte a 44 éves férfit, hogy az életveszélyes sérüléseket szenvedett. A fiatalok ezután elmenekültek, a helyszínen hagyva a vérző férfit.

A hír a szülővárosomból való, ahol igazán nem történik semmi említésre méltó. Egy csendes kis tóparti város ez, amelynek lakói mindennél büszkébbek a múltjukra. Ez a dicsőséges és kétségkívül európai múlt számos barokk, majd klasszicista építészeti alkotással ajándékozta meg a közösséget, a települést magát pedig egy nagy európai főúri családdal, amelynek köszönhetően rövid ideig egyfajta kulturális központ lett a város.

Mindez persze már a múlté. És szerencsére a barátom is jól van. A platina implantátum, amit a koponyájába ültettek, egyáltalán nem is látszik rajta, ráadásul továbbra is a város megbecsült polgára, sőt ma már két gyönyörű gyermek apja, s amennyire tudom, boldog házasságban él.

Antoine a kilencvenes évek közepén érkezett a városunkba egyetlen hátizsákkal. Eleinte annak a romos tóparti villának a padlásszobájában húzta meg magát, ahova a kétezres évek közepén néhányszor én is belógtam a barátaimmal, hogy családi fotókat, régi képeslapokat nézegessünk, és régi naplójegyzetek olvasgatásával, valamint a hátrahagyott pompás antik bútorok nézegetésével töltsük a délutánokat.

Antoine akkoriban persze már nem lakott ott, mert nagyon hamar megtalálta a számítását, és nyitott egy arab gyorséttermet. Az elsőt, és egyetlent, ami a környéken valaha is működött. A büfé neve a tulajdonosa után Tony Gyros lett. Így lett a barátom is aztán Antoine helyett a mindenkinek oly kedves Tony, a sütödés.

Később egy alkalommal a közeli fürdővárosban szaunáztunk, és arról kérdeztem, hogy honnan jött, és kicsoda valójában. Lakonikus modorban beszélt arról, hogy görög katolikusként Szíriában élni már akkor sem volt kifejezetten biztonságos.

Tony és a testvérei, ha jól értettem, előre érezve a problémákat, még valamivel Bassár el-Aszad hatalomba lépése előtt elmenekültek Szíriából. Csak annyit mondott, hogy nyugodtabb, békésebb életet akart, és azt itt megtalálta. Aztán megtörölte a homlokát egy hófehér törölközővel, és megmerítkeztünk a hideg vizes medencében.

Tony persze túl azon, hogy a tóparti kisváros lakója, és másfél évtized után immár a helyi elit meghatározó személyisége lett, az aleppoi görög katolikus közösség tagja is. Aleppo viszont, amennyire a hírekből tudni, már semminek sem tagja.

 A világ egyik legszebb városából ma az egyik legelkeseredettebb és legveszélyesebb hely lett a föld kerekén, és most már ráadásul csak egy romhalmaz, amit évek óta háborús összecsapások sújtanak. Az évek hosszú során templomokat és kórházakat bombáztak le, a jelenlegi ostrom ideje alatt pedig a megmaradt polgári lakosságból mindössze háromszázezer ember várja éhezve, elgyötörten a végzetét.

Antoine, a barátom Szíriában született. Francia neve van, ami összefügghet azzal, hogy a hazája a negyvenes évek közepéig francia gyarmat volt. Görög katolikus vallású. Magyar állampolgár. És európai.

Antoine persze a másik lehetséges narratíva szerint egy migráns, egy lehetséges terrorista, de ha ő nem, akkor majd a gyerekei azok lesznek; egy kibaszott gazdasági bevándorló, egy haszonleső, aki itt sütögeti a pecsenyéjét a tisztességes magyar emberek rovására.

 Hát, meg kell mondanom, a hús, amit süt, tényleg kiváló.

 Ezen kívül melegszívű barát. Az egyetlen dolog, amit fel tudnék róni neki, hogy nem tanult meg vezetni, nincs jogosítványa. Volt példa rá, hogy elfogyott valamilyen ritka fűszer az étteremben, az új szállítmány meg nem érkezett időben, és emiatt megkért, ha éppen hazamegyek a városunkba, ugorjak már be a Karinthy Frigyes utcai szír élelmiszerboltba.

Hetek kérdése csak, hogy a szíriai Aleppo a földdel váljon egyenlővé, ha ugyan még nem egyenlő vele. A barátom, bár meglehetősen elgyötörtnek érzi magát a hírek hallatán, ezt mindenesetre megúszta. Szíriában a haja szála sem görbült neki.

De hát mit nekünk, magyaroknak? A keresztény Európában azért, ha jól értem, mégiscsak megkapta a magáért, amiért az együttélés lokális szabályaira szelíden figyelmeztetni mert valakiket. Ez a százkilós, csupa izom ember kisétált a ház elé, ahol lakik, és a maga szelíd hangján olyan normákat kért számon a sétaövezetben rodeózó suttyó gyerekeken, amelyeknek a megtartása békeidőben Szíriában is evidencia.

Hogy igazságtalan ne legyek, itt a három évvel ezelőtti rendőrségi hír vége:

A bántalmazó, a 21 éves férfi szerda reggel önként jelentkezett a városi rendőrkapitányságon, és mindenre kiterjedő, részletes beismerő vallomást tett. A megyei rendőr-főkapitányság bűnügyi osztálya életveszélyt okozó testi sértés miatt indított eljárást ellene.

Ez minden, amit az európai értékek úgynevezett védelméről jelenleg gondolok.

2016. július 31., vasárnap

Vörös István: Mi van, Európa? (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére


Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Vörös István írását olvashatják.

Mi van, Európa?

Az ember, éppen azért, mert meglehetősen összetett lény, nemcsak egy léptékben és nemcsak egyféleképp honos. Az általam belakott helyek szerint otthonos vagyok Budapesten és Móron, Berlinben és Prágában, New Yorkban, Párizsban és Békéscsabán. A családi helyszínek alapján Csókakőn, Bodajkon, Pusztavámon, Nagyvelegen, Nagymaroson, Tiszadobon, Szentesen. Mint magyar, otthonosan mozgok Szabadkán, Pozsonyban, Kolozsvárott. Mint sváb származék otthon érzem magam Klagenfurtban vagy Regensburgban, mikor vasárnap délelőtt népviseletben sietnek a misére még a fiatalok is. Soroljam, hogy hol mindenhol európaiként, zsidó-keresztényként, szabadelvű világpolgárként? És hogy az emberi nem részeként az egész földgolyón, talán még a Holdon is, ahol ki van tűzve egy amerikai zászló.
            Az egész európai irodalom épp annyira a sajátom, mint a magyar, épp annyira belülről érzem, vagy épp úgy állok előtte értetlenül. Többek között azért lehetséges még a versfordítás is bármilyen európai nyelvről, mert van az egyes nyelvek mögött valami közös nyelv, melynek segítségével a konkrét nyelvi alakzatokat értelmezzük, és az azonos. Nem a struktúráról beszélek, bár abban már rengeteg a hasonlóság, és kevesebb az eltérés, hiszen mindenütt alanyba szerelmesek, állítmányban gondolkodnak, jelzővel hazudnak és kötőszavakkal mondanak igazat, mégpedig itt Európában elég hasonlóképpen. Nem a struktúra, a világtapasztalat. Csehek, szlovákok és magyarok gondolkodása hasonló. Az osztrákok a sógorok, a horvátokkal kiegyeztünk, a lengyelek testvéreink, a románok a telekhatár kérdésén összevesző szomszéd, a bolgárok sose voltak szlávok, csak nyelvet cseréltek, a törökökkel 150 évig együtt éltünk, vigyázó szemünket mindig is a franciákra vetettük, Rómából kaptunk koronát, a németektől autógyárakat, és utat az irodalmi világhír felé, spanyolok már a Bánk bánban is felbukkannak, az oroszok eddig háromszor jöttek segíteni, mind a háromszor belerokkant az ország, általában azt hisszük, hogy Európa nyugatra  van, de a kompország aztán elhajózik a keleti partra, most először másokat is magával rángat, jönnek a lengyelek, a csehek, elment az eszük?
            Azonosságaimból az egyik a nemzeti (bár abból is van két minor-azonosság, a cseh és a német), a másik az európai. Petőfi vagy Arany igen meglepődne, ha megtudná, hogy ezt a kettőt valaki ellentétesnek láthatja. Mostanában Angliától Párizson át Ózdig vagy Debrecenig sokan hiszik el, hogy a nemzet és Európa ellentétek inkább. A magyaroknak elemi érdekük, hogy a  nemzetállamok feloldódjanak egy közös Európában, eltűnvén a határ Berettyóújfalu és Nagyvárad, Miskolc és Kassa, Zalaegerszeg és Alsólendva között. Mondjuk már ki, ez a trianoni határok végét jelentené, tehát még annak is, aki Európából semmit nem ért (vagy nem veszi észre, hogy minden, amit ért és gondol, az Európa), még annak is vágyai beteljesülését jelenthetné. Annak igazán. Ez akkor vált kézzelfoghatóvá és lábbal bejárhatóvá számomra, amikor pár éve Szob fölött átgázoltunk az Ipolyon a határ túloldalán levő magyar faluba, Helembára, és nem állított meg határőr, ahogy évtizedekkel korábban egyszer már megtörtént nagyjából ugyanazon a helyen.
            Nagy-Britannia most rosszul döntött, az öregek nem voltak tekintettel a fiatalokra, a vidékiek a londoniakra, az angolok a skótokra. Európa a kölcsönös egymásra figyelést jelenti, a másik érdekének figyelembevételét, esetleg némi önkorlátozást a közös célokért, segítségnyújtást, szeretetelvű tetteket, tehát bizonyos értelemben Krisztus követését is, nemcsak a szabadversenyes gazdálkodást (az előbbi kétezer, az utóbbi kétszáz évre nyúlik vissza, kis leegyszerűsítéssel). Aki csak a pillanatnyi önérdekben tud gondolkodni, arra igaz az, amit Kertész Imre ír utolsó napló-könyvében, hogy még föl se vette a kereszténységet. Ez az eddig észre sem vett szemléletbeli szakadék most útjába állhat Európának. Hogy némelyikünk pogánysága nem felvilágosodás utáni, tudományos alapú, józan, etikus hitetlenség, hanem még kereszténység előtti. Az európai népek hozták létre a legrétegzettebb kultúrát, talán mert nemzetiségileg is nagyon sokszínű ez a terület. Ha azonban a sokszínűség egyes színei azt hiszik, hogy egymagukban is ugyanolyan szépek, tévednek. Európának ebben a globalizált világban csak egy esélye van. Vagy egyben marad, és az élre áll újra a változásoknak (lehet, hogy épp a globalizáció emberarcúvá alakításának), vagy különben lenyelik az óriás homogenitások: Kína, India, az arab világ.
            Könnyen lehet, hogy rossz döntése Nagy-Britanniát a szétesés felé fogja sodorni, felelőtlen politikusok vitték bele, ez egyelőre nem is annyira Európa kudarca, mint inkább a demokrácia becsontosodott formáié. Hogy megfelelően egyszerű hazugsággal az emberek a szótöbbség megengedése mellett is átverhetők és rávehetők a legnagyobb ostobaságokra, az azért nagy tanulság. A demokráciát azonban nem felszámolni kell (hiszen egyik ismertetőjegye Európának, együtt jött létre vele, és együtt is fognak elpusztulni, ha nem vigyázunk), hanem megerősíteni, és visszavezetni eredeti értelméhez, a közös gondolkodáshoz. Közös. Az a lényege, hogy több elem van benne. És gondolkodás. Az a lényege, hogy különböző szempontokat is számba tud venni, és össze is tud egyeztetni. Ez Európa: közös terület, és alkalmas a gondolkodásra. A gondolkodás szabadságának terepe.


2016. július 25., hétfő

Markó Béla: Angol gyep (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére



Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Markó Béla írását olvashatják.

Angol gyep


A görög mitológia egyik allegorikus történetét, Europé elrablását sokan sokféleképpen feldolgozták. Számomra a legemlékezetesebb Tiziano festménye, amely eltérően például Veronesétől, nem ártatlan szűzként ábrázolja a Tyrén királylányt, hanem telt keblű, rengő combú, minden ízében érett nőként. Ha megnézzük a képet, nem csodálkozunk, hogy Zeusz nem tudott neki ellenállni, és fújtató, toporzékoló bikává változott érte. Azt gondolom, mutatis mutandis, hogy ilyen a mi Európánk is. Rég nem érintetlen már, mégis kívánatos, viszont máig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül tényleg megszereznünk, annyi a pretendens körülötte. Nekünk magyaroknak minden bizonnyal egészen mást jelent Európa, mint a németeknek, franciáknak, spanyoloknak vagy – horribile dictu! – a briteknek. Ezek a nemzetek természetesen nem dilemmáznak azon, hogy európaiak-e vagy sem, legfeljebb európai múltjukból és jelenükből próbálják időnként meghatározni – letisztázni – azt a politikai, morális és kulturális értékrendet, amelyhez a jövőben is igazodni lehet. Nem vágynak Európára, mert együtt élnek vele, inkább csak szeretnék megőrizni fiatalon. Európára mi vágyunk. Mi akarunk európaiak lenni, miközben valahányszor felmerül ez a kérdés, ingerülten hozzuk fel a gyermeteg földrajzi érvet, miszerint az Urálon innen mindannyian európaiak vagyunk, annak születtünk. Németeknek, franciáknak, más nyugatiaknak napi valóság Európa, nekünk valamiféle vágyálom, jövőkép, mindenféle terveket forgatunk a fejünkben, hogy miképpen tudnánk magunkévá tenni ezt a kissé lehurbolt, de a lábujjától a fülcimpájáig minden egyes porcikájával erotikát sugárzó Fräuleint, Mademoiselle-t, Signorinát, Senhoritát, netán Misst.
            Azt is mondhatnám, hogy a jövő mindig fontosabb, mint a jelen, és jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb, vagyis a mi európaiságunk az igazi, mert az máshol van, máskor van, arra kívánkozni kell, és meg kell küzdeni érte. Igen ám, de lépjünk ki az allegóriából, és tegyük csak fel a kérdést, hogy mégis mi célból kellene európaivá lennünk. És ne úgy keresgéljük a választ, hogy végül oda jussunk, mint a nyuszi a medvével: „...izéld meg a fűnyírógépedet”. Könnyű azt mondani, hogy: „...izéljétek meg az Európátokat”. Csakhogy van valami ebben az Európában. Valami különös. A szabadságnak egy olyan képessége, a megismerésnek egy olyan csillapíthatatlan éhsége, amely oda vezetett, hogy nem minket, európaiakat fedeztek fel mások, hanem mi fedeztük fel őket a világ különböző részein. Nem biztos ugyan, hogy az ily módon felfedezettek utólag örülnek ennek, de akkor is ez a helyzet. Mi magyarok is itt élünk hol szélen, hol középen, Kelet-Közép-Európában úgymond, ezt a kelet-közép-európázást is mi találtuk ki, azt hiszem, forgolódunk a vágyban, a kívánságban, a látomásban, kívül Európán, de mégis belül, és ez így van régóta már. Véget kellene vetni ennek. Mert hát Európa mégsem csak Mademoiselle vagy Fräulein, hanem Kisasszony is. Ha sikerül így szemlélnünk, akkor Trianonról sem fogjuk azt gondolni, hogy mások tették ezt velünk, hanem hogy az az Európa tette, amelynek mi is részei voltunk akkor is. Vagyis mi magunk tettük. Így kellene ezt nézni, mert hogyha nem jelenvalóság, hanem csupán jövő nekünk Európa, könnyen ráébredhetünk, hogy mindig is az lesz, és amikor közelebb húzódunk hozzá, riadtan arrébb lép egyet. Mint most éppen Nagy-Britannia.
            Pedig a fűnyírógépre természetesen szükségünk van. Apropó ötszáz esztendős gyep!

2016. július 19., kedd

Hány Európa, hány határ- Pályi Márk írása

Esterházy Péter emlékére



Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Elsőként Pályi Márk írását olvashatják.


Európa nem egy jó hagyomány; hanem egy rossz hagyomány megszelídítése. Az azonban, hogy ez a hagyomány mennyire nem jó, már csupán a keleti végeken látszik. Vagyis nálunk, erre, mifelénk. Elvégre a Soá is keleten zajlott le, hiába ha a központi utasítást az úgynevezett „tengely” középpontjában adták ki. És ezért itt, keleten látszik még a monoteista hagyomány gyökere igazán. Itt vannak olyan családok, itt tárulnak föl olyan, a háttérben megbúvó közös, intézményi és személyes képletek, amelyek visszavezetnek a legelejéig.

Valójában a monoteizmus istene – már abban a formában, ahogy a judaizmus, később pedig, szinte egy személyben, Ágoston megszelídítette – kettős: azaz különbözik az oka és a célja. Az istenfogalom (és persze megélésének) eredete a mélyen belsővé tett zsarnoki uralom skizofréniája, a pluralizmus hiányával járó súlyos terhelődés, funkciója pedig az általános emberi kibontakozás mindenkit megillető jogának hangsúlyozása, a pluralizmus pótlása az egyenlőség elvont eszközével. Jó példa erre az a tétel, amely szerint Isten az embert a maga képére teremtette. Alkotni dolgokat szokás – az egyistenhit alapja ugyanakkor pontosan ez: a cselekvés helyett az alkotás. S különösen ha a magunk képére alakítunk valakit: nincsen annál skizofrénná tevőbb mozzanat; a másiktól még annak a jogát is megvonjuk, hogy egyáltalán föltételezhesse saját autonóm létezését. Miközben ennek a tételnek a gyökere ebben keresendő, a szerepe éppen ellentétes vele: a kifinomult vallási értelmezés minden emberben I-ten képmását látja és ezzel teszi elvitathatatlanná az emberi kibontakozásra való jogosultságát.

Európa ezt érte el: hogy a monoteizmus antipluralista, zsarnoki elnyomását kimagyarázza az emberi jogok alapvető lehetősége felé; Auschwitzcal azonban kibukott, hogy mi búvott meg az egész alapjainál. Ebből a szempontból Európa már hiába igyekezett beemelni – jó későn – a plurális politika görög hagyományát. (Ebben a tekintetben különbséget kell tennünk európai és nyugati kultúra között – az utóbbi az euroatlanti sávot, nevezetesen Amerika szerepét jelöli, ahol a pluralizmus valóban teret nyerhetett, és így ez az egyetlen ország, ahol a szabadság nem jogelvet, hanem mindennapi életmódot jelent.) Auschwitz földje, vagyis Európa földje elsősorban a keleti föld, ez teszi kontinuussá, vagyis kontinenssé azt, amit a Nyugat elért.

Pályi Márk