Beszélgetés Vári Györggyel és Pályi Márkkal Kertész Imréről

Ayhan Gökhan – Izsó Zita

Amikor Kertész Imre 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, a külföldi sajtó egyöntetű lelkesedéssel fogadta a hírt. Hogyan lehet az, hogy Kertész a díjazásig kevéssé volt ismert Magyarországon, s a magyar irodalomkritika miért nem volt fogékony rá?

Vári György

Valóban, bölcsészkörökön belül tudtak róla, s a könyvei másokhoz alig jutottak el. Nem mellesleg a legfontosabb irodalomtörténeti munkák rendre megfeledkeztek róla, például Kulcsár Szabó Ernő Irodalomtörténete még a felsorolás szintjén sem említi a nevét. Viszont többek között Balassa Péter, Bán Zoltán András, Földényi F. László, Radnóti Sándor, Spiró György, Radics Viktória, Esterházy Péter írt, beszélt róla már jóval a Nobel-díj előtt. Ők tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Kertész Imre jelentős író. A határon túli magyar kultúrában különösen fontosnak tűnt sokaknak, legkivált Erdélyben és a Vajdaságban, ahol számomra különösen fontos értelmezések születtek róla. A kisebbségi tapasztalat radikális végiggondolása inspirálta főleg határon túli befogadását.

Pályi Márk

A német siker 1996-tól azért változtatott valamit a megítélésében. Vagy az is egy szűk kör érdeklődését keltette föl még csak szerinted?

Vári György

Az a kör másképp volt szűk.

Pályi Márk

A hetvenedik születésnapján azért megtöltötték a Katona József Színháznak – noha csak a – Kamráját.

Vári György

Persze, voltak a bölcsészkörökön kívül is ínyencek, akik már a nyolcvanas években nagyon lelkes olvasói lettek. Spiró meséli, hogy neki Hajnóczy Péter adta a kezébe a Sorstalanságot. Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy Kertészt Hajnóczy „fedezte fel”, általa sok emberhez eljutott. Volt egy szűk kör, pár ezer ember. Kertész életműve a Nobel-díja előtt egy évvel nekem például már szigorlati tétel volt.

Vitathatatlan, hogy a Sorstalanság elkésett könyv. 1975-ben az ismert okok miatt maradt el a befogadás sikere. Tulajdonképpen a megjelenését követően nem volt vele ellenséges a kritika, egyszerűen csupán sem azt nem értették, miről szól, sem pedig azt, mennyire jelentős mű. A következő igazán súlyos kötete pedig nagyon későn jött. Az irodalmi termelés rutinja, hogy hiába van egy nagyon jelentős könyved, ha nem veszik észre, nem forog a neved, vagy ha nem veszel részt az irodalmi életben, elfelejtődsz. Hogy Kertészt idézzem, ő az önkéntes száműzetést választotta. A kudarccal és a Kaddis…-sal aztán visszakerült az irodalmi életbe annyira, hogy a fontosabb kritikusok figyeltek rá, írtak róla kritikát, de ez a szélesebb közönséghez nyilván alig jutott el.

Pályi Márk

Kertész is említette, hogy neki nagyon sokat számított a Nobel-díj. Szüksége volt rá ahhoz, hogy az olvasók a helyén kezeljék a gondolatait. Egy olyan látásmódot közvetített ugyanis, amelyet egész addig senki sem képviselt, hacsak talán nem Nietzsche, s ezért nem is könnyen fogadták be. Ez a díj viszont egyfajta tekintély-jelzőként segítette abban, hogy odafigyeljenek rá, és a revelatív felvetéseit ne utasítsák el kapásból, hanem gondolkozzanak rajta.

Beszéljünk kicsit a Sorstalanság befogadhatóságáról, az olvasónak felállított akadályokról.

Vári György

Ha egy nem eléggé felkészült olvasó elkezdi olvasni a Sorstalanságot, akkor nagyon komoly akadályokba ütközhet, s a közoktatásban jobbára megszerezhető olvasási rutin nemigen enged hozzáférni. Én szerencsés voltam, mert amikor elkezdtem olvasni, akkor ugyan nem értettem, de annál inkább éreztem, hogy fontos könyv. Egy felkészületlen olvasó könnyen eshet abba a csapdába, hogy zavarosnak érzi, hogy egy kisgyerek ilyen furcsákat mond, lélektanilag nem világos előtte, miért nem hiányzik neki az apukája, és emellett még csúnya mondatok is vannak benne. Először a lektorai is úgy ítélték, hogy ez egy dilettáns mű. Tehát nem könnyű felismerni még azt sem, hogy jelentős művel van dolgunk, nem hogy megérteni, hogy pontosan miért is az.

A Sorstalanságban lejátszódó magatartás lélektani szempontból megállja a helyét?

Vári György

Ha jobban belegondolsz a lélektani tapasztalataidba, akkor tudod, minden ember tanúsít néha olyan magatartásformákat, amelyeknek látszólag nincsen lélektani alapjuk. Persze ezekben az esetekben teljesen érthető okokból vagyunk érzéketlenek. Köves Gyuri viselkedésének mögöttes tartama például az, hogy egyszerűen fogalma sincs róla, hova vagy kihez tartozik, nem tekinti saját magát személynek. Ha át tudod engedni az olvasottakat a saját befogadó készségednek, tapasztalataidnak, akkor megérted. Biztos vagyok abban, hogy eleinte a hárítás is közrejátszott az általános értetlenkedésben.

Pályi Márk

Attól függ, minek a hárításáról van szó. Ennek a ténynek a belátását hárítod, vagy a kötődés érzéséről akarnál megfeledkezni. Ha az utóbbiról van szó, akkor már jobban tudsz azonosulni a regénnyel.

Vári György

Sokat beszélgettem erről a regényről komoly, általam nagyra tartott esztétákkal. Egyikük azt mondta, érti a regényt, de ő is hibásnak látja abban, hogy úgymond lélektanilag hihetetlen, mennyire érzelemszegény benne a tizenéves fiú. Úgy látom, komoly lélektani fogékonyságot igényel, hogy ez közvetlenül átélhető legyen – ez számomra is furcsa.

Pályi Márk

Nekem nem. Szerintem éppen a fogékonyság hiánya esetében lehet azonosulni, tudniillik ha nincs azokra az általában jó értelemben vett sematikus, bevett érzelmi normákra fogékonyságod, akkor jobban ráismersz a regény érzésvilágára, még ha nem is szavakban kifejezett „tapasztalatként” volt meg benned, de törésként, zúzódásként.

Vári György

Az olvasó már tudja a regény elején, hogy milyen egy koncentrációs tábor, Köves Gyuri viszont nem tudja. És az az egyik nagyon fontos mozzanat, hogy a regény cselekménye közben Kertész nem érvényesíti ezt az utólagos tudást. Miközben a befogadók, főleg a túlélő kortársai, de mindenki, ezt elvárnák: ez is hátráltatta a recepcióját.

Pályi Márk

Holott valójában ők is úgy élték meg az eseményeket – időbeli sorrendben –, csak utólag már átfogó rálátással emlékeztek és azt is igényelték – ezt mondja Kertész is a többiekről.

Vári György

Igen, és mindeközben a kötet nem kárpótolja az olvasót ezekért a nehézségekért, vagy pl. a nyelv „béna” használatáért olyasmivel, hogy, mondjuk, rímelne, úgy értem, hogy „irodalmi”, irodalmias kapaszkodókat kínálna fel.

Pályi Márk

Miközben pont ez a „béna” nyelvhasználat rímel, csengést ad neki, sokkal határozottabban, mint egy szövegnek általában.

Ha nincs a Nobel-díj, szerintetek Kertész itthon mikor tett volna szert szélesebb körben ismeretségre?

Vári György

Ha nagy-nehezen elképzelek egy olyan világot, amelyben Kertész Imrének nincs Nobel-díja, abban valószínűleg maradt volna egy kevesek által ismert, ezen kevesek által viszont rajongva tisztelt Kossuth-díjas magyar író.

Pályi Márk

De meddig menjünk vissza, hogy Nobele ne legyen, vagy, hogy német sikere se?

Vári György

Nyilván a német közbeszédnek fontos volt, hogy van egy olyan túlélő, aki nagyon magas szinten kezd el ezekről a kérdésekről beszélni, ráadásul nekik. Számukra Kertész Imre írásai rendkívül hasznosak voltak a történelmük megértéséhez, a német sikerből pedig a Nobel-díj szinte szükségszerűen következett.

Pályi Márk

Legalábbis valószínűsítette. És ezt Kertész maga is látta, aki már jóval korábban is tudta, hogy a német befogadáson múlik minden. A megközelítésmódját jól jellemzi, hogy ő látja ezeket a releváns praktikus tényezőket is.

Kertész Imre élete nagy részét két diktatúra – a náci és a kommunista – hazugságainak korlátai között töltötte. Olyannyira elítélte mindkét rendszert, hogy a Nobel-díj átadása után egy ÉS-interjúban azt nyilatkozta, hogy a Sorstalanság című művében az auschwitzi borzalmakon túl a Kádár-rendszer elnyomó mechanizmusai is megjelennek (hiszen a regényt a Kádár-rendszerben írta, nem tudta magát kivonni ennek hatásai alól). Sikerül az utolsó regényben, az életmű végére leszámolni mindazzal, ami annyira idegenné tette számára a környezetét, szülővárosát és önmagát is? Eljutunk végül ahhoz az igazi élethez, amire A végső kocsma zárómondata is utal: „Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi”?

Pályi Márk

Pont ezeknek a fogalmaknak a használata ellen szól az egész Sorstalanság, mint a „borzalom”. Ez zajlik le a regény végén folytatott párbeszédben is, mikor az újságíró a koncentrációs tábor pokláról kérdezi Kövest, ő pedig annyira nem bír ezekben a fogalmakban gondolkodni, hogy „borzalom” és „pokol”, hogy amikor a pokol szót használja, nem a bevett „poklot” alakjában ragozza, hanem úgy, hogy „pokolt”, annyira távol áll ezektől a bevett formuláktól – amelyek a gyilkosságra irányuló impulzusok fönnmaradásának szolgáltatnak talajt voltaképp.

Vári György

Kertész életét úgy is el lehetne mesélni, hogy van egy ember, akit kiskamaszként elvisznek koncentrációs táborba, majdnem meggyilkolják, utána hazajön, majd beköszönt egy újabb elnyomás, a Rákosi-rendszer, s azt követően a kádárizmus…

Pályi Márk

…ami ugyanakkor életben is tartja (hiszen – mint mondta – szabadságban ő is öngyilkos lett volna, mint Celan, Levi vagy Améry)…

Vári György

…és megírja komoly lemondások árán a Sorstalanságot, egy remekművet, ám senki nem ismeri föl azonnal a jelentőségét. Ezután még sokáig, majdnem a rendszerváltásig nem kezelik megfelelő helyén az életművét, míg végre idős korában, túl a hetvenen megkapja a Nobel-díjat. Már a német siker idején sem volt fiatal, nagyon későn ért tehát úgymond révbe.

Nem szabad megkerülni, hogy ez egy kudarcokra fixált életmű. A siker mindig gyanús, mert valahol azt jelenti, hogy beilleszkedett a mainstreambe, miközben ő épp ezt akarta elkerülni.

Pályi Márk

Vagy azt is jelentheti, hogy keresztbe tesz magának, elcsúszik arról a sávról, amelyen föltárta ezeket a jelenségeket…

Vári György

Attól tarthat, hogy nagyon könnyű úgy konformistává válni…

Pályi Márk

Vagy egyszerűen elveszíteni azt az érzékenységet. Nem valamiféle morális veszteség, hanem az érzékenységet illető praktikus veszteség is lehet, ha nem tud a „kudarctónusban” maradni.

Vári György

Az a kijelentése, hogy „holokausztbohóc voltam”, megrázó és talán nem eléggé átgondolt kijelentés, magát a helyzetet sem írja le pontosan, de azt igen, hogy Kertész kicsoda – és hogy ez mindig gyanús. Hiszen ha te vagy a szembenézés ünnepelt hőse, ami tele van hazugsággal Németországban is, akkor ez azt jelenti, hogy egy bizonyos fokig elkezdesz legitimálni egy hazugságot, miközben csak arra törekedtél, hogy mindig az igazat mondd.

Pályi Márk

Pontosabban hogy fölmutasd a nyelv hazugságát. Nem arról van szó igazából, hogy ő igazat mond, hanem hogy a nyelv hazugsága miatt mást nem is tud mondani, mint amit a nyelv, éppen ez a gond.

Vári György

Kertész Imre úgy érezheti, hogy a sikeres Kertész egy még idegenebb figura, mint előtte. De én nagyon szeretem azokat a részeket a Kaddis…-ban, amikor arról beszél, hogy a kisfiú vagy a kislány, aki a gyereke lett volna, milyen lehetne. Fejből tudok belőle olyan részeket, mint például: „sötét szemű kislány lennél-e? orrocskád környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel? vagy konok fiú? vidám és kemény szemed, akár szürkéskék kavics?” Ebben a regényben rengeteg gyengédség van. Miközben a regény azt mondja, hogy „NEM”, nem szabad megcsinálni a gyereket. Én itt nagyon érzem az élet elfogadásának az igényét.

Pályi Márk

A sikerhez kapcsolódóan úgy gondolom, hogy valamilyen értelemben ez a kudarc sikere, a kudarc-fókuszáltságot támasztja alá, emeli relevánsabb szintre az ő Nobel-díja is. Valahol azt írja, hogy a kudarcra kell törekedni, és ez egyensúlyi szempontból valóban sokszor fontosabb, előnyösebb. Ami meg a Kaddis… gyengédségét illeti, ő azt is látja, hogy hiába volna gyengéd, ha valakinek az „apja, sorsa, istene” lenne, azzal tönkretenné. Pusztán attól, hogy ő az apja. Magában és általánosságban is ismeri ezeket a sérüléseket. A K. dossziéban utal vissza rá, hogy „az apa és az Auschwitz szavak bennem egyforma visszhangot vernek”. Ismeri a nyugati kultúrának ezt a konstrukcióját. Erre rajta kívül egyedül e kies hazában oly nagy ravasz Bereményi Géza jött rá, a Jaj, mit mondok majd a gyerekemnek én… kezdetű Cseh Tamás-dalban, például olyan sorokkal, hogy „jaj, előre is gyűlölöm a fiam”.

A Sorstalanság  talán azért emelkedik ki leginkább a holokausztregények közül, mert nem teremt távolságot az elbeszélt események és az elbeszélés jelenideje között, mintha nem hatnának a szövegre az emlékezés képességének utólagos mechanizmusai (úgymint az események átrendezése, szerkesztése stb.) Ez a sosem múló jelen idő, az események kontrollálatlan, a maguk teljes valójában történő bemutatása teszi talán leginkább átélhetővé a történteket, hiszen azok így sosem válnak absztrakttá, elképzeltté. (Ahogy maga Kertész is fogalmazott a stockholmi beszédében: „Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”) Változott ez az állandó jelen idő valamennyire az életmű egyes műveiben, illetve hogyan figyelhető meg a művekben, hogyan köti össze őket?

Vári György

Kertész az esszékben, ugye, arról beszél, hogy a holokauszt kultúrát teremthet, beépíthető a nyugati tradíció történetébe, egyfajta negatív kinyilatkoztatásként, rá lehet mutatni, hogy ez a legrosszabb lehetőség – de nem felejthetjük el, hogy ez is bennünk van. A Sorstalanság ennél sokkal pesszimistább, úgy ér véget, hogy orvos vagy ügyvéd leszek, és folytatni fogom folytathatatlan életemet. Tehát folytathatatlannak tekinti ezután a civilizációs törés után azt, hogy úgy csináljunk, mintha a nyelv nem volna hazug – vagy, ahogy néha gondolja, fasiszta –, s úgy zárja le a könyvet, hogy majd beszélni fog a koncentrációs táborok boldogságáról, valamint megígéri, hogy majd megírja ezt a regényt, amit a kezünkben tartunk. „Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.”

Pályi Márk

Amit a Vári nagyon jól megjegyez az erről szóló könyvében, hogy ez nem arra vonatkozik, hogy magát a tábort felejtené el, hanem a koncentrációs táborok boldogságát – vagyis ezt az ellentapasztalatot.

El lehet-e képzelni egyébként olyan állami – a felelősségvállalásra vonatkozó – aktust, vagy tömegesen megfigyelhető emberi hozzáállást, értékváltást, ami – Kertész Imre előbb idézett kijelentésére reflektálva – ha nem is megcáfolná vagy visszavonná Auschwitzot, de legalább segítene olyan értelemben a múlthoz kötni, hogy már csak az emlékezetünkben jelenhessen meg, és ne a jelenünk része legyen?

Pályi Márk

Nem az kell, hogy emlékké váljon. Ha komolyan vesszük, amit Kertész mond, akkor a mindennapok szerves részének kell lennie. Az ő példája mutatja, hogy ezt össze lehet egyeztetni – bár nyilván nem lubickol ettől a kellemességben egész életében. Az emlékezés is fontos és nagyon jó dolog, de az emlékezet helye elsősorban mégiscsak egy olyan politikai kultúrában van, ahol nincsen ilyen törés: például az ókori görög poliszban, ahol a lejátszódott tettekre lehet emlékezni. Itt nem tettekről és történetekről, hanem hasadásról van szó, amit klasszikus értelemben az emlékezetben nem is lehet elhelyezni, és így egyedül a jelenvalósága képeződhet bele a hétköznapokba.

Vári György

Azt el tudom képzelni, hogy az a történelmi eseménysor, amelynek során sokmillió embert a származása miatt meggyilkoltak, pár év múlva, az utolsó túlélők eltávozásával, nyilván történelemmé lesz.

Pályi Márk

Bizonyos szempontból már nemhogy ’45-ben „történelemmé” – elfelejtetté – lett; hanem már a megtörténte közben is – erről is szól a Sorstalanság – kivész az az észlelési szint, ami az emlékezéshez szükséges. Tehát már akkor kiveszett az emlékezetből, amikor történt – pont ez a tapasztalat: hogy máshogy nem is maradhat fönt, mint ennek a rezonanciájaként.

Vári György

Történelmi eseményként nyilván a hivatalos emlékezet része lesz, s ha szerencsénk van, nem is csupán akként, hanem valamilyen tapasztalat formájában is: Pilinszkyvel szólva, akként, hogy „megtörténhetett”. Azóta megtörtént a srebrenicai mészárlás, ahol a bosnyákságuk miatt gyilkolták meg az embereket, és így tovább. Amennyiben a holokauszt a tömeggyilkosság metaforája lesz ezekhez a tapasztalatokhoz szükségszerűen kötődően, akkor ebben benne van, hogy a tudásunk, és nem pedig az emlékeink része lesz.

Pályi Márk

Nem csak arról van szó, hogy származás alapján megöltek embereket, még nem is csak arról, hogy technikailag olyan precízen és szikáran oldották meg. Arról már inkább, hogy a hétköznapokba sokkal normálisabban(!) ágyazták be az azóta elkövetett mészárlásoknál is. A döntő ugyanakkor, hogy az alapvető európai fogalmi készlet – ahogy a nyelvet évszázadokon, évezredeken át használták – hordozta magában ezeket a gyilkos impulzusokat, amelyek a „zsidó” (mint minőség és valóság metszete) kitörlésére irányultak.

Kertész legutóbb megjelent könyvét, A végső kocsmát az utolsó művének nevezi. Tekinthető-e ez a könyv az életmű szerves részének, vagy, a Mentés másként című könyvhöz hasonlóan melléktermék, ami az életművön kívül helyezkedik el?

Vári György

Szerintem az életmű első fele igazán a fontos. Három nagy kedvencem van: a Sorstalanság, a Kaddis… és Az angol lobogó – de A kudarc, a Gályanapló meg a Valaki más bizonyos részei közt is találok sok érdekeset.

Pályi Márk

Én ezekből kivennék kettőt, viszont hozzátenném a K. dossziét, ami az életmű nagyon sok elemének pontosan leképezi a kontextusát.

Vári György

Épp így, a többit nagyon fontos dokumentációs anyagnak látom, amelyek elősegítik az életmű megértését. Nem mondanám mellékterméknek, de nyilván nem is ez az életmű súlypontja.

Pályi Márk

Várival korábban azon vitatkoztunk, hogy változtat-e a Kertész-életmű gondolatainak a kontextusán, ha kevésbé relevánsan, szilárdan megfogalmazott konstellációkat is fölvázol a kései műveiben. Szerintem semmi nem változik meg attól, ha ő megjegyzéseket tesz másokra az új könyvében. Nem mérlegen mérjük az írót, hanem azt mérjük belőle, ami maradandó. Már egy jó mondat is nagyon sokat ér egy könyvben.

Igazságosnak érzitek-e Kertész Imre Magyarországra vonatkoztatható mondatait? Nem túl szigorú? Elfogadható Kertész Magyarország-képe?

Vári György

Ebben a kérdésben nem várhatunk igazságosságot. Amit vele a magyar közigazgatás és az erőszakszervek megtettek, az nem olyan, ami után számon lehetne kérni rajta, hogy egy-egy kijelentése, megállapítása a magyarokról vagy Magyarországról mennyire igazságos. Más szemmel nézve egyébként nem igazságos, pontatlan, sok sértettség van benne. Ezen túlmenően nem nagyon hiszem, hogy okos ötlet megsértődni ezen. Olyan emberről van szó, akinek elküldték az édesapját meggyilkolni, őt magát is kiadták, hogy meggyilkolják, ennek ellenére visszajött, itt élt, magyar nyelven írt, a magyar kultúra nem lenne nélküle az, ami. Néha mond néhány igazságtalan dolgot német lapoknak – egy kicsit is egészséges kultúra, nemzet ezt elviseli.

Pályi Márk

Ezekben a szövegeiben ő éppen a következetességet képviseli. Az, hogy illedelmesen kell viselkedni, miért változtasson a tényeken? Személyesen pedig az a benyomásom róla, hogy őt ez nagyon gyötri, élete végéig sokat foglalkozik a saját magyarságával, ami számomra például már teljesen meghaladott kérdés.

Vári György

Kevés olyan embert ismerek, akinek a saját magyarsága, az ehhez fűződő viszonya ennyire központi probléma lenne, mint Kertész Imrének. Igazából ő nagyon megbántódott azon, hogy a Nobel-díja után nem fogadták be, hanem lényegében már a díj kihirdetésekor, aznap elkezdődött ellene a kirekesztő beszéd. Persze, ő igazságtalan: hiszen többször és halálosan megbántották.

Pályi Márk

Jóllehet ezekben a kijelentéseiben tényleg azt képezi le sokszor, hogy nem egy morálkonvenciónak igyekszik megfelelni, hanem a releváns észleléseit próbálja elmondani.

A magyar társadalom helyzetét is mutatja, felállít róla egy diagnózist, hogy nem bír egy kicsit is élesebb kritikát elviselni.

Vári György

Vegyük számításba, mitől lenne nagyvonalú a magyar társadalom? Honnan venné az érzelmi energiát a nagyvonalúsághoz egy ennyiszer megtaposott, megvert, szerencsétlen nemzet?

Pályi Márk

Meg azután a taposás után is, amit elkövetett. Már nem mint magyarság vagy nemzet, hisz az nincsen így egyben, hanem amit bizonyos illetők tettek, s ami nem lett soha tisztázva. Emiatt is nehéz, mert eleve olyan az egymás közötti beszéd, hogy nincsen tematizálva. A gyökere az, hogy vannak, akik nem akarták tematizálni, mivel nekik kényelmetlen volt, másoknak harminc évvel később pedig már azért lett kényelmetlen, mert addig nem volt tematizálva, s ha valami ennyire nincs tematizálva, akkor már önmagában a tematizálás is kényelmetlen. Kertész pedig, ahogy magáról mondja, akkor is Auschwitzról beszél, ha valami egész másról beszél, tehát már csak ezért se kerülhető el, hogy kellemetlen legyen. Itt nem egyszerűen a Soá eltagadásáról van szó, hanem a belőle nyert bizonyság elhallgatásáról! Amit sokan ugyanolyan fogékonyan képviselnek azok közül is, akik látszólag – mint tárgyat – tematizálják.

Vári György

Óvakodnék éretlenségről beszélni. Olyan társadalomról van szó, amelynek egyszerűen még nem adatott meg, hogy olyan körülmények közé kerüljön, amiben érdemben tud foglalkozni a saját múltjával.

Pályi Márk

Ez fordítva is így van, aki nem foglalkozik vele, az kevésbé is kerül olyan körülmények közé. Nyilván, ahol van gazdasági fejlődés, ott minden sokkal könnyebb, de ott se önmagában attól.

Vári György

Ahol nincs több évtizedes szovjet megszállás és sorolhatnánk. Ezeket a dolgokat nem lehet jól elintézni. Kicsit bízom abban, hogy én, vagy legkésőbb a fiam meg fogja érni a pozitív változások folyamatát, bár az általam belátott világ jelenleg nem ebbe az irányba halad.

Pályi Márk

Az egész világ sem halad kimondottan ilyen irányba. De ahogy Kertész mondta, neki az is elég, ha három ember érti, amit ő írt. Ez pedig úgy tűnik, hogy megvan, és „lamedvavokként” viszik ezt tovább.