Markó Béla: Angol gyep (Hány Európa, hány határ)

Esterházy Péter emlékére

Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?

Ezúttal Markó Béla írását olvashatják.

Angol gyep

A görög mitológia egyik allegorikus történetét, Europé elrablását sokan sokféleképpen feldolgozták. Számomra a legemlékezetesebb Tiziano festménye, amely eltérően például Veronesétől, nem ártatlan szűzként ábrázolja a Tyrén királylányt, hanem telt keblű, rengő combú, minden ízében érett nőként. Ha megnézzük a képet, nem csodálkozunk, hogy Zeusz nem tudott neki ellenállni, és fújtató, toporzékoló bikává változott érte. Azt gondolom, mutatis mutandis, hogy ilyen a mi Európánk is. Rég nem érintetlen már, mégis kívánatos, viszont máig nem vagyok benne biztos, hogy sikerül tényleg megszereznünk, annyi a pretendens körülötte. Nekünk magyaroknak minden bizonnyal egészen mást jelent Európa, mint a németeknek, franciáknak, spanyoloknak vagy – horribile dictu! – a briteknek. Ezek a nemzetek természetesen nem dilemmáznak azon, hogy európaiak-e vagy sem, legfeljebb európai múltjukból és jelenükből próbálják időnként meghatározni – letisztázni – azt a politikai, morális és kulturális értékrendet, amelyhez a jövőben is igazodni lehet. Nem vágynak Európára, mert együtt élnek vele, inkább csak szeretnék megőrizni fiatalon. Európára mi vágyunk. Mi akarunk európaiak lenni, miközben valahányszor felmerül ez a kérdés, ingerülten hozzuk fel a gyermeteg földrajzi érvet, miszerint az Urálon innen mindannyian európaiak vagyunk, annak születtünk. Németeknek, franciáknak, más nyugatiaknak napi valóság Európa, nekünk valamiféle vágyálom, jövőkép, mindenféle terveket forgatunk a fejünkben, hogy miképpen tudnánk magunkévá tenni ezt a kissé lehurbolt, de a lábujjától a fülcimpájáig minden egyes porcikájával erotikát sugárzó Fräuleint, Mademoiselle-t, Signorinát, Senhoritát, netán Misst.

            Azt is mondhatnám, hogy a jövő mindig fontosabb, mint a jelen, és jobb holnap egy túzok, mint ma egy veréb, vagyis a mi európaiságunk az igazi, mert az máshol van, máskor van, arra kívánkozni kell, és meg kell küzdeni érte. Igen ám, de lépjünk ki az allegóriából, és tegyük csak fel a kérdést, hogy mégis mi célból kellene európaivá lennünk. És ne úgy keresgéljük a választ, hogy végül oda jussunk, mint a nyuszi a medvével: „...izéld meg a fűnyírógépedet”. Könnyű azt mondani, hogy: „...izéljétek meg az Európátokat”. Csakhogy van valami ebben az Európában. Valami különös. A szabadságnak egy olyan képessége, a megismerésnek egy olyan csillapíthatatlan éhsége, amely oda vezetett, hogy nem minket, európaiakat fedeztek fel mások, hanem mi fedeztük fel őket a világ különböző részein. Nem biztos ugyan, hogy az ily módon felfedezettek utólag örülnek ennek, de akkor is ez a helyzet. Mi magyarok is itt élünk hol szélen, hol középen, Kelet-Közép-Európában úgymond, ezt a kelet-közép-európázást is mi találtuk ki, azt hiszem, forgolódunk a vágyban, a kívánságban, a látomásban, kívül Európán, de mégis belül, és ez így van régóta már. Véget kellene vetni ennek. Mert hát Európa mégsem csak Mademoiselle vagy Fräulein, hanem Kisasszony is. Ha sikerül így szemlélnünk, akkor Trianonról sem fogjuk azt gondolni, hogy mások tették ezt velünk, hanem hogy az az Európa tette, amelynek mi is részei voltunk akkor is. Vagyis mi magunk tettük. Így kellene ezt nézni, mert hogyha nem jelenvalóság, hanem csupán jövő nekünk Európa, könnyen ráébredhetünk, hogy mindig is az lesz, és amikor közelebb húzódunk hozzá, riadtan arrébb lép egyet. Mint most éppen Nagy-Britannia.

            Pedig a fűnyírógépre természetesen szükségünk van. Apropó ötszáz esztendős gyep!