Interjú Böszörményi Gyulával

Ayhan Gökhan

1.

Az egyik nap kinyitottam egy kilencedikes biológia tankönyvet, és a könyv utolsó néhány oldala egészen megdöbbentett. A klímaváltozásról és a világot fenyegető eseményekről beszámoló fejezetek zárták a könyv végét, a megoldások megemlítése nélkül. Ütős befejezést akartak a könyv szerzői, mondtam félig bosszúsan, félig vidáman. Ma hogyan találhatja meg egy meseíró a biológia tankönyvvel rokon nyers és töméntelen információval ellátott tizennégy-tizenöt éves és a náluk fiatalabb gyerekekkel a megfelelő hangot és a nekik ideális történetet?

Ez talán alkat kérdése: ha az írónak sikerült nem felnőnie, ha sikerült egykori kiskamasz énjéből megőriznie valamicskét, akkor máris nyerő helyzetben van. Én sosem töprengek olyasmin, hogy a majdani olvasóim számára vajon mely témák volnának érdekesek. A kiadóm olykor finoman pedzegeti ugyan, hogy pl. „mostanság a vámpíros sztorik a nyerők”, mire én általában hidegrázást kapok, mert sosem szeretek épp trendi divatirányzatok szerint írni, (még ha olykor meg is vádolnak ezzel olyanok, akik egyértelműen nem olvasták az adott könyvemet, csak épp „hallottak róla valamit”). Csakis olyan témákat, történeteket írok meg, amik engem érdekelnek, izgatnak.

2.

Sok mai mesekönyv nem veszi komolyan a gyerekeket. Buta történetek vannak egy buta nyelvbe becsomagolva. Gondolom, ez az egyik kritériuma a jó meseírónak, hogy komolyan veszi a kiválasztott közönségét. És még mik a kritériumai szerinted?

A gyereknek sosem szabad gügyögve írni. A gyerek nem kicsi felnőtt, és nem is butácska apróság – a gyerek egy másik univerzum, a fantázia birodalmának lakója, aki (szerencsénkre) idecsöppent közénk, és igyekszik megtudni, kik vagyunk mi „fura nagyok” és mit csinálunk a világunkkal, amiben élünk. A gyerek nem más, mint a Kis Herceg! Minden gyerek az (ő), míg a felnőttek meg nem rontják. Borzasztó, ha a mesélő (és itt most nem csak az írókról van szó!) lebutítja önmagát és alkotását, mert azt hiszi, a gyerekekhez így kell szólni. Weöres Sándor zseniális verseket írt. Ma azt mondjuk (én nem!): ezek gyerekversek. Weöres viszont többször kijelentette anno, hogy ő soha, egyetlen sort sem írt gyerekeknek. Sajnos sokan nem értik, hogy miért nyilatkozott így, pedig egyszerű: ő maga volt a gyerek, megmaradt gyereknek és így még mindig tudott „gyerekül”. Sajnos a felnőtt alkotók értetlensége miatt van az, hogy pl. a nyolcvanas évek óta nem születtek jó, nézhető magyar gyerekfilmek. Akkor volt egy remek alkotógárda, élén néhány kiváló rendezővel, mint pl. Bácskai Lauró István (Keménykalap és krumpliorr), vagy Palásthy György (Gyerekrablás a Palánk utcában), akik értették, tudták, hogyan kell ifjúsági filmet forgatni. Sajnos úgy tűnik, a mai filmrendezők mélységesen lenézik a mesemondást, a gyerekeknek, kiskamaszoknak szánt szórakoztatást. Így aztán hiába zeng folyamatos a sirám, hogy miért nem készülnek jó tévéjátékok és mozifilmek a gyerekeknek, és hiába kerül néha egy-egy ilyen vállalkozásra még pénz is, a végeredmény bizony kivétel nélkül gyenge, sőt, a napokban bemutatott Berosált a rezesbanda című „izé” után mondhatjuk, hogy egyenesen gyalázatos.

3.

Nyomon követed a Nyugat-Európában kiadott mesekönyveket? Milyen érdekes eltérés tapasztalható a nyugat-európai és a magyar mesék között? A témákban, a gyerekproblémákban van nagy különbség?

Itthon nagyon kevesen írunk kiskamaszoknak. A hat éves kor alatti apróságoknak szánt képes mesekönyvekkel Dunát lehet rekeszteni, és nem csak a választék bőséges, de sokszor a színvonal is csodálatos. Itt tehát nincs gond. Kilenc évestől felfelé viszont az olvasni akaró srácok alig találnak nekik való, magyar szerzőtől származó, színvonalas, az ő nyelvükön szóló regényt. Én folyamatosan olvasom mindazt, amit ennek a korosztálynak a magyar kiadók külföldről behoznak. Sok köztük a silány vacak, ami a borítójával, csattanós címével és hollywoodi reklámháttérrel adja el magát, de akad számos remekmű is, szerencsére. Ami viszont komoly baj, az, hogy a kiadók (részben takarékosságból, máskor nemtörődömségből) egyre ritkábban fizetik meg a jó szerkesztőket, korrektorokat és fordítókat. Sajnos elég gyakran kerül a kezembe olyan, kiskamaszoknak szánt regény, amiben hemzsegnek a magyartalan mondatok, a helyesírási és stilisztikai hibák. Pedig ezeknek a kiadványoknak nem csak szórakoztatniuk, de tanítaniuk is kellene, pl. (olvasás közben, észrevétlenül) arra, hogy a lyuk nem juk! A külföldi (elsősorban nyugat-európai) és a magyar kiskamaszoknak szánt regények között a lényegi különbség, hogy nálunk a „tabu témákat” (családi zűrök, fajgyűlölet, szex, drog, másság, politika, stb.) szinte senki nem meri érinteni. Nógrádi Gáboron és a már sajnos elhunyt Békés Pálon kívül más most nem is jut eszembe, aki ezekről a kérdésekről írna, írt volna magyar ifjúsági regényt. Amikor egy-egy könyvemben ilyen témát érintek, előre tudom, hogy kapni fogok hideget, meleget. Volt könyvem, amit egy bizonyos nagy iskolában betiltottak, mondván: „sátánista” – valójában a történet dark fiatalokról és arról szólt, miért látják olyan sötéten a világot. A magyar ifjúsági irodalomból jelenleg a szókimondás mersze hiányzik leginkább. No és persze ehhez bizony elkelne még néhány remek szerző is.

4.

Rengeteg könyved jelent meg eddig. Jelenleg milyen munkán, munkákon dolgozol? Ha erről beszélnél egy kicsit…

Jelenleg a Rontásűzők című sorozatom harmadik, befejező részén és egy zenés színdarabon dolgozom párhuzamosan (utóbbit az Alma zenekarral közösen jegyezzük, és a Pesti Magyar Színház mutatja be ősszel, Almaszósz címmel), valamint a Librarius irodalmi portál egyik szerkesztője vagyok. A Rontásűzők nagyon mai és nagyon magyar történet, melynek minden egyes kötete arról szól, hogy mi történne, ha Magyarország és a magyarok egyik pillanatról a másikra eltűnnének, kitörlődnének a történelemből. Az első részben a főszereplő ikerpár (14 éves kőbányai lányok) arra ébrednek, hogy valójában meg sem történt a honfoglalás, Árpád és népe sosem érte el a Kárpátokat, így Európa történelme is másként alakult – vajon hogyan és miért? A második részben Magyarország csak 1242-ig létezik, ám a tatárjárás idején hirtelen újra megjelenik az évmilliókkal korábban kiszáradt Pannon-tenger, és a túlélő magyarok szigetlakókként élnek tovább. A harmadik rész témája még titok, de annyit elárulok, hogy sok-sok tündér lesz benne.

(Megjelent a barkaonline.hu oldalon.)