Ayhan Gökhan –
Izsó Zita
Amikor Kertész Imre 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, a külföldi sajtó egyöntetű lelkesedéssel fogadta a hírt. Hogyan lehet az, hogy Kertész a díjazásig kevéssé volt ismert Magyarországon, s a magyar irodalomkritika miért nem volt fogékony rá?
Vári György
Valóban,
bölcsészkörökön belül tudtak róla, s a könyvei másokhoz alig
jutottak el. Nem mellesleg a legfontosabb irodalomtörténeti munkák
rendre megfeledkeztek róla, például Kulcsár Szabó Ernő
Irodalomtörténete
még a felsorolás szintjén sem említi a nevét. Viszont többek
között Balassa Péter, Bán Zoltán András, Földényi F. László,
Radnóti Sándor, Spiró György, Radics Viktória, Esterházy Péter
írt, beszélt róla már jóval a Nobel-díj előtt. Ők tisztában
voltak azzal a ténnyel, hogy Kertész Imre jelentős író. A
határon túli magyar kultúrában különösen fontosnak tűnt
sokaknak, legkivált Erdélyben és a Vajdaságban, ahol számomra
különösen fontos értelmezések születtek róla. A kisebbségi
tapasztalat radikális végiggondolása inspirálta főleg határon
túli befogadását.
Pályi Márk
A német siker
1996-tól azért változtatott valamit a megítélésében. Vagy az
is egy szűk kör érdeklődését keltette föl még csak szerinted?
Vári György
Az a kör másképp
volt szűk.
Pályi Márk
A hetvenedik
születésnapján azért megtöltötték a Katona József Színháznak
– noha csak a – Kamráját.
Vári György
Persze, voltak a
bölcsészkörökön kívül is ínyencek, akik már a nyolcvanas
években nagyon lelkes olvasói lettek. Spiró meséli, hogy neki
Hajnóczy Péter adta a kezébe a Sorstalanságot.
Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Kertészt Hajnóczy „fedezte
fel”, általa sok emberhez eljutott. Volt egy szűk kör, pár ezer
ember. Kertész életműve a Nobel-díja előtt egy évvel nekem
például már szigorlati tétel volt.
Vitathatatlan, hogy
a Sorstalanság
elkésett könyv. 1975-ben az ismert okok miatt maradt el a befogadás
sikere. Tulajdonképpen a megjelenését követően nem volt vele
ellenséges a kritika, egyszerűen csupán sem azt nem értették,
miről szól, sem pedig azt, mennyire jelentős mű. A következő
igazán súlyos kötete pedig nagyon későn jött. Az irodalmi
termelés rutinja, hogy hiába van egy nagyon jelentős könyved, ha
nem veszik észre, nem forog a neved, vagy ha nem veszel részt az
irodalmi életben, elfelejtődsz. Hogy Kertészt idézzem, ő az
önkéntes száműzetést választotta. A
kudarccal
és a Kaddis…-sal
aztán visszakerült az irodalmi életbe annyira, hogy a fontosabb
kritikusok figyeltek rá, írtak róla kritikát, de ez a szélesebb
közönséghez nyilván alig jutott el.
Pályi Márk
Kertész is
említette, hogy neki nagyon sokat számított a Nobel-díj. Szüksége
volt rá ahhoz, hogy az olvasók a helyén kezeljék a gondolatait.
Egy olyan látásmódot közvetített ugyanis, amelyet egész addig
senki sem képviselt, hacsak talán nem Nietzsche, s ezért nem is
könnyen fogadták be. Ez a díj viszont egyfajta tekintély-jelzőként
segítette abban, hogy odafigyeljenek rá, és a revelatív
felvetéseit ne utasítsák el kapásból, hanem gondolkozzanak
rajta.
Beszéljünk
kicsit a Sorstalanság befogadhatóságáról, az olvasónak
felállított akadályokról.
Vári György
Ha egy nem eléggé
felkészült olvasó elkezdi olvasni a Sorstalanságot, akkor nagyon
komoly akadályokba ütközhet, s a közoktatásban jobbára
megszerezhető olvasási rutin nemigen enged hozzáférni. Én
szerencsés voltam, mert amikor elkezdtem olvasni, akkor ugyan nem
értettem, de annál inkább éreztem, hogy fontos könyv. Egy
felkészületlen olvasó könnyen eshet abba a csapdába, hogy
zavarosnak érzi, hogy egy kisgyerek ilyen furcsákat mond,
lélektanilag nem világos előtte, miért nem hiányzik neki az
apukája, és emellett még csúnya
mondatok is vannak benne. Először a lektorai is úgy ítélték,
hogy ez egy dilettáns mű. Tehát nem könnyű felismerni még azt
sem, hogy jelentős művel van dolgunk, nem hogy megérteni, hogy
pontosan miért is az.
A Sorstalanságban
lejátszódó magatartás lélektani szempontból megállja a helyét?
Vári György
Ha jobban
belegondolsz a lélektani tapasztalataidba, akkor tudod, minden ember
tanúsít néha olyan magatartásformákat, amelyeknek látszólag
nincsen lélektani alapjuk. Persze ezekben az esetekben teljesen
érthető okokból vagyunk érzéketlenek. Köves Gyuri
viselkedésének mögöttes tartama például az, hogy egyszerűen
fogalma
sincs róla, hova vagy kihez tartozik, nem tekinti saját magát
személynek. Ha át tudod engedni az olvasottakat a saját befogadó
készségednek, tapasztalataidnak, akkor megérted. Biztos vagyok
abban, hogy eleinte a hárítás is közrejátszott az általános
értetlenkedésben.
Pályi Márk
Attól függ, minek
a hárításáról van szó. Ennek a ténynek a belátását hárítod,
vagy a kötődés érzéséről akarnál megfeledkezni. Ha az
utóbbiról van szó, akkor már jobban tudsz azonosulni a regénnyel.
Vári György
Sokat beszélgettem
erről a regényről komoly, általam nagyra tartott esztétákkal.
Egyikük azt mondta, érti a regényt, de ő is hibásnak látja
abban, hogy úgymond lélektanilag hihetetlen, mennyire
érzelemszegény benne a tizenéves fiú. Úgy látom, komoly
lélektani fogékonyságot igényel, hogy ez közvetlenül átélhető
legyen – ez számomra is furcsa.
Pályi Márk
Nekem nem. Szerintem
éppen a fogékonyság hiánya esetében lehet azonosulni, tudniillik
ha nincs azokra az általában jó értelemben vett sematikus, bevett
érzelmi normákra fogékonyságod, akkor jobban ráismersz a regény
érzésvilágára, még ha nem is szavakban kifejezett
„tapasztalatként” volt meg benned, de törésként, zúzódásként.
Vári György
Az olvasó már
tudja a regény elején, hogy milyen egy koncentrációs tábor,
Köves Gyuri viszont nem tudja. És az az egyik nagyon fontos
mozzanat, hogy a regény cselekménye közben Kertész nem
érvényesíti ezt az utólagos tudást. Miközben a befogadók,
főleg a túlélő kortársai, de mindenki, ezt elvárnák: ez is
hátráltatta a recepcióját.
Pályi Márk
Holott valójában
ők is úgy élték meg az eseményeket – időbeli sorrendben –,
csak utólag már átfogó rálátással emlékeztek és azt is
igényelték – ezt mondja Kertész is a többiekről.
Vári György
Igen, és
mindeközben a kötet nem kárpótolja az olvasót ezekért a
nehézségekért, vagy pl. a nyelv „béna” használatáért
olyasmivel, hogy, mondjuk, rímelne, úgy értem, hogy „irodalmi”,
irodalmias kapaszkodókat kínálna fel.
Pályi Márk
Miközben pont ez a
„béna” nyelvhasználat rímel, csengést ad neki, sokkal
határozottabban, mint egy szövegnek általában.
Ha nincs a
Nobel-díj, szerintetek Kertész itthon mikor tett volna szert
szélesebb körben ismeretségre?
Vári György
Ha nagy-nehezen
elképzelek egy olyan világot, amelyben Kertész Imrének nincs
Nobel-díja, abban valószínűleg maradt volna egy kevesek által
ismert, ezen kevesek által viszont rajongva tisztelt Kossuth-díjas
magyar író.
Pályi Márk
De meddig menjünk
vissza, hogy Nobele ne legyen, vagy, hogy német sikere se?
Vári György
Nyilván a német
közbeszédnek fontos volt, hogy van egy olyan túlélő, aki nagyon
magas szinten kezd el ezekről a kérdésekről beszélni, ráadásul
nekik. Számukra Kertész Imre írásai rendkívül hasznosak voltak
a történelmük megértéséhez, a német sikerből pedig a
Nobel-díj szinte szükségszerűen következett.
Pályi Márk
Legalábbis
valószínűsítette. És ezt Kertész maga is látta, aki már jóval
korábban is tudta, hogy a német befogadáson múlik minden. A
megközelítésmódját jól jellemzi, hogy ő látja ezeket a
releváns praktikus tényezőket is.
Kertész
Imre élete nagy részét két diktatúra – a náci és a
kommunista – hazugságainak korlátai között töltötte.
Olyannyira elítélte mindkét rendszert, hogy a Nobel-díj átadása
után egy ÉS-interjúban azt nyilatkozta, hogy a Sorstalanság című
művében az auschwitzi borzalmakon túl a Kádár-rendszer elnyomó
mechanizmusai is megjelennek (hiszen a regényt a Kádár-rendszerben
írta, nem tudta magát kivonni ennek hatásai alól). Sikerül az
utolsó regényben, az életmű végére leszámolni mindazzal, ami
annyira idegenné tette számára a környezetét, szülővárosát
és önmagát is? Eljutunk végül ahhoz az igazi élethez,
amire A
végső kocsma
zárómondata is utal: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az
volt az igazi”?
Pályi Márk
Pont
ezeknek
a
fogalmaknak a használata ellen szól az egész Sorstalanság,
mint a „borzalom”. Ez zajlik le a regény végén folytatott
párbeszédben is, mikor az újságíró a koncentrációs tábor
pokláról kérdezi Kövest, ő pedig annyira nem bír ezekben a
fogalmakban gondolkodni, hogy „borzalom” és „pokol”, hogy
amikor a pokol
szót használja, nem a bevett „poklot” alakjában ragozza, hanem
úgy, hogy „pokolt”, annyira távol áll ezektől a bevett
formuláktól – amelyek a gyilkosságra irányuló
impulzusok
fönnmaradásának szolgáltatnak talajt voltaképp.
Vári
György
Kertész
életét úgy is el lehetne mesélni, hogy van egy ember, akit
kiskamaszként elvisznek koncentrációs táborba, majdnem
meggyilkolják, utána hazajön, majd beköszönt egy újabb
elnyomás, a Rákosi-rendszer, s azt követően a kádárizmus…
Pályi
Márk
…ami
ugyanakkor életben is tartja (hiszen – mint mondta –
szabadságban ő is öngyilkos lett volna, mint Celan, Levi vagy
Améry)…
Vári
György
…és
megírja komoly lemondások árán a Sorstalanságot,
egy remekművet, ám senki nem ismeri föl azonnal a jelentőségét.
Ezután még sokáig, majdnem a rendszerváltásig nem kezelik
megfelelő helyén az életművét, míg végre idős korában, túl
a hetvenen megkapja a Nobel-díjat. Már a német siker idején sem
volt fiatal, nagyon későn ért tehát úgymond révbe.
Nem
szabad megkerülni, hogy ez egy kudarcokra fixált életmű. A siker
mindig gyanús, mert valahol azt jelenti, hogy beilleszkedett a
mainstreambe, miközben ő épp ezt akarta elkerülni.
Pályi
Márk
Vagy
azt is jelentheti, hogy keresztbe tesz magának, elcsúszik arról a
sávról, amelyen föltárta ezeket a jelenségeket…
Vári
György
Attól
tarthat, hogy nagyon könnyű úgy konformistává válni…
Pályi
Márk
Vagy
egyszerűen elveszíteni azt az érzékenységet. Nem valamiféle
morális veszteség, hanem az érzékenységet illető praktikus
veszteség is lehet, ha nem tud a „kudarctónusban” maradni.
Vári
György
Az
a kijelentése, hogy „holokausztbohóc voltam”, megrázó és
talán nem eléggé átgondolt kijelentés, magát a helyzetet sem
írja le pontosan, de azt igen, hogy Kertész kicsoda – és hogy ez
mindig gyanús. Hiszen ha te vagy a szembenézés ünnepelt hőse,
ami tele van hazugsággal Németországban is, akkor ez azt jelenti,
hogy egy bizonyos fokig elkezdesz legitimálni egy hazugságot,
miközben csak arra törekedtél, hogy mindig az igazat mondd.
Pályi
Márk
Pontosabban hogy
fölmutasd a nyelv hazugságát. Nem arról van szó igazából, hogy
ő igazat mond, hanem hogy a nyelv hazugsága miatt mást nem is tud
mondani, mint amit a nyelv, éppen ez a gond.
Vári György
Kertész Imre úgy
érezheti, hogy a sikeres Kertész egy még idegenebb figura, mint
előtte. De én nagyon szeretem azokat a részeket a Kaddis…-ban,
amikor arról beszél, hogy a kisfiú vagy a kislány, aki a gyereke
lett volna, milyen lehetne. Fejből tudok belőle olyan részeket,
mint például: „sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád
környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú?
vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics?” Ebben a
regényben rengeteg gyengédség van. Miközben a regény azt mondja,
hogy „NEM”, nem szabad megcsinálni a gyereket. Én itt nagyon
érzem az élet elfogadásának az igényét.
Pályi Márk
A sikerhez
kapcsolódóan úgy gondolom, hogy valamilyen értelemben ez a kudarc
sikere, a kudarc-fókuszáltságot támasztja alá, emeli relevánsabb
szintre az ő Nobel-díja is. Valahol azt írja, hogy a kudarcra kell
törekedni, és ez egyensúlyi szempontból valóban sokszor
fontosabb, előnyösebb. Ami meg a Kaddis…
gyengédségét illeti, ő
azt
is
látja, hogy hiába volna gyengéd, ha valakinek az „apja, sorsa,
istene” lenne, azzal tönkretenné. Pusztán attól, hogy ő az
apja. Magában és általánosságban is ismeri ezeket a sérüléseket.
A K.
dossziéban
utal vissza rá, hogy „az apa és az Auschwitz szavak bennem
egyforma visszhangot vernek”. Ismeri a nyugati kultúrának ezt a
konstrukcióját. Erre rajta kívül egyedül e kies hazában oly
nagy ravasz Bereményi Géza jött rá, a Jaj,
mit mondok majd a gyerekemnek én…
kezdetű Cseh Tamás-dalban, például olyan sorokkal, hogy „jaj,
előre is gyűlölöm a fiam”.
A
Sorstalanság
talán azért emelkedik ki leginkább a holokausztregények
közül, mert nem teremt távolságot az elbeszélt események
és az elbeszélés jelenideje között, mintha nem hatnának a
szövegre az emlékezés képességének utólagos mechanizmusai
(úgymint az események átrendezése, szerkesztése stb.) Ez a sosem
múló jelen idő, az események kontrollálatlan, a maguk teljes
valójában történő bemutatása teszi talán leginkább
átélhetővé a történteket, hiszen azok így sosem
válnak absztrakttá, elképzeltté. (Ahogy maga Kertész is
fogalmazott a stockholmi beszédében: „Auschwitz óta semmi sem
történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot
megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt
időben megjelenni.”) Változott ez az állandó jelen idő
valamennyire az életmű egyes műveiben, illetve hogyan figyelhető
meg a művekben, hogyan köti össze őket?
Vári
György
Kertész
az esszékben, ugye, arról beszél, hogy a holokauszt kultúrát
teremthet, beépíthető a nyugati tradíció történetébe,
egyfajta negatív kinyilatkoztatásként, rá lehet mutatni, hogy ez
a legrosszabb lehetőség – de nem felejthetjük el, hogy ez is
bennünk van. A Sorstalanság
ennél sokkal pesszimistább, úgy ér véget, hogy orvos vagy ügyvéd
leszek, és folytatni fogom folytathatatlan életemet. Tehát
folytathatatlannak tekinti ezután a civilizációs törés után
azt, hogy úgy csináljunk, mintha a nyelv nem volna hazug – vagy,
ahogy néha gondolja, fasiszta –, s úgy zárja le a könyvet, hogy
majd beszélni fog a koncentrációs táborok boldogságáról,
valamint megígéri, hogy majd megírja ezt a regényt, amit a
kezünkben tartunk. „Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem
felejtem.”
Pályi
Márk
Amit
a Vári nagyon jól megjegyez az erről szóló könyvében, hogy ez
nem arra vonatkozik, hogy magát a tábort felejtené el, hanem a
koncentrációs táborok boldogságát
–
vagyis ezt az ellentapasztalatot.
El
lehet-e képzelni egyébként olyan állami – a
felelősségvállalásra vonatkozó – aktust, vagy tömegesen
megfigyelhető emberi hozzáállást, értékváltást, ami –
Kertész Imre előbb idézett kijelentésére reflektálva – ha nem
is megcáfolná vagy visszavonná Auschwitzot, de legalább segítene
olyan értelemben a múlthoz kötni, hogy már csak az
emlékezetünkben jelenhessen meg, és ne a jelenünk része legyen?
Pályi
Márk
Nem
az kell, hogy emlékké váljon. Ha komolyan vesszük, amit Kertész
mond, akkor a mindennapok szerves részének kell lennie. Az ő
példája mutatja, hogy ezt össze lehet egyeztetni – bár nyilván
nem lubickol ettől a kellemességben egész életében. Az emlékezés
is fontos és nagyon jó dolog, de az emlékezet helye elsősorban
mégiscsak egy olyan politikai kultúrában van, ahol nincsen ilyen
törés: például az ókori görög poliszban, ahol a lejátszódott
tettekre lehet emlékezni. Itt nem tettekről és történetekről,
hanem hasadásról van szó, amit klasszikus értelemben az
emlékezetben nem is lehet elhelyezni, és így egyedül a
jelenvalósága képeződhet bele a hétköznapokba.
Vári
György
Azt
el tudom képzelni, hogy az a történelmi eseménysor, amelynek
során sokmillió embert a származása miatt meggyilkoltak, pár év
múlva, az utolsó túlélők eltávozásával, nyilván történelemmé
lesz.
Pályi
Márk
Bizonyos
szempontból már nemhogy ’45-ben „történelemmé” –
elfelejtetté – lett; hanem már a megtörténte közben is –
erről is szól a Sorstalanság
– kivész az az észlelési szint, ami az emlékezéshez szükséges.
Tehát már akkor kiveszett az emlékezetből, amikor történt –
pont ez a tapasztalat: hogy máshogy nem is maradhat fönt, mint
ennek a rezonanciájaként.
Vári
György
Történelmi
eseményként nyilván a hivatalos emlékezet része lesz, s ha
szerencsénk van, nem is csupán akként, hanem valamilyen
tapasztalat formájában is: Pilinszkyvel szólva, akként, hogy
„megtörténhetett”.
Azóta megtörtént a srebrenicai mészárlás, ahol a bosnyákságuk
miatt gyilkolták meg az embereket, és így tovább. Amennyiben a
holokauszt a tömeggyilkosság metaforája lesz ezekhez a
tapasztalatokhoz szükségszerűen kötődően, akkor ebben benne
van, hogy a tudásunk, és nem pedig az emlékeink része lesz.
Pályi
Márk
Nem
csak arról van szó, hogy származás alapján megöltek embereket,
még nem is csak arról, hogy technikailag olyan precízen és
szikáran oldották meg. Arról már inkább, hogy a hétköznapokba
sokkal normálisabban(!) ágyazták be az azóta elkövetett
mészárlásoknál is. A döntő ugyanakkor, hogy az alapvető
európai fogalmi készlet – ahogy a nyelvet évszázadokon,
évezredeken át használták – hordozta magában ezeket a gyilkos
impulzusokat, amelyek a
„zsidó” (mint minőség és valóság metszete) kitörlésére
irányultak.
Kertész
legutóbb megjelent könyvét, A
végső kocsmát
az utolsó művének nevezi. Tekinthető-e ez a könyv az életmű
szerves részének, vagy, a Mentés
másként
című könyvhöz hasonlóan melléktermék, ami az életművön
kívül helyezkedik el?
Vári
György
Szerintem
az életmű első fele igazán a fontos. Három nagy kedvencem van: a
Sorstalanság,
a Kaddis…
és Az
angol lobogó
– de A
kudarc,
a Gályanapló
meg a Valaki
más
bizonyos részei közt is találok sok érdekeset.
Pályi
Márk
Én
ezekből kivennék kettőt, viszont hozzátenném a K.
dossziét,
ami az életmű nagyon sok elemének pontosan leképezi a
kontextusát.
Vári
György
Épp
így, a többit nagyon fontos dokumentációs anyagnak látom,
amelyek elősegítik az életmű megértését. Nem mondanám
mellékterméknek, de nyilván nem is ez az életmű súlypontja.
Pályi
Márk
Várival
korábban azon vitatkoztunk, hogy változtat-e a Kertész-életmű
gondolatainak a kontextusán, ha kevésbé relevánsan, szilárdan
megfogalmazott konstellációkat is fölvázol a kései műveiben.
Szerintem semmi nem változik meg attól, ha ő megjegyzéseket tesz
másokra az új könyvében. Nem mérlegen mérjük az írót, hanem
azt
mérjük
belőle,
ami maradandó. Már egy jó mondat is nagyon sokat ér egy könyvben.
Igazságosnak
érzitek-e Kertész Imre Magyarországra vonatkoztatható mondatait?
Nem túl szigorú? Elfogadható Kertész Magyarország-képe?
Vári
György
Ebben
a kérdésben nem várhatunk igazságosságot. Amit vele a magyar
közigazgatás és az erőszakszervek megtettek, az nem olyan, ami
után számon lehetne kérni rajta, hogy egy-egy kijelentése,
megállapítása a magyarokról vagy Magyarországról mennyire
igazságos. Más szemmel nézve egyébként nem igazságos,
pontatlan, sok sértettség van benne. Ezen túlmenően nem nagyon
hiszem, hogy okos ötlet megsértődni ezen. Olyan emberről van szó,
akinek elküldték az édesapját meggyilkolni, őt magát is
kiadták, hogy meggyilkolják, ennek ellenére visszajött, itt élt,
magyar nyelven írt, a magyar kultúra nem lenne nélküle az, ami.
Néha mond néhány igazságtalan dolgot német lapoknak – egy
kicsit is egészséges kultúra, nemzet ezt elviseli.
Pályi
Márk
Ezekben
a szövegeiben ő éppen a következetességet képviseli. Az, hogy
illedelmesen kell viselkedni, miért változtasson a tényeken?
Személyesen pedig az a benyomásom róla, hogy őt ez nagyon gyötri,
élete végéig sokat foglalkozik a saját magyarságával, ami
számomra például már teljesen meghaladott kérdés.
Vári
György
Kevés
olyan embert ismerek, akinek a saját magyarsága, az ehhez fűződő
viszonya ennyire központi probléma lenne, mint Kertész Imrének.
Igazából ő nagyon megbántódott azon, hogy a Nobel-díja után
nem fogadták be, hanem lényegében már a díj kihirdetésekor,
aznap elkezdődött ellene a kirekesztő beszéd. Persze, ő
igazságtalan: hiszen többször és halálosan megbántották.
Pályi
Márk
Jóllehet
ezekben
a
kijelentéseiben
tényleg
azt képezi le sokszor, hogy nem egy morálkonvenciónak igyekszik
megfelelni, hanem a releváns észleléseit próbálja elmondani.
A
magyar társadalom helyzetét is mutatja, felállít róla egy
diagnózist, hogy nem bír egy kicsit is élesebb kritikát
elviselni.
Vári
György
Vegyük
számításba, mitől lenne nagyvonalú a magyar társadalom? Honnan
venné az érzelmi energiát a nagyvonalúsághoz egy ennyiszer
megtaposott, megvert, szerencsétlen nemzet?
Pályi
Márk
Meg
azután a taposás után is, amit elkövetett. Már nem mint
magyarság vagy nemzet, hisz az nincsen így egyben, hanem amit
bizonyos illetők tettek, s ami nem lett soha tisztázva. Emiatt is
nehéz, mert eleve olyan az egymás közötti beszéd, hogy nincsen
tematizálva. A gyökere az, hogy
vannak,
akik
nem
akarták
tematizálni, mivel nekik kényelmetlen volt, másoknak harminc évvel
később pedig már azért lett kényelmetlen, mert addig nem volt
tematizálva, s ha valami ennyire nincs tematizálva, akkor már
önmagában a tematizálás
is
kényelmetlen.
Kertész pedig, ahogy magáról mondja, akkor is Auschwitzról
beszél, ha valami egész másról beszél, tehát már
csak
ezért
se
kerülhető
el,
hogy
kellemetlen
legyen. Itt nem egyszerűen a Soá eltagadásáról van szó, hanem a
belőle nyert bizonyság elhallgatásáról! Amit sokan ugyanolyan
fogékonyan képviselnek azok közül is, akik látszólag – mint
tárgyat – tematizálják.
Vári
György
Óvakodnék
éretlenségről beszélni. Olyan társadalomról van szó, amelynek
egyszerűen még nem adatott meg, hogy olyan körülmények közé
kerüljön, amiben érdemben tud foglalkozni a saját múltjával.
Pályi
Márk
Ez
fordítva is így van, aki nem foglalkozik vele, az kevésbé is
kerül olyan körülmények közé. Nyilván, ahol van gazdasági
fejlődés, ott minden sokkal könnyebb, de ott se önmagában attól.
Vári
György
Ahol
nincs több évtizedes szovjet megszállás és sorolhatnánk. Ezeket
a dolgokat nem lehet jól elintézni. Kicsit bízom abban, hogy én,
vagy legkésőbb a fiam meg fogja érni a pozitív változások
folyamatát, bár az általam belátott világ jelenleg nem ebbe az
irányba halad.
Pályi
Márk
Az
egész világ sem halad kimondottan ilyen irányba. De ahogy Kertész
mondta, neki az is elég, ha három ember érti, amit ő írt. Ez
pedig úgy tűnik, hogy megvan, és „lamedvavokként” viszik ezt
tovább.
Szeretnék ezzel a cikkel hozzájárulni a Kertész-mítoszhoz:
VálaszTörléshttp://tombobb.blog.hu/2015/02/15/a_sors_sorstalansaga