Ember Mária 56-os naplójegyzete (részlet)

Október 30., kedd

A legcsendesebb éjszaka. Valóban vége lenne?

Körbetelefonálunk. „Már tegnap is csak jelentéktelen utcai harcok voltak” – mondja egyik barátunk. „Nono – tompítja örömem a másik –, a VIII. kerületben tegnap még szovjet csapatmozgások voltak, engem a Múzeum körúton szovjet patruj igazoltatott.” „Azt mindenesetre okos volt elrendelni, hogy a felkelők a magyar hadseregnek is megadhatják magukat” – véli egy harmadik.

Summa summarum: senki sem tud semmit. Nem tudjuk, mi van a városban.

Fél 7 tájban a rádió bemondja, hogy valamennyi híd felszabadult, rajtuk járni szabad.

Verőfényes reggel. Bizakodva lépek ki a házból. Ha igaz, ma elvonulnak… De mik azok a sötétlő dombok a Margit hídon? Hány is? Kettő, három, négy… Az elsőnek a csöve Pest, a másodiké Buda felé mered…

A Szent István körúton leszaggatott, földet seprő villamosvezetékek. Beléjük botolnék, ha valaki papírjeleket nem tűzdelt volna e veszedelmes drótokra. Miféle kéz tehette? Szívemet teszem rá, hogy olyasfajta, mint amely a kirakatokra írta ki: „Nem lop, aki magyar!”

Utamat a Parlament felé veszem. A magyar honvédelem minisztériumát még mindig szovjet tankok őrzik. De körülöttük nagy a sürgés-forgás, ágyútisztítás, rakosgatás: szemmel láthatóan csomagolnak. Vajon mit és mennyit érthet az a kalmükképű kis tizedes vagy az a – szinte a sematikus versekből előlépő – szőke tincses orosz „lityinant” ebből a történelmileg páratlan, világraszólón jelentős magyar forradalomból? Egy bizonyos: ha marad a magyar–szovjet barátságból valami, az egyedül azoknak a ruszki tankistáknak köszönhető, akik a Parlament előtt, azon az új véres csütörtökön összeölelkeztek a tüntetőkkel, és a tüzet nem ellenük, hanem az ávósokra irányították.

A Parlament előtt, a járdaszigeten, kisebb csoport hullámzott. Ahogy közelebb érek, látom: egy fekete foltot néznek. Teljes életnagyságban beivott vér sötétlő foltja az; lehetséges volna?… Lassan itta be az aszfalt a sűrű nedűt?… Ennyi maradt valaki után, akit rég elvittek innen, még élve vagy már halva: a nyoma?… Egy férfi őszi faleveleket szedett fel a véráztatta helyről, és levéltárcájába rejtette őket.

A hátunk mögött elegáns Pobjeda siklott el, miniszteri „C” rendszámmal. Meglepődve lestem be immár függönytelen ablakán – vajon kinek van mersze ezekben a villamoskocsikat felfordító, luxusautókat lángra lobbantó időkben ilyenen… „menni a piacra”? Valóban nő volt: Szalai Béláné, ismertem látásból. Hülyék ezek?! Nem felejtenek és nem tanulnak?

Hamarosan találkoztam másfajta kocsival is – a 7. sz. Sütőipari Vállalat csukott kis teherautójával, SF 535 volt a rendszáma, és a Vörösmarty téren mozgó kenyérboltként működött. Két gyulladt szemhéjú, borostás férfi emelt ki belőle – káprázatos gyorsasággal – meleg, párolgó kétkilós vekniket, és nyújtotta át a jó előre marokba készített hatforintosok ellenében.

Az Apponyi téren, a Pázmány-szobor tövében friss sírhant körül tolongtak vagy tízen; a durva fakereszten ennyi állt mindössze: „Bosszút állunk érted.” Se név, se életkor, semmi. Viszont gyertya és virág.

A jogi kar kapujában fegyveres nemzetőrök. Karjukon nemzetiszín karszalag. Engem a tegnap felmarkolt újságstósz igazol, viszem – magyarázom – a Lapkiadóból az Értelmiség Forradalmi Bizottságának. Hanyagul ugyan, de még tisztelegnek is nekem.

Kardos Laci. „Jól aludtál, húgom? – kérdezi. – Aludtál egyáltalán?” Érteni vélem, miért rajongtak úgy a Nékoszban ezért a jelentéktelen külsejű, pápaszemes fiúért. Alig ismerjük egymást, és képes a szép álmaim felől érdeklődni, miközben odakint szólnak a fegyverek!

Mert megint szólnak. Időnként – megint a Kálvin tér felől? – hallunk egy sorozatot.

Az újságot megköszöni, elrohan.

Tőkés Ottó hallgatagon néz rám, ahogy az újságot leteszem az asztalára. Ádám György fel sem néz, ír valamit. Egy ablaknak dőlve, füstfelhőben, Szalai Sándor viszont azért nem ér rá odapillantani a kezébe nyomott újságra, mert beszél, beszél, beszél… Interjút ad.

(Mai megjegyzés: „Közel hat évet töltöttem börtönben” – e szavakkal kezdődött ez az interjú, elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban november 3-án. Ádám György is, Tőkés Ottó is a börtönből jött már; november 4-e után Ádám Györgyöt, Kardos Lászlót is életfogytiglanra fogják ítélni.)

Közben szól a rádió: „Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kéri az összes egyetemi, főiskolai diák- és MEFESZ-bizottságot, hogy karonként két-két megbízottjukat küldjék el Budapestre… a bölcsészkarra… hogy részt vegyenek az országos diákparlament előkészítő bizottságának munkájában. A fővárost jelenleg legkönnyebben a vidékről élelmiszert szállító kocsikon közelíthetik meg. Kérjék a katonai parancsnokságok támogatását!”

Pozsárék… Nem korai ez még? Mintha kétségeimre felelne, mondja valakinek (nem mondja: ordítja). Szalai professzor:

– Ez már a konszolidáció felé mutat!

Nemsokára 10 órás hírek. A budapesti pártbizottság leváltották „elsőtitkári” tisztségéből Kovács Istvánt. „Egy gonosztevővel kevesebb” – harsogja a professzor.

Itt, látszólag, nincs más dolgom, indulok a szerkesztőségbe.

FORRÁS: http://beszelo.c3.hu/cikkek/mindent-kesve

„Ferenc pápa szava egyértelmű: testvérként kell bánnunk azokkal, akik bármi okból hozzánk jönnek”- Beszélgetés Dr. Beer Miklós püspökkel

Ayhan Gökhan – Izsó Zita

Dr. Beer Miklós, a Váci egyházmegye püspöke mindig is felemelte a szavát a kiszolgáltatottak mellett, s kezdeményezésének köszönhetően Vácott tavaly év vége óta ingyenkonyha is működik. Az egyház szerepéről, a kereszténység helyzetéről és az újkori népvándorlásról is kérdeztük őt.

A magyar katolikus egyház mennyire tartja fontosnak a felekezetek, vagy vallások közötti párbeszédet, illetve a gyakorlatban ez mennyire kivitelezhető? Mik lehetnek azok a közös pontok, amik összeköthetnek minden embert, aki hisz Istenben (a konkrét vallási dogmák különbözőségétől függetlenül?) Vannak olyan kapcsolódási pontok (közös értékek, célok), amik mentén érdemes lehet közösen gondolkodni, cselekedni? 

A felekezetek és a vallások közötti párbeszéd tulajdonképpen a II.Vatikáni Zsinat óta élő gyakorlat. A pápák (VI. Pál, II. János-Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa) következetesen példát adtak erre az őszinte párbeszédre. Az elmúlt évtizedek sokat javítottak az ökumenikus (keresztény felekezetek közötti) kapcsolatokban éppúgy, mint a más vallási vezetőkkel való találkozások terén.

Idehaza is évről-évre gyümölcsözőbb a kapcsolat. Kezdetben talán a pártállami diktatúra idején a közös sors, üldöztetés hozott közelebb bennünket egymáshoz, mostanában pedig a társadalmi-erkölcsi kihívások. Éppen a menekültek ügye, vagy a cigányság problémája, a korrupció, a családok–fiatalok helyzete, a háborús konfliktusok mind-mind közös cselevésre hívnak minden vallásos embert. Nagyon szép példái vannak a közös fellépésnek, cselekvésnek. Évek óta kerekasztal-beszélgetésben veszek részt a Duna Tv „püspökkenyér” műsorában, ahol aktuális kérdésekről beszélgetünk a közös értékrend alapján. Biztató tény, hogy keresztény és muzulmán vezetők is gyakran részt vesznek ima-találkozókon, konferenciákon.

Ferenc pápa az utóbbi években egyre gyakrabban és konkrétabban reagál az aktuális társadalmi, környezeti problémákra, úgy tűnik, az Egyház szerepe kezd formálódni, és egyre inkább feladatának érzi, hogy az embereket a hétköznapokban is érintő, aktuális problémákkal is foglalkozzon, azok kapcsán is útmutatást adjon. Hogyan lehet ezt a célt a mindennapokban, a helyi közösségekben megvalósítani?

Valójában az a meglepő, hogy a közvéleményben ez ennyire nem magától-értetődő, hogy az Egyház -- vagyis a hívő keresztény emberek közössége -- osztozik a mindenkori társadalom gondjaiban. Talán magyarázatul szolgál az a tény, hogy – legalábbis nálunk Kelet-Európában - a vallást magánügyként állították be a diktatúra idején. Ugyanakkor a történelmi hagyományban mindig jelen volt a társadalmi problémák vallásos megközelítése, az azokban való szerepvállalás: oktatás, egészségügy, mezőgazdaság, szegénység és így tovább. Erre adott példát Jézus Krisztus és hitünket ez a magatartás hitelesíti.

Kétségtelen, hogy Ferenc pápa minden eddiginél határozottabban emeli fel a szavát a szegénység, társadalmi igazságtalanságok és az egész emberiséget érintő problémák iránt. Papjaink megnyilatkozásaiban is tükröződnie kellene ezeknek a felhívásoknak. Én is ezért szoktam mondani, hogy valójában a keresztény magatartás akkor nyilvánul meg, amikor kijövünk a templomból.

A menekültkérdés kapcsán a pápa az elmúlt hetekben a következő nyilatkozatot tette: “Felhívlak benneteket, hogy kérjetek bocsánatot azokért a személyekért és intézményekért, amelyek becsukják az ajtót ezek előtt az emberek előtt, akik családot keresnek, akik védelmet keresnek." Ennek ellenére Európában az országok igyekeznek megállítani határaik előtt a menekülthullámot, elsősorban gazdasági okokra hivatkozva. Mennyire elfogadható ez az indok?  Hogyan kell egy keresztény embernek viselkednie és gondolkodnia ebben a helyzetben? 

Kétségtelen, hogy az egyre erősödő bevándorlás jelensége készületlenül érte Európát. Valóban helyesebb népvándorlásnak nevezni. Ha az okokat keressük, számomra az egyik kétségbevonhatatlan tény, hogy az emberiség létszáma az utóbbi fél évszázad alatt háromszorosára nőtt, miközben Európa népessége változatlan maradt, vagy inkább fogyott. Az is tény, hogy a világ minden részére eljutnak a hírek, például az európai jólétről, gazdagságról, kényelemről. Persze, hogy csábító lehet az elmaradottabb országok lakosai számára mindaz, amit a TV-ben, interneten látnak. Azt már csak sejtjük, hogy a népvándorlás közvetlen elindítója a háborús agresszió, a fundamentalisták fanatizálása, az erősödő terrorizmus. Ferenc pápa szava egyértelmű: testvérként kell bánnunk azokkal, akik bármi okból hozzánk jönnek. Ugyanakkor nincs egyértelmű receptünk, hogy ezt hogyan kell itt és most megélnünk. Másként élik meg Szeged környékén, ahol napi kellemetlenséget jelent és másként ott, ahol csak a hírekből szerzünk tudomást. Keresztény emberként mindenképpen el kell gondolkodnunk azon, hogy miről kell önként lemondanunk, hogy rajtuk segítsünk, vagy segítsünk azoknak, akik a menekülttáborokban, a rendőrségnél, az érintett településeken erejüket felülmúlva állnak helyt. Valamennyi európai országnak együtt kellene gondolkodnia. Kikerülhetetlen, hogy a jóléti társadalomnak vissza kell vennie a mérhetetlen önzéséből, kényelméből, elbizakodottságából. Keresztényként ebben élen kellene járnunk.

Az Iszlám Állam előretörése komolyan veszélyeztetni szeretné az európai kultúrát, az európai értékrendet. De tulajdonképpen milyen európai kultúráról és értékrendről beszélhetünk, amikor a keresztény alapokon nyugvó európai értékrend kifordult önmagából, s az európai lakosok körében a kereszténység megítélése is sok esetben negatívan változott, mindenesetre a fontossága háttérbe szorult. Milyen jelenleg akkor ez az európai értékrend?

Böjte Csaba ferences szerzetes fogalmazott így a napokban: „Nem a muszlimok terjeszkedése jelenti Európára az igazi veszélyt, hanem a hitét elvesztett „keresztény” Európa” életvitele.” Gyakorlatilag hiteltelenné vált az európai keresztény kultúra. Az anyagiasság, a fogyasztói életszemlélet, a korrupció, a liberális szexuális gondolatok mind-mind jelei a társadalmunk felbomlásának. Éppen ennek a szélsőséges ellenhatása az Iszlám Állam ideológiája. Valaki bölcsen mondta, hogy nem a Bibliával vagy a Koránnal van baj, hanem azokkal, akik fundamentalista eszmékkel hamisítják meg azok tanítását. Tehát a jelenlegi meghatározó európai értékrend már régen nem keresztény. A keresztényeknek – és itt minden Krisztust követő vallási közösségre gondolok – Európában éppúgy, mint bárhol a világon, hitében meg kell újulnia.

Többen nyilatkozták is, hogy a kereszténység ideje Európában lejárt, miközben távoli országokban keresztények ezrei halnak meg a hitükért, az Iszlám Állam elfoglalta területeken a keresztények házait vörösre festik, vagy elüldözik, elveszik a vagyonukat, megostorozzák, megkövezik őket. Európában nem kérnek a szabad kereszténységből, míg máshol meghalnak érte. Áthelyeződött a kereszténység súlypontja?

Éppen ennek a lelki megújulásnak a jele a keresztények drasztikus üldözése a Közel-Keleten és Ázsia országaiban. Az egyiptomi koptok, az iraki vértanúk, a kenyai egyetemisták megszégyenítik a mi európai „szalon” - kereszténységünket. Ahol a szolidaritásnak, áldozatvállalásnak olyan gyenge „kultúrája” van, mint nálunk, ott ne csodálkozzunk azon, hogy nem is „számítunk” a közéletben. Egy indiai barátomtól tudom, hogy náluk Keralában vasárnap csak az nem megy templomba, aki súlyos beteg. Aki megkeresztelkedett, az a hitéért bármekkora áldozatra is kész. Nehéz ezt tudomásul venni, de a helyzet valóban az, hogy áthelyeződött a kereszténység súlypontja Európából más földrészekre.

Önök tavaly decemberben létrehoztak Vácon egy ingyenkonyhát. Csak hajléktalanok járnak oda, vagy a társadalom egyéb területéről érkező, nehéz körülmények között élő emberek, családok? Milyen kezdeményezésekkel lehetne még jobban segíteni Ön szerint ezeken az embereken?

Az ingyen-konyhát a baptistákkal együtt működtetjük. Valóban vegyes a kép. A kifejezett hajléktalanok között egyre több szegény család is megjelenik. Látva naponta a várakozók sorát, újra igazolva látom annak a felhívásnak a sürgető voltát, amit évekkel ezelőtt meghirdettem: „karolj fel egy családot!” Ezen elsősorban azt értem, hogy fel kellene kutatnunk mindnyájunknak a magunk „pártfogoltját”. A jelenség mögé kellene néznünk. Miért hajléktalan, miért olyan szánalmas a kinézete? Emberi szóra, törődésre lenne szükségük. Otthont, munkahelyet kellene keresnünk nekik, hogy legyen önbecsülésük. Ezt értem a „karolj fel egy családot /legalább egy embert/!” felhívás alatt.

Ön szerint az állam minden tőle telhetőt megtesz a szegénység felszámolása érdekében, a biztonságosabb, kiszámíthatóbb környezet megteremtéséért, vagy egy közép-kelet európai állam a gazdasági viszonyai közepette többre egyszerűen nem képes, nincs lehetősége rá?

Az állam sosem tudta és tudja megoldani a szegénység összes problémáját.

A mindenkor állam mindig ki lesz szolgáltatva (a demokrácia jelszava miatt) a szavazók önző érdekeinek. „Emeld fel a nyugdíjamat, fizetésemet, adj több adókedvezményt és akkor rád szavazok.” Tipikus példája ennek a görög gazdasági válság. Miközben a szociális problémák megoldására tartalékolni kellene a költségvetésben. Ezt érdekes módon mindig az ellenzék szokta emlegetni.

Véleményem szerint a közgondolkodáson, a szemléleten kellene változtatni. Ez lenne az Egyház szerepe. Görögországban ezt próbálták meg néhány éve az ortodox püspökök, de nem hallgattak rájuk. A hitből fakadó aszkézis, az önként vállalt lemondás, az önzetlen sorsközösség-vállalás, a személyes törődés a valóságos megoldás. A kereszténység kezdeti lendületében éppen ezt tapasztaljuk a jeruzsálemi ősegyház életében. Miközben tisztelem az állam erőfeszítéseit, a személyes felelősségünket szem előtt kell tartanunk.

Püspök úr hogy látja, az emberek viszonya a szegényekhez, a mások szegénységéhez megváltozott-e az utóbbi időkben? A saját nehézségeik miatt nem vesztették-e el a toleranciához, az együttérzéshez való érzéküket? Kinek a felelőssége ennek az állapotnak a kialakulása és a helyreállítása?

Tapasztalok szép példákat, egyéni bátor kezdeményezéseket, de nem eleget. Kedvenc példám a „tornasor”. Valahol vagyunk a képzeletbeli tornasorban. Sajnos legtöbbször felfelé kacsintgatunk. „Németországban az orvosok négyszer ennyit keresnek, a fiatal diplomások kénytelenek külföldre menni, hogy megéljenek, Angliában megengedhetik az emberek magunknak a nagy külföldi nyaralásokat…” Ez a telhetetlen, irigykedő magatartás óhatatlanul jelen van a templomi közösségeinkben is. Ezért fontos Ferenc pápa szüntelen felhívása, hogy nézzünk „lefelé” is a tornasorban. Amíg mi is fenntartunk nyaralókat, amíg mi is csak megengedünk egy kis luxust, addig nem fogjuk észrevenni a szegényeket. Kétségtelen, hogy az önzés következménye az is, hogy nem tudnak munkához jutni a legszegényebbek, a leszakadó rétegek. A nagy földbirtokokon nincs szükség emberre, hiszen ott vannak a gépek. De miért kell elvenni a termőföldet a családi gazdálkodóktól?

Térjünk vissza Vácra. Az elkövetkező időszakban milyen tervekkel, ötletekkel készülnek?

Valóban ez az egyik legfontosabb törekvésem egyházmegyénkben, hogy minél több közösséget mozdíthassak meg a helyi lehetőségek felkutatásában. A kulcskérdés a munkahely. Ezen múlik szerintem az ország egészséges életkedve. Újra el kell kezdeni a falusi kertek művelését, konyhakertekkel, állattartással, szociális szövetkezetekkel. Álmom, hogy egyre több fiatal család jöjjön vissza az egészséges vidéki környezetbe. Nem titkolom, hogy a cigányok felemelésében is ezt tartom az elsődleges feladatnak, hogy mi találjunk ki nekik olyan munkalehetőséget, amelyen el tudnak indulni. Az oktatás és a lakáskörülmények javítása csak ezzel párhuzamosan képzelhető el. Hát ezen fáradozunk a Püspöki Vidékfejlesztési Irodánkkal és a bátor papjainkkal, „megtért” keresztény testvéreinkkel. Lassan, de megindultak a kis mintagazdaságok, helyi piacaink, tanodáink vannak. Szeretném újraéleszteni keresztény értelemben az ifjúsági „építőtáborokat”, ennek fényében pártfogolom a falusi turizmust, adom tovább a követhető és működő jó példákat. Álmom, hogy Ferenc pápa szellemében erről is szóljanak a templomi prédikációink. Példaképem Mindszenty József, aki így kezdte az ország újjáépítését 1920-ban Zalaegerszegen az akkori körülmények között, de ebben a Krisztustól tanult szellemben.

„Mindenféle emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal”- Beszélgetés Dvorcsák Gábor otthontalan művésszel

Ayhan Gökhan

A hajléktalanság problémájának megoldása Magyarországon máig vitatott és komo-ly dilemma. Míg a hajléktalansággal az átlagember a lakással és jövedelemmel nem rendelkező, az utcán aludni kénytelen, mindenét feladó embereket azonosítja, addig a valóság ennél jóval árnyaltabb, s tény, hogy léteznek olyan otthontalan emberek, akik kiszolgáltatottságukban is tartásukat megőrizve, kreativitásukat latba vetve igyekeznek fennmaradni. Most induló sorozatunkban hajléktalan művészeket kerestünk fel, hogy közelebb kerüljünk művészet és élet náluk magától értetődő szoros kapcsolatához, emellett mélyebben megismerhessük alkotói motivációjukat. Sorozatunkat Leé József otthontalan költő emlékének ajánljuk. Elsőként a költő, festőművész Dvorcsák Gáborral készített interjúnkat olvashatják.

Szöllősi Mátyás fotója

Mikor és hogyan lett hajléktalan?

Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Sokkal inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

Eredetileg mi a foglalkozása?

Nincs semmilyen „eredeti” foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

Emiatt?

Gondolom igen. Abban az időben nyilván nem nézték volna jó szemmel, ha egy rendszerellenes elítélt felesége maradt volna. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, mint kiderült, édesanyámat nem tartották a nevelésemre alkalmasnak. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem találtam semmi olyat, ami érdekelt volna, mint pálya vagy kiút.

Ebben az időszakban milyen tervei voltak?

Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határmezsgyéjén éltem. Gyerekkorom óta álmodozó voltam, sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Rejtő Jenőt, Asimovot, Dumas-t, Jules Verne-t, Ray Bradbury-t szerettem a legjobban. Budapest-Debrecen és Budapest-Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a csajomhoz, emiatt már húsz éves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

Úgy tudom, tud angolul. Hogyan tanulta meg a nyelvet?

1975 körül kezdtem el amatőr módon angolul tanulni. Filmeket néztem, a nyelvtani részeket némiképp hanyagolva olvastam a nyelvkönyveket. Ez a rendszerváltásig nem is nagyon változott. Akkoriban már sok angol-amerikai kiadású sci-fi és fantasy könyv elérhetővé vált itthon, amiket eleinte intenzív szótárhasználattal, később már anyanyelvi szinten olvastam s olvasom ma is - mostanában például igen sok angolszász verset.

Mikor kezdett el festeni?

Sorkatonaként.

Minek a hatására?

Szép kézírásom volt, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre, minekután megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év után már a saját szakköröm vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával.

Mikor érezte, hogy megtanulta a szakmát?

Nagyjából 2000-ig tartott, míg alaposan elsajátítottam.

Abban az időszakban hol lakott?

A munkásszállások a rendszerváltás után megszűntek. Egy ideig ismerősöknél húztam meg magam, majd különböző hajléktalanszállókon tengődtem. Cirka 7 éve, hogy egy normális, térítésmentes bentlakásos szállón élek, ahol még egy műteremnek használható helyiség is a rendelkezésemre áll. Ott tudok alkotni, valamint van egy könyvtár – a város másik felén – ahol hétköznap délutánonként a verseimen dolgozom számítógép segítségével, illetve számítógépes grafikákat is készítek.

Hogyan érte el, hogy kapjon egy alkalmas helyet a festéshez? Hamar elismerték a munkáit?

Nos, én már 2006 novembere - decembere óta szerepelek a „Fedél Nélkül” című újságban képekkel, nem visszhang nélkül, a neten is megtalálhatóak a munkáim, és még így is csak egy éve mondhatom, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Régebben eleinte egy hokedlin ülve-kuporodva rajzoltam-festettem, majd egy éjjeliszekrényke tetejére szerkesztve egy állványt, a szoba egy nem túl jól megvilágított területén dolgoztam.

Mostanában miket csinál?

Általában részt veszek a „Fedél Nélkül” utcalapnál már 11 éve futó alkotói pályázatokon. Elég gyakran nyerek, a nem túl extravagáns szükségleteim többnyire abból fedezem.

Hány emberhez jut el a Fedél Nélkül?

Kéthetente nyolcezer példányban jelenik meg és szerencsére el is fogy. Ennél jóval többen is olvashatják. Ha e számnak akár csak a töredéke stabil olvasó volna, már az is igen jó arány lenne.

Hol tud, hol szokott enni?

Elsősorban ingyenkonyhán és egy nappali melegedőben. Kenyérhez például többnyire ott jutok.  A szállón minden szobához tartozik egy konyha, ha van mit, szabadon lehet főzni-sütni.

Térjünk vissza a képzőművészethez. Adott már el képet?

Igen, adtam, persze nem nagy árakra kell gondolni. Leginkább az anyag – vakkeret, vászon és minőségi festék az, ami nem túl olcsó dolog, ritkán is juthattam hozzá - többnyire akár szakadozott-gyűrött csomagolópapírokra, dekorkartonra festhettem. Az ilyen dolgokat maximum 20-30 ezer forintért lehet eladni, és akkor még nem volt szó arról, hol és kinek. Nekem nem ez a fontos. Csontváry és Vincent van Gogh művei sem voltak kelendőek az életükben, ellenben  a két nagyszerű művész tette a dolgát.

Tudna arról mesélni, hogy miért csinálja?

Mert kénytelen vagyok csinálni! Egy olyan belső kényszer motivál, aminek nem tudok ellenállni. Hány olyan ember lehetett már a világtörténelemben, akinek nem volt semmi lehetősége arra, hogy megmutassa magát, hogy sikereket érjen el, és mégsem hagyta abba!

Sok verset ír?

A versírásban annyira termékeny vagyok, hogy gyakran a minőség rovására megy. Tudomásom szerint Nagy László eleinte évente jóval száz fölött írt verset, majd később ötven-hatvanra csökkent ez a szám, míg aztán mindössze tíz verset, ha írt. Gondolom, később nálam is változhat a helyzet.

Mindennap ír és fest?

Általában igen. Sokszor csak vázlatokat, apró töredékeket készítek, s később visszatérek hozzá. Megtörténik, hogy zsúfolt villamoson, buszon villan belém egy-egy sor, egész versszak akár, de nincs módom leírni és bőven elfelejtem, mire előkerül a toll és a papír.

A nap nagy részét akkor az alkotás teszi ki?

Igen, de azért az olvasás is sok időbe kerül ám! Talán hibám – talán nem, de képes vagyok akár egész éjjel olvasni még most is, hatvan évesen, mint egy kiskamasz, reggel hatig úgy, hogy fél kilenckor kelek!

Honnan tudja, hogy kész van egy verssel vagy egy képpel?

Soha nem gondolom, hogy kész vagyok, s elégedettnek is ritkán érzem magam. Vas István jut eszembe, akinek Browning „Egy Galuppi-toccata” című verse legalább hat különböző fordításában jelent meg, – gondolom – nem volt elégedett a fordítással, s emiatt időközönként kicsit változtatott rajta. 

Van olyan, amit Ön szerint a művészetnek köszönhet?

Természetesen nagyon sok mindent! Szerintem a világban bárminek a megértéséhez, bárminek a felfogásához kell a művészet. Vagy úgy, hogy átéljük, vagy úgy, hogy műveljük, de lehetőleg mindkettő szükséges ehhez.

A képeiben és a verseiben a külső világot nem zárja ki, megjelenik a munkáiban a személyes élet?

Munka közben a belső és a külső világ is meghatároz, emellett nagyon fontos a játék.

Az életét is fel tudja fogni játékként?

Valahol igen, míg máskor változik. Nagyban függ a körülmények alakulásától is.

Ha valami rossz vagy igazságtalanság éri, az megjelenik az írásaiban?

Nem igazán. Vastag bőröm van, másképp dolgozom fel a rossz eseteket. A másokat ért sérelmek, a világ sérelmei jobban megérintenek és foglalkoztatnak, mint a sajátjaim.

A rendszerváltás előtt és azután is hajléktalanként élt. Mit gondol, az emberek

hozzáállása hogyan változott a hajléktalanokhoz, ha változott egyáltalán?

Inkább romlott, mint javult volna a helyzet. És nem csak a hajléktalanság kapcsán, de hozzáértve a „normál” szegénységet is,  mindenféle emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal.

Az, hogy romlott, észrevehetően milyen dolgokban nyilvánul meg?

Úgy látom, hogy az emberek egymáshoz való hozzáállása változott meg negatív irányban. A nyolcvanas években is tapasztalható volt, hogy nincsenek rendben a dolgok, de az emberek picit jobban odafigyeltek egymásra. Jelenleg türelmetlenebbek, kirekesztőbbek lettek. Régen nagyobb nyitottságot érzékeltem a többség részéről, nem éreztem azt a nemtörődöm lenézést, amit mostanában.

A politikai helyzet miatt érzi ezt? Az hozott gyökeres változást?

Nem, bár a politikának is vannak ilyen hatásai, de nem feltétlenül a politika ebben a hibás. A lelki-szellemi élet valahol átalakult, s ezek minősége nem az anyagi jólét függvénye. Mindenképpen a felszínen kell tartani ennek a tudatosítását, hogy nagyon fenyeget a lelki javak elvesztése, s ennek következménye a természeti kincsek pusztítása, a környezetszennyezés is.

Javíthatatlannak is látja az embert?

Biztosan megmenthető, nem sok esély van rá, de azért van.

Ha végiggondolja az életét, azért, mert hajléktalan, neheztel valakire?

Nem! Elfogadom úgy a körülményeket, ahogy vannak. De igazán ez nem foglalkoztatott soha. Benne vagyok ebben a helyzetben, és még nem adtam fel, bízom benne, hogy akár egy csoda folytán jobb lesz. Sose lehet tudni, bármi történhet. Igyekszem nyitott lenni és csinálni a dolgom tovább, mint eddig.

„A mai embernek sokkal nagyobbak a túlélési esélyei!”- Interjú Dr. Romics Imre urológussal

Ayhan Gökhan

Magyarországon más európai országokhoz képest komoly gondot okoznak a prosztatarákos megbetegedések. Pedig a betegség gyógyítható, ezért is hangsúlyozza az urológus szakma, hogy évente egyszer mindenképp járjanak el az ötven év körüli férfiak a szűrésre.

Dr. Romics Imrével, a Semmelweis Egyetem Urológia Klinikájának professzorával beszélgettünk a prosztatarák kezeléséről, a gyógyulási esélyekről és az urológia magyarországi helyzetéről.

Amikor a magyarok egészségi állapotát, egészségtudatosságát vizsgálják, az európai átlaghoz képest nagyon rosszul szerepelünk. Mit gondol erről, miért annyira beteg a magyar?

Hadd hozzak egy példát. Amikor jóval a rendszerváltás előtt Nyugat-Németországban dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy az ottani hetven éves emberek sokkal fiatalabbnak néztek ki, mint az itthoni idősebb korosztály. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a nyugdíj mellett nem kényszerültek másodállást vállalni, nagyon jó volt a szociális háttér, az egyházak is szerveztek programokat az időseknek, s a megoperált betegek a rehabilitációs időszakban kúrákon vehettek részt. Jobb nyugdíjjal rendelkeztek, több pihenést megengedhettek maguknak. Magyarországon ezek nyilván a mai napig hiányoznak.

Az orvostudomány jelen állása szerint mi a magyarázata a prosztatarák kialakulásának, többet tudunk-e róla, mint 20-30 évvel ezelőtt?

Jóval többet tudunk, mint korábban. Régebben a kávét, cigarettát, alkoholt emlegették a prosztatarák hátterében, ma már tudjuk, hogy egyik sem felelős a betegség kialakulásáért. Ugyanakkor egyre több génről bebizonyosodott, hogy valamilyen kapcsolatban van a betegség kialakulásával. A szakemberek kutatásai pedig azt támasztják alá, hogy egyes rokonsági fokoknál különböző módon, de a hajlam nagyobb, ha a testvérek, nagybácsi, édesapa vagy nagypapa szenvedett prosztatarákban. Olyan esetekben a valószínűsége megnő, de nem rég olvastam erről egy ellenvéleményt megfogalmazó cikket.  

Ön milyen meglátásra jutott?

A pácienseim között előfordulnak olyan testvérpárok, akiknél ugyanúgy végeztem prosztatarák-műtétet. Ha azt veszem alapul, hogy négyszázötven prosztatarák-műtétet csináltam, és abból négy ember rokoni kapcsolatban állt, az már közel egy százalék, de ha jobban kutatnánk, valószínűleg ez az érték megháromszorozódna. Ezen kívül a páciensek sokszor nincsenek tisztában avval, hogy a rokonaik miben haltak meg.  

Úgy tudom, ötven éves kor után ajánlják a szűrővizsgálatot, míg máshol 40 éves kor felett ösztönöznek az ellenőrzésre.

Ez országonként változik. Magyarországon ötven év felett, de ha a családban már fordult elő prosztatarák, akkor negyvenöt éves kortól indokolt a prosztatarák-szűrésen való részvétel.

Ez évi egy alkalmat jelent?

Igen évi egyszeri kivizsgálás ajánlott. Egyes vélekedések szerint, ha a PSA alacsony, akkor nyugodtan lehet két évet is várni.

Milyen háttér-információkat érdemes figyelembe venni, amikor a prosztatarákos megbetegedések számának emelkedéséről beszélünk?

Elsősorban azt, hogy az emberek informáltabbak, az egészségügyi ellátás jobb, fejlődik a technika. Gondoljunk bele, prosztata specifikus antigén meghatározást Magyarországon ’92-93-tól végeznek rutinban. Nyilván más daganatok vonatkozásában is már léteznek hasonló vérvizsgálati markerek. Mára érzékenyebbek lettek a képalkotó eljárások is, az MR és az egyéb vizsgálóeszközök. Én 1984-ben írtam egy cikket az MR-ről, akkoriban Magyarországon szinte senki nem ismerte, ma pedig rutinban megy.

Ezeken kívül milyen változáson ment keresztül az urológia az elmúlt évtizedek alatt?

Amikor idekerültem a klinikára, nem volt például biopszia vizsgálat. A kivizsgálás annyiból állt, hogy megtapintottuk a prosztatát, ha keménynek ítéltük, megállapítottuk, hogy prosztatarák, és a betegnek kivettük a heréit. Hasonlóan az ötvenes években szövettani vizsgálat nélkül végezték a prosztatarák-műtéteket.

Kijelenthetjük, hogy aki ma lesz prosztatarákos, annak nagyobb túlélési esélyei vannak, mint korábban?

A mai embernek sokkal nagyobbak a túlélési esélyei!

Hogy látja, a magasabb iskolai végzettség befolyásolja-e az egészségre való tudatosabb odafigyelést, az orvosi vizsgálatok rendszeresebb látogatását?

Valószínű, hogy egy kicsikét a tanultság irányába tolódik ez az arány, de nem biztos, hogy az érték szignifikáns. Ma már általános - vagy középiskolai végzettséggel rendelkező emberek is interneteznek, így szerezve be az információkat, ennek köszönhetően jobban odafigyelnek az egészségükre.

A genetikai hajlamosságon túl kik az igazán veszélyeztetettek? Akár országrészekre lebontva a megbetegedések számát.

Nincsenek ilyen vizsgálatok. Annyit tudunk, hogy Skandináviában gyakoribb a prosztatarák, ezt pedig összefüggésbe hozzák a D-vitamin hiányával. Kevesebb Dél-Európában, kevesebb Japánban, ott a táplálékkal lehet minden valószínűség szerint összefüggésben, Amerikában viszont a fekete bőrűeknél gyakrabban fordul elő, mint a fehérek között.

Milyen megelőzési stratégiák léteznek?

A már említett urológiai vizsgálat és vérvétel.

A professzor úr szerint miért nem járnak ezekre a látszatra egyszerű vizsgálatokra a magyar férfiak?

Erről inkább csak a benyomásaimat tudom elmondani. A páciens nem ér rá, nem jut eszébe az ellenőrzés, nem jut el hozzá a megfelelő információ, esetleg közlekedési gondokkal küzd.

Azért kérdezem, mert ha abból indulunk ki, hogy Budapesten több egészségügyi intézmény működik, ahová fordulhat egy beteg, addig vidéken, egy faluban az egészségügyi körülmények miatt kisebb eséllyel jut el valaki orvoshoz. Léteznek ezekre az emberekre koncentráló alternatívák?

Nem igazán. Állítom, hogy vidéken komoly nehézségek adódhatnak.

A férfiak egy jelentős részének tehát gondot okozhat a vizsgálatokon való megjelenés.

Az évi egyszeri vizsgálat még megoldható, de ha már van valami, és több vizsgálat szükséges, az valóban felpörgeti a problémákat. Örvendetes, ha egy faluban már hetente egyszer rendel egy urológus. Ehhez viszont nem hiányozhat a megfelelő bérkeret, egy asszisztens, számítógép, vizsgálóasztal és az egyéb szükségletek.

Mi mondható el az urológus utánpótlásról?

Most éppen felmérjük az átlag urológusok átlagéletkorát, és az eddigi adatok alapján a szakmában öregedés tapasztalható.

A nyugat-európai gyógyászati eljárások hamar eljutnak Magyarországra, vagy előfordulnak csúszások? Ugyanolyan lehetősége van a megfelelő kezelésre eljutnia egy magyar embernek, mint teszem azt, egy angol állampolgárnak?

Kettős válaszom van erre. A gyógyszereket általában Angliában és Amerikában fedezik fel. Nyilvánvaló, hogy egy kis időt igénybe vesz, míg ezek Magyarországra hivatalos úton bekerülnek. Úgy gondolom, hogy Magyarországon körülbelül harminc éve a daganatos betegek a korábbinál jobb ellátásban részesülnek. Kevés olyan gyógyszer van, ami valamilyen formában nem érhető el Magyarországon. Az angol beteg tulajdonképpen rosszul jár, mert ott az a fajta kelet-európai sajátosság, a protekció intézménye nem ismert. Ha a beteg négy hónapra kap időpontot, az állapotától függetlenül, négy hónap múlva mehet a vizsgálatra.  

Hogyan lehetne jobban felhívni a férfilakosság figyelmét a szűrésekre?

Mindig is a szűrések élharcosa voltam, ahol tudtam, beszéltem azok jelentőségéről. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Magyar Urológus Társaság is jelentősen kivette ebből a részét, s támogatta az ellenőrzések fontosságát.

Akkor Ön szerint nem az egészségügyben van a hiba?

Az biztos, hogy az urológusok fogadókészsége nyitott és pozitív.

A rehabilitációs időszakban a betegeknek mire érdemes odafigyelniük? Kell-e valamin gyökeresen változtatniuk?

A betegeket általában az evéssel, ivással kapcsolatos információk érdeklik. Műtét után átmenetileg felléphet kontinenciazavar, ez nyilván az életminőséget és az aktivitást befolyásolja. Utána viszont ugyanúgy élhetnek tovább, mint azelőtt.