Esterházy Péter emlékére
Sorozatunkban arra keressük a választ néhány felkért író, költő, gondolkodó segítségével, mit is jelent a mostani Európa, hol van benne a helyünk, és egyáltalán, a politikai és egyéb változások előidézte, gyors átalakulást mutató világban pontosan mi is az, hogy európaiság?
Ezúttal Vörös István írását olvashatják.
Ezúttal Vörös István írását olvashatják.
Mi van, Európa?
Az ember, éppen azért, mert
meglehetősen összetett lény, nemcsak egy léptékben és nemcsak egyféleképp
honos. Az általam belakott helyek szerint otthonos vagyok Budapesten és Móron,
Berlinben és Prágában, New Yorkban, Párizsban és Békéscsabán. A családi
helyszínek alapján Csókakőn, Bodajkon, Pusztavámon, Nagyvelegen, Nagymaroson,
Tiszadobon, Szentesen. Mint magyar, otthonosan mozgok Szabadkán, Pozsonyban,
Kolozsvárott. Mint sváb származék otthon érzem magam Klagenfurtban vagy
Regensburgban, mikor vasárnap délelőtt népviseletben sietnek a misére még a
fiatalok is. Soroljam, hogy hol mindenhol európaiként, zsidó-keresztényként,
szabadelvű világpolgárként? És hogy az emberi nem részeként az egész
földgolyón, talán még a Holdon is, ahol ki van tűzve egy amerikai zászló.
Az
egész európai irodalom épp annyira a sajátom, mint a magyar, épp annyira
belülről érzem, vagy épp úgy állok előtte értetlenül. Többek között azért
lehetséges még a versfordítás is bármilyen európai nyelvről, mert van az egyes
nyelvek mögött valami közös nyelv, melynek segítségével a konkrét nyelvi
alakzatokat értelmezzük, és az azonos. Nem a struktúráról beszélek, bár abban
már rengeteg a hasonlóság, és kevesebb az eltérés, hiszen mindenütt alanyba
szerelmesek, állítmányban gondolkodnak, jelzővel hazudnak és kötőszavakkal
mondanak igazat, mégpedig itt Európában elég hasonlóképpen. Nem a struktúra, a
világtapasztalat. Csehek, szlovákok és magyarok gondolkodása hasonló. Az
osztrákok a sógorok, a horvátokkal kiegyeztünk, a lengyelek testvéreink, a
románok a telekhatár kérdésén összevesző szomszéd, a bolgárok sose voltak
szlávok, csak nyelvet cseréltek, a törökökkel 150 évig együtt éltünk, vigyázó
szemünket mindig is a franciákra vetettük, Rómából kaptunk koronát, a
németektől autógyárakat, és utat az irodalmi világhír felé, spanyolok már a Bánk bánban is felbukkannak, az oroszok eddig
háromszor jöttek segíteni, mind a háromszor belerokkant az ország, általában
azt hisszük, hogy Európa nyugatra van,
de a kompország aztán elhajózik a keleti partra, most először másokat is
magával rángat, jönnek a lengyelek, a csehek, elment az eszük?
Azonosságaimból
az egyik a nemzeti (bár abból is van két minor-azonosság, a cseh és a német), a
másik az európai. Petőfi vagy Arany igen meglepődne, ha megtudná, hogy ezt a
kettőt valaki ellentétesnek láthatja. Mostanában Angliától Párizson át Ózdig
vagy Debrecenig sokan hiszik el, hogy a nemzet és Európa ellentétek inkább. A
magyaroknak elemi érdekük, hogy a nemzetállamok
feloldódjanak egy közös Európában, eltűnvén a határ Berettyóújfalu és
Nagyvárad, Miskolc és Kassa, Zalaegerszeg és Alsólendva között. Mondjuk már ki,
ez a trianoni határok végét jelentené, tehát még annak is, aki Európából semmit
nem ért (vagy nem veszi észre, hogy minden, amit ért és gondol, az Európa), még
annak is vágyai beteljesülését jelenthetné. Annak igazán. Ez akkor vált kézzelfoghatóvá
és lábbal bejárhatóvá számomra, amikor pár éve Szob fölött átgázoltunk az Ipolyon
a határ túloldalán levő magyar faluba, Helembára, és nem állított meg határőr,
ahogy évtizedekkel korábban egyszer már megtörtént nagyjából ugyanazon a
helyen.
Nagy-Britannia
most rosszul döntött, az öregek nem voltak tekintettel a fiatalokra, a vidékiek
a londoniakra, az angolok a skótokra. Európa a kölcsönös egymásra figyelést
jelenti, a másik érdekének figyelembevételét, esetleg némi önkorlátozást a
közös célokért, segítségnyújtást, szeretetelvű tetteket, tehát bizonyos
értelemben Krisztus követését is, nemcsak a szabadversenyes gazdálkodást (az
előbbi kétezer, az utóbbi kétszáz évre nyúlik vissza, kis leegyszerűsítéssel).
Aki csak a pillanatnyi önérdekben tud gondolkodni, arra igaz az, amit Kertész
Imre ír utolsó napló-könyvében, hogy még föl se vette a kereszténységet. Ez az
eddig észre sem vett szemléletbeli szakadék most útjába állhat Európának. Hogy némelyikünk
pogánysága nem felvilágosodás utáni, tudományos alapú, józan, etikus
hitetlenség, hanem még kereszténység előtti. Az európai népek hozták létre a
legrétegzettebb kultúrát, talán mert nemzetiségileg is nagyon sokszínű ez a terület.
Ha azonban a sokszínűség egyes színei azt hiszik, hogy egymagukban is
ugyanolyan szépek, tévednek. Európának ebben a globalizált világban csak egy
esélye van. Vagy egyben marad, és az élre áll újra a változásoknak (lehet, hogy
épp a globalizáció emberarcúvá alakításának), vagy különben lenyelik az óriás homogenitások:
Kína, India, az arab világ.
Könnyen
lehet, hogy rossz döntése Nagy-Britanniát a szétesés felé fogja sodorni,
felelőtlen politikusok vitték bele, ez egyelőre nem is annyira Európa kudarca,
mint inkább a demokrácia becsontosodott formáié. Hogy megfelelően egyszerű
hazugsággal az emberek a szótöbbség megengedése mellett is átverhetők és
rávehetők a legnagyobb ostobaságokra, az azért nagy tanulság. A demokráciát
azonban nem felszámolni kell (hiszen egyik ismertetőjegye Európának, együtt
jött létre vele, és együtt is fognak elpusztulni, ha nem vigyázunk), hanem
megerősíteni, és visszavezetni eredeti értelméhez, a közös gondolkodáshoz.
Közös. Az a lényege, hogy több elem van benne. És gondolkodás. Az a lényege,
hogy különböző szempontokat is számba tud venni, és össze is tud egyeztetni. Ez
Európa: közös terület, és alkalmas a gondolkodásra. A gondolkodás szabadságának
terepe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése