„Mindenféle emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal”- Beszélgetés Dvorcsák Gábor otthontalan művésszel

Ayhan Gökhan

A hajléktalanság problémájának megoldása Magyarországon máig vitatott és komo-ly dilemma. Míg a hajléktalansággal az átlagember a lakással és jövedelemmel nem rendelkező, az utcán aludni kénytelen, mindenét feladó embereket azonosítja, addig a valóság ennél jóval árnyaltabb, s tény, hogy léteznek olyan otthontalan emberek, akik kiszolgáltatottságukban is tartásukat megőrizve, kreativitásukat latba vetve igyekeznek fennmaradni. Most induló sorozatunkban hajléktalan művészeket kerestünk fel, hogy közelebb kerüljünk művészet és élet náluk magától értetődő szoros kapcsolatához, emellett mélyebben megismerhessük alkotói motivációjukat. Sorozatunkat Leé József otthontalan költő emlékének ajánljuk. Elsőként a költő, festőművész Dvorcsák Gáborral készített interjúnkat olvashatják.

Szöllősi Mátyás fotója

Mikor és hogyan lett hajléktalan?

Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Sokkal inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

Eredetileg mi a foglalkozása?

Nincs semmilyen „eredeti” foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

Emiatt?

Gondolom igen. Abban az időben nyilván nem nézték volna jó szemmel, ha egy rendszerellenes elítélt felesége maradt volna. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, mint kiderült, édesanyámat nem tartották a nevelésemre alkalmasnak. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem találtam semmi olyat, ami érdekelt volna, mint pálya vagy kiút.

Ebben az időszakban milyen tervei voltak?

Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határmezsgyéjén éltem. Gyerekkorom óta álmodozó voltam, sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Rejtő Jenőt, Asimovot, Dumas-t, Jules Verne-t, Ray Bradbury-t szerettem a legjobban. Budapest-Debrecen és Budapest-Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a csajomhoz, emiatt már húsz éves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

Úgy tudom, tud angolul. Hogyan tanulta meg a nyelvet?

1975 körül kezdtem el amatőr módon angolul tanulni. Filmeket néztem, a nyelvtani részeket némiképp hanyagolva olvastam a nyelvkönyveket. Ez a rendszerváltásig nem is nagyon változott. Akkoriban már sok angol-amerikai kiadású sci-fi és fantasy könyv elérhetővé vált itthon, amiket eleinte intenzív szótárhasználattal, később már anyanyelvi szinten olvastam s olvasom ma is - mostanában például igen sok angolszász verset.

Mikor kezdett el festeni?

Sorkatonaként.

Minek a hatására?

Szép kézírásom volt, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre, minekután megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év után már a saját szakköröm vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával.

Mikor érezte, hogy megtanulta a szakmát?

Nagyjából 2000-ig tartott, míg alaposan elsajátítottam.

Abban az időszakban hol lakott?

A munkásszállások a rendszerváltás után megszűntek. Egy ideig ismerősöknél húztam meg magam, majd különböző hajléktalanszállókon tengődtem. Cirka 7 éve, hogy egy normális, térítésmentes bentlakásos szállón élek, ahol még egy műteremnek használható helyiség is a rendelkezésemre áll. Ott tudok alkotni, valamint van egy könyvtár – a város másik felén – ahol hétköznap délutánonként a verseimen dolgozom számítógép segítségével, illetve számítógépes grafikákat is készítek.

Hogyan érte el, hogy kapjon egy alkalmas helyet a festéshez? Hamar elismerték a munkáit?

Nos, én már 2006 novembere - decembere óta szerepelek a „Fedél Nélkül” című újságban képekkel, nem visszhang nélkül, a neten is megtalálhatóak a munkáim, és még így is csak egy éve mondhatom, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Régebben eleinte egy hokedlin ülve-kuporodva rajzoltam-festettem, majd egy éjjeliszekrényke tetejére szerkesztve egy állványt, a szoba egy nem túl jól megvilágított területén dolgoztam.

Mostanában miket csinál?

Általában részt veszek a „Fedél Nélkül” utcalapnál már 11 éve futó alkotói pályázatokon. Elég gyakran nyerek, a nem túl extravagáns szükségleteim többnyire abból fedezem.

Hány emberhez jut el a Fedél Nélkül?

Kéthetente nyolcezer példányban jelenik meg és szerencsére el is fogy. Ennél jóval többen is olvashatják. Ha e számnak akár csak a töredéke stabil olvasó volna, már az is igen jó arány lenne.

Hol tud, hol szokott enni?

Elsősorban ingyenkonyhán és egy nappali melegedőben. Kenyérhez például többnyire ott jutok.  A szállón minden szobához tartozik egy konyha, ha van mit, szabadon lehet főzni-sütni.

Térjünk vissza a képzőművészethez. Adott már el képet?

Igen, adtam, persze nem nagy árakra kell gondolni. Leginkább az anyag – vakkeret, vászon és minőségi festék az, ami nem túl olcsó dolog, ritkán is juthattam hozzá - többnyire akár szakadozott-gyűrött csomagolópapírokra, dekorkartonra festhettem. Az ilyen dolgokat maximum 20-30 ezer forintért lehet eladni, és akkor még nem volt szó arról, hol és kinek. Nekem nem ez a fontos. Csontváry és Vincent van Gogh művei sem voltak kelendőek az életükben, ellenben  a két nagyszerű művész tette a dolgát.

Tudna arról mesélni, hogy miért csinálja?

Mert kénytelen vagyok csinálni! Egy olyan belső kényszer motivál, aminek nem tudok ellenállni. Hány olyan ember lehetett már a világtörténelemben, akinek nem volt semmi lehetősége arra, hogy megmutassa magát, hogy sikereket érjen el, és mégsem hagyta abba!

Sok verset ír?

A versírásban annyira termékeny vagyok, hogy gyakran a minőség rovására megy. Tudomásom szerint Nagy László eleinte évente jóval száz fölött írt verset, majd később ötven-hatvanra csökkent ez a szám, míg aztán mindössze tíz verset, ha írt. Gondolom, később nálam is változhat a helyzet.

Mindennap ír és fest?

Általában igen. Sokszor csak vázlatokat, apró töredékeket készítek, s később visszatérek hozzá. Megtörténik, hogy zsúfolt villamoson, buszon villan belém egy-egy sor, egész versszak akár, de nincs módom leírni és bőven elfelejtem, mire előkerül a toll és a papír.

A nap nagy részét akkor az alkotás teszi ki?

Igen, de azért az olvasás is sok időbe kerül ám! Talán hibám – talán nem, de képes vagyok akár egész éjjel olvasni még most is, hatvan évesen, mint egy kiskamasz, reggel hatig úgy, hogy fél kilenckor kelek!

Honnan tudja, hogy kész van egy verssel vagy egy képpel?

Soha nem gondolom, hogy kész vagyok, s elégedettnek is ritkán érzem magam. Vas István jut eszembe, akinek Browning „Egy Galuppi-toccata” című verse legalább hat különböző fordításában jelent meg, – gondolom – nem volt elégedett a fordítással, s emiatt időközönként kicsit változtatott rajta. 

Van olyan, amit Ön szerint a művészetnek köszönhet?

Természetesen nagyon sok mindent! Szerintem a világban bárminek a megértéséhez, bárminek a felfogásához kell a művészet. Vagy úgy, hogy átéljük, vagy úgy, hogy műveljük, de lehetőleg mindkettő szükséges ehhez.

A képeiben és a verseiben a külső világot nem zárja ki, megjelenik a munkáiban a személyes élet?

Munka közben a belső és a külső világ is meghatároz, emellett nagyon fontos a játék.

Az életét is fel tudja fogni játékként?

Valahol igen, míg máskor változik. Nagyban függ a körülmények alakulásától is.

Ha valami rossz vagy igazságtalanság éri, az megjelenik az írásaiban?

Nem igazán. Vastag bőröm van, másképp dolgozom fel a rossz eseteket. A másokat ért sérelmek, a világ sérelmei jobban megérintenek és foglalkoztatnak, mint a sajátjaim.

A rendszerváltás előtt és azután is hajléktalanként élt. Mit gondol, az emberek

hozzáállása hogyan változott a hajléktalanokhoz, ha változott egyáltalán?

Inkább romlott, mint javult volna a helyzet. És nem csak a hajléktalanság kapcsán, de hozzáértve a „normál” szegénységet is,  mindenféle emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal.

Az, hogy romlott, észrevehetően milyen dolgokban nyilvánul meg?

Úgy látom, hogy az emberek egymáshoz való hozzáállása változott meg negatív irányban. A nyolcvanas években is tapasztalható volt, hogy nincsenek rendben a dolgok, de az emberek picit jobban odafigyeltek egymásra. Jelenleg türelmetlenebbek, kirekesztőbbek lettek. Régen nagyobb nyitottságot érzékeltem a többség részéről, nem éreztem azt a nemtörődöm lenézést, amit mostanában.

A politikai helyzet miatt érzi ezt? Az hozott gyökeres változást?

Nem, bár a politikának is vannak ilyen hatásai, de nem feltétlenül a politika ebben a hibás. A lelki-szellemi élet valahol átalakult, s ezek minősége nem az anyagi jólét függvénye. Mindenképpen a felszínen kell tartani ennek a tudatosítását, hogy nagyon fenyeget a lelki javak elvesztése, s ennek következménye a természeti kincsek pusztítása, a környezetszennyezés is.

Javíthatatlannak is látja az embert?

Biztosan megmenthető, nem sok esély van rá, de azért van.

Ha végiggondolja az életét, azért, mert hajléktalan, neheztel valakire?

Nem! Elfogadom úgy a körülményeket, ahogy vannak. De igazán ez nem foglalkoztatott soha. Benne vagyok ebben a helyzetben, és még nem adtam fel, bízom benne, hogy akár egy csoda folytán jobb lesz. Sose lehet tudni, bármi történhet. Igyekszem nyitott lenni és csinálni a dolgom tovább, mint eddig.

„A mai embernek sokkal nagyobbak a túlélési esélyei!”- Interjú Dr. Romics Imre urológussal

Ayhan Gökhan

Magyarországon más európai országokhoz képest komoly gondot okoznak a prosztatarákos megbetegedések. Pedig a betegség gyógyítható, ezért is hangsúlyozza az urológus szakma, hogy évente egyszer mindenképp járjanak el az ötven év körüli férfiak a szűrésre.

Dr. Romics Imrével, a Semmelweis Egyetem Urológia Klinikájának professzorával beszélgettünk a prosztatarák kezeléséről, a gyógyulási esélyekről és az urológia magyarországi helyzetéről.

Amikor a magyarok egészségi állapotát, egészségtudatosságát vizsgálják, az európai átlaghoz képest nagyon rosszul szerepelünk. Mit gondol erről, miért annyira beteg a magyar?

Hadd hozzak egy példát. Amikor jóval a rendszerváltás előtt Nyugat-Németországban dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy az ottani hetven éves emberek sokkal fiatalabbnak néztek ki, mint az itthoni idősebb korosztály. Ennek az lehetett a magyarázata, hogy a nyugdíj mellett nem kényszerültek másodállást vállalni, nagyon jó volt a szociális háttér, az egyházak is szerveztek programokat az időseknek, s a megoperált betegek a rehabilitációs időszakban kúrákon vehettek részt. Jobb nyugdíjjal rendelkeztek, több pihenést megengedhettek maguknak. Magyarországon ezek nyilván a mai napig hiányoznak.

Az orvostudomány jelen állása szerint mi a magyarázata a prosztatarák kialakulásának, többet tudunk-e róla, mint 20-30 évvel ezelőtt?

Jóval többet tudunk, mint korábban. Régebben a kávét, cigarettát, alkoholt emlegették a prosztatarák hátterében, ma már tudjuk, hogy egyik sem felelős a betegség kialakulásáért. Ugyanakkor egyre több génről bebizonyosodott, hogy valamilyen kapcsolatban van a betegség kialakulásával. A szakemberek kutatásai pedig azt támasztják alá, hogy egyes rokonsági fokoknál különböző módon, de a hajlam nagyobb, ha a testvérek, nagybácsi, édesapa vagy nagypapa szenvedett prosztatarákban. Olyan esetekben a valószínűsége megnő, de nem rég olvastam erről egy ellenvéleményt megfogalmazó cikket.  

Ön milyen meglátásra jutott?

A pácienseim között előfordulnak olyan testvérpárok, akiknél ugyanúgy végeztem prosztatarák-műtétet. Ha azt veszem alapul, hogy négyszázötven prosztatarák-műtétet csináltam, és abból négy ember rokoni kapcsolatban állt, az már közel egy százalék, de ha jobban kutatnánk, valószínűleg ez az érték megháromszorozódna. Ezen kívül a páciensek sokszor nincsenek tisztában avval, hogy a rokonaik miben haltak meg.  

Úgy tudom, ötven éves kor után ajánlják a szűrővizsgálatot, míg máshol 40 éves kor felett ösztönöznek az ellenőrzésre.

Ez országonként változik. Magyarországon ötven év felett, de ha a családban már fordult elő prosztatarák, akkor negyvenöt éves kortól indokolt a prosztatarák-szűrésen való részvétel.

Ez évi egy alkalmat jelent?

Igen évi egyszeri kivizsgálás ajánlott. Egyes vélekedések szerint, ha a PSA alacsony, akkor nyugodtan lehet két évet is várni.

Milyen háttér-információkat érdemes figyelembe venni, amikor a prosztatarákos megbetegedések számának emelkedéséről beszélünk?

Elsősorban azt, hogy az emberek informáltabbak, az egészségügyi ellátás jobb, fejlődik a technika. Gondoljunk bele, prosztata specifikus antigén meghatározást Magyarországon ’92-93-tól végeznek rutinban. Nyilván más daganatok vonatkozásában is már léteznek hasonló vérvizsgálati markerek. Mára érzékenyebbek lettek a képalkotó eljárások is, az MR és az egyéb vizsgálóeszközök. Én 1984-ben írtam egy cikket az MR-ről, akkoriban Magyarországon szinte senki nem ismerte, ma pedig rutinban megy.

Ezeken kívül milyen változáson ment keresztül az urológia az elmúlt évtizedek alatt?

Amikor idekerültem a klinikára, nem volt például biopszia vizsgálat. A kivizsgálás annyiból állt, hogy megtapintottuk a prosztatát, ha keménynek ítéltük, megállapítottuk, hogy prosztatarák, és a betegnek kivettük a heréit. Hasonlóan az ötvenes években szövettani vizsgálat nélkül végezték a prosztatarák-műtéteket.

Kijelenthetjük, hogy aki ma lesz prosztatarákos, annak nagyobb túlélési esélyei vannak, mint korábban?

A mai embernek sokkal nagyobbak a túlélési esélyei!

Hogy látja, a magasabb iskolai végzettség befolyásolja-e az egészségre való tudatosabb odafigyelést, az orvosi vizsgálatok rendszeresebb látogatását?

Valószínű, hogy egy kicsikét a tanultság irányába tolódik ez az arány, de nem biztos, hogy az érték szignifikáns. Ma már általános - vagy középiskolai végzettséggel rendelkező emberek is interneteznek, így szerezve be az információkat, ennek köszönhetően jobban odafigyelnek az egészségükre.

A genetikai hajlamosságon túl kik az igazán veszélyeztetettek? Akár országrészekre lebontva a megbetegedések számát.

Nincsenek ilyen vizsgálatok. Annyit tudunk, hogy Skandináviában gyakoribb a prosztatarák, ezt pedig összefüggésbe hozzák a D-vitamin hiányával. Kevesebb Dél-Európában, kevesebb Japánban, ott a táplálékkal lehet minden valószínűség szerint összefüggésben, Amerikában viszont a fekete bőrűeknél gyakrabban fordul elő, mint a fehérek között.

Milyen megelőzési stratégiák léteznek?

A már említett urológiai vizsgálat és vérvétel.

A professzor úr szerint miért nem járnak ezekre a látszatra egyszerű vizsgálatokra a magyar férfiak?

Erről inkább csak a benyomásaimat tudom elmondani. A páciens nem ér rá, nem jut eszébe az ellenőrzés, nem jut el hozzá a megfelelő információ, esetleg közlekedési gondokkal küzd.

Azért kérdezem, mert ha abból indulunk ki, hogy Budapesten több egészségügyi intézmény működik, ahová fordulhat egy beteg, addig vidéken, egy faluban az egészségügyi körülmények miatt kisebb eséllyel jut el valaki orvoshoz. Léteznek ezekre az emberekre koncentráló alternatívák?

Nem igazán. Állítom, hogy vidéken komoly nehézségek adódhatnak.

A férfiak egy jelentős részének tehát gondot okozhat a vizsgálatokon való megjelenés.

Az évi egyszeri vizsgálat még megoldható, de ha már van valami, és több vizsgálat szükséges, az valóban felpörgeti a problémákat. Örvendetes, ha egy faluban már hetente egyszer rendel egy urológus. Ehhez viszont nem hiányozhat a megfelelő bérkeret, egy asszisztens, számítógép, vizsgálóasztal és az egyéb szükségletek.

Mi mondható el az urológus utánpótlásról?

Most éppen felmérjük az átlag urológusok átlagéletkorát, és az eddigi adatok alapján a szakmában öregedés tapasztalható.

A nyugat-európai gyógyászati eljárások hamar eljutnak Magyarországra, vagy előfordulnak csúszások? Ugyanolyan lehetősége van a megfelelő kezelésre eljutnia egy magyar embernek, mint teszem azt, egy angol állampolgárnak?

Kettős válaszom van erre. A gyógyszereket általában Angliában és Amerikában fedezik fel. Nyilvánvaló, hogy egy kis időt igénybe vesz, míg ezek Magyarországra hivatalos úton bekerülnek. Úgy gondolom, hogy Magyarországon körülbelül harminc éve a daganatos betegek a korábbinál jobb ellátásban részesülnek. Kevés olyan gyógyszer van, ami valamilyen formában nem érhető el Magyarországon. Az angol beteg tulajdonképpen rosszul jár, mert ott az a fajta kelet-európai sajátosság, a protekció intézménye nem ismert. Ha a beteg négy hónapra kap időpontot, az állapotától függetlenül, négy hónap múlva mehet a vizsgálatra.  

Hogyan lehetne jobban felhívni a férfilakosság figyelmét a szűrésekre?

Mindig is a szűrések élharcosa voltam, ahol tudtam, beszéltem azok jelentőségéről. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a Magyar Urológus Társaság is jelentősen kivette ebből a részét, s támogatta az ellenőrzések fontosságát.

Akkor Ön szerint nem az egészségügyben van a hiba?

Az biztos, hogy az urológusok fogadókészsége nyitott és pozitív.

A rehabilitációs időszakban a betegeknek mire érdemes odafigyelniük? Kell-e valamin gyökeresen változtatniuk?

A betegeket általában az evéssel, ivással kapcsolatos információk érdeklik. Műtét után átmenetileg felléphet kontinenciazavar, ez nyilván az életminőséget és az aktivitást befolyásolja. Utána viszont ugyanúgy élhetnek tovább, mint azelőtt.

“A kódolt cigányellenesség a mostani bevándorló-ellenességben is jól kitapintható”- Interjú Ferge Zsuzsával

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

(Megjelent az Atlatszo.hu Szocio blogján)

Több évtizeddel a Horthy-rendszer, és huszonöt évvel a Kádár-rendszer után Magyarországon a tömeges elszegényedés drasztikus méreteket öltött. Valóban jobb volt a Kádár-rendszerben, mint ahogy ezt sokaktól, főképp a ma nehéz körülmények között élőktől hallani? Igazuk van?

Ferge Zsuzsa: Sajnos igen! Szabadsághiányos, mélyen diktatórikus rendszer volt a Kádár-rendszer, amelyik azonban valamennyire lazította a 60-as évektől a szabadság határainak a korlátait, s valószínűleg ’56 sokkjának köszönhetően próbálkozott, hogy az embereknek kevésbé legyen olyan rossz. Félig diktatórikus eszközökkel és félig modern kori eszközökkel, például a modern társadalombiztosítással, az univerzális ellátásokkal és a viszonylag elviselhető iskolákkal, óvodákkal elérte, hogy volt két évtized Magyarország ezer éves történelmében, amikor az emberek túlnyomó többsége biztonságban érezte magát, megélt, kijött a fizetéséből. A meglévő rendszer ’85-ben kezdett repedni. Hogy a jó időszak mennyire a Kádár-rendszer belső sajátosságainak, mennyire a jóléti nyugati államok begyűrűzésének a következménye, ezt kibogozni nem tudom és nem is akarom. Tagadhatatlan, hogy a nyugati kapitalizmusnak sem létezett korábban olyan három évtizede, amikor annyira stabil lett volna a jólét, annyira kicsik lettek volna a társadalmi különbségek, mint 1950 és 1980 között. Nyugat-Európában még van egy kis esély arra, hogy mindez ne múljon el teljesen, nálunk erre ma nem látok sok esélyt.

Tulajdonképpen kijelenthetjük, hogy most a legrosszabb a szegények helyzete?

F.ZS.: Még a háború utáni időszakra szűkítve is nehéz ennek a számszerűsítése. Nagyban függ attól, hogy mi az, amit a társadalom megtűr, elfogad. Két szempontból állítom, hogy rosszabb a helyzet, mint korában. Egyrészt, akik ma szegények, nagyon szegények, régen viszont nem voltak ennyire távol az átlagtól, tehát a helyzetük valamivel jobb volt a mostaninál. A rendszerváltás óta a társadalom nagy része nyilvánvalóan az újkapitalizmus vesztesei közé sorolható. A többség élménye tehát a zuhanás, tökéletesen tudják, hogy volt jobb. Másrészt az a helyzet, hogy az emberek közel fele egy tisztességes megélhetési szint alatt él, és legalább egy millióan nyomorban, mélyszegénységben. Pedig Magyarország GDP-je eléri azt a határt, hogy egy tisztes szociális minimumot kibírjon.

A kelet-európai régióban Magyarország helyzete a legkedvezőtlenebb, vagy a kialakult, európai gazdasági helyzet idővel mindenhol éreztetni fogja a hatását?

F.ZS.: Magyarország sokáig a rendszerváltók között az elsők közé tartozott mind politikailag, mind gazdaságilag. A legtöbb mutató tekintetében az élmezőnyben voltunk, mára a mutatók romlottak. Itt csak a szegényég és egyenlőtlenség mutatóira szorítkozom. Kevés olyan szegénységi mutató van, amelyek esetében a 27 ország között a közepesnél jobb a helyünk. A súlyos szegénységben élők aránya, a gyerekszegénység, a társadalmilag szétszakított iskolák katasztrofális eredményei alapján viszont a 25-27. helyekre sorolódunk. A lecsúszások pedig nem álltak meg. A kormányzat kijelentette, hogy Magyarország nem jóléti állam, hanem a munka társadalma. A következmény az iskolai, egészségügyi kiadások zsugorítása és a szolgáltatások romlása mellett a szegény-ellátások fokozatos szűkítése. Egyre inkább az „aki nem dolgozik, ne is egyék” elve érvényesül. Az elérhető munka pedig csak a közmunka, amelynek bére a segélynél ugyan több, de sem a minimálbért, sem a szegénységi küszöböt nem éri el. Ez a jólét is csak évi néhány hónap, és a munka sem a szegénységből nem emel ki, sem a nyílt munkaerőpiacra nem visz vissza. A szavakkal meg játszanak. Ha valamit korábban segélynek hívtak, azt átkeresztelik, így lett a GYES-ből támogatás. De egy legújabb belső tájékoztató szerint a hivatalos nyelv többé nem használhatja a szegény, a munkanélküli, vagy a civil kifejezést sem, ezekből rendre rászoruló, álláskereső, meg önszerveződő polgár lett. A segélyek 2015-től mind új nevet kaptak, egy részüket megszüntetik, a hozzájutás feltételei szinte a lehetetlenségig szigorodtak. Ehhez még hozzátartozik, s nem elhanyagolható tény, hogy a 2008-ban bekövetkezett válságot követően a Gyurcsány-kormány, utólag pedig az Orbán-kormány egyetlen gesztust sem tett, hogy a válság veszteseit valahogy kárpótolja.

A tavaly év végi KSH-jelentés azt hozta ki, hogy csökkent a szegénység. Ez az eredmény mennyire támaszkodik valós adatokra?

F.ZS.: Néhány szegénységi mutató valóban csökkent egy-két százalékkal. Statisztikailag ez nem szignifikáns, de jelez valamit. Picit javult tehát a helyzet, de az okokról a KSH nem beszélt. A javulás elsősorban azzal magyarázható, hogy 100-120 ezer emberrel nőtt a foglalkoztatottak száma a közmunkaprogram miatt. Ha valaki semmi helyett ötvenezer forintot kap, vagy, mert gyereke van, hetvenezret, ez a szegénységen nagyon keveset változtat, de a mélyszegénységen azért segít valamit. Ha a mélyszegénységben élő családok egy főre jutó havi jövedelme tíz ezer forint, s a közmunka révén ez 5-8 ezer forinttal nő néhány hónapig, az ott sokat számít. Valójában, ahogy már mondtam, ez az összeg is siralmasan kevés és hosszú távon a bajok gyökerén nem változtat.

A mélyszegénységben élő gyerekes családok helyzetén nem segít, hogy iskolai jelenléthez kötik a segélyek, támogatások folyósítását?

F.ZS.: Akkor lett volna jó ez a kötelezettség, ha úgy határozzák meg, hogyha a gyerek sikeresen elvégzi az éppen aktuális osztályt, akkor kap ennyit és ennyit a család. Korbács helyett mindig jobb a sárgarépa, büntetés helyett az ösztönzés.

A legjobban így tudnák motiválni az állam részéről a családokat és a gyerekek tanulását, hogy ne csak bejárjon, hanem tanuljon is a diák?

F.ZS.: Természetesen! Hogy büntetik, például az óvodásoknál, ha nem járnak be a számukra fenntartott intézménybe, s ahhoz kötik a családi pótlék utalását, már mindent kimerít! Egy gyerek eleve akkor szeret iskolába járni, ha az iskolában jól érzi magát! Ha ott gyűlölik, ha csak kudarcélmények érik, s nem tanítják meg arra, amit a többi már tud, és ő mindig az utolsó, akkor mit fog szeretni az iskolában? Az erre vonatkozó felmérések is a legtöbb országban jobbak, mint nálunk. Például a lengyelek megcsinálták a kilenc osztályos iskolát, s gyakorlatilag onnan már mindenki tovább tud tanulni. A tankötelezettség tizenhat éves korhatárra történt leszállítása is káros. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy ezek a gyerekek lógnak, azon kívül nagyon sokan dolgoznak. A Gyerekesély Egyesület weboldalán megtalálható a “Civil jelentés a gyerekesélyekről 2012-2013″. Rengeteg adatot tartalmaz, s az egyik tanulmány megmutatja, hogy a pesti gyerekek jelentős hányada dolgozik az iskola mellett. Az iskolai hiányzás szankcionálása úgy, hogy a felelősséget egyedül a szülőre hárítom, s az iskola felelőssége gyakorlatilag nulla, a gyerek helyett a szülőt büntetem, az már rég rossz. Ha nincs vonzerő, és csak büntetés van, akkor Magyarország büntetőállam.

Ezek ismeretében milyen szegénységpolitika lenne ideális? Honnan vehetnénk példát?

F.ZS.: Több megoldásról beszélnek Európában. Nekem a legjobban a garantált alapjövedelem-modell tetszik. Az élet úgy kezdődik, hogy mindenki kap havi harmincezer forintot. Több kiváló magyar tanulmány készült erről, például Bánfalvi István szociálpolitikai szakértő és munkatársai munkája. Ebből világosan kitűnik, hogy ez az intézkedés megvalósítható. Ezáltal egy olyan társadalmi szolidaritás jönne létre, ami sok millió ember helyzetét javítaná, s a többiekét nem rontaná. De már az a szociális minimum is jelentős lépés, amit most Zuglóban, Budapest XIV. kerületében bevezettek.

A szegények nagy része vidéken él, elszigetelt településeken. A helyi önkormányzat közbelépése, alternatív megoldásai kínálta lehetőség jelenthetne segítséget, nem?

F.ZS.: Szétválasztották az állami, úgynevezett jövedelempótló segélyeket és a fogyasztási, önkormányzattól kapott segélyeket. Állami segélyekért a járáshoz kell folyamodni, az önkormányzati támogatásért az önkormányzathoz. Az önkormányzatnál megszűnt a lakásfenntartási segély és számos méltányossági ellátás. Az elosztás módjáról minden önkormányzat maga dönt, sok esetben a polgármester egyedül. Ha az önkormányzat nagyon szegény, kaphat valamennyi állami támogatást. Úgy tűnik a meglévő, bár szórványos adatokból, hogy a Kádár-rendszernek fontos hozadéka volt, hogy a falu és város közötti hihetetlen egyenlőtlenség csökkent. Azóta egyfolytában nő a szakadék, s ehhez a problémához az állam, az önkormányzatok is hozzájárulnak. Nagyon tudatos dolgok történnek, például – mint most Miskolcon – kitelepítették a cigányokat, ha nem is ilyen durva módszerekkel. A gyerekszegénység sok leszakadó településen kétségbeejtő.

A cigányok helyzete hasonlóan nem adhat okot optimizmusra. A cigányok életkörülményeit utoljára a Kemény István – Havas Gábor végezte kutatás vizsgálta. Jelenleg mit tudunk, milyen a cigányok helyzete?

F.ZS.: A cigányok helyzete soha olyan rossz nem volt, mint manapság. Ezt két, az Európai Szociális Alapból finanszírozott, kormányzati kutatás igazolja, amelyek 2011-ben és 2014-ben készültek. Korábban megvoltak a mindennapi megélhetést biztosító foglalkozások, szakmák, s az azokhoz szükséges helyek, gyárak. Aztán bekövetkezett a drasztikus, a cigányok életét megnehezítő változások egész sora. A nagy többséget érintő munkahelyvesztést követő szegénységet a diszkrimináció súlyosbítja. Éppen ezért a szegény cigányok szegényebbek, mint a nem cigány szegények. Ez egyébként nem magyar sajátosság, Romániában és Bulgáriában is nagy a cigányszegénység.

Csalog Zsolt kedvezőtlen képet festett a cigányok jövőjével kapcsolatban már a kilencvenes évek elején.

F.ZS.: Kemény Istvánnak is az volt a véleménye, hogyha Magyarországon így marad a cigányok helyzete, akkor harminc év múlva lesz fél millió ember, akiknek nem lesz állása. Igaza lett. Ezt lehetett látni, meg is mondtuk, csak a mindenkori hatalom nem törődött vele.

Azonban a helyzet idővel még rosszabb lesz. A kistérségekben, településeken, falvakban a polgármestertől fog függni minden. Nincsenek normák, csak kegyek vannak. Több kutatás bizonyítja, hogy a közösségi házakban több helyen nem engedik be a cigányokat a többség nyomására, s a polgármester nekik ad igazat. A kódolt cigányellenesség a mostani bevándorló-ellenességben is jól kitapintható.

A szegényellenesség átfordul cigányellenességbe, holott a szegények többsége nem cigány. A kiszolgáltatottság nagyobb lesz, s a függőség tovább rontja a már meglévő rossz és kilátástalan helyzetet. A pénz fogy, de kevesebb a jog, és nő az önkény.

„Oktatáspolitikai forradalom kellene ahhoz, hogy valami változzon”- Beszélgetés Kiss Tibor Noé íróval

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

(Megjelent az Atlatszo.hu Szocio blogján)

Fotó:  Borbás Mátyás (Pécsi Stop)

Kiss Tibor Noé író két évig fociedzéseket tartott Pécsbányán élő, nehéz sorsú fiataloknak. Az ott szerzett tapasztalatairól, a gyerekek lehetőségeiről és az elért eredményekről is beszélgettünk vele. A mai Magyarország, egy kicsit másképp, mint azt általában megszokhattuk.

Pécsbányán, egy nagyon szegény városrészen fiataloknak tartottál fociedzéseket. Hogyan látod, mennyire motiválja őket a sport, a versengés? Segít-e abban, hogy egy-egy meccs erejéig kiszakadjanak a hétköznapokból? Van-e a sportnak közösségformáló ereje, összetartóbbak lesznek a gyerekek? 

Voltak jelei annak, hogy a gyerekek között kialakult valamiféle összetartás. Az edzések jobb időszakaiban tudtunk hatni egymásra, valódi kommunikáció zajlott közöttünk, bár a gyerekek a másik helyébe ekkor is nehezen tudták beleképzelni magukat, általában mindenki a saját igazát hajtogatta. Ugyanakkor volt egy olyan érzésem is, hogy a köztük meglévő feszültségek a pályán robbannak. Focizás közben azért lehet kicsit kiabálni, odalépni, könyökölni. A bűnbakok a focipályán is bűnbakok maradnak.

Ha esetleg egy-egy játékos kiemelkedően tehetségesnek mutatkozik, van esély arra, hogy kitörjön ebből a közegből, és profi futballista legyen belőle? Hogyan tudtátok segíteni őket ebben? Lehetséges ilyen körülmények között a tehetséggondozás, vagy ezek az edzések inkább időtöltésnek, hasznos elfoglaltságnak voltak jók?

Két nagyon tehetséges srácot tavaly sikerült elvinnem a PEAC ificsapatához. Az edző nagyon készséges volt, és a srácoknak sem ment rosszul. A belüket is kifutották, küzdöttek – csakhogy nem kaptak labdát a társaiktól, hátraküldték őket védekezni. A következő edzésre már el sem mentek, én pedig nem tudtam velük megértetni, hogy ez eleinte teljesen természetes, és az elismerésért meg kell harcolniuk. Kudarcként éltem meg, hogy nem tudtam rávenni őket a folytatásra.

Mivel magyarázható ez szerinted?

Nem volt senki, aki hatni tudott volna rájuk. Az egyik srác szívesen folytatta volna, de egyedül nem akart járni. Tanúja voltam annak, amikor a barátnője osztotta ki emiatt, de ez sem segített. Talán, ha lettek volna körülötte olyan felnőttek, akik újra és újra leviszik a pályára. Ezt tapasztaltam egyébként futballistaként is. Kamasz koromban a Ferencvárosban futballoztam, és időről időre megjelentek környékbeli suhancok. Sokan elég jól fociztak közülük, de egy hétnél tovább nem maradtak. Nem igazán foglalkoztak velük, s ők sem tudtak beilleszkedni. Itt nyilvánvalóan beszélhetünk valamiféle társadalmi meghatározottságról is. A középosztálybeli családoknál legalább napirenden van az a kérdés, hogy a jövőbeli sikerekhez később megtérülő befektetésekre van szükség. Az olyan helyeken, mint Pécsbánya, a máról holnapra élés tűnik az egyetlen perspektívának.

Saját identitásod, transzneműséged felvállalása tud segíteni ezeknek a fiataloknak abban, hogy ők is szembenézzenek saját magukkal, ki merjenek állni magukért?

Pécs kis város, nyilván nem tudtam titokban tartani, ki is vagyok valójában. A telepen néhányan, főleg a nők és a zenészek közül nyitottak voltak arra, hogy beszélgessünk arról, mit jelent transzneműnek vagy cigánynak lenni. Az edzéseken viszont ez nem került szóba. Nyilván voltak, akik a hátam mögött hülyének néztek, mások meg elfogadtak. Ez mind teljesen természetes, tizenévesekről beszélünk. Különben sem azért mentem ki Pécsbányára, hogy én legyek a példaképük, hanem hogy edzéseket tartsak nekik.

           

Hogyan látod, mi jelenthet ezeknek a fiataloknak kiutat abból a helyzetből, amiben jelenleg élnek? Láttál esetleg pozitív példát, említésre méltó egyéni életutat, fejlődést?

A csapat legjobb játékosa néhány hónappal ezelőtt Angliába költözött, egy csirkefeldolgozó-üzemben kapott munkát. A többiek is próbálkoznak, van, aki szobafestőnek tanul, mások autószerelők szeretnének lenni, mert „autó mindig lesz”. Ezek legalább valamiféle eredmények, célok. A lehetőségeik azonban összehasonlíthatatlanul rosszabbak azokhoz képest, akik mögött diplomás szülők állnak, polgári miliővel és értékrenddel. A gyerekektől és a telepen dolgozó civilektől viszont inkább rémtörténeteket hallottam, ha az a szó került szóba, hogy család. Sokuk számára az alapszintű komfortzóna is hiányzik. Jellemző, hogy amikor a srácok kitöltötték a jelentkezési lapot a fociedzésekre, akkor már az „anyja neve” kérdésnél milyen lehangoló történetek és indulatok bukkantak elő. Voltak, akik azt sem tudták pontosan meghatározni, hogy hol, kinél is laknak valójában.

Akkor mégiscsak elengedhetetlenek a példaképek, s jó lenne, ha nem a valóságshowkból, szappanoperákból lennének kiválasztva azok, akikre a gyerekek felnézhetnek. Szerinted lehetne ezt valamilyen módon befolyásolni?

Nem hinném, hogy a fiatalok számára egy valóságshow szereplői bármilyen értelemben is példaképek lennének. Valószínűleg a mai tizenévesek is röhögnek ezeken a figurákon – más kérdés, hogy a cuccaik, a nyelvük, a viselkedésük valamiféle mintát jelent a számukra. De hogy nem a példaképeik, abban szinte biztos vagyok. A futball egyébként alkalmas volna arra, hogy olyan példaképeket állítson a fiatalok elé, akiknek a sikerei mögött valódi teljesítmény áll. De tizenévesen a legtöbben csak a sarkalásokat és tetoválásokat veszik észre, abba nem gondolnak bele, hogy egy Cristiano Ronaldo-biciklicsel mögött hosszú évek kemény munkája áll.

Van esetleg elképzelésed arra vonatkozóan, hogy hogyan lehetne érdemben segíteni ezeknek a fiataloknak, akár egyénileg, akár állami, önkormányzati szinten?

Mindent az alapoktól kellene kezdeni. Oktatáspolitikai forradalom kellene ahhoz, hogy valami változzon. Jól képzett tanárokra volna szükség, melléjük szociális segítők sorát kellene alkalmazni, akik közvetíthetnének a szülők és az iskola között. Mert a legnagyobb problémát talán nem is a szegénység jelenti. Az itt élők mentalitását, értékrendjét egyre inkább a nihilizmus jellemzi, ami nem is csoda, hiszen egyfolytában a kirekesztettséggel és a kilátástalansággal szembesülnek. Szörnyű látni, hogy már tizenévesen is beletörődnek abba, ami körülveszi őket. Nem látnak pozitív példákat maguk előtt arra, hogy a befektetett munka valaha is gyümölcsözhet. Ebből az apátiából csak hosszú évtizedek alatt, áldozatos munkával lehetne kiemelni ezeket az embereket. Erre azonban jelenleg semmiféle politikai szándék nem látszik.

                                                                                       

Miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod ezt a munkát? Elfogyott a remény a reménytelenségben?

Közel két évig dolgoztam együtt a gyerekekkel, és egyszerűen elfogyott az energiám. Az utolsó hónapokban az edzések legnagyobb része azzal ment el, hogy fenntartsam a fegyelmet. Egy idő után ennek nem láttam tovább értelmét, különösen azért, mert volt közöttük néhány valóban tehetséges srác, de nem tudtam velük érdemben foglalkozni. Végül lemerültem.

Hogy érzed, tanultál ebből az időszakból? Megmutatott valami újat számodra a mai Magyarországból?

Újra és újra ugyanazt tanuljuk: minél közelebb megyünk valamihez, annál jobban megismerjük és megértjük. Más dolog a Facebookon szörnyülködni a körülöttünk is egyre inkább terjedő szegénységen, és megint más kicsit megismerkedni egy olyan közösség életével, mint a pécsbányai. Rögtön jobban látszik, hogy milyen színes ez a világ, ugyanakkor az is, hogy milyen árnyoldalai vannak. A pécsbányai munkám arra figyelmeztetett, hogy az életünket mennyire kicsi és szűk közegben, valamiféle zárványban töltjük, és a legtöbb esetben fogalmunk sincs arról, hogy emberek tömegei számára olyan alapvető dolgok jelentenek problémát, minthogy nincs cipőfűzőjük. Leginkább mégis az itt élők teljes eszköztelenségét tartom riasztónak: nincs nyelvük, nincsenek viselkedési mintáik, amelyek odakötnék őket a társadalomhoz.

A 25. év- Interjú Várady Szabolccsal a Holmiról

Ayhan Gökhan

Hogyan fogadta, amikor Réz Pál bejelentette, hogy abbahagyja, lezárul a Holmi huszonöt éves élettörténete? Volt Önben tiltakozás?

Magamban hevesen tiltakoztam ellene, hogy Réz Pál abbahagyja. De úgy is mondhatnám: hevesen tiltakoztam ellene, hogy megöregedjen. Amikor egy műtét után hazajött a kórházból, és 2013. október 24-én körlevelet küldött a szerkesztőknek, amelyben bejelentette, hogy már nem tudja olvasni a kéziratokat, de már nem is akarja, ráadásul folyton szédül, minket sem tud fogadni, csináljuk tovább nélküle, máshol – akkor a tiltakozás – közös tiltakozásunk – tere meglehetősen leszűkült, egyelőre arra a minimumra, hogy a helyszínhez ragaszkodunk. Ebben végül is sikerrel jártunk. A szerkesztőségi összejövetelek az ünnepek miatt amúgy is szüneteltek, és néhány kedélytelen ülés után visszaköltözhettünk a Jászai Mari térre. Hiába látott szívesen Szalai Juli és Radnóti Sándor, mindketten a közelben, a kávé talán még jobb is volt, mi magunk nem voltunk ugyanazok. A szerkesztés nagyrészt számítógépen folyt, a vélemények is körbemehettek e-mailben. A többlet, amitől a szerkesztők szerkesztőségnek érezhették magukat, egy csapatnak, az a kapitány személyén múlott – a légkörön, amit megteremtett. Nem is megteremtette, inkább csak jött belőle.

Visszatérve a kérdéshez: maga a bejelentés nem úgy szólt, hogy abbahagyom, vége a Holminak. Végül is persze ez történt, de több szakaszban. A bejelentés úgy szólt, hogy most már csináljátok nélkülem tovább. Közelgett a Holmi 25. születésnapja, ezt mindenképpen meg akartuk érni, az év végéig tehát elvállaltuk a folytatást. És lehetőleg szépen akartuk megérni, tehát elkezdtük a kedvenc szerzőinket kéziratokért noszogatni. Közben azon is elkezdtünk gondolkozni, nem lehetne-e valahogy továbbörökíteni a lapot. Mikor aztán az a terv, hogy a Holminak 2015 januárjában új folyama indul, új szerkesztőkkel, füstbe ment, és a közelgő megszűnés híre elterjedt, megnőtt az érdeklődés az utolsó számok iránt. És szerencsére volt mivel kielégíteni.

Emlékszik az első Holminak küldött küldeményekre? Milyen érzés arra az időszakra visszagondolni ennyi év távlatából?

A küldemények többfélék voltak. Azzal kezdtük, hogy megkerestük azokat a szerzőket, akiktől kéziratot reméltünk, hiszen két-három számra való anyag nélkül nem érdemes, nem is lehet egy új lap kiadásába belefogni. Réz Pál és Domokos Mátyás mindenkit ismert az élő magyar irodalomban, és tudtak lappangó kéziratokról is. Matyi hozott ilyen, addig kiadhatatlan Weöres Sándor- és Németh László-verset. Természetesen megkerestük Vas Istvánt és Szántó Piroskát is. Réz Pali hozta az erdélyieket, Bajor Andort, Horváth Imrét, Kányádit. Eörsi Angyal István emlékiratát, Kenedi János Timothy Garton Ash Mitteleuropa? című tanulmányát, én Rakovszky Zsuzsától, Ferencz Győzőtől kaptam verseket az első számba. Radnóti Sándor felkérte Nádas Pétert, hogy írjon Thomas Mann naplóiról, és ehhez csatlakozik a Figyelő rovatban az első szám második recenziója, Kocziszky Éváé Thomas Mann és Kerényi Károly levelezéséről. A lapszerkesztésünk kezdeteiről bővebben is lehet olvasni a Levelek a Holmi körül című közleményben, amely a huszadik születésnapunk alkalmából jelent meg a 2009. októberi számban. http://www.holmi.org/2009/10/levelek-a-holmi-korul

Aztán persze csakhamar beindult a kéretlen küldemények áradata. Radnóti Sándor ötlete volt, hogy írjuk bele az impresszumba: „A kéziratokat megőrizzük és visszaküldjük”. (Akkor még írógéppel írtak.) A visszaküldött kéziratokhoz levél is járt. Ez különösen buzdította a dilettánsokat, akik még sehonnan sem kaptak választ. Voltak mulatságos levelek is, ezekből is idéztem, még mindig a húszéves évfordulóhoz kapcsolódva, a Holmi 2009. novemberi számában. http://www.holmi.org/2009/11/varady-szabolcs-%E2%80%9Ea-keziratokat-megorizzuk-es-visszakuldjuk%E2%80%9D

Számomra mint újdonsült versszerkesztő számára a legizgalmasabb és egyben legmunkaigényesebb az a levelezés volt, amit olyan kezdő költőkkel folytattam, akikben már jól látszott a tehetség, de még nem voltak kész költők. Vagy az eszközeik voltak hiányosak, vagy a hangjukat nem találták még meg. Az előbb említett közlemény nagyobbrészt ilyen leveleket tartalmaz. Imreh András, Jónás Tamás, Fischer Mária, Szakács Eszter és Szabó T. Anna a címzettjük. Ezekre a kezdetekre ma is örömmel gondolok vissza. A fáradság bőven megtérült.

De nem minden kapcsolat alakult ilyen szerencsésen a Holminál jelentkező fiatalokkal. Kezdeti túlbuzgalmamban sok olyan levelezésbe is belebonyolódtam, amelyik – legalábbis a Holmiban – nem végződött hepienddel. Félek, sok csalódást is okoztam, sokan gondolnak rám rossz szívvel. De hát nem hiszem, hogy aki szerkesztőnek áll, ezt megúszhatná.

Meg tudná mondani, a küldemények körülbelül hány százalékát utasította vissza?

Sziszifuszi munka volna ennek pontosan utánanézni. Irdatlanul sok vers érkezett. Az is csak bizonytalan becslés, hogy hány százalékuk volt reménytelenül használhatatlan. Mondjuk, hogy 30. Talán 10 % lehet az, amit elfogadtunk közlésre. Szeretném hangsúlyozni a többes számot. A döntéseket az egész szerkesztőség hozta, szavazattöbbséggel. Ami személyes felelősségem, az az előválogatás, a szűrés. Amit egyértelműen rossznak ítéltem, azt visszaküldtem a többiek megkérdezése nélkül és az idejük kímélése végett (ez a rovatvezető egyik funkciója). De amiben láttam valami jelét a tehetségnek, azt továbbadtam, nézze meg mindenki, és aztán közösen döntsünk róla. Ez volt mindig a legnehezebb, és ebből volt a legtöbb, az olyan versekből, amelyek nem igazán rosszak, de nem is olyan jók, hogy magától értődne az elfogadásuk.

Van olyan szerző, akit elutasított, és utólag azt érzi, hogy tévedett?

Ezt a kérdést is áttenném többes számba. A tévedés nem okvetlenül az elutasított művekre vonatkozik. Néha ez inkább lélektani kérdés. Lehet, hogy az adott esetben igazunk volt, de nem mértük fel a következményeket. Mészöly Miklóstól például boldogan közöltünk volna novellákat, ő azonban először egy elmélkedést küldött. Mi azt feleltük, hogy szépprózát szeretnénk tőle, nem ezt, ő pedig leírta magában a Holmit örökre. Pár év múlva, tapasztaltabban, talán másképp döntöttünk volna. Juhász Ferenccel is szerencsétlenül alakult a viszonyunk. Ennek nem visszautasítás volt az oka, hanem egy kritika, mindjárt a második számunkban. Ma sem gondolom, hogy akkor Márton Lászlónak azt a nagyszabású és egy másfél évtizedes tabut ledöntő írását nem kellett volna közölnünk, sajnálni viszont nagyon sajnálom, hogy egy ilyen nagy költő egyetlen verssel van jelen a Holmiban.

A Holmit egyfelől az egyik legfontosabb irodalmi lapnak tartják, megszűnése mély nyomot hagy az irodalmi életben. Másfelől viszont azt is gondolják egyesek, hogy a Holmi túl konzervatív, az újdonságokra, kísérletezésekre kevésbé nyitott lap volt az elmúlt években. Mit gondol erről?

Talán mind a kettő igaz. A Holmi alapjában véve konzervatív lap volt. Igyekezett kiszűrni az ízlésétől-beállítottságától távolabb eső újdonságokból is a javát, de csak módjával és olykor heves belső viták után. Így került például a Holmiba jó néhány versével Bognár Péter. De Petrik Ivánt is említhetném, aki nem annyira kihívóan fordítja a visszájára mindazt, amit a költészetről eddig gondoltunk, de azért éppen eléggé új és szokatlan.

Mi alapján választották ki az utolsó szám szerzőit?

Korábban úgy állt össze egy-egy lapszám, hogy az elfogadott anyagokból a főszerkesztő kiválogatta azokat, amelyekről úgy gondolta, hogy együtt többet mondanak, mint külön-külön. A többi várt a sorára. Sokszor bizony elég sokáig. Nem azért, mert ezek nem voltak elég jók, hanem mert abba a számba nem fértek bele.

Az utolsó számnál ez már nem volt lehetséges. Volt sok korábban elfogadott anyag is, és volt, amit mi kértünk a méltó befejezéshez. De szerencsére ezek sem mind az utolsó pillanatban érkeztek, így már júliusban elkezdhettük közölni Nádas Péter készülő emlékezéskönyvének három számon át kitartó részleteit, és ezt mintegy kánonban követte augusztustól Radnóti Miklósné naplójának két megrendítő részlete. Hatalmas nyeresége a versrovatnak, hogy végre elkészült Rakovszky Zsuzsa régóta várt nagy versciklusa, a Fortepan, ebből a három utolsó számba válogathattam részleteket. Az még külön szerencse, hogy az egyik vers, a Sakkozó katonák, összerímelt az első világháború kitörésének centenáriumára készült napló- és levélválogatással. A Holmi is megérte közben a negyedszázados évfordulóját. Azt találtuk ki, hogy a nagy halottainkra emlékezünk ebből az alkalomból az októberi számban. Ettől kezdve a terjedelem óhatatlanul növekedni kezdett. Az átlagosan megcélzott 120 oldalt eddig is túlléptük nem egyszer, de az októberi 172 már rendkívülinek mondható, hát még a novemberi 208. Ami pedig az utolsó számot illeti, az minden mértéket meghaladva 312 oldal lesz. Már a tartalomjegyzék három oldalt tesz ki. Ennek viszont megvan az a praktikus haszna, hogy a számot nyitó kétoldalas Kurtág-kotta páros oldalon kezdődik, nem kell benne lapozni. Hogy az utolsó számot tartja a kezében az olvasó, arra az első írás címe utal: Kár. „Induló folyóiratba írni jó” – kezdi Esterházy Péter, amit logikusan folytat később azzal, hogy „megszűnő folyóiratba nem jó … Nem jó, de főleg nehéz, hacsak nincsen készen valami adható. De adható-e most? Most, amikor.” A szerkesztő valószínűleg akkor is szerkeszt, amikor nem tud róla. Csak a korrektúrát nézegetve vettem észre, hogy ez a kurzivált most a lap legvégén, mintegy keretbe foglalva az egészet, megismétlődik. Itt a szerző (aki történetesen én vagyok) arról panaszkodik, hogy versnek ugyan versszerű, amit ír, de most? „Mert most mi van?”, kérdezi a másik énje. „Lapzárta van a Holmiban.” A süllyedő hajóról a botcsinálta kapitány(helyettes) távozik utoljára. Közvetlenül előtte a többi szerkesztő is elbúcsúzik a lapjától. Ami ez előtt van, Kurtág és Esterházy után, az minden, amit még közre akartunk adni. Ott vannak sokan a Holmiban legotthonosabb költők közül: Kántor Péter, Ferencz Győző, Nádasdy Ádám, Imre Flóra, Kőrizs Imre, Tóth Krisztina, akinek a verse a költészet tanításáról szól, amit Wilheim András esszéfüzére követ, a Költészeti Holmi. Ennek Weöres Sándor az egyik szereplője, és ez átvezet Lőcsei Péter írásához, amelynek fő témája Weöresék tépelődése, hogy hazajöjjenek-e Rómából 1948-ban. Weöres mellé jól illik Nemes Nagy Ágnes alkalmi verse a hagyatékból Ferencz Győző bevezetőjével. Hosszú lenne felmondani a tartalomjegyzéket. Csak néhány kapcsolódási pontot még. George Szirtes Széchenyi-akadémiai székfoglalója a versfordításról szól, ezt Imreh András versei követik, az elsőnek Versfordítás a címe. Ezután jön Mesterházi Mónika esszéje Imreh András újabb verseiről és költői hangjáról. Darvasi László új novelláját egy régebbinek, a Jaufre Rudelnek az elemzése követi, amely szintén a Holmiban jelent meg. Csak azt sajnálom, hogy Szigeti Csaba ezzel a remek tanulmányával először publikál nálunk.

Bán Zsófia rövid novelláját, Parti Nagy Lajos versét és Jemnitz Sándornak a csepeli internálásáról szóló naplóját a holokauszt témája kapcsolja össze.

A Holmi feladatának tekintette mindig, hogy közreadja klasszikus szerzők magyarra eddig le nem fordított írásait, ebbe a sorozatba tartozik a decemberi számban Schiller recenziója Matthisson költeményeiről és a XVIII. századi brit John Baillie esszéje a fenségesről.

Látva a fenyegető terjedelmet, a fejemhez kaptam, amikor befutott Beck András tanulmánya, Petri György és Karinthy Nihiljének kapcsolatáról, de mégsem lehetett lemondani róla. Fodor Géza nagy Petri-tanulmányával kezdtük a Holmit – örülök, hogy Petri ott van a zárásban is. És befutott Kocsis Zoltán ígért Bartók-tanulmánya is az előző számban közölt nagy ívű Fischer Annie-recenzió után. „Nekem még mindig furcsa, hogy az utolsó számban jelenik meg, most kezdtem volna belejönni” – írta, mikor elküldtem neki a korrektúrát.

„Újra temetünk. A Nyugatot.” Írja Radnóti Miklós 1941. augusztus 25-én a naplójában. Lezárult egy hosszú, jelentős korszak a Holmival. Ön szerint van olyan lap, ami a Holmi hagyta űrt betöltheti, vagy egészen felesleges a méricskélés, összehasonlítás?

Azok az írások, amelyeket a Holmi örömmel közölt, gondolom, megtalálják a helyüket ezután is. Az a fajta szerkesztői műhelymunka, ami a Holminál folyt, talán tényleg a múlté. De ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ebben egy ideje már mi sem voltunk a régiek. Magamban Fodor Géza halálától számítom ezt az időt. Rendkívüli lelkiismeretessége és megvesztegethetetlen minőségérzéke biztos támasz és eligazodási pont volt. Nem sokat beszélt, de már a jelenlététől valahogy komolyabban vettük magunkat. Hat éve halt meg. Azóta jobban érzem az idő múlását, a fáradtság jeleit. Csak a háttérben folyó szöveggondozói munka alapossága nem változott. Ebben Zsarnay Erzsébet, azt hiszem, felülmúlhatatlan.

Utoljára 2003-ban jelent meg verseinek gyűjteményes kiadása, A rejtett kijárat. Most, hogy véget ért a szerkesztői munka, esetleg várhatunk új verseskötetet? Jelenleg dolgozik valamin?

Ebben az évben az életem jó részét kitöltötte a Holmi. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz nélküle. És persze arra is, tudok-e majd verseket írni. Próbálkozom, mindenesetre.