A világ legjobb első mondatai

„Egy dal sem megjavítani, sem tönkretenni nem tud egy egész életet”- Interjú Závada Péterrel

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Závada Péter slammer, költő, nyelvtanár és zenész. Az utóbbiról faggattuk őt.

Fotó: Bach Máté, Vagány Históriák

Rengeteg zenész bukkan fel, amióta a Megasztárhoz hasonló műsorok eluralkodtak. Látsz ebben veszélyt? Gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra zenésszé avanzsálnak bárkit, s nem garantáltan a legtehetségesebbeket.

A zenekarban is jobbára szöveget írok, így a zenészi tehetségről csak mint laikus dönthetek. Viszont szerintem nem érdemes összemosni az avantgárd termékeny elzárkózását és a populáris kultúrának azt a tulajdonságát, hogy a mindenkori fogyasztói igényeket elégíti ki. Ha az ember meglepő ötletekre vágyik, nem a tehetségkutatók színpadán keresi azokat, hanem elmegy és megnézi a fiatal független kísérletezőket.

Magyarországon több fiatal dönt úgy, hogy összehoz egy kis zenekart, ír pár dalt, aztán jöhet a rock and roll. Na de mi kell ahhoz, hogy jöjjön, hogy eljusson a színpadig? Mi a recept? A te recepted mi volt?

Sokféleképpen el lehet jutni a színpadig. Az egyik út nyilván a fent említett tehetségkutató. Ez egy viszonylag instant, de annál illékonyabb sikert garantál. A másik, hogy az ember függetlenként indul, először csak szerzői kiadásban jelenik meg, később keres magának egy kisebb kiadót, menedzsert fogad, megpróbál komolyabb bandáknak nyitni, ingyen beáll hozzájuk előzenekarnak, játszik a rangosabb fesztiválokon, majd elszerződik egy nagyobb kiadóhoz, és így tovább, egyre följebb és följebb araszol a ranglétrán. A mi receptünk sem az első, sem a második verzióhoz nem illeszkedik. A tehetségkutatóktól, mondanom se kell, az elejétől fogva ódzkodtunk, és az sem szerepelt a dédelgetett álmaink között, hogy nagy kiadók szigorú szerződéseihez kelljen igazodnunk, hogy ők mondják majd meg, mikor adjunk ki új albumot, annak a hangzása milyen legyen, mikor, hol és mennyiért koncertezzünk, hogy milyen ruhát vegyünk föl, milyen reklámokban szerepeljünk. A bandákra iparágak épülnek, és lehet, hogy maguk a zenészek jobban keresnek, mint egy átlag underground előadó, de a művészetük akarva-akaratlanul eszköze lesz valamiféle manipulációnak, belesimul és ezáltal fenntartja a mindenkori gazdasági és politikai rendszert.

Ti akkor zenészként a teljes függetlenedésre törekedtek. Néha a közélet is belekeveredik a szövegeitekbe. Érnek emiatt titeket támadások? Fontos, hogy egy valamirevaló zenekar ne menjen el szó nélkül a közélet és a politika tünetei mellett?

Korábban a közéleti témák csak mint a rap műfajára jellemző aktuális utalások jelentek meg a szövegekben. De egy ideje kikerülhetetlen, hogy az ember nyíltan is állást foglaljon. Aki nem teszi meg, szerintem a semlegesség hamis illúziójába ringatja magát. Senki sem semleges, legfeljebb azt hiszi magáról. Mindenkinek van, volna véleménye konkrét kérdésekkel kapcsolatban (oktatás, média, a kisebbségek helyzete, a szélsőjobb térhódítása, az orosz atompaktum etc. ), ha föltenné őket magának, és ez, tetszik vagy sem, kirajzolja egyfajta személyes politikai preferencia körvonalait. De mi eddig mindig csak magánszemélyként szólaltunk föl. A Facebook-profilunkra, ahol több mint 60 ezer ember követi a zenekart, soha nem tettünk ki semmilyen politikai tartalmú üzenetet, noha már sokszor indokolt lett volna. A pártpolitikát mindig elutasítottuk.

Zenekarotok országosan ismert a fiatalok körében, koncertjeiteket komoly érdeklődés kíséri. Éreztek valamilyen felelősséget azzal kapcsolatban, hogy kivételes módon meg tudjátok szólítani a generációtokat, és hogyan, mire használjátok ezt a lehetőséget?

Mindig is felelősséggel viseltettünk a közönségünk iránt, de nem követendő példaként, vagy egyfajta etikai merőműszerként akartunk működni, inkább gondolkodásra biztattuk őket, hogy döntsenek ők, szabadon. Olykor a negatív példákat is felemlegettük, és a bőrükbe bújtunk provokatív szerepszövegekben. Azt reméltük, attól, mert alkalmanként a drogokról éneklünk, még nem fog senki rögtön a szerek után nyúlni. Nagyképűségnek tartanám azt gondolni, hogy egy művész vagy egy zenekar hatása idáig terjedhet. Egy dal sem megjavítani, sem tönkretenni nem tud egy egész életet. De most elérkeztünk a képességeink határához. Mivel a politikát soha nem szándékoztuk belekeverni a művészetbe, az eszközeink a helyzet megjobbítására végesek.

Ennek ellenére érkeznek visszajelzések a rajongók felől, hogy egy-egy dalszöveg választ kínált volna erre vagy arra a problémára, életbeli krízisre? Ha igen, melyik a legkedveltebb rajongói üzenet-történeted?

Régebben voltak erre is példák, és szeretnék nektek vidám történeteket mesélni, de sajnos a legutóbb, mikor megosztottuk (szigorúan magánszemélyként) a Szavazz a Jobbik ellen videóját, a saját 18-20 éves rajongóinktól kaptunk tucatszám fenyegető üzeneteket, meg olyanokat, hogy törölni fognak a playlistjükből. Nem tudom, eddig melyik zenekart hallgatták.

A zenekar tagjai közül mindannyian a nyolcvanas években születtetek, ezt a generációt pedig sokan elveszett nemzedékként jellemzik. Mennyire tudtok közösséget vállalni ezzel a generációval, illetve szerinted mi jellemzi a nyolcvanas években születetteket?

Nem bocsátkoznék általánosításokba, de annyi talán elmondható, hogy azok a liberális-demokratikus minták, amikben a rendszerváltás környékén a szüleink hatására mi is hinni kezdtünk, mára fölszámolták magukat: a nyugatról érkező hullám megtört és visszafordult, mielőtt elért volna minket.

Azért a művészetben a nyugat-európai hatások tudtak érvényesülni: a magyar filmek, színházi előadások etc. felveszik a versenyt a nyugat-európai színvonallal. Esetleg a zenében látsz lemaradást? Ha igen, hogyan lehetne ezt orvosolni?

Az tény, hogy a magyar irodalmi, képzőművészeti, színházi, filmes és zenei szcéna mindig nagyon hamar és érzékenyen reagált a nyugat-európai trendekre, és többé-kevésbé sikerült is bekapcsolódnia a globális vérkeringésbe. Nem hiszem, hogy művészileg le volnánk maradva, talán az anyagi források hiánya hátráltatja leginkább a munkát. A zenei világban például elengedhetetlen a nemzetközi szintű, profi menedzsment, ha az ember külföldön is érvényesülni szeretne. Amikor lemaradásról beszélek, akkor azt sokkal inkább a szociális és társadalmi szintre értem: legfőképp a demokrácia, az emlékezetpolitika és a tolerancia kérdésére gondolok.

Amennyiben igaznak találod a jellemzést (vagyis a jövőtlenséget, a túl hosszú ideig tartó útkeresést, a felnőtt élet elkezdésének kitolódását), szerinted mi jelenthet ebből az állapotból kiutat?

Ismerjük az egzisztencializmus lehetséges kiútjait. És itt elsősorban a választás lehetőségére gondolok.

Vegyük a kérdést személyesebbre. A gyakorlatban, a saját életedben te hogyan találod meg a kiutat?

A munka segít. Meg ha az ember hébe-hóba el tud utazni valahova.

„Az igazi szakácskönyvnek lelke van, mint egy regénynek"- Interjú Cserna-Szabó Andrással

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Cserna-Szabó András Arany Fakanál-díjas íróval beszélgettünk a magyar konyháról és arról, ami mögötte van. Ízek és ízlések, avagy a szalontüdőtől a callos a la madrileña-ig. 

Valuska Gábor fotója

András, nagy bajban vagyunk. Egy lakatlan szigetre száműztek minket, ahonnan nem elég, hogy nem mozdulhatunk ki soha többé, de választanunk kell a töltött káposzta és a lecsó között. Amelyikre esik a választásunk, azt fogjuk kapni mindennapi eledelül, s a másik ételnek örökre búcsút inthetünk. Mit ajánlasz, melyiket válasszuk? Te melyiket választanád? Indokold is meg!

Nem mennék olyan szigetre, ahol nincs pacal vagy szalontüdő…

A magyar konyha – mint a magyar borok – tele van meglepetésekkel, sajátságos, különleges ízekkel, ennek ellenére az európai gasztronómiában nem tört látványos utat magának. A gulyást még itt-ott az útikönyvek kínálataiból ismerik, s a többi ételünkre sajnálatosan néma csend borul. Egyszerűek leszünk. Miért? Túl zsírosak, koleszterin-növelők és egészségtelenek vagyunk? Van egyáltalán valódi, kifinomult, széles spektrumú magyar konyha, vagy ezek az ételek vándorláshoz való, igénytelenebb fogások, amik direkt arra lettek kitalálva, hogy könnyen és gyorsan elkészüljenek, míg az ember átér Ázsiából Európába? 

Konyhánk nem az ázsiai időkből való. Pl. a pacalpörkölt a két világháború között született, a „lecsó” szót a múlt század húszas éveiben írták le először. Bár a töltött káposzta és a kolozsvári káposzta már első nyomtatott szakácskönyvünkben (1695) szerepel. A magyar konyha semmivel se egészségtelenebb, rusztikusabb, zsírosabb, mint mondjuk a spanyol konyha. A madridi pacalban nincs kevesebb koleszterin, kalória, zsír stb., mint a magyar pacalpörköltben. Csakhogy a magyar boldogtalan nemzet, ezért utálja magát, lenézi a saját konyháját (is). A spanyol meg büszke a konyhájára, és ezt megmutatja a vendégeinek is. A vendégek hazamennek, és jó hírét keltik a spanyol konyhának. Így lesz világhírű egy konyha! Mi nem mutatjuk meg külföldön a magyar konyhát. Az éttermeket, kocsmákat is Picassóról, Hemingwayről, Hrabalról stb. nevezzük el, akik kiváló művészek, csak hát így ne csodálkozzunk, ha külföldön egyetlen magyar írót nem ismernek. Ha mi, magyarok itthon nem csinálunk (irodalmi és gasztronómiai) kultuszt Krúdynak, Szép Ernőnek, Rejtőnek vagy éppen Tersánszkynak (stb.), akkor ki fog? A svédek? Ki fogja nekünk elhinni, hogy Mikszáth éppen olyan világirodalmi rangú író, mint mondjuk Hašek? Vagy hogy a magyar körmös pacal hajszálnyival sem rosszabb, mint a callos a la madrileña?   

A mai napig verhetetlen Móra Ferencné szakácskönyve, s nincs meg magára valamit is adó magyar háztartás a ronggyá olvasott Horváth Ilona szakácskönyve nélkül. Beszélhetünk szakácskönyv-irodalomról? Születnek ínyenc nyelven megírt, kívánatos szakácskönyvek? Mit illik tudnia egy jó és maradandó szakácskönyvnek? 

Ma nagyon kevés az olyan szakácskönyv, amit szakácskönyvnek lehet nevezni. De azért van. Pl. Váncsa István művei. De a kiadványok túlnyomó része értéktelen szemét. Az igazi szakácskönyvnek lelke van, mint egy regénynek. Ínyesmester, Emma asszony, Móráné – ezeknek olyan stílusuk van, hogy egy mondatból fel lehet ismerni őket. Klasszikusok, mint Jókai vagy Szomory. Nem véletlenül írta ezt Babits a Nyugatban az Ínyesmester szakácskönyvéről: „Nagy kiadóink ritkán bocsátanak piacra oly igaz és irodalmi művet mint ez a szakácskönyv. S remélhetőleg az Inyesmester sikere meg fogja győzni a kiadót hogy az igaz irodalom kell a közönségnek.”

A gasztronómiai újságírás csak a szakmának szól, vagy lehet ezzel fejleszteni a hétköznapi emberek, a laikusok főzőtechnikáját, ízléskultúráját, szájízét? 

Kik azok a hétköznapi emberek? Attól tartok, hogy az ún. „magyar hétköznapi ember” nem tud megkóstolni, mondjuk, egy „Rombuszhal, színes sültcékla, tintahal jus” című fogást Budapest szívében, a legjobbnak mondott magyar vendéglőben, ahol a hagyomány és az evolúció randevút ad egymásnak. Nem tud, mert nincs erre 12.500 forintja. Sajnos. A topgasztronómia sehol és semmikor nem a hétköznapi emberekről szólt. De azért nagyon fontos, hogy minden gasztronómia iránt érdeklődő emberhez eljusson az üzenet: a magyar konyhát újra fel kell fedezni, a hagyományt fel kell dolgozni, és fejlesztésre is égető szükség van. Valóban jó lenne, ha a gasztronómiai újságírás nem ennyire a szakma berkein belül mozogna, hanem széles kört célozna meg. 

Korábban gyakrabban jelentek meg étteremkritikák a nyomtatott sajtóban, manapság elszórtan bukkanunk rájuk a napilapokban. Mi történt? Megváltozott valami? Mi lehet az oka ennek?

Igen, ez nagy baj. Az étteremkritika nagyrészt visszaszorult a szaklapokba, és ez nem jó. Ez is egy hibás gondolat eredménye. Sokan azt hiszik, hogy a gasztroforradalom majd felülről fog lefelé haladni. Szerintem ez csak fordítva tud működni, alulról építkezve. Ennek az alulról építkezésnek egyik formája lenne, ha a széles közönség, a napilapok olvasói folyamatosan értesülnének arról, hová kell, lehet járni, hol mozdult meg éppen a gasztronómiai állóvíz. 

Mi a véleményed a hazai vendéglátásról? 

Azt tapasztalom, hogy van két oldal, és közte egy nagy űr, vagy szakadék, vagy mi. Egyik oldalon a rossz értelemben vett hagyomány uralkodik: magyar konyha, de közepes vagy rossz alapanyagokból, fantáziátlanul, sőt sokszor kifejezetten rosszul, olajszag, rántott hús pulykamellből, menzaízek, ugyanaz a húsz elcsépelt fogás. A másik oldalon pedig gyakran megfizethetetlen, valóságtól elrugaszkodott, a hagyományt, a magyar konyhát lenéző, sznob, a nemzetközi trendeket szolgaian másoló stb. helyeket találunk. Persze, mindkét oldalon vannak kivételek, de ezek csak kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Bocsánatot kérek, hogy magamat idézem, de pár hete éppen erről kérdeztek, és ezt találtam mondani: „A magyar vendéglátás szerintem akkor lesz rendben, ha tíz vendéglőből kilencben lesz szalontüdő, pacal, töltött káposzta, halászlé, báránysült, kelkáposztafőzelék, rakott krumpli, vargabéles és a többi, és kilencből nyolc helyen legalább megbízható minőségben fogják készíteni. Ez már egy biztos alap lenne ahhoz, hogy a tizedikben evolúciót, újragondolást műveljenek, és akinek erre van gusztusa és pénztárcája, oda járna. Szánalmas állapot, hogy egy turista nem tudja ma Pesten megkóstolni a magyar konyhát. Madrid belvárosában nem szégyellik, nem dugdossák az utazó elől a callos à la madrileñát, vagyis a madridi pacalt, se a többi hagyományos ételüket.”

Létezik manapság az irodalomnak a gasztroirodalom ága? A főszakács ugye Krúdy úr, s az ő velőscsontjából fő ki a sok jó haspárti író, köztük Fehér Béla és például te. Szeret-e még a magyar író az evésről, a zabálásról írni? 

Sok ínyenc írót ismerek, egyik-másikkal már volt is szerencsém együtt ebédelni. Mondjuk muflont enni puliszkával a híres ínyenccel, Esterházy Péterrel, és a híres borszakértő íróval, Kerékgyártó Istvánnal, szóval ez nagy élmény. Az utóbbi évek szerintem legnagyobb regénye, Bodor Ádám Verhovina madarai című műve is tele van gasztronómiai motívumokkal. Most éppen elindult egy irodalmi vacsorasorozatunk a Béterv lakásétteremben, ahol régi írók ételeit főzik meg mai írók, közben irodalomról és gasztronómiáról beszélgetünk, felolvasunk. Tersánszkyt Nyáry Krisztiánnal, Rejtőt Orbán János Dénessel, Móriczot Grecsó Krisztiánnal „főztük meg”. Most éppen Zrínyi jön és a vadkan, Szálinger Balázzsal. Persze segít nekünk Bíró Botond Boldizsár séf, mert hát azért mi mégiscsak írók vagyunk, és nem szakácsok. Nem is képzeljük magunkat szakácsnak…

"Itt úgy ölnek meg, hogy évekig nem jössz rá, hogy halott vagy" - Interjú Jászberényi Sándorral

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Jászberényi Sándor író, költő, polgári foglalkozása pedig rendhagyó a magyar írók sorában: haditudósítóként dolgozik. Írásai befelé nyílnak, belülről beszélnek kifelé a könyvtárszobák nullzajos doh-hangulata helyett, a képzeletbeli tintatartó mélyén vér bugyog, valódi emberi vér, s a sokunk előtt ismeretlen, rejtelmes és titkok-kétségek övezte, zűrzavaros jelenkori történelem. 

Ester Meerman holland háborús tudósító fotója

Mi vitt arra, hogy haditudósító légy? Történt valami megrázó esemény, ami teljesen megváltoztatta az életed? 

Egy viharos szerelmi viszonnyal jött a felismerés, hogy öregszem, és semmit sem tudok az emberi életről, még 2006-ban, azt hiszem. El akartam menni az országból, az első gép Kairóba indult, ahol akkoriban egy magyar ismerősöm lakott. Ő gyűlölte Kairót, én azonnal beleszerettem. Elképedéssel töltött el, hogy milyen egyszerű tud lenni az emberi élet és milyen sok, elsősorban az afrikai társadalmakhoz képest jóléti társadalmi problémám van. Az IHT-ben olvastam, hogy szabadon engedtek egy csomó gyerekkatonát Csádban, megfűztem a főszerkesztőmet, hogy erről szeretnék írni. Azt vettem észre, hogy úton vagyok a darfúri krízisbe, és így tovább. Én az emberi létezést körnek tudom elképzelni – akkor vagy a legközelebb az élethez, amikor a halálhoz is a legközelebb vagy. Nem lehetsz jobban tisztában azzal, hogy élsz, ha bármikor meghalhatsz. Ez roppant addiktív dolog. 

Valószínűleg a fényképezőgépnél közelebb jutsz a történésekben részt vett emberekhez, megismered az életüket, a sorsukból sok mindent megtudsz. Hogyan tudod magad függetleníteni az átélt helyzetektől, esetenként forradalmaktól? Le tudsz számolni a közben feltörő érzésekkel? 

Whiskyvel, ezzel-azzal. A válasz az, hogy nem tudod függetleníteni magad, maximum magadnak is hazudsz. Nem, minden előtted agyonlőtt ember, minden kis halál, nyomor elmegy veled a szemedben. Ott, a helyszínen persze feladatod van, arra koncentrálsz. A legkomolyabb balhéban is elvégzed a munkát. A lélek legsötétebb órái mindig biztonságban kezdődnek, egy biztonságos hotelszobában, valamelyik nemzetközi szervezett szögesdróttal körbvevett táborában.

Az emberek, akikkel kapcsolatba kerülsz a munkád közben, mit gondolsz, várnak tőled valamit? Remélnek tőled, nyugatról jött embertől nagy dolgokat, életváltoztató segítséget? 

Nyilván, azt gondolják, hogy van érdemi segítség, és ha egy újságíró lefotózhatja, leírhatja, hogy mit történt, akkor változik valami. Sokan, sokféleképpen állnak hozzád, sokfajta kérés hangzik el feléd. A probléma az, hogy te tisztában vagy azzal, hogy valójában nem tudsz segíteni. Hogy az ő szenvedésük egy árucikk, amit te árulsz a piacon. Mert ez az igazság erről a munkáról, ha lehántjuk a humanista mázat. A legfontosabb ebből a szempontból, hogy ne ígérj olyasmit, ami nyilvánvalóan hazugság.

Amikor egy háborús konfliktusból jössz vissza Magyarországra, hogy érzed magad a budapesti utcákon? Mennyire tudod értékelni a békét, ha egyáltalán békeként éled meg a magyar állapotokat.

Nyilván értékelem a békét, eddig azért jöttem haza, hogy a fiammal Háfizzal legyek. Egyébként nem gondolom, hogy a magyar állapotok békések lennének. Nem, itt is ölre mennek az emberek, de a felszín alatt. Afrikában egyenes öldöklés van, nyílt konfliktus – Magyarországon úgy ölnek meg, hogy még évekig sem jössz rá, hogy halott vagy. Hogy kicsináltak egy rossz megjegyzésért, egy gesztusért satöbbi. Akkor veszed észre, amikor már teljesen légüres térbe kerültél.

Sokak számára ismert az a Kevin Carter haditudósító által készített  1993-as szudáni fotó, ami egy éhező kislányt örökít meg, háttérben a halálára váró keselyűvel. Carter később maga mondta, hogy húsz percet várt rá, hogy a keselyű széttárja a szárnyát. Emiatt részvétlenséggel vádolták, és sok kemény kritika érte, ám a képpel ennek ellenére mégis sikerült felhívnia a világ figyelmét az afrikai éhezők megrázó helyzetére. A fotó kapcsán sokszor felmerül a kérdés, hogy hol húzódik a határ a személyes felelősség, a beavatkozás kötelessége és a tudósítás objektivitása, az újságíró kívülálló, szemlélődő magatartása között? Te magad voltál már olyan helyzetben, amikor be kellett avatkoznod?

Erről egészen hosszasan írok a Budapest-Kairó: Egy haditudósító naplója című könyvemben. Problémás dolog ez, mert csak addig nem foglalsz állást egy konfliktusban, amíg nem avatkozol be. Persze vannak helyzetek, amikor egyszerűen megszólal a fejedben a vészcsengő, hogy eddig és ne tovább. 2011-ben kihoztunk egy embert a könnygázból, mert megfulladt volna, ha nem lépünk közbe. Minél több konfliktusban jársz azonban, annál kevésbé szól a csengő – csak akkor avatkozol be, ha nincs más mód segíteni. Nem cserélheted fel a szerepedet, nem azért vagy ott, hogy hősködj.

A Nyugat magatartása azt a sztereotípiát erősíti, hogy nem igazán akarja vagy tudja segíteni, kezelni a keleten hosszú ideje tartó háborúkat, helyi konfliktusokat. Az ott élők mégis mindig tőlük várják a megoldást, pedig például az amerikaiak beavatkozása is több negatívummal, mint pozitívummal járt, s ezt a majdnem mindennapos robbantások is alátámasztják. A nyugattól akarják megtanulni azt a demokráciát, aminek a megteremtését nekik kellene kezdeményezniük, alakítaniuk. Hogyan látod ezt a segít - nem segít kérdést? 

A konfliktusok 90 százalékát a Nyugat generálja a Közel-Keleten és Afrikában. Ez így önmagában nem igaz, inkább úgy fogalmaznék, hogy a szuperhatalmak. Elemi érdekünk, hogy ne legyen béke, stabilitás a térségben, mert amint ez megvalósulna, lenne egységes érdekképviselet, nem tudnánk kis üzletekkel jó hosszú időre biztosítani, hogy az ottani forrásokból fenntartsuk a jóléti társadalmainkat. Szóval én nem hiszem, hogy a demokrácia exportról lenne szó, csak hát ezalatt a név alatt sok mindent le lehet nyomni az ember torkán.

A cikkeiden, szépirodalmi írásaidon túl a közvetlen környezetednek hogyan tudod elmondani, átadni a megtapasztalt eseményeket, hogy ők is átérezzék azt a másik valóságot? Vagy ha őszinték akarunk lenni, ez se írásban, se szóban nem közvetíthető? 

Soha senki nem ért meg semmit, mindenki magával van elfoglalva. Régesrégen feladtam, hogy megpróbáltassak megértetni bármit is ezekből a dolgokból bárkivel, mert úgysem megy. Jobb esetben úgy tesznek, mintha értenék, rosszabb esetben megkérdőjelezik, hogy egyáltalán megtörtént-e. Éppen elég nekem fejben tartanom, amikor Magyarországon vagyok, hogy ez nem Afrika, itt nem veszed elő a kést, ha öten köréd gyűlnek az utcában, meg, hogyha belekerülsz egy kocsmai pofozkodásba, akkor sem az életedért harcolsz.

Írni is azért írok, mert nem tudok nemírni, de különösebb célom nincs az írással, nem érdekel a kritika, sem az irodalmi díjak.

Szóval nem, nem tartok hegyi beszédeket, de rendszeresen emlékeztetem magamat arról, hogy túl sok vért láttam ahhoz, hogy megengedhessek magamnak egy kontroll vesztést.

Mi lehet egy haditudósító munkájának a csúcsa? 

Boldog öregkort szeretnék. Ha az megvan, az a csúcs. Ha nincs, akkor gyors halált – kevés szenvedéssel.

"A hitben mindannyiunknak saját utunk van"- Interjú Varga Mátyással

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

A régi időkből nem egy olyan papra vagy szerzetesre emlékezhetünk, aki költőként is tevékenykedett, gondoljunk csak például a Fortuna szekerén okosan ülő Faludi Ferencre. Szerencsére ilyen messze nem kell mennünk, hogy találjunk még egy szerzetest és költőt, mert itt van nekünk Varga Mátyás. Vele beszélgettünk hitről és sok szigorúan fontos dologról. 

Miért gondolta, hogy Önnek szerzetesnek kell lenni? Hosszú út vezetett ide, vagy könnyű volt a döntés?

Harmadikos gimnazista koromig nem nagyon jutott eszembe, hogy szerzetes legyek. Vagy még pontosabban: ha eszembe jutott is, biztosan nem vettem komolyan. Aztán a szinte irreálisnak lett valami evidenciája. És ez az evidencia megmaradt lényegében mostanáig. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy onnantól kezdve minden simán ment, nem volt már miről gondolkozni: még kevésbé azt, hogy ne tettem volna fel a kérdést, hogy jól döntöttem-e. A közösség ugyanis csak valamiféle kerete az életnek, ettől még ott is kinek-kinek a saját sorsát kell élni. Azért mondom ezt, mert gyakran hallom, hogy azt gondolják, ha egy ember vállalkozik a közösségi életre, egyszerű a dolga: viszik a többiek, mint a folyó, a „pártfegyelem” meg előírja, mit kell tenni és gondolni. Csak hát nem így van. Vagy jó esetben nem így van. Mert a közösségnek, még ha ennek sokszor nincs is tudatában, ugyanúgy arra van szüksége, aki az ember önmagában, aki az ember a maga szabadságában.

Milyen egy szerzetes életvitele? Az öné, aki irodalommal, művészettörténettel is foglalkozik, tanít, Pannonhalmi Szemlét szerkeszt etc. 

Az életnek vannak keretei, van ritmusa annak, hogyan alakul a nap: például, hogy az első program hétköznapokon reggel 6 órakor kezdődik. Emellett pedig kinek-kinek megvan a maga munkája (iskolában, irodákban, kertben, konyhán stb.), ami azt jelenti, hogy ez a „civil” munka (mert hát többnyire az) állandóan tudatosítja bennünk a külvilág működését. Ebből az is következik, hogy sokféle munkatárssal dolgozunk együtt, mert talán egyetlen olyan munkahely sincs a monostorban, ahol csak szerzetesek lennének; vagyis – mint ahogy persze a legtöbb munkahelyen – nekünk is különféle világokkal kell megtalálnunk a közös hangot. Ez nem volt mindig így, és esetleg azt is gondolhatjuk róla, hogy sokkal kevésbé romantikus, mint ahogy általában egy apátságot el szoktunk képzelni. De én inkább gazdagságként élem meg. Ami persze nem jelenti azt, hogy esténként nem esne jól az imádságon vagy a vacsorán újra találkozni a többiekkel, újra csak magunkban lenni.

Térjünk át a vallásra. A vallással szembeni ellenállás egyik oka sokak szemében az, hogy a vallás tudománytalan, és csak azok találták ki maguknak az ismeretlen dolgok magyarázatára, akik homályos hiedelmekben tapogatóznak. Ön szerint hogyan lehet úgy terjeszteni a vallást, hogy aktuális legyen, s a modern korban felmerülő problémákra is választ adjon? 

Én nem hiszem, hogy az úgy nevezett „tudománytalanság” igazi probléma volna. Anélkül, hogy vallás és tudomány meglehetősen bonyolult viszonyának taglalásába belemennénk, látjuk, hogy az utóbbi időben mennyi „tudománytalanság” (és ezzel együtt mennyi butaság) tud a mi világunkban elképesztő sikerrel működni, nagy népszerűségre szert tenni. Persze, a kereszténység sem fordítható le maradéktalanul a tudomány nyelvére, és nem kevés feszültség tapasztalható ma is a vallás és felvilágosult tudományosság között. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a „tudománytalanság” miatt még bármi lehet népszerű és sikeres...

Én azt hiszem, hogy a vallás (amin most elsősorban, ugye, a kereszténységet értjük) kevéssé tudatosította, hogy egy poszt-keresztény világban élünk, és ebből fontos dolgok következnek. Mi, keresztények nagyon sokszor úgy viselkedünk, mintha az emberek merő pimaszságból vagy megátalkodottságból nem értenének egyet velünk. Ők nem értik, mi ütött belénk, miért támadunk rájuk, miért vagyunk agresszívak. És hát, legyünk őszinték, sok esetben olyasmit várunk el tőlük, amit nekünk magunknak sem könnyű megtenni...

Azt hiszem, ahhoz, hogy a kereszténység újra vonzó eseménnyé váljék, sokkal figyelmesebben és kevésbé ideologikusan kell figyelnie történelmének azt a korszakát, amikor még kevesebb köze volt a hatalomhoz. A poszt-keresztény állapot egyik súlyos következménye, hogy a hatalom eszközei nem hatékonyak még akkor sem, ha esetleg annak látszanak. A hatalom erejét legfőképpen a spiritualitás erejével és a felelősség erejével lehetne leváltani, ami nyilván egy rögösebb út. – Hogy ez mennyire így van, elég arra gondolnunk, hogy mindenki, aki igazán és maradandóan fontos volt az elmúlt száz év kereszténységében, ezt tette. Gondoljunk csak (hogy a számomra legfontosabbakat mondjam) Dietrich Bonhoefferre, Teréz Anyára, Roger Schützre, Abbé Pierre-re, Romero érsekre,  Jean Vanier-re, Desmond Tutura; de talán mondhatnám Rowan Williams canterbury érseket – és a jelek szerint Ferenc pápát is...

A negatív tendencia a fiatalokra is érvényes. Sokan ateistaként helyezik el magukat a világban, míg mások azt mondják, nem érdekli őket a vallás, s soha nem gondolkodtak el azon, hogy van-e vagy nincs Isten. Eközben a fiatalok nagy része a házasságtól is ódzkodik, és az élettársi viszonyt képzeli el az ideális férfi-nő kapcsolat formájának. A kettő között lát összefüggést?

Én azt hiszem, az emberek nem rosszabbak, mint bármikor a történelemben. Ha ateistának mondják magukat, attól én őszintén szólva nem szoktam kétéségbe esni, mert az egy dolog, hogy mit mond az ember magáról, de szinte biztos vagyok, hogy Isten nem a szavaink, hanem a szívünk szerint ítél meg bennünket...

Nem egyszer azt látom, hogy a formális vallási kötelezettségek betartását fontosabbnak gondoljuk, mint amekkora jelentősége ezeknek ténylegesen van. A formák bennünket szolgálnak, és igazán akkor hatékonyak, ha szabadon akarjuk őket. De ez nem azt jelenti, hogy amikor nehézzé válnak a formák, szabadon leválthatók. Nyilván hinnünk kell a formákban, de nem a formáknak kell hinnünk. Jól tudjuk, hogy Jézusnak súlyos fenntartásai voltak a lélek nélküli formákkal szemben. Persze, azt is tudjuk, hogy ő többnyire – szinte mindig – komolyan vette és betartotta a formákat, meg hogy soha nem kényelmi szempontból kritizálta őket...

Egy francia gondolkodó írta, lehetséges, hogy senki nincs a pokolban, de nekünk úgy kell élnünk, hogy nehogy mégis mi legyünk az egyetlenek, akik oda kerülnek. Az egyház álláspontja is egységes abban, hogy egyetlen ember sem tudhatja - még a másik élettörténetének teljes ismeretében sem -, ki kárhozott el, és ki nem. Ehhez képest sajnálatos módon nem kevés pap használja érvként a hívekkel - és gyakran a gyerekekkel- folytatott kommunikáció során a csekély dogmatikai alappal rendelkező puszta ijesztgetést, legutóbb például egy hittankönyvben szerepelt az, hogy a homoszexualitás halálos bűn. Az ehhez hasonló esetek komolyan ártanak az egyház és a vallás megítélésének. Az egyház miért nem tiltakozik élesebben az ehhez hasonló esetek ellen, miért nem tesz azért, hogy a papok egységesebben és érvényesebben szólítsák meg a híveket?

Azt gondolom, hogy amikor az egyházról beszélünk, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a katolikus egyház soha nem volt annyira homogén, mint amilyennek messziről látszik; arról nem is beszélve, hogy a különféle protestáns egyházakra is érdemes mindig odafigyelni. Az hogy ma Magyarországon hogyan viselkedik mondjuk a katolikus egyház, hogy a püspökök mire reagálnak, mire nem, mire hogyan, ez egy történelmi tény (vagyis korhoz, szituációhoz és személyhez kötött). Nyilván annak örülünk, ha cizelláltságot és emberséget, okosságot és bátorságot tapasztalunk. A tanítást érdemes időben is, térben is tágabb kontextusba helyezni. Éppen a homoszexualitás kérdésében pl. az anglikán egyháznak radikálisan más a véleménye. Ezzel nem azt mondom, hogy felétlenül nekik van igazuk, de a dolog mégis megér annyit, hogy a két szempontrendszert egymás mellé állítsuk... És hát arról sem szabad megfeledkezni, hogy sok kérdésben az egyház álláspontja is alakul. Bár a lassúságot és óvatosságot néha nehéz elfogadnunk, de ha csak arra gondolok, hogy a II. vatikáni zsinat előtt még meg kellett gyónni, ha egy katolikus bement (nem feltétlenül istentiszteletre, hanem csak úgy) egy protestáns templomba, vagy netalán egy zsinagógába, akkor máris látjuk, hogy képesek a dolgok megváltozni.

Sokszor az jut eszembe, hogy az egyházi vezetéshez fűződő viszonyunkban is van valami posztkommunista örökség: vagy feltétlen és vak engedelmességet képzelünk el, vagy elemi bizalmatlanságot. Errefelé még nem alakult ki pl. annak a kultúrája, hogy a laikusok és az egyházi vezetők együtt dolgozzanak, együtt keressenek megoldásokat, vagy hogy a laikusok is elmondhassák, ha valamit másként szeretnének. 

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a vallási formák betartásának fontosságát sokan túlhangsúlyozzák, és az egyház soha nem teljesen homogén, valamint nem mindig reagál kellő gyorsasággal a társadalmi változásokra, akkor mi alapján tud mondjuk egy egyszerű hívő ember — aki a jelenben él, és nincs lehetősége arra, hogy megvárja, amíg az egyház reflektál egy-egy problémára — eligazodni? Mi alapján döntheti mondjuk el azt, hogy melyik szabályt tartja be, melyik kevéssé fontos, és melyik nem felel már meg annak a kornak, amiben él (vagyis melyik változik majd meg úgyis idővel)?

Nehéz erre receptszerű választ adni. Azt gondolom, hogy a kereszténység nagykorúságot kíván minden hívőtől: amellett, hogy komolyan veszi, amit az egyház mond, dolgozzon meg a saját válaszaiért: olvasson, gondolkozzon, beszélgessen, figyeljen… Mindig érdemes azt is megnézni, hogy más keresztény egyházak hogyan vélekednek egy-egy kérdésről; ebből is sok mindent megérthetünk. Vagyis nem megy kísérletezés — és tévedések nélkül. A gondolkozás mellett elengedhetetlen a reflektált “terepmunka”.  A reflexió azt jelenti, hogy újra meg újra megkérdezem, hogy vajon jól gondolom-e. A “terepmunkán” pedig azt értem, hogy nem csak fejben zajlik a dolog, hanem van valamiféle közösségi kontextusa.  — És hát van egy nagyon egyszerű módszer is (annyira egyszerű, hogy már-már triviális), ami arra épül, hogy a kereszténység mégiscsak “imitatio Christi”, “Krisztus követése”: ha nehéz átlátnunk egy szituációt, próbáljuk elképzelni, hogy Jézus itt mit csinálna, hogyan reagálna. Persze, azt, amire itt jutunk, nem érdemes ezt abszolutizálni (főként másokra nézve nem!), de  nekünk mindenképpen segíthet. Jézus bátor, radikális, és soha nem a kényelmet választja. Ugyanakkor nem ellensége sem a testnek, sem az örömnek.

A hitben — és az egyházban — mindannyiunknak saját utunk van. Ezt kell megtalálnunk. Ez lényegében járatlan, mert ránk vár.

A cölibátus miatt sok kritika éri az egyházat, többek között azért, mert a papi szolgálatot végző atyák munkája során sokszor felmerül, hogy a hívek olyan mindennapi élethelyzetekben kérnek tanácsot tőlük- adott esetben a párkapcsolat, vagy a gyereknevelés kapcsán-, amikről az atyáknak nincs és nem is lehet saját tapasztalatuk. Talán ez is lehet az oka annak, hogy néha az atyák hasonló kérdésekben történő megnyilatkozásai kissé elvontak, elméletiek. Hogyan lehet áthidalni ezt, hogyan lehet érvényes, hiteles útmutatást adni papként olyan területeken, amit az atyák adott esetben nem, vagy csak kevéssé ismernek? Fel lehet valahogyan készülni erre? 

Én elválasztanám a cölibátus kérdését a tanácsadástól. A cölibátusról magáról azt gondolom, hogy ez nem dogmatikai kérdés, tehát bármikor egyetlen rendelkezéssel megváltoztatható. Sejtésem szerint a kötelező papi cölibátus éppen mostanság sok kérdést vet fel a nyugati egyházban. Azt hiszem, hogy muszáj elgondolkozni a dolog tarthatóságáról. 

Ami meg a tanácsadást illeti: az élet számos területén fogadunk el tanácsot olyantól, akinek éppen az segíti a munkáját, hogy kívülről és távolról láthatja a helyzetünket. Gondoljunk csak a pszichológusokra. Nem attól lesznek hozzáértők vagy kevésbé hatékonyak, hogy ők maguk is megtapasztalták a problémát. Ugyanakkor azt is értem, hogy a kényes vagy súlyos helyzetben nehéz mit kezdeni azzal, ha a pap nem képes a valóságra reagálni, és szent közhelyekkel vagy ügyetlen poénokkal reagál. De ez – szerintem – nem áll szoros összefüggésben azzal, hogy házas-e, vagy sem.

Akkor mi lehet az oka annak, hogy sok pap nem tud a valóságra reagálni, és hogyan lehetne ezt a problémát feloldani (akár a papok képzése során, akár más úton)?  

Amennyire rátlátásom van a papképzésre, mindenképpen előrelépnek gondolom, hogy az utóbbi időben a teológiai tárgyak mellett hangsúlyosan megjelent a pedagógia és pszichológia is. Ez nagyszerű és fontos, ugyanakkor az az érzésem, hogy ugyanilyen fontos — vagy még fontosabb — lenne a kulturális antropológia oktatása is (ami pillanatnyilag teljesen hiányzik), hiszen a szemináriumból kikerülő fiatal papok még mielőtt pszichológiai vagy pedagógiai problémákkal találkoznának, “terepmunkások” lesznek, és szükségük lenne valamiféle rálátásra akár barátságos, akár kevésbé befogadó közegben dolgoznak. Clifford Greetz amerikai antropológus például arról beszél, hogy minden kultúrát az adott kultúra saját fogalmain keresztül lehet igazán megérteni, és hogy az emberi viselkedés minden aspektusának több jelentése van… Ennek tudatában pl. könnyebben szót értenének azokkal, akik részben vagy egészben másként látják a világot. Vagy távolságot tudnának tartani a politikától.

Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatnunk, hogy az úgy nevezett “valóság” integrálása a kereszténységben spirituális kérdés is, és hogy “fizika” nékül minden metafizika előbb-utóbb hamissá válik. Legalábbis szerintem.  

Az értelmesebb emberek körében szerencsére általánosan elfogadott tény, hogy nem lehet előítéleteket támasztani valamely társadalmi  vagy bármilyen más csoport  egészével szemben néhány tagjuk tettei vagy viselkedése miatt. Ehhez képest meglepő tapasztalni, hogy ezek a többnyire tanult, értelmes, gondolkodó emberek, akik egyébként elutasítják az előítéletek minden formáját, mennyire elutasítóan és gyűlölettel beszélnek adott esetben az egész egyházról-és általában a papokról- csak mert mondjuk volt egy rossz élményük, vagy sokszor még nem is saját maguk tapasztaltak ilyesmit, csak hallottak valakiről, akivel egyszer mondjuk túl szigorú volt egy pap. Mi lehet ennek az oka, és az egyház, illetve egy pap vagy egy szerzetes mit tud az ehhez hasonló előítéletek ellen tenni? 

Ilyenkor, az az érzésem, több dolog is egymásra vetül. Első (és nem biztos, hogy a legvastagabb) réteg a pap ügyetlensége, emberi esendősége, hibája, bűne (amit nevezhetünk sokféleképpen). Ezt nem lehet kimagyarázni. Abból azonban, hogy a papokkal szemben általában súlyosabb indulatok törnek elő az emberekből, mint pl. a pedagógusokkal vagy orvosokkal szemben, két dolog következhet: egyrészt, hogy esetleg többet hibáznak, mint ők, a másik, hogy van itt még valami indulatforrás. Amikor ezen töprengünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hit és az azzal kapcsolatos események életünk nagyon érzékeny részét alkotják. Ha ez nem működik, vagy nem úgy működik, ahogy ezt a belső egyensúlyunk megkívánná, szükségszerűen okokat keresünk. Az okokat pedig legegyszerűbb odakint meglelni. 

 „Az alak: az arcban megvalósuló Istenhez való hasonlatosság. Az istenhez való hasonlatosság láttán joggal mondhatjuk; ím, ez Isten képe; s ha Isten képe előttünk van, előttünk van tehát Az is, Akit e kép ábrázol.” Mondja Florenszkij Az ikonosztázban. Az Ön által ismert Krisztusábrázolások közül melyiket érzi magához a legközelebb, a leghitelesebbnek? Miért? 

Azt hiszem, nem szokványos a képekhez fűződő viszonyom: szeretem a képeket és rettenetesen érdekel a működésük, ugyanakkor kicsit tartok is tőlük. Láttam és megcsodáltam Rubljov Szentháromság-ikonját Moszkvában, mindig lenyűgöz Caravaggio, Rembrandt vagy El Greco világa, de nem igénylem, hogy állandóan nézzem őket, nem nagyon hiszek pl. a reprodukcióknak, sokkal szívesebben hívom elő a képeket az emlékezés által. Ebből az is következik (vagy következhet), hogy pl. szeretem az üres falakat.

Bár azt hiszem, nincs „kedvenc” képem, nem szeretnék kibújni a válasz alól: tavaly szeptembertől decemberig Londonban voltam, és ott szinte hetente (volt, hogy egy héten többször is) megnéztem a National Gallery-ben Piero della Francesca Jézus megkeresztelkedése című képét. Nem egyszer úgy éreztem, igen bensőséges viszonyba kerültünk.

"A nyomor mára teljesen elfogadottá vált"- Interjú Géczi Jánossal

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Sorozatunkban régi-új művek és szerzők közt bogarászunk, s veszünk elő általunk fontosnak ítélt szerzőt és művet, élőt és holtat. 

Géczi Jánossal beszélgettünk az annak idején nagy feltűnést keltett, és máig hatásos Vadnarancsok című dokumentumkötetről, és a magyarországi szociális állapotokról. 

Úgy tudjuk, szépíróként ez az egyetlen, többször bővített, átdolgozott dokumentumértékű munkája. Miért nem írt több hasonló művet? Annak idején miért kezdett bele a Vadnarancsokba?

A Vadnarancsok ciklus öt műből szerveződött, egy neoavantgard, heves hosszúversből, egy élettörténet-rekonstrukcióból, egy beszélgetésekből, egy regényből és egy bemutatáshoz el nem jutott drámából, egykori enciklopédikus igényem mentén. A ciklus két kötete – a második és a harmadik – vált a maga idejében széles körben ismertté, részben egy bezúzott Mozgó Világ szám miatt, részben az engem sújtó tiltás okán, részben mert olyan kollektív jelenségekről beszéltem, amelyet az önmagát jóléti társadalomnak nevező formáció eltagadott.  A Vadnarancsok élettörténet-rekonstrukciós egysége a Szépirodalmi Könyvkiadónál jelent meg, a szexuális deviánsokkal készített monológok sorozatából készült anyag pedig a József Attila Kör Könyvek egyik kezdeti részeként, a Magvetőnél. Az első erősen cenzúrázott formában, a második pedig értelmező utószóval. Az utóbbi kötetkiadások ekként nem bővített és átdolgozott munkák, hanem az eredeti szöveg visszaállítói. A legpontosabb editio az Orpheusz Kiadónál látott napvilágot, a több kötetes életmű-válogatás negyedik és ötödik könyveként.

   Miért nem írtam hasonló művet? Ezt a kérdést sokan feltették egykor, s olykor-olykor ma is, olvasók, szakmabeliek és könyvkiadók. Csalog Zsolt, az oral history magyar nagymestere számára talán érthetővé tettem az érveimet. Ő aki elvárta, hogy szociográfusként tevékenykedjem továbbra is, elfogadta a megfontolásaimat. Költő vagyok, a részleteket csupán azért kutató, mert a teljesség érdekel, s magamat képviselem. Erőteljes a közösségi elköteleződésem, távol ugyan a napi politikától, a köz dolgai mindig foglalkoztattak. Gyorsan azonosulok a fókuszált érzésekkel, személyekkel, kérdésekkel. Nem tudtam volna azonban hosszasan kívül maradni az interjúalanyaim világán – azért, mert hamar beláttam, magam nem tudok számukra semmi segítséget adni, de még csak ígérni sem. Bármelyik szubkultúra foglyának lenni ugyan sok haszonnal jár, de a fegyenclét mégiscsak fogság. A költő nem értelmiségi fazon, aki nyugodt, szürke orvosi szemmel pásztázza a világot, s aki meg tudja őrizni hűvös kívülállását. Így pedig már tisztességtelen alakká válok, ugyanolyanná, mint a velük, a mindenkori margóra kényszerítettekkel szemben a társadalom. Avagy képmutatóvá, aki azzal, hogy rámutat a problémára, azt hiszi, meg is tette a maga kötelességét, ellátta a feladatát, s fütyörészve tovább állhat. Költőként azonban többet tehetek: olyannak vállalom magamat, amilyen biológiailag, antropológiailag, szociálisan és kulturálisan vagyok. Költőként, ez sem elhanyagolható, kizárólag a magam életét, a magam eszméit teszem kockára.

   Szegeden, a TTK-n végeztem el az egyetemet, és szakbiológusi diplomához jutottam. S azt a koherens természettudományi gondolkodást, élet- és kognitívtudományi szemléletet, amelyben kezdeti jártasságot kaptam (s azt a felismerést, hogy a science oldaláról inkább be lehet fogadni a bölcseleti és a társadalomtudományi eredményeket, mint fordítva) használni akartam az irodalmi tevékenységemben. A biológusi és az irodalmára ambíciók közössége terelt a tényirodalom irányába. A Vadnarancsok ennek az egyik tematizációja, de ugyancsak azok például az utóbbi években írott és kiadott esszéköteteim is. 

Hogyan választotta ki a könyvben szereplő alanyokat? Ütközött nehézségekbe a velük folytatott beszélgetés? Miként sikerült megnyernie a bizalmukat?

Móricz Zsigmond-ösztöndíjasként a veszprémi biológus szerkesztői állásomat felfüggesztve elmentem a budapesti Semmelweis Kórház pesthidegkúti osztályára, amelyről hírlett, hogy rendkívül toleráns az alternatív nézetekkel és életmódokkal szemben. Valóban, azon az aziliumi helyen sokan fordultak meg tudósok, művészek, vezető értelmiségiek, s nyilván politikusok és politika-közeliek is, olyasféle szabadelvű, az önmegvalósítást támogató menedék, mint manapság egy-két értelmiségi szalon (természetesebben brutálisabban és valódi kockázatokkal) annak ellenére, hogy a betegek többsége szabályos beutalással érkezett. Humánus, s mélyen megértő intézmény, bölcs és nyitott vezetővel, ambiciózus és kitűnő, a csoportmunkától nem idegenkedő fiatal szakemberekkel, orvosokkal, pszichológusokkal és pszichiáterekkel. Maguk közé engedtek, jól tudták, mire vállalkozom, egyetlen elvárásuk volt felém, hogy az ápolt személyiségét nem károsíthatom, a lehetőségeiket nem korlátozhatom. Munkahelyszerűen tartózkodtam az – amúgy Klebelsberg Kunó villájából átalakított - osztályon, hagytam, aki meg akar ismerni, ismerjen, álljanak szóba velem, kérdezzenek írói terveimről, a szándékomról, s viszonylag könnyedén kialakult az a kör, amely tagjai nyitottaknak mutatkoztak a hónapokon át tartó, rendszeres beszélgetésekre, s az életük több alkalommal való elmondására. Kb. harminc megkezdett életinterjú rögzült, de befejezetté csupán öt vált. Ezek közül négy került be a kötetbe. Az ötödik nem, mivel a mélyinterjú befejezése után nyilvánvalóvá vált, hogy a lány, rettenetes életpálya tulajdonosa, mindenki kizsákmányoltja, viktimológiai eset, sajnos valóban pszichiátriai betegségben szenved, s bár a társadalmi közeg a sok nyűgének az egyik okozója, a sorsa nem csupán a társadalom megbetegítő hatásait jeleníti meg. A töredékinterjúk némely mozzanata bekerült a szexuális deviánsokkal foglalkozó JAK-kötetbe, abból a felismerésből, hogy a margóra szorulók halmozzák a másság jegyeit, s mindegyikben jelen van a szexus átlagtól távoli gyakorlása, mondhatjuk azt is, hogy szabálymentesebben használják a kapcsolatlétesítésre és -tartásra a nemiség kínálta sajátságaikat.

Tud valamit a könyvben szereplő emberek utóéletéről? Kinek miképpen alakult a sorsa?

Nem, részlet gazdagon nem tudok. Mindenekelőtt azért, mert akik megnyitották egykor számomra, majd pedig az olvasóknak az életüket, nem igényeltek egyebet. Sejthető volt ez előre, s ez a mentalitásomnak is megfelelt. Nem arra voltam egykor kíváncsi, hogy az interjúalanyoknak mi a valódi történetük, hanem az izgatott, hogy az életüket miképpen találják megragadhatónak, s hogyan formázzák át saját históriává. Olyan ez, mint a művészet – egy költőnek nem a vele történt események képezik a históriáját, hanem az azok kapcsán született művei. A történet elmondása legalább annyira jellemzője a személyiségnek, mint a saját történethez rendelkezésre álló élettények, s ez persze jellemzője a korszak, a világképek hálójában függő kor emberének. Beszélgetőtársaim semmi olyasmit nem mondtak el, amely szándékukkal nem állt összhangban, megismerték a közlésre szánt szöveget, s a beazonosításra alkalmas pontokat átalakítottuk. A történet elmondása lehetőségeinek arzenálja a kollektív történelem tárgya. A Vadnarancsoknak, mostanság úgy látom, a gondolkodás- és mentalitástörténeti jelentése a gazdag, s az egyéb  aspektusai pedig múlandóak.  

   A könyv szereplői nem váltak az életem maradandó személyiségeivé, mivel vagy elsodródtak mellőlem (ez a valószínűbb), vagy úgy döntöttek, hogy nincs közük ahhoz az életszakaszhoz, amelyben magnós interjú részesei lehettek, hogy az alapanyaga legyen egy szociográfiai karakterű (ma már úgy gondolom: társadalomtudományi) szakmunkának. Biztos, hogy mindegyikőjük számára kiemelten fontossá emelkedett az a több hónapos illetve éves időszak, amelyet a pesthidegkúti pszichiátriai osztályon, a Goldschmidt Dénes dr. vezette intézetben beutaltként, s az is, amelyet ott, saját életük fölött gondolkodva velem töltöttek, de annak a terápiának illetve feltárulkozásnak a végeredménye prognosztizált: egyszer vége szakad, le kell zárni, el kell tőle távolodni. Olyanná váltam magam is, mint a rousseau-i tanító: a nevelő ügyel arra, hogy a támogatottja, ha a tőle kaphatóakhoz hozzájutott, képes legyen róla leválni, hiszen éppen az a célja, hogy saját lábon álló, autonóm lényt neveljen. Természetesen akadt, akikről ilyen-olyan hír elért, de azok valóságértelme kétes. De tudom, hogy Juli (hogy a műben használt nevén nevezzem) meghalt. A másik lány férjhez ment, s mintha könyve is megjelent volna, éppen a rendszerváltás idején, amelyben a maga szövegalakításával adta közzé a történetét. A fiúk egyike hospitalizálódott, tovább marginalizálódott, a másikát, úgy ahogy van, megőrizte a vallási közössége. Azaz, akinek a család, a kortársi közösség segítséget kínált, s elfogadták a sorsát, felszínen maradt, akinek nem, azok számára nem sietett hasznosan segíteni semmiféle intézmény, s az ügyükben maga a társadalom is érdektelenné vált.

   Két interjúalany utóbb a szűkebb vagy tágabb környezete számára tudomásul hozta, hogy az ő története jutott szerephez a kultuszkönyvben, ketten azonban nem. 

Az állam fenntartotta intézetekről a mai napig elkeserítő hírek látnak napvilágot. A nevelők sokszor durvák, erőszakosak a bentlakókkal, s az is előfordul, hogy a fordítottja történik. Ön szerint volt „rendszerváltás” ezekben az intézményekben? Milyen javítást javasolna? Mi az akadálya a humánusabb bánásmódnak, az intézetek emberibb voltának? 

Az állami intézetek, a nevelők és a bentlakók meglehet fásultak és embertelenek, erről nem sokat tudok mondani, de bizonyosan nem saját elhatározásból olyanok amilyenek. Minden egyéni tragédia ellenére, az intézethez bármi módon kötődő emberek sorsát nem tudom csak személyes életnek tekinteni, ami az övéké, az a mienk és az enyém is. Ismerek, munkám okán, nem egy kutatást, tanulmányt, törekvést a helyzetről, részletesen kidolgozott alternatívákat is a javítás módjairól, s azt gondolom, hogy sem a társadalom, sem a társadalmat vezetni igyekvő politika, sem pedig a neveléstudomány (továbbá az ahhoz muníciókat szolgáltató társtudományok) nem nyújtanak a praxishoz elegendő segítséget. Valami okból nem tudják elég fontosnak a leszakadó rétegekkel való – ideológiai vezérléstől mentes – törődést, a nyomor elfogadottá vált, a kényszerpályák normális útnak mondatnak, a szegénység és a butaság inkább tűnik kanalizálhatónak, mint a nagyobb szabadsági fokkal rendelkezőek magánya vagy sok apró csoportja, és  a társadalmunk megalapozott jövőképe kialakulásának is elképesztően sok az akadálya. Amíg a társadalom, a világképe szerint kialakított emberképe, műveltségképe s az ezeket érvényesítő intézményei nem humánusak (vagy azt, amit korlátaival együtt képvisel, nem fogadjuk el nekünk tetsző emberképűnek), hogyan is lennének az emberek humánusabbak. Nem, nagyon sok téren nem történt meg a rendszerváltás, és a margóra kerülők sorsával, ha foglalkoznak, akkor látszatokra törekedve, efemer módon teszik. Mindazokat, akik tehert jelentenek, nem képezzük át önfenntartóvá.  Leginkább az intézményhálózat alakult át – a mögötte álló világ/ember/műveltségkép kaotikus, minden egyezményességtől mentes. Úgy gondolom azonban, a másik lehetséges utat is lezártuk: az a szűkös nemzeti jövedelem, amelyet megteremtünk, egy jobb elosztással bőséggel fedezné valamennyi családhoz, munkához, kultúrához nem férő honfitársunk minimális ellátását, természetesen, ha ez a közös vagyon nem lett ezeregy módon megcsapolva, máshová kanalizálva. De szemléletváltásra, új etika elfogadására nem látok lehetőséget.

    A hivatali gondoskodásra, éppen a közelmúltból akad egy szomorú példám. A budai kertes ház asszonyát, leromlott, de öreg korának megfelelő állapota miatt kórházra bízta az amúgy beteg férj, aki azonban hamarosan elhalt. A házuk üresen maradt, ki is fosztották hamarosan. A magatehetetlen nénit egykori barátnője látogatta, intézte az ügyeit, már amíg beengedték látogatásra – mert hozzátartozók híján s a rendelkezéseknek megfelelően egyik lerakatból a másikba utalták, s ide-odahurcolásáról tájékoztatást nem adtak senkinek. Aztán valaki megsúgta, hová is dugták, ahonnan – a hivatalból kirendelt gyámja tiltása ellenére is - vendégségbe, de leginkább gondozásra magához vette, a fél évszázados barátságukra tekintettel a barátnője. A gyámügy hajszája elől azonban nem volt menekvés. Hónapokkal később, a megnyugodott, állapotában nem romló, orvosi és ápolói gondozásban részesülő, a barátnőjénél magát biztonságban érző, amúgy ágyban fekvő aggot a gyámügy néhány napos orvosi vizsgálatra mentővel elszállítatta, mondván azt is, hogy kimentik az örökségvadász barátnő karmai közül. A hölgy sorsának további alakulásáról nem adtak a barátnőnek sem fölvilágosítást. Hónapokkal később azonban a régi házába visszaszállították, adtak mellé egy 24 órában tevékenykedő kirendelt gondozót, aki nem engedhetett oda be senki látogatót. A kert, a ház pusztult, a gondozott vagyona apadt, mígnem ismét kórházba került a néni és néhány hónapra rá meghalt. Az ingatlan és az ingóság, már ami maradt belőle, nyilván a gondoskodó államra fog kerülni, s ha időközben nem találtak volna esetleg örökösre, nyilván piaci áron értékesítésre kerül. Az embertelenség, a bürokrácia, a kapzsiság és a gondatlanság együttes játszmájában szétfoszlott egy élet, s még panaszt tevő száj sem nyílhat, hogy beszéljen.

Miért fordulhatnak ezek elő inkább Magyarországon, mint nyugat-európai országokban? A pénzen múlna minden, vagy többről van szó? Létezik erre megoldási modell? 

Úgy tűnik, mifelénk ama sokat hivatkozott szociális háló nem arra való, hogy az elesetteket fenntartsa, hanem hogy a bürokrácia intézményei és alkalmazottjai számára megélhetési alkalmakat teremtsen. Civil kurázsi sincs ahhoz, hogy kimondódjon – ez a helyzet tarthatatlan. 

A Vadnarancsok című kötetben az interjúalanyok élettörténetén keresztül a szocializmus vége felé elkendőzött problémákat- például az intézetek elmaradott helyzetét-, illetve a kevéssé ismert, még tabunak számító szubkultúrák világát mutatta be. Ha ma készítene tényfeltáró, szociográfiai portrékat, melyik lenne az a terület, illetve szubkultúra, ahonnan az interjúalanyait választaná, és miért? Létezik manapság olyan feltáratlan, a nyilvánosság előtt kevéssé ismert terület, amit érdemes lenne megismertetni?

Az értelmiség korrumpálódása, ideológiái érdekelnének leginkább, továbbá az, hogyan adnak ők magyarázatot az elrontott rendszerváltásra. És ugyanúgy érdekel a magára hagyott mélyszegénység, a cigányok világa, a nyírségi falvak kisemmizettjének elüresedett világa, s talán a képzéstől mentes sikeresek karrierje. Meglehet, a most hatvanévesek sorsa is megérne egy misét, ők azok, akik hirtelen a partvonalon kívül találták magukat.

Lát-e összefüggést a rendszerváltás előtti és a rendszerváltás utáni, mondjuk, mai fiatalok problémái között? Romlott a helyzet? Miben közös a két időben egymástól kicsit távoli nemzedék? 

Az ifjúság ismereteit a kortárs csoport alakítja leginkább, alig jut szerephez az oktatás, s a család hatása is csökken. Ezzel a helyzettel nem tud vagy negyven éve mit kezdeni a felnőtt társadalom, s az a fajta erőszakosság, amellyel föllép, nem vezet sikerre. Ugyanazok a problémák, amelyek a hetvenes években jelentkeztek súlyosbodtak, s melléjük újabbak csatlakoztak. S nem jobb a felnőttek fölismerési képessége sem: a fiatalabb nemzedéki sajátosság értékeit nem méltatjuk, s a közösségeiket nem fogadjuk el.

A kétezres évek vége felé született grafikonok mutatói nem a legjobb adatokkal szolgálnak a fiatalok alkohol – és drogfogyasztása terén. Egyre alacsonyabb életkorban nyúlnak a legális és illegális szerekhez, alkoholhoz, könnyű és nehéz drogokhoz. Lehet-e ez egyfajta szélsőséges válasz a társadalom teremtette kilátástalanságokra, az elveszett nemzedék attitűd megerősítésére? A helyzetet nehezíti, hogy a családok széthullanak, nőt a családon kívül született, apa vagy anya nélkül felnövő gyerekek száma, tehát a korábban védelmet nyújtó család nincs emögött a gyerekek mögött. Mégis kinek a feladata lenne a segítségnyújtás, a prevenció? 

Ugyan a család, mint közösség az emberi faj etológiai sajátosságának az eredménye, de ne feledjük, a történelem során számos, vonásaiban ugyancsak eltérő család-kép létezett. A rómaiaknál például egy teljes villagazdaság volt a maga 300-400 emberével a család, s a jelenlegi családértelmezés a reformáció-ellenreformáció idejével, a negyedik kulturális hasadás után körvonalazódott, hogy aztán térségenként még tovább egyénüljön. A család újabban nem gazdasági közösség, a vérségi, a származási közösség is fellazult, talán egy érzelmi függés alapján lehetne legpontosabban körülírni. Szóval át kell értelmeznünk ezt a fogalmat, s nem a régit kell számon kérni, képviselni. Ez tehát nem a fiatalok problémája, amint az alkohol- és a drogfogyasztás sem: amúgy mindezekhez is tartozik számos történeti mintázat. 

   A prevenció közös feladat. A család legfeljebb támogató lehet mindenféle folyamatban, de a modern társadalomban a szocializáció többségében a családon kívül zajlik le. Ez azonban nem kérdőjelezi meg a család szerepét.

Sajnos a hátrányos helyzetből induló fiatalok sorsát eleve predesztinálják a körülményeik. Találkozott-e olyan emberekkel -- akár az interjúk felvétele során, akár akiket megismert -- olyanokkal, akiknek később normalizálódott a helyzetük? Lehetséges-e ez? És ha igen, hogyan sikerülhetett?

Hogyne találkoztam volna. Végső soron mind ilyenek vagyunk.

   A különböző nemzedékek sikeressége között csupán a támogatottság (amely a társadalomtól érkezik) mértéke okozza a különbséget. S a támogatás mögött meghúzódó közösségek értékpreferenciája. 

"Mintha Tamási Áron népe is elvesztette volna a humorát”- Interjú Markó Bélával

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Markó Béla író, költő és, nem utolsó sorban: politikus, az RMDSZ alapító tagja és korábban a román kormány miniszterelnök- helyettese. Közéleti pályájáról, a politikával járó nehézségekről (is) kérdeztük. 

Gondolkodott valaha azon, hogy milyen lett volna, ha Magyarországon fut be politikai karriert? Lát különbséget és hasonlóságot a határon túli és a magyarországi politikusok habitusa, vérmérséklete, irányítási elvei között? Beszélhetünk hungarikum-számba menő politikusi magatartásról?

Én tulajdonképpen botcsinálta politikus vagyok. Erdélyi bot püfölte erdélyi hátamat, hogy 1989 után politikussá legyek. Erdélyi szükség hívta életre azt az erdélyi politikát, amely másutt életképtelen lenne. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy Magyarországon fussak be egy politikai pályát, sőt bármennyire is képmutatásnak tűnik, amit most mondok, nekem valószínűleg az volt a szerencsém, hogy politikusként sem politikai, hanem írói karriert képzeltem magamnak. Aztán egy idő után politikus lettem persze, de ismétlem, erdélyi módra. Az utóbbi időben meg-megkérdezik tőlem, néha szemrehányólag is, ami titokban természetesen jólesik, hogy miért nem folytatom Magyarországon ezt a mesterséget. Többek közt azért sem, mert őszintén szólva nem nagyon érdekel a doktriner politika, nem tudom elképzelni magam egyetlen ideológia szolgálatában, és amihez értek esetleg, az úgynevezett nemzetpolitika, az ma csak retorika Magyarországon. Fenn az ernyő nincsen kas, ahogy mondani szokás. Meg aztán van itt dolgom elég Romániában, hogyha már nem aktív politikusként, hát majd morgolódó értelmiségiként. Van-e különbség a határon túli és magyarországi politikusok között? Igen, van. Nekünk nem kellett gyorstalpalással jobbra vagy balra besorolnunk, mi úgymond érdekvédelmi politikát folytatunk, ami nagy előnyünk, de néha-néha hátrányunk is. Hungarikum? Hát legfennebb negatív értelemben tudok ilyesmit, mondjuk azt, hogy a magyar politikus jóleső felsőbbrendűségi érzéssel keveri össze a Balkánt és Bizáncot. Vagyis balkáninak nézi a szomszéd népek politikusait, köztük a románokat, miközben ők bizony bizáncian ravasz tárgyalópartnerek. Valamikor réges-régen értettünk mi is ehhez, aztán elfelejtettük, és mára már kínunkban azt is kitaláltuk, hogy ez a bizánci türelemjáték nem erkölcsös dolog, nem magyar ember gyomrának való. Lehet. Csakhogy akkor Bethlen Gábort, akinek éppen tavaly volt a négyszáz éves évfordulója, gyorsan ki kellene tagadni a magyar történelem pantheonjából. Mi még nem tagadtuk ki.

Ha politikusként vezetett volna naplót, utólag van olyan, azóta történelmi ténnyé vált esemény, amit sajnál, hogy nem írt le? (Ha igen, és szabad elmondania, mi volt az?)

Hogyne. Általában sajnálom, hogy nem vezettem naplót az elmúlt huszonöt évben, csak feljegyzéseim vannak a különböző tárgyalásokról, meg a régi előjegyzési naptáraim. Azt hisszük, hogy megjegyezzük a fontos dolgokat, és nem jegyezzük meg… Tessék naplót írni! Ezt most már másoknak tanácsolom. Történelmi tények? Marosvásárhely 1990-ben végig... Négyszemközti beszélgetések minden magyar miniszterelnökkel... Minden román miniszterelnökkel... És így tovább. De azért sok mindent fel tudok még idézni hálistennek. Mondjuk az RMDSZ 1996-os kormányra lépését Romániában. Az volt az egyetlen titkos megállapodás, amelyet valaha is aláírtam. A másik aláíró Emil Constantinescu, a későbbi román államelnök volt. Az egész szöveg pedig talán két rövid mondat. Mi támogatjuk a Romániai Demokratikus Konvenció államelnökjelöltjét a választásokon, és ők vállalják, hogy velünk együtt kormányoznak. Ennyi volt. Aztán heteken át féltünk, hogy idő előtt napvilágra kerül valahogy. Nem került. Az az egyezség talán megváltoztatta Románia jelenkori történetét. Ezt ma már nehéz megmondani. Sem azelőtt, sem azután titkos paktumokat nem kötöttem, bár ezt kevesen hiszik el nekem.

Sok politikai gondolkodó úgy tartja, hogy a magyarországi rendszerváltás alapvetően elhibázott módon ment végbe, mivel sok, a szocialista rezsimben szerepet vállaló politikus, illetve közéleti személyiség át tudta menteni politikai és gazdasági hatalmát. Mennyiben volt más a romániai rendszerváltás a Magyarországon lezajlotthoz képest? Hogy látja, Romániában sikerült teljes mértékben lezárni és feldolgozni a múltat?

Mindkét országban, sőt egész Kelet-Közép-Európában hasonló módon ment végbe a rendszerváltás. Gyorsított ütemben próbálták az új politikai vezetők átállítani ezeket a társadalmakat a piacgazdaságra, ami oda vezetett, hogy nem igazi privatizáció, hanem valamiféle újraelosztás történt. Ugyanez a helyzet az egypártrendszerről a többpártrendszerre való áttéréssel. Nálunk Romániában, legalábbis az RMDSZ-ben nem tölthettek be vezető szerepet az egykori pártfunkcionáriusok, de ettől még a magyar közösségen belül is megfigyelhető volt ugyanaz, mint a románoknál: a köpönyegfordítás. Azt szoktam mondani, hogy a káder nem vész el, csak átalakul, például baloldaliból jobboldalivá lesz nagyhirtelen. Most kezd kiderülni, hogy a felszínt átfestettük, de a múltat bizony máig nem emésztettük meg. És nem is fogjuk, amíg azt a kényelmes álláspontot valljuk, hogy csak néhány ember bűne, ami annak idején lezajlott. Ha az ember szétnéz Romániában, lassan kiderül, hogy itt is mindenki ellenálló volt, aki él és mozog. Pedig a kommunizmust nemcsak tankokkal, hanem tömegtámogatással is csinálták. Erről pedig nem beszélünk. Ami azért baj, mert amiből nem okulunk, az könnyen megismétlődhet. Nem az ideológiára gondolok, hanem általában mindenféle fanatikus víziókra. Néha az az érzésem, hogy ez már történik is velünk megint.

Az Erdélyben élő magyarok és a magyarországi magyarok közt milyen eltérést emelne ki? A jövőtlen-pesszimista, sötét magyar rosszkedv nem ismer határokat és elér mindenhova?

Magyar ügyekben nálunk a pohár félig tele van, tehát félig üres. Lehet választani. Én a félig tele változat mellett vagyok, mert ez erőt ad: 1989-ben üres volt, ma már félig tele, egyszer majd megtelik. De úgy látom, ma nem az én retorikám az igazán nyerő, ismét megtanultunk keseregni, annak sem örülünk, amit elértünk. Pedig mi értük el, nem más. Siránkozó magyarok vagyunk, határon innen, határon túl. Mintha Tamási Áron népe is elvesztette volna a humorát. Esküszöm, gyermekkoromban még megvolt.

A magyarországi fiatalokra jellemző -tisztelet a kivételnek-, hogy nem nagyon tartják fontosnak a közéleti aktivitást, inkább a közöny jellemzi őket. Például ez mennyire sajátja a határon túli fiataloknak?

Az RMDSZ az utóbbi években is folyamatosan fiatalodott. Amikor módunk volt rá, fontos pozíciókba is bevittünk egészen fiatal politikusokat, több huszonéves államtitkárunk is volt. Persze, a politikában kell a tapasztalat is, főleg olyan bonyolult helyzetekben, mint amiben mi vagyunk. Én a közönyt nem érzem. A tanácstalanságot, vagy akár a túlzott alkalmazkodást, az opportunizmust viszont igen. Erre vigyázni kellene. Az idősebb generációnak ugyanis legalább van viszonyítási alapja, az 1989 előtti állapot. A fiatalok sokszor csak kapkodják a fejüket Erdélyben, hova nézzenek: Bukarest felé, Budapest felé? Egyik sem túl biztató látvány manapság.

Ha utazhatna egyet az időben, Erdély melyik történelmi korszakába menne vissza? Melyikben vállalt volna szívesen politikai tisztséget?

Bethlen Gábort emlegettem, mégsem abba a korba mennék vissza politizálni. Látni az akkori világot, azt igen. Érdekes, hogy én sohasem a jövőbe, inkább a múltba szerettem volna utazni, ha lehetséges lenne az időutazás, megnézni egy szerszámot, egy ingvállat, egy női cipellőt, egy konyhát, egy asztalt, egy pitykét, egy csuprot, egy kamrát, egy házat belülről, ilyesmiket. De ha már fantáziálunk, politikai tisztséget a tizenkilencedik század második felében vállaltam volna, egészen a huszadik század elejéig. Akkor rontottuk el mi magyarok Erdély sorsát végleg, akkor nem értettük meg, hogy baj lesz, ha ki nem találunk valamit, egy sajátos konstrukciót, románoknak, németeknek is elfogadhatót. Nem találtunk ki semmit. És baj lett. Visszamenni pedig lehetetlen. Az idő egyirányú, visszafordíthatatlan, görbülhet már a tér erre vagy arra, de talán valamit tanulhatnánk az elődök kudarcaiból.