Bertók László: Gyönyörű őszi napok voltak (október 23., 2009. Részlet)

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók László írása olvasható.

Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk, szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük, hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl nem oszlatta, őriztek bennünket.

   Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához. Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán, hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát. Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem, legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.

   1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában, az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án, a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről, az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is, a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar előszele fújt már. Így szólt a vége:

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.

Akták közt sorvadjon patkány életével.

Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.

Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.

Sose haladhasson egy úton a néppel.

Verje meg az Isten örök verésével.

Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,

akiket becsaptak, mint szél a kaput,

akiket köd, bánat, elszántság öveznek,

s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.

Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,

ha nehéz is addig törött lábbal menni.

Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,

                                      hogy köszönés után nem marad ott semmi.

    Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel, feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba, a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen, a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok” csapatához, s valameddig még hallattak magukról.