2017. július 12., szerda

„…a modern jazz, ugye, nem a semmiből szállt alá”- Interjú Simon Géza Gáborral

Ayhan Gökhan


Az idén hetven éves Simon Géza Gábor zene – és hanglemeztörténész, zenei újságíró több évtizeden átívelő munkássága során értékes megállapításokat tett a magyar jazzről, nem beszélve hiánypótló bio-diszkográfiáiról. Legújabb könyvének címe magáért beszél: A zenetudomány mostohagyermeke. Jazztörténeti kutatásról, az új kötetről és terveiről is faggattuk a magyar jazz mellett régóta elkötelezett szakembert.


Már több mint fél évszázada foglalkozol magyar jazztörténeti kutatómunkával. Az első magyar jazztörténeti kutatócsoport tevékenysége pedig a múlt homályába vész. Erről alig lehet információhoz jutni.

Az első magyar jazztörténeti kutatócsoport Szabolcsi Bence és Maróthy János ösztönzésére már az 1970-es évek elején rövid ideig foglalkozhatott a korai magyar jazztörténettel. A munkát akkor hatalmi szóval leállították, mert hogy egyes modernisták szerint mi az improvizatív tánczenével  foglalkoztunk és nem jazztörténettel. Ez ráadásul a hozzá nem értés teteje volt, hiszen az improvizatív tánczene kifejezés az angol/amerikai szlengben a jazz dance, vagy hot dance. Sőt időnként a sweet jazz kategoriában emlegetett zenekarokat is ide sorolták. Ezekben a stílusokban, ilyen "fedőnévvel" játszottak a nálunk az 1970-es években is agyonajnározott amerikai jazzbandek: Benny Goodman, Fletcher Henderson, Count Basie, Jimmy Lunceford, Jimmy Dorsey, Tommy Dorsey, Lionel Hampton és mások. Ráadásul ezeket a zenekarokat már csak azért is sokat lehetett akár a magyar jazzmuzsikusok részére egykorvolt mintaként is emlegetni, mert a gramofonlemezeiket jobbára magyar kiadásban, préselésben is meg lehetett vásárolni.
Ilyen előzmények után az 1970-es években természetesen nem jelenhetett meg a magyar jazz történetét átfogó, igencsak vaskosra tervezett kötet sem. Az általunk Fekete Kéznek nevezett öntörvényű hajóágyú "természetesen" nem engedte megjelentetni a már a kereskedelmi forgalmazási értesítőkben is jelzett kétlemezes magyar jazztörténeti antológiát sem, amelyet Pál Sándor és Csányi Attila az én katonáskodásom hónapjaiban állítottak össze.

Ha jól tudom, akkor a munka a nehézségek ellenére sem állt le.

A három kutató, Csányi Attila, Pál Sándor és jómagam természetesen folytattuk a kutatómunkát. Szabadidőnkben, magánemberként tovább dolgoztunk, persze különböző intenzitással. Nem nyugodtunk és más nyilvánosságra hozatali lehetőségek után néztünk. Én például a vidéki jazzklubokban tartottam magyar jazztörténeti előadásokat. Találtunk réseket a sajtóban, sőt, később a könyvkiadásban is. Így a kutatások egy része itt-ott azért nyomtatásban is megjelenhetett és ezekért egyetlen szerzőnek és szerkesztőnek sem kellett még csak korholással sem szembenéznie.
A legcsúnyább támadást egyébként Csányi Attila élte meg egy, csak szakmai papírral rendelkező, de semmit nem tudó, lényegében semmihez sem értő, állami státuszban levő senki részéről. Ő Csányi korai, az egész későbbi hazai jazz hangfelvételi kutatásokat megalapozó diszkográfiai eredményeit olyan stílusban pocskondiázta, hogy az egyenesen vérforraló volt. Attila akkor nagyon elkedvetlenedett és abba is hagyta az ez irányú tevékenységét és más irányban ment el a jazzkutatásban. Én viszont alaposan felpaprikázódtam és a külföldi partnerekkel is együttműködve, összesen több mint félezer(!)  zenésszel és kutatóval együttdolgozva, azóta három összefoglaló nagy magyar jazzdiszkográfiát publikáltam. A 2005-ben megjelent változat már 1156 oldalas volt.
Az abszolút paradox helyzetet az is jól mutatja, hogy az első komolyabb összefoglalót Pál Sándor már 1982-ben publikálhatta a Népművelési Intézet(!)  pop-jazz-rock módszertani(!) kiadványsorozatában. Az én első, igen vékony kötetecském pedig az előbbi intézet átszervezésével létrejött Országos Közművelődési Központ támogatásával jelent meg 1990-ben.
Nekem sok rádióadásom volt a Nemes András nevével fémjelzett, évtizedekig futott rádiósorozatban, a Gramofonsztárokban is, ahol Martiny Lajos, Chappy és mások jazzfelvételeiből többrészes sorozatokat készítettünk. Az egykori első magyar rádiós jazzszerkesztő, Pál révén a rádiós jazzmagazinokba is bekerültek a hangfelvételek, amelyeket már kommentálni is lehetett. Csányi pedig egy nagyszabású magyar jazztörténeti sorozatot készített a Magyar Rádiónak. Érdekes módon ezeket a rádióadásokat még a szocializmus építésének kellős közepén sem érinthette a Fekete Kéz tiltása! Merthogy akkoriban, azaz az 1960-as évek elejétől a rendszerváltásig a Magyar Rádió volt a magyar jazzélet egyik legfontosabb fellegvára, amely nem engedett effajta külső beleszólást a napi programjaiba. Ha jól meggondoljuk, ennek jó oka, pontosabban: hagyománya volt, mert a Magyar Rádió már megalakulásától kezdve, azaz az 1920-as évek közepétől a jazz egyik mecénása volt s kiemelten kezelte a hazai jazzbandek élő fellépéseit.

Számos bio-diszkográfia is megjelent a jazz területén. Libisch Károly Szabó Gáborról készített egy kötetet, Te Zoller Attiláról és Bacsik Elekről, valamint a kortárs zeneszerző Hollós Mátéról csináltál bio-diszkográfiákat. Jut eszembe. Kerestem, de nem találtam Bartók Béla diszkográfiát. Létezik, hogy a huszadik század külföldön is legjelentősebbnek tartott magyar komponistájának nincsen naprakész diszkográfiája?

Sajnos klasszikus zene területén a helyzet ma sem jobb, mint évtizedekkel ezelőtt, holott pénz, paripa, fegyver, létszám(!) van. Erről nem kisebb személyiség, mint Dobszay László beszélt már 1984-ben!
Jellemző a magyar zenetudomány ezen ágának komoly hiányosságára, hogy az egyetlen használható klasszikus zenei diszkográfiát, a Gustav Mahler diszkográfiát egy közgazdász, Fülöp Péter készítette, amely már két kiadást is megért. Ráadásul a feldolgozott teljes anyag, amely Fülöp úr magángyűjteménye, összesen négyezerötszáz(!) hang- és képhordozó pedig bármikor tanulmányozható a Budapest Music Center (BMC) könyvtárának teljes nyitvatartási idejében.
Sajnos még csak hasonló jó sem mondható el a legismertebb magyar klasszikus zeneszerzők hangfelvételeinek feldolgozásával kapcsolatban. Nincs semmilyen használható diszkográfia Bartók Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő, Hubay Jenő műveiről, hogy csak néhányat említsek az eddig semmilyen formában el nem készült diszkográfiák hiányából. Sajna itt még mindig a kottaközpontúság a fő szempont és a hangfelvételek legtöbbjéről még ilyen egyszerű összegyűjtött formában sem lehet tudomást szerezni. Márpedig a diszkográfiákra az internes korban van igazán szükség, mint alapvető tájékozódási pontra, amiből meg lehet tudni, hogy az adott felvételt ki, mikor, hol rögzítette és az milyen hang és/vagy képrögzítő eszközökön jelent meg. Ebből a szempontból rendkívül fontos az újrakiadások, az esetleges válogatások, műrészletek kiadásának rendszeres figyelemmel kísérése is.
Részemről, mint tudománytalan dolog, teljesen elfogadhatatlan a részletes diszkográfia nélkül megjelenő bármilyen tudományosnak nevezett szaktanulmány, pláne kötet. Enyhén szólva "vicces" ha egy huszadik századi magyar zenész életrajza pontos, szakszerű diszkográfia nélkül jelenik meg. Ezek nyomdai munkálataira nem szabadna pénzt áldozni. Sajna az itt-ott feltűnő diszkográfiai morzsák pedig a teljes szakmaiatlanságot mutatják, holott az imént említett Fülöp Péter, mint hazai megvalósítású alapmű, példaképül szolgálhatna valamennyi zenetudományi diplomával rendelkező számára. Merthogy tanulni, a jó példákat átvenni sosem késő! Mert mint a magyar közmondás mondja: Jó pap holtig tanul!

Az elmúlt két évről úgy beszéltél mostanában, hogy újjászülettél.

Igen, mert a pokoli betegségek, a negyven napos kórház után majdnem teljesen váratlanul két nagy feladat jött a jazzéletembe. Ezek hozták meg az igazi gyógyulást!
Hosszú évek óta szerettem volna egy komolyabb magyar jazztörténeti kiállítást összehozni és néhány újabb jazzkötetet megjelentetni. Mindezeken már jó pár éve dolgoztam. 2015 végén és 2016 első felében a Nemzeti Kulturális Alap és a lebonyolító Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) jóvoltából mindez, számos kiegészítő eseménnyel, például egy nagyszabású jazzkoncert sorozattal együtt, létrejöhetett, sőt, még 12 előadóval megrendezhettük az első igazi Magyar jazzkutatási konferenciát is. A konferencia teljes anyaga pedig alig egy hónappal később meg is jelenhetett. Ez utóbbi a maga nemében mindenképpen magyar könyvkiadási rekord is.
A második ügy meglehetősen váratlanul következett be, bár részemről összességében ennek is körülbelül három évtizedes előzményei voltak. A Magyar Művészeti Akadémián (MMA) létrejött az Elméleti Tagozat, amelytől felkérést kaptam egy rég dédelgetett tervem megvalósítására. Ez a nyolc esztendővel korábban három nyelven, önálló kötetekben is megjelent K.u.K. ragtime - Az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime korszaka című könyvem folytatására vonatkozott.
Az 1990 óta megjelent magyar jazztörténeti témájú köteteimben - főleg terjedelmi okok miatt - sajnos csak nagyon vázlatosan tudtam írni erről a korai magyar jazzkorszakról és 2015-ben már ugyancsak fickándozott bennem a téma. Semmiképpen sem szerettem volna egy nagyon vaskos, ám unalmas szakmunkát készíteni, mert az messze nem az én asztalom. Azt mindig meghagytam az állam által fizetett alkalmazottaknak. Valamennyi korábbi munkám is tudományos ismeretterjesztő mű volt, ezért nagyon felsóhajtottam, amikor az MMA Elméleti Tagozata kifejezetten tudományos ismeretterjesztő művet kért, kevés lábjegyzettel és meglehetősen sok színes illusztrációval.
Pár hónapot kaptam egy kötetre, amelynek szaklektora a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének vezetője, Binder Károly lett. A könyv végül A zenetudomány mostohagyermeke - A jazz és hatása Magyarországon 1920-1950 címmel jelent meg. Én kértem, hogy egy CD melléklettel nagyon ritka, korai magyar jazzfelvételekkel turbózhassam fel a kötetet. Erre is lehetőséget kaptam.

Az alcím alapján úgy gondolom, hogy ezúttal talán még a korábbiaknál is interdiszciplinárisabban gondolkodtál és írtál.

Igen. Én az első, 1964-es kutatási pillanatoktól kezdve sohasem csak a kimondottan jazz-zenei vonatkozásokat, a történeti folyamatokat kerestem. Gyakorlatilag már az első napon hangfelvételi, gramofonlemezkiadási adatokat is kerestem. Hamarosan elkezdtem kutakodni a korabeli jazztáncok világában, de megvettem és elolvastam minden olyan szépirodalmi művet is, amelyben jazzt sejtettem. Ilymódon hatalmas magánkönyvtáram keletkezett. Csak a kimondott szépirodalmi művek (regények, versek, novellák) duplasorosan megtöltik az egykori igencsak méretes családi könyvszekrényt.
Anno, úgy az 1960-as években úgy állították be, hogy a jazz és az irodalom kapcsolata, közösködése valamilyen újfajta úri huncutság, mintha ez valahol a nálunk is hamar piedesztálra emelt amerikai beat-költőkkel/írókkal, Kerouackkal és társaival kezdődött volna. "Illetékes elvtársak" úgy néztek az általam előszedett kötetekre, mintha a Holdról hoztam volna őket, pedig csak az antikváriumokba kellett rendszeresen ellátogatni és persze élénk kapcsolatot tartani mindazokkal a magángyűjtőkkel, akik nemcsak a zenére magára, de a jazz irodalmi vonatkozásaira is haraptak. Tőlük, a magángyűjtőktől lehetett a legtöbbet tanulni. 

Hogyan érzed, ebben a kötetben mivel sikerült a legjobban meglepned a szakmát és a nagyközönséget?

Az egész kötet csupa-csupa novum, de azt hiszem, hogy a Mi a jazz? - Vélemények. A magyar nyelvű jazz-szakirodalom kezdetei című igencsak vaskos fejezettel "vágtam fejbe" a legtöbb őshívőt éppúgy, mint a zenetörténeti és a szociológiai vonatkozásokat egyaránt tanulmányozókat.  Merthogy eddig itthon mindig az 1960-as évek modern jazz szemléletéből visszatekintve nézték le a korai magyar jazzt, az akkori jazzéletet és így teljesen fals képet kaptak. Mélyreható kutatásaimból, mindenekelőtt a korabeli napisajtóból(!), ezek között számos kis vidéki és országhatáron túli újságból, kiderült ugyanis, hogy az 1950 előtt alkotó magyar zenetudósoknak és más szakmák művelőinek, komoly ismeretei voltak a korabeli jazz mibenlétéről s ezeket módomban állt pontosan beidézni a kötetben - természetesen csak részben, mert teljes idézésük önmagában kitöltötte volna a kötet teljes terjedelmét.  
Az újkori önjelölt próféták messze nem ismerték, talán meg sem akarták ismerni és így nem is érzékelték azt az alapot, ami nélkül egyetlen tudományágban sem lenne szabad történeti kérdésekkel foglalkozni, merthogy a zene egységes egész és ezen belül a modern jazz, ugye, nem a semmiből szállt alá. Én a kötetben egy 1979 szeptemberi kutatási kérdőívre adott válaszból idéztem egy ELTE joghallgatótól: "Jazz az, amit az adott korszakban és helyszínen, megszólalása pillanatában jazznek tartanak."
Ha erre nem figyelünk, azaz a dolgokat nem interdiszciplinárisan szemléljük és dolgozzuk fel, akkor valódi tudományos eredmények helyett csak okoskodások lesznek. Arra pedig semmi szükség.


Nekem úgy tűnik, hogy ez, az immár 38. köteted nagyon kemény talapzaton áll s ezt jól mutatja az is, hogy a könyvnek szokatlanul sok bemutatója volt és lesz. Igen jelentős a kritikai visszhang is.

Az ősbemutatót a pesti Vigadóban tartottuk. Pár héttel később volt egy fantasztikus este Budán az MKVM-ben, ahol főleg az Elméleti Tagozat vezetője, Solymosi Tari Emőke jóvoltából briliáns estét kaptak a résztvevők. Azóta Vácott és Szentesen is bemutatkozott a kötet, mégpedig két olyan helyszínen, ahol az elmúlt fél évszázadban sohasem szerepeltem semmilyen formában. Ősszel pedig folytatódnak a bemutatók.
A Mostohagyerek immár számos rádió- és tv-adónál is jelentős lehetőséget kapott. Összességében sok órai adásidőről beszélhetünk máris, holott néhány betervezett adás még nem is perfektuálódott. Recenziók, interjúk jelentek meg a nyomtatott sajtóban és az internetes felületeken is.

Hogyan tovább?

A Mostohagyerek kötettel az volt az igazán nagy problémám, hogy az anyag összeválogatása után, a kötet fő tartópilléreinek tényleges összeállításakor, vagy 3-4 héttel a kezdetet követően már a megadott körülbelül négyszázezer leütésnyi mennyiség duplája állt rendelkezésre. Én ugyanis ötvennégy éve folyamatosan gyűjtöm az anyagokat, teljesen függetlenül attól, hogy éppen "hivatalosan" milyen projekten, vagy projekteken dolgozom. Amit a magyar jazztörténethez kapcsolódó anyagokból bárhol találok, azt rögtön archiválom. Így mindig van néhány kötetnyi anyagom, s amikor jön egy kiadási lehetőség, akkor a kiadó/támogató elképzeléseinek megfelelően rengeteg, korábban nem ismert anyagot és főleg összefüggéseket tudok prezentálni. Ahogyan nagy tanítómesterem és támogatóm, zenei pályám elindítója, Pernye András mondta: Nem ismételgetni kell a dolgokat, mindig újakat kell bemutatni és ezzel fenntartani a műfaj különböző vetületei iránt való érdeklődést. Ennek jegyében én sohasem toldozgatom-foldozgatom a korábbi írásaimat, hanem a rengeteg új anyaggal teljesen új utakat keresek, hogy teljesen más megvilágításban, összefüggésben mutathassam be a zenét és az azt körülvevő világot. Dobszayt idézve: "A magyar zenetörténet nem érthető meg a magyar történelem nélkül, de nemzeti történetünk ismerete sem teljes a magyar zeneélet ismerete nélkül."
Nekem most például csak az 1950 előtti magyar jazzmozgalomról több vaskos kötetnyi összegyűjtött anyagom van, amit rendezni kellene. Irodalom, film, képzőművészet, tánc, divat és persze a koncertek, rádióadások, kottakiadványok anyaga, vagy éppen a magyar nyelvű jazzhumor, amik mind mind publikálásra, kiadóra, támogatóra várnak.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése