1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Papp András és Mohai V. Lajos írásaival emlékezünk, melyek először ezen a blogon olvashatók.
Papp András:
A vég és a relatív igazság elmélete
A vég és a relatív igazság elmélete
Kissé távolabbról kezdem, hogy
annál közelebb kerülhessek.
Átéltem 56-ot,
de nem éltem 56-ban.
Borotválkozás
közben lármát hallok a bejárat felől, lerohanok a lépcsőn félhabos képpel,
látom, hogy civil fegyveresek a porta előtt tolonganak, hogy már ide is
benyomultak, mert nekik semmi sem szent, cselekedni kell, nincs idő vitára,
közéjük dobok egy kézigránátot, a pártház nem eshet el. De én vagyok az is, aki
nem ismeri Pestet, és a Baross téren az egyik szembejövő harcostárstól kérdezem
meg, merre van a pártház. Nincs messze, elindulsz itt a Fiumei úton, az első
saroknál jobbra fordulsz a Légszesz utcába, na hát ott lesz, megtalálod. Amikor
bekanyarodunk társaimmal az utcába, óriási tömeget látok, a lánctalpaink
csikorognak a macskakövön, ilyenkor mindig a hideg futkos a hátamon, az emberek
szétspriccelnek előlünk. Jobb lesz itt fedezékbe húzódni, lezárom a
toronynyílást. A kémlelő résén látom, hogy a tér fái mögött emberek állnak
fedezékben, srégen balra, egy nagyobb épület mellett egyetlen T-34-es, a löveg
nincs felénk irányítva, akár ki is lőhetném. A páncélzatot mintha kővel
dobálnák, kopogtatnak a golyók, kézifegyverrel lőnek ránk. Ez a kisebbik baj,
csak nehogy benzines palackot dobjanak a motortérre. A legnagyobb gond még
mindig az, hogy nem tudom, hol a pártház, amit védenünk kellene. Most a
higgadtság a legfontosabb, megyünk lassan előre a téren, megkerüljük az
egészet, a páncélos melletti épület mögött visszafordulunk, és a tér közepén
megállva tüzelőállást veszünk föl. Én vagyok az, aki a harmadik emeletről kilő
a térre, az egyik ostoba elhagyta a fedezékét, talán lőszerért akart
hátrafutni, a lábán találtam el, mindig is jó lövő voltam. De ugyanebben a
pillanatban én vagyok az, akit lábon lőnek, s már zuhanás közben tudom:
meghalok. Leginkább azonban mégis az a nagyon messziről jött ember vagyok, aki
függetlenként próbálná tudósítani a Paris
Match olvasóit a tér
sarkáról. Lövök néhány képet, aztán itt se vagyok.
Érezhetem-e magaménak ötvenhatot,
ha egyébként nincsenek róla személyes emlékeim, se erről szóló családi
legendáriumom. Vagy csak azoké lehet, akik itt vagy ott fegyverrel a kézben
átélték? A történelmi múlt kisajátíthatóságának legpofátlanabb módja, mikor
egyes politikusok érdeküknek megfelelően mazsolázgatnak az eseményekből, s
megfejtik annak üzenetét.
„Üzenetet” én egyetlen történelmi eseményünkben sem látok; az egykori
cselekvők, akik lehettek bátrak és gyávák, vagy csak szemlélő tanúi a
történéseknek, nem üzentek semmit, csak tették azt, amit akkor jónak láttak. Az
utólagos értelmezésnek pedig az egymásnak nagyon ellentmondó állítások is
igazak lehetnek. Sőt nemegyszer fordult elő, hogy épp a történészi
értelmezéstől kellett megtisztogatni a történelmi eseményt, hogy mégiscsak
találjunk valami hiteles narratívát.
Kevés olyan
megrázó hangfelvételt hallottam, mint amilyet Nagy Imre 1956. november 4-én öt
óra húsz perckor mondott a Szabad Kossuth Rádióban, a parlament épületéből. A
rövid és drámai közlést az éter zúgása és az ágyúzás hangja kíséri,
behallatszik a közvetítésbe. A szovjetek támadása nem sokkal hajnali négy után
indul meg a főváros ellen, valamivel öt óra után hallható a rádióban Kádár
János és Apró Antal Ungvárról sugárzott beszéde, ezután szólal meg Nagy Imre: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar
Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok
támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy
megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak!
A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ
közvéleményével!
Ha jól
megnézzük, csak az első mondat
felel meg a valóságnak; a csapatok, mármint a katonaság nem állt harcban (a
későbbi órákban néhány helyen volt ellenállás a nemzetőrökkel közösen), és a
kormány sem volt a helyén, s utóbb tudható, nem is akart ott maradni, hiszen a
rádiós megszólalást követően munkatársaival és családtagjaival, mintegy
negyvenkét ember reggel hat és nyolc óra között a jugoszláv nagykövetégen kért
menedéket. Nagy Imre bejelentésének drámaisága, ez az ágyúzással kísért
pillanat az érzelmeinken keresztül egyetlen dolgot tudatosít: vége mindennek!
Bekövetkezett az, amitől az egész ország tartott, s amiről azt hitték október
28-a után, látván a szovjet csapatok kivonulását (legalábbis a fővárosból,
minthogy Záhonynál továbbra is befelé áramlottak a szovjet csapattestek), hogy
mégis elkerülhető, mégis lehetséges a Varsói Szerződés fölmondása,
megteremthető a semleges és szuverén Magyarország. Ebben, az aggasztó hírek
ellenére, a magyar kormány is hitt. November 4-e vasárnapra esett, az elmúlt
pár nap, a véres október 30-ai Köztársaság téri események után már békésebben
telt. Úgy tűnt, csakugyan győzött a forradalom. Arról volt szó, hogy hétfőn
újraindulnak az üzemek, a gyárak, visszatérnek a hétköznapok. A felszabadult és
megkönnyebbült sóhajtás, hogy a forradalom elérte céljait, s kezdhet új életet
egy ország, korai volt. November közepére minden lényeges ellenállási gócot fölszámoltak
a szovjetek, december közepére-végére Kádár sortüzekkel és a terror eszközével
megszilárdította hatalmát.
A közelmúlt
magyar történelmében semmi nem mutatta meg oly világosan és tragikusan az
igazság relatív voltát, mint a szembenállók véres küzdelme. A Kazamaták színdarab írásakor történeti
szempontból ez volt a legnagyobb felismerés, mondhatni: igazság. A Térey
Jánossal közösen írt drámánkat 2006-ban mutatta be a budapesti Katona József
színház, ötvenhatos darabként ment át a köztudatba, de ez a megnevezés nem pontos,
hiszen mi nem az egész forradalomról, csupán annak egyetlen napjáról, egyetlen
eseményéről, a Köztársaság téri pártház ostromáról írtunk. Tudtuk,
patikamérlegen kell mérnünk mindkét oldalt. A műről és a színházi bemutatóról
jó néhány kritika született, s mondanám, mindegyik a relatív igazság jegyében.
Volt olyan, aki azt mondta, hogy azért tudtuk megírni, mert életkorunknál fogva
távolságot tudtunk tartani az eseményektől és oldalaktól, minthogy egyikünk sem
élt még 1956-ban.
A relatív
igazság jegyében, a mű utóéletével kapcsolatban egy apró momentumot említenék:
a bemutató évében, de a darab játszásának második évadában a mi forradalmunkhoz
kapcsolódóan ünnepi rendezvényt szerveztek az orosz kulturális intézetben,
ahová mindkét országból hívtak színházi és filmrendezőket, történészeket és
írókat, így lehettem ott szerzőtársammal és a darab rendezőjével, Gothár
Péterrel. Megdöbbentő volt a nagykövet beszéde, aki nagyhatalmi pozícióból
olyasfélét nyilatkoztatott ki, hogy milyen jó, hogy 56-ban az oroszok a
segítségünkre voltak. Először azt hittem, rosszul hallok, vagy, hogy a
szinkrontolmács rosszul fordított. De nem, tévedésről szó sem lehetett. Néztünk
egymásra, mi magyarok, néztük az orosz történészeket és rendezőket, mintha el
sem telt volna ötven év, és nem történt volna mindkét országban rendszerváltás.
A mi oldalunkról egy történész aztán halkan elkezdte sorolni a történelmi
tényeket.
Majd eltelt újabb pár év, s megint
valami abszurd dologgal szembesülünk: a héten kaptam kézhez a Moszkvából feladott
drámakötet, amiben ott van lefordítva a Kazamatánk.
2009-ben adták ki a tudtunk nélkül, Daria
Vascsenko Aniszimova fordító
küldte el.
Az igazságról
sok igazságot leírtak már. Hazugságot az igazságról nem lehet mondani, mert az
is igazság. Csak igazság van, millió féle, mint a maguktól nőtt színes
vadvirágok a réten, amiből domesztikált állatok ődöngve csipegetnek majd, ha
megéheznek. Minden igazságot lelegelni azonban mégse lehet, mint ahogyan
megemészteni sem.
Hány kazamata
maradt, mentődött át és nyílt meg azóta? De úgy tűnik, van még hely a mélyben;
a hazugság nem kis pincebörtön egy embernek, mint ahogyan egy országnak sem.
Van még hely a sérelemnek, a keserűségnek, a kiábrándultságnak - kedves hazám,
őrizzük kazamatáinkat.
Mohai
V. Lajos:
MESZESGÖDRÖK
ALJÁRA SÜLLYESZTETT FEGYVEREK
Ötvenhat októbere és novembere után rengeteg fegyver maradt szanaszét Kanizsán, a fegyverrejtegetés
Ötvenhat októbere és novembere után rengeteg fegyver maradt szanaszét Kanizsán, a fegyverrejtegetés
súlyos bűnnek számított, börtönbe
csukták érte az embereket. Öregapám is ásott el puskákat a
kertben a vadkörtefa alá, és én ott mindig valami kísérteties
csöndre figyeltem föl, akárhányszor bóklásztam arra. Ott
éreztem meg először, hogy senki sem maradhat érintetlen a múlt
mágikus hatalmától, és a múlt valahogy tekintélyt parancsol; a
vadkörtefa mellett kialakult érzéseim harmincharmadik évemig
elkísértek, ezért baljós sejtelmek között viseltem el a
Kádár-rendszer tiltását ötvenhatról.
Ahogy a városban
hírét vették, hogy mi történik Pesten, ébredezni kezdett a
vidék. A fölbolydulás huszonharmadika után egy-két napos
késéssel következett be. Az utcák hirtelen megteltek emberekkel a
város főbb pontjain. Majd ugyanolyan hirtelen elnéptelenedtek.
Mesélik, hogy első reakcióként ígéretekkel teli órák izgalma
söpört végig a lelkeken. Sokan fellélegeztek, amint kikandikáltak
az elhúzott függönyök mögül. Mintha az élet ismét mozgásba
jött volna. „Talán a kezdet kezdetén
kicsit túlzásba is vitték a dolgot“. Az
történt ugyanis, hogy elkezdték hamarjában a laktanyák kapujában
szétosztani a kézifegyvereket; aki csak érte, kapta, az övé
lett. Ismeretlen főkolomposok vitték a prímet, mintha csak az ő
akaratuk számított volna. Az indulatok egy-két éjszaka leforgása
alatt magasra csaptak, és válogatás nélkül lövöldözésbe
kezdtek az emberek. Akinek a kezébe lőszer és puska került, úgy
gondolta, most már biztonságban van. Ám a fegyverek hatalmának,
ha csak tehetik, rögvest behódolnak az emberek; elmérgesedett a
helyzet, kevesen őrizték meg a higgadtságukat; pedig a józanabbja
fölkészült a legrosszabbra, de arról, hogy ez mivel jár majd,
arról a kezdetek kezdetén még nem lehetett világos fogalmat
alkotni. A rezsim kiszolgálóival szembeni undor hergelte és
tüzelte az embereket, a dolgok méhében zajló folyamatokról
azonban keveseknek lehetett valóságos fogalma. Szakadék tátongott
a lelkekben; a kanizsaiak is joggal gyűlölték és vetették meg a
kék parolinos ávosokat, akik kíméletet nem ismerve marták az
ártatlan emberek húsát, ráadásul Tito Jugoszláviája túl közel
volt ahhoz, hogy a rosszból még több teljen ki ezen a környéken.
A sérelmek megtorlására elég okot adott a közelmúlt, de a
fájdalom kifakadó sebei rövid idő alatt begyógyíthatatlannak
bizonyultak, és az októberi fényes napok hitét november
hidegvágója követte az alélt városban.
A kertek mélyére,
a meszesgödrök aljára kellett süllyeszteni a fegyvereket a
kérlelhetetlen mozdulatlanságú levegőben.
A forradalom alatt a
családunk tagjainak ki sem kellett mozdulniuk a házból, hogy
tudják, mi zajlik le körülöttük. A történések a kerteken és
mezőn keresztül felhőszakadásszerű gyorsasággal zúdultak rájuk
a laktanya közelsége és az utcabeliek jóvoltából. Értesültek
mindenről, ami akkor szóbeszéd tárgya volt a környékünkön.
Nem gyávaságból maradtak veszteg; karon ülő csecsemő is alig
voltam még, és a Bátyámra is vigyázni kellett, aki az első
napokban elcsatangolt a laktanyához, és az éj leple alatt egy
karabéllyal a vállán tért haza. A családom tagjait a lelkük
mélyéig megrázták a történések, néhány nap múlva
támolyogtak a kialvatlanságtól, éjszakánként pedig maguk is
bekopogtak másokhoz, hogy megosszák egymással a friss híreket.
Ólomnehezék
ereszkedett a lelkekre az első napok hangulata után, amelyben
mindenki pótolni akarta azt, amit a szabadságból korábban
elmulasztott. Eufórikus fölindulásban szaladtak az órák.
Öregapám állítólag egész nap a rádiót bújta, igyekezett a
hangsúlyokból kikövetkeztetni azt, hogy mit akarnak jelenteni az
elhangzott a szavak. Rossz lábával időről-időre kisántikált a
kerti diófák alá, a kerítés legtávolabbi pontjához, onnan
hallgatódzott, vadászott a neszekre és a zörejekre. Tudott a
csöndből és a morajlásból, és a kivehetetlen kiáltásokból
„jeleket fejteni“. Az idős, sokat látott ember óvatosságával
tartózkodott a veszélytől, és próbált mindenkit távol tartani
az elhamarkodott döntésektől, mert azok következményei mindig
kiszámíthatatlanok maradnak. Két háborút végigélt, fogsággal,
szökésekkel, fullasztó kriptákban való bujkálással,
borzongással teli rejtőzködésekkel. Nem kérkedett vele, hogy
kiismerte az üldözők és üldözöttek lelkiállapotát. Veszített
és nyert, lebegett a mélységek fölött, és a szerencse is
hozzászegődött, hogy ne zuhanjon az oroszlánok közé, akik
nyomban fölfalták volna. Halottakra száradt vérfoltokat látott,
sok nyomorúságot és szenvedést ismert meg testközelből;
tapasztalta, hogy mit jelen, ha valakinek az ujja a fegyver ravaszán
egyszer csak megállapodik.
Az meghúzza előbb
vagy utóbb.
Öregapám haraggal
telten elutasította a vérontást, és tisztában volt vele, hogy
zavaros indulatok uralkodnak majd el a résztvevőkön, ha nem viszik
hamar döntésre a dolgot, ezáltal zúzva szét a legszentebb és
legmerészebb érzéseket. Az emberek egy idő után elveszítik az
önuralmukat és a rájuk törő tehetetlenség miatt rombolásba
kezdenek, vagy gyáván elfutnak, és visszabújnak a vackaikba,
megpróbálnak láthatatlanná válni. Egyik nap már az a szóbeszéd
járta, hogy kis csapatokba verődött emberek lámpavasra készülnek
fölhúzni párttagokat és ávósokat, portyázók hada keresi őket
dühödten házról-házra a városban. Kicsiben az játszódott le
Kanizsán, mint az ország többi részén. A félelem lett úrrá a
kezdeti ováción, a félelem az emberek fejébe kergette a vért.
„Egy idő után sokan várták már
errefelé, hogy az oroszok bejöjjenek“, mondogatták
rendre a hatvanas években, ha szóba jött ötvenhat és besúgóktól
tartottak.
A fegyverropogás hangja lassan elsüllyedt az
idők mélyén, az emlékezés megszelídült a többség a lelkében,
és csak azokban élt tovább, akiket a személyes veszteség vagy az
egykori titkolt emlékek összefűztek.
Akinek síkossá
vált a talaj a lába alatt, vagy nem tudta elfojtani az érzéseit,
összeszedte a cókmókját és nekivágott a nagyvilágnak. Azt
sem lehetett biztosan tudni, hogy mi lett később
a „hangadókkal“, hogy mi számíthatott „főbenjáró“
bűnnek. Az igazságot majd eltakarja az új hatalom gondolkodása:
„A győztesek szervezik az ünneplés
rendjét“, ismételte többször is az
Öregapám, „és mindig lesznek olyanok,
akik körüludvarolják őket. Veszedelmes ragály ez, mint a pestis
volt“. Anyám unokatestvére, Wlassics Lali
a horvátokon keresztül menekült Nyugatra, és hosszú évek
hányódása után végül Svájcban kötött ki és
bárzongoristaként tengette az életét. Hogy előtte, azokban a
napokban merre járt, mit csinált, sohasem tudtuk meg. Nem derült
rá fény, vagy egyszerűen nem akartuk, hogy fény derüljön rá,
de a családnak nem lehettek illúziói: sejtettük, hogy a csibész
vére hajtotta, nem a felnőtt ember komolysága. Egy sötét és
hideg éjjel, télidőben szökött át a határon, talán azért,
hogy mentse az irháját, talán azért, hogy hajszolja a saját
szabadságát, amelyre éppúgy jogot formálhatott, mint bárki más.
Mindenesetre a folyó menti fűzes egy jó negyedszázadra elnyelte
az alakját a család tekintete elől. Senki sem ejtett könnyet
érte, mert tudtuk, hogy rossz pénz nem vész el, egyszer majd
megint a szemünk elé kerül, és az a nap akkor a dicsőség napja
lesz a számára.
Hát, ki sajnálkozna
egy ilyen pejnehajder rokon miatt, aki kimutatta a foga fehérjét,
és gyöngébbnek bizonyult nálunk?
Az oroszok
bevonulása után próbálta megtalálni mindenki a maga helyét. A
megtorlás híre gyorsan eljutott a városba is, de Nagy Imre nevét
állítólag hamar elharapták beszéd közben.
Sokan igyekeztek észrevétlenek maradni,
meghúzódni az árnyékban, hogy mentsék a bőrüket. „A
kényszer ezt diktálta“,
mosakodtak, sutba vágva büszkeséget, ízlést és szemérmet,
ahogy azt az emberi természet simulékony oldala ilyenkor diktálni
szokta. Ám azokat is félelemmel töltötte el a berendezkedő új
rezsim, akik csak távoli szemlélői maradtak a zajos eseményeknek;
suttogtak riadalmat keltő letartóztatásokról, mert olyanokat is
letuszkoltak a város főteréhez közeli rendőrségi zárkákba,
akiknek semmi közük nem volt a helybeli összetűzésekhez.
A rémületbe váltó
időkben a balszerencse sem válogat.
A cellák homályos
csücskeiben állítólag vég nélkül folytak a megfélemlítésbe
torkoló fenyegetődzések; a foglyokat valamiféle jobb élet
kilátásaival kecsegtették a karhatalmisták. Életek mentek
tönkre, családok keveredtek hosszú időre bajba. Mondták, hogy
időnként vértócsák gyűltek össze a cellák hideg kövén.
Voltak mégis, akik némán tűrték a megaláztatást, és nem
bocsátották áruba a becsületüket. Tudták, hogy a megtört
gerincek ropogása elhallatszik messzire. A Kádár-rendszer
szolgálatába állt fegyveresek azután évekre elmerültek a
rendcsinálásban, a saját változatukat szajkózva az
„ellenforradalomról”. Kanizsa határszéli státusza
megkövetelte a szigorú föllépést az idegen erők ellen, és a
belső ellenséggel szemben, hangsúlyozták lépten-nyomon. A Rózsai
utcaiak emlékezete szerint Titóék irányába a határt csak
ötvenhét tavaszán zárták le; addig sokan húzódtak meg az
ország minden részéből a városszéli csűrökben és pajtákban
várva az éjszakát, nehogy összerúgják a port a rendőrökkel,
mielőtt a határsávig elérnek. Disszidálási kísérletek Zalában
még a hetvenes években is követeltek halálos áldozatokat. Az
elfogott határsértőkről, mint bűnözőkről, a szocialista
rendszer ellenségeiről, rendszeresen beszámolt a megyei pártlap.
(Részlet
A kanizsai Hidegház
című készülő, a prae.hu kiadónál megjelenő
emlékezésprózából)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése