56 (Papp András: A vég és a relatív igazság elmélete, Mohai V. Lajos: Meszesgödrök aljára süllyesztett fegyverek)

1956. november 4-én hajnalban a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Papp András és Mohai V. Lajos írásaival emlékezünk, melyek először ezen a blogon olvashatók.

Papp András:                              
                                                         A vég és a relatív igazság elmélete

Kissé távolabbról kezdem, hogy annál közelebb kerülhessek.

Átéltem 56-ot, de nem éltem 56-ban.

Borotválkozás közben lármát hallok a bejárat felől, lerohanok a lépcsőn félhabos képpel, látom, hogy civil fegyveresek a porta előtt tolonganak, hogy már ide is benyomultak, mert nekik semmi sem szent, cselekedni kell, nincs idő vitára, közéjük dobok egy kézigránátot, a pártház nem eshet el. De én vagyok az is, aki nem ismeri Pestet, és a Baross téren az egyik szembejövő harcostárstól kérdezem meg, merre van a pártház. Nincs messze, elindulsz itt a Fiumei úton, az első saroknál jobbra fordulsz a Légszesz utcába, na hát ott lesz, megtalálod. Amikor bekanyarodunk társaimmal az utcába, óriási tömeget látok, a lánctalpaink csikorognak a macskakövön, ilyenkor mindig a hideg futkos a hátamon, az emberek szétspriccelnek előlünk. Jobb lesz itt fedezékbe húzódni, lezárom a toronynyílást. A kémlelő résén látom, hogy a tér fái mögött emberek állnak fedezékben, srégen balra, egy nagyobb épület mellett egyetlen T-34-es, a löveg nincs felénk irányítva, akár ki is lőhetném. A páncélzatot mintha kővel dobálnák, kopogtatnak a golyók, kézifegyverrel lőnek ránk. Ez a kisebbik baj, csak nehogy benzines palackot dobjanak a motortérre. A legnagyobb gond még mindig az, hogy nem tudom, hol a pártház, amit védenünk kellene. Most a higgadtság a legfontosabb, megyünk lassan előre a téren, megkerüljük az egészet, a páncélos melletti épület mögött visszafordulunk, és a tér közepén megállva tüzelőállást veszünk föl. Én vagyok az, aki a harmadik emeletről kilő a térre, az egyik ostoba elhagyta a fedezékét, talán lőszerért akart hátrafutni, a lábán találtam el, mindig is jó lövő voltam. De ugyanebben a pillanatban én vagyok az, akit lábon lőnek, s már zuhanás közben tudom: meghalok. Leginkább azonban mégis az a nagyon messziről jött ember vagyok, aki függetlenként próbálná tudósítani a Paris Match olvasóit a tér sarkáról. Lövök néhány képet, aztán itt se vagyok.

Érezhetem-e magaménak ötvenhatot, ha egyébként nincsenek róla személyes emlékeim, se erről szóló családi legendáriumom. Vagy csak azoké lehet, akik itt vagy ott fegyverrel a kézben átélték? A történelmi múlt kisajátíthatóságának legpofátlanabb módja, mikor egyes politikusok érdeküknek megfelelően mazsolázgatnak az eseményekből, s megfejtik annak üzenetét. „Üzenetet” én egyetlen történelmi eseményünkben sem látok; az egykori cselekvők, akik lehettek bátrak és gyávák, vagy csak szemlélő tanúi a történéseknek, nem üzentek semmit, csak tették azt, amit akkor jónak láttak. Az utólagos értelmezésnek pedig az egymásnak nagyon ellentmondó állítások is igazak lehetnek. Sőt nemegyszer fordult elő, hogy épp a történészi értelmezéstől kellett megtisztogatni a történelmi eseményt, hogy mégiscsak találjunk valami hiteles narratívát.

Kevés olyan megrázó hangfelvételt hallottam, mint amilyet Nagy Imre 1956. november 4-én öt óra húsz perckor mondott a Szabad Kossuth Rádióban, a parlament épületéből. A rövid és drámai közlést az éter zúgása és az ágyúzás hangja kíséri, behallatszik a közvetítésbe. A szovjetek támadása nem sokkal hajnali négy után indul meg a főváros ellen, valamivel öt óra után hallható a rádióban Kádár János és Apró Antal Ungvárról sugárzott beszéde, ezután szólal meg Nagy Imre: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

Ha jól megnézzük, csak az első mondat felel meg a valóságnak; a csapatok, mármint a katonaság nem állt harcban (a későbbi órákban néhány helyen volt ellenállás a nemzetőrökkel közösen), és a kormány sem volt a helyén, s utóbb tudható, nem is akart ott maradni, hiszen a rádiós megszólalást követően munkatársaival és családtagjaival, mintegy negyvenkét ember reggel hat és nyolc óra között a jugoszláv nagykövetégen kért menedéket. Nagy Imre bejelentésének drámaisága, ez az ágyúzással kísért pillanat az érzelmeinken keresztül egyetlen dolgot tudatosít: vége mindennek! Bekövetkezett az, amitől az egész ország tartott, s amiről azt hitték október 28-a után, látván a szovjet csapatok kivonulását (legalábbis a fővárosból, minthogy Záhonynál továbbra is befelé áramlottak a szovjet csapattestek), hogy mégis elkerülhető, mégis lehetséges a Varsói Szerződés fölmondása, megteremthető a semleges és szuverén Magyarország. Ebben, az aggasztó hírek ellenére, a magyar kormány is hitt. November 4-e vasárnapra esett, az elmúlt pár nap, a véres október 30-ai Köztársaság téri események után már békésebben telt. Úgy tűnt, csakugyan győzött a forradalom. Arról volt szó, hogy hétfőn újraindulnak az üzemek, a gyárak, visszatérnek a hétköznapok. A felszabadult és megkönnyebbült sóhajtás, hogy a forradalom elérte céljait, s kezdhet új életet egy ország, korai volt. November közepére minden lényeges ellenállási gócot fölszámoltak a szovjetek, december közepére-végére Kádár sortüzekkel és a terror eszközével megszilárdította hatalmát.

A közelmúlt magyar történelmében semmi nem mutatta meg oly világosan és tragikusan az igazság relatív voltát, mint a szembenállók véres küzdelme. A Kazamaták színdarab írásakor történeti szempontból ez volt a legnagyobb felismerés, mondhatni: igazság. A Térey Jánossal közösen írt drámánkat 2006-ban mutatta be a budapesti Katona József színház, ötvenhatos darabként ment át a köztudatba, de ez a megnevezés nem pontos, hiszen mi nem az egész forradalomról, csupán annak egyetlen napjáról, egyetlen eseményéről, a Köztársaság téri pártház ostromáról írtunk. Tudtuk, patikamérlegen kell mérnünk mindkét oldalt. A műről és a színházi bemutatóról jó néhány kritika született, s mondanám, mindegyik a relatív igazság jegyében. Volt olyan, aki azt mondta, hogy azért tudtuk megírni, mert életkorunknál fogva távolságot tudtunk tartani az eseményektől és oldalaktól, minthogy egyikünk sem élt még 1956-ban.

A relatív igazság jegyében, a mű utóéletével kapcsolatban egy apró momentumot említenék: a bemutató évében, de a darab játszásának második évadában a mi forradalmunkhoz kapcsolódóan ünnepi rendezvényt szerveztek az orosz kulturális intézetben, ahová mindkét országból hívtak színházi és filmrendezőket, történészeket és írókat, így lehettem ott szerzőtársammal és a darab rendezőjével, Gothár Péterrel. Megdöbbentő volt a nagykövet beszéde, aki nagyhatalmi pozícióból olyasfélét nyilatkoztatott ki, hogy milyen jó, hogy 56-ban az oroszok a segítségünkre voltak. Először azt hittem, rosszul hallok, vagy, hogy a szinkrontolmács rosszul fordított. De nem, tévedésről szó sem lehetett. Néztünk egymásra, mi magyarok, néztük az orosz történészeket és rendezőket, mintha el sem telt volna ötven év, és nem történt volna mindkét országban rendszerváltás. A mi oldalunkról egy történész aztán halkan elkezdte sorolni a történelmi tényeket.  

Majd eltelt újabb pár év, s megint valami abszurd dologgal szembesülünk: a héten kaptam kézhez a Moszkvából feladott drámakötet, amiben ott van lefordítva a Kazamatánk. 2009-ben adták ki a tudtunk nélkül, Daria Vascsenko Aniszimova fordító küldte el.

Az igazságról sok igazságot leírtak már. Hazugságot az igazságról nem lehet mondani, mert az is igazság. Csak igazság van, millió féle, mint a maguktól nőtt színes vadvirágok a réten, amiből domesztikált állatok ődöngve csipegetnek majd, ha megéheznek. Minden igazságot lelegelni azonban mégse lehet, mint ahogyan megemészteni sem.

Hány kazamata maradt, mentődött át és nyílt meg azóta? De úgy tűnik, van még hely a mélyben; a hazugság nem kis pincebörtön egy embernek, mint ahogyan egy országnak sem. Van még hely a sérelemnek, a keserűségnek, a kiábrándultságnak - kedves hazám, őrizzük kazamatáinkat.

Mohai V. Lajos: 

                             MESZESGÖDRÖK ALJÁRA SÜLLYESZTETT FEGYVEREK

Ötvenhat októbere és novembere után rengeteg fegyver maradt szanaszét Kanizsán, a fegyverrejtegetés

súlyos bűnnek számított, börtönbe csukták érte az embereket. Öregapám is ásott el puskákat a kertben a vadkörtefa alá, és én ott mindig valami kísérteties csöndre figyeltem föl, akárhányszor bóklásztam arra. Ott éreztem meg először, hogy senki sem maradhat érintetlen a múlt mágikus hatalmától, és a múlt valahogy tekintélyt parancsol; a vadkörtefa mellett kialakult érzéseim harmincharmadik évemig elkísértek, ezért baljós sejtelmek között viseltem el a Kádár-rendszer tiltását ötvenhatról.

Ahogy a városban hírét vették, hogy mi történik Pesten, ébredezni kezdett a vidék. A fölbolydulás huszonharmadika után egy-két napos késéssel következett be. Az utcák hirtelen megteltek emberekkel a város főbb pontjain. Majd ugyanolyan hirtelen elnéptelenedtek. Mesélik, hogy első reakcióként ígéretekkel teli órák izgalma söpört végig a lelkeken. Sokan fellélegeztek, amint kikandikáltak az elhúzott függönyök mögül. Mintha az élet ismét mozgásba jött volna. „Talán a kezdet kezdetén kicsit túlzásba is vitték a dolgot“. Az történt ugyanis, hogy elkezdték hamarjában a laktanyák kapujában szétosztani a kézifegyvereket; aki csak érte, kapta, az övé lett. Ismeretlen főkolomposok vitték a prímet, mintha csak az ő akaratuk számított volna. Az indulatok egy-két éjszaka leforgása alatt magasra csaptak, és válogatás nélkül lövöldözésbe kezdtek az emberek. Akinek a kezébe lőszer és puska került, úgy gondolta, most már biztonságban van. Ám a fegyverek hatalmának, ha csak tehetik, rögvest behódolnak az emberek; elmérgesedett a helyzet, kevesen őrizték meg a higgadtságukat; pedig a józanabbja fölkészült a legrosszabbra, de arról, hogy ez mivel jár majd, arról a kezdetek kezdetén még nem lehetett világos fogalmat alkotni. A rezsim kiszolgálóival szembeni undor hergelte és tüzelte az embereket, a dolgok méhében zajló folyamatokról azonban keveseknek lehetett valóságos fogalma. Szakadék tátongott a lelkekben; a kanizsaiak is joggal gyűlölték és vetették meg a kék parolinos ávosokat, akik kíméletet nem ismerve marták az ártatlan emberek húsát, ráadásul Tito Jugoszláviája túl közel volt ahhoz, hogy a rosszból még több teljen ki ezen a környéken. A sérelmek megtorlására elég okot adott a közelmúlt, de a fájdalom kifakadó sebei rövid idő alatt begyógyíthatatlannak bizonyultak, és az októberi fényes napok hitét november hidegvágója követte az alélt városban.

A kertek mélyére, a meszesgödrök aljára kellett süllyeszteni a fegyvereket a kérlelhetetlen mozdulatlanságú levegőben.

A forradalom alatt a családunk tagjainak ki sem kellett mozdulniuk a házból, hogy tudják, mi zajlik le körülöttük. A történések a kerteken és mezőn keresztül felhőszakadásszerű gyorsasággal zúdultak rájuk a laktanya közelsége és az utcabeliek jóvoltából. Értesültek mindenről, ami akkor szóbeszéd tárgya volt a környékünkön. Nem gyávaságból maradtak veszteg; karon ülő csecsemő is alig voltam még, és a Bátyámra is vigyázni kellett, aki az első napokban elcsatangolt a laktanyához, és az éj leple alatt egy karabéllyal a vállán tért haza. A családom tagjait a lelkük mélyéig megrázták a történések, néhány nap múlva támolyogtak a kialvatlanságtól, éjszakánként pedig maguk is bekopogtak másokhoz, hogy megosszák egymással a friss híreket.

Ólomnehezék ereszkedett a lelkekre az első napok hangulata után, amelyben mindenki pótolni akarta azt, amit a szabadságból korábban elmulasztott. Eufórikus fölindulásban szaladtak az órák. Öregapám állítólag egész nap a rádiót bújta, igyekezett a hangsúlyokból kikövetkeztetni azt, hogy mit akarnak jelenteni az elhangzott a szavak. Rossz lábával időről-időre kisántikált a kerti diófák alá, a kerítés legtávolabbi pontjához, onnan hallgatódzott, vadászott a neszekre és a zörejekre. Tudott a csöndből és a morajlásból, és a kivehetetlen kiáltásokból „jeleket fejteni“. Az idős, sokat látott ember óvatosságával tartózkodott a veszélytől, és próbált mindenkit távol tartani az elhamarkodott döntésektől, mert azok következményei mindig kiszámíthatatlanok maradnak. Két háborút végigélt, fogsággal, szökésekkel, fullasztó kriptákban való bujkálással, borzongással teli rejtőzködésekkel. Nem kérkedett vele, hogy kiismerte az üldözők és üldözöttek lelkiállapotát. Veszített és nyert, lebegett a mélységek fölött, és a szerencse is hozzászegődött, hogy ne zuhanjon az oroszlánok közé, akik nyomban fölfalták volna. Halottakra száradt vérfoltokat látott, sok nyomorúságot és szenvedést ismert meg testközelből; tapasztalta, hogy mit jelen, ha valakinek az ujja a fegyver ravaszán egyszer csak megállapodik.

Az meghúzza előbb vagy utóbb.

Öregapám haraggal telten elutasította a vérontást, és tisztában volt vele, hogy zavaros indulatok uralkodnak majd el a résztvevőkön, ha nem viszik hamar döntésre a dolgot, ezáltal zúzva szét a legszentebb és legmerészebb érzéseket. Az emberek egy idő után elveszítik az önuralmukat és a rájuk törő tehetetlenség miatt rombolásba kezdenek, vagy gyáván elfutnak, és visszabújnak a vackaikba, megpróbálnak láthatatlanná válni. Egyik nap már az a szóbeszéd járta, hogy kis csapatokba verődött emberek lámpavasra készülnek fölhúzni párttagokat és ávósokat, portyázók hada keresi őket dühödten házról-házra a városban. Kicsiben az játszódott le Kanizsán, mint az ország többi részén. A félelem lett úrrá a kezdeti ováción, a félelem az emberek fejébe kergette a vért. „Egy idő után sokan várták már errefelé, hogy az oroszok bejöjjenek“, mondogatták rendre a hatvanas években, ha szóba jött ötvenhat és besúgóktól tartottak. A fegyverropogás hangja lassan elsüllyedt az idők mélyén, az emlékezés megszelídült a többség a lelkében, és csak azokban élt tovább, akiket a személyes veszteség vagy az egykori titkolt emlékek összefűztek.

Akinek síkossá vált a talaj a lába alatt, vagy nem tudta elfojtani az érzéseit, összeszedte a cókmókját és nekivágott a nagyvilágnak. Azt sem lehetett biztosan tudni, hogy mi lett később a „hangadókkal“, hogy mi számíthatott „főbenjáró“ bűnnek. Az igazságot majd eltakarja az új hatalom gondolkodása: „A győztesek szervezik az ünneplés rendjét“, ismételte többször is az Öregapám, „és mindig lesznek olyanok, akik körüludvarolják őket. Veszedelmes ragály ez, mint a pestis volt“. Anyám unokatestvére, Wlassics Lali a horvátokon keresztül menekült Nyugatra, és hosszú évek hányódása után végül Svájcban kötött ki és bárzongoristaként tengette az életét. Hogy előtte, azokban a napokban merre járt, mit csinált, sohasem tudtuk meg. Nem derült rá fény, vagy egyszerűen nem akartuk, hogy fény derüljön rá, de a családnak nem lehettek illúziói: sejtettük, hogy a csibész vére hajtotta, nem a felnőtt ember komolysága. Egy sötét és hideg éjjel, télidőben szökött át a határon, talán azért, hogy mentse az irháját, talán azért, hogy hajszolja a saját szabadságát, amelyre éppúgy jogot formálhatott, mint bárki más. Mindenesetre a folyó menti fűzes egy jó negyedszázadra elnyelte az alakját a család tekintete elől. Senki sem ejtett könnyet érte, mert tudtuk, hogy rossz pénz nem vész el, egyszer majd megint a szemünk elé kerül, és az a nap akkor a dicsőség napja lesz a számára.

Hát, ki sajnálkozna egy ilyen pejnehajder rokon miatt, aki kimutatta a foga fehérjét, és gyöngébbnek bizonyult nálunk?

Az oroszok bevonulása után próbálta megtalálni mindenki a maga helyét. A megtorlás híre gyorsan eljutott a városba is, de Nagy Imre nevét állítólag hamar elharapták beszéd közben. Sokan igyekeztek észrevétlenek maradni, meghúzódni az árnyékban, hogy mentsék a bőrüket. „A kényszer ezt diktálta“, mosakodtak, sutba vágva büszkeséget, ízlést és szemérmet, ahogy azt az emberi természet simulékony oldala ilyenkor diktálni szokta. Ám azokat is félelemmel töltötte el a berendezkedő új rezsim, akik csak távoli szemlélői maradtak a zajos eseményeknek; suttogtak riadalmat keltő letartóztatásokról, mert olyanokat is letuszkoltak a város főteréhez közeli rendőrségi zárkákba, akiknek semmi közük nem volt a helybeli összetűzésekhez.

A rémületbe váltó időkben a balszerencse sem válogat.

A cellák homályos csücskeiben állítólag vég nélkül folytak a megfélemlítésbe torkoló fenyegetődzések; a foglyokat valamiféle jobb élet kilátásaival kecsegtették a karhatalmisták. Életek mentek tönkre, családok keveredtek hosszú időre bajba. Mondták, hogy időnként vértócsák gyűltek össze a cellák hideg kövén. Voltak mégis, akik némán tűrték a megaláztatást, és nem bocsátották áruba a becsületüket. Tudták, hogy a megtört gerincek ropogása elhallatszik messzire. A Kádár-rendszer szolgálatába állt fegyveresek azután évekre elmerültek a rendcsinálásban, a saját változatukat szajkózva az „ellenforradalomról”. Kanizsa határszéli státusza megkövetelte a szigorú föllépést az idegen erők ellen, és a belső ellenséggel szemben, hangsúlyozták lépten-nyomon. A Rózsai utcaiak emlékezete szerint Titóék irányába a határt csak ötvenhét tavaszán zárták le; addig sokan húzódtak meg az ország minden részéből a városszéli csűrökben és pajtákban várva az éjszakát, nehogy összerúgják a port a rendőrökkel, mielőtt a határsávig elérnek. Disszidálási kísérletek Zalában még a hetvenes években is követeltek halálos áldozatokat. Az elfogott határsértőkről, mint bűnözőkről, a szocialista rendszer ellenségeiről, rendszeresen beszámolt a megyei pártlap.

(Részlet A kanizsai Hidegház című készülő, a prae.hu kiadónál megjelenő emlékezésprózából)