2016. május 25., szerda

"Állandóan törekszem az egyéniségre“ - interjú Banyák József bárzongoristával

Ayhan Gökhan


Banyák Józsefnél gyerekkora óta eldöntött tény volt, hogy ha felnő, zenével szeretne foglalkozni. A bárzongorázáshoz vezető útról, a műfaj sajátosságairól és a frissen végzett zenészek kilátásairól is kérdeztük, illetve megtudtuk, miért nem jött haza Banyák Kálmán hegedűművész Amerikából.


A kezdet kezdete

Mindig nagyon szívesen gondolok vissza a kunszentmiklósi gyerekkoromra.  Édesapám cigányprímás, tehát a zene nagyon korán meghatározta az életemet. Neki köszönhetően kezdtem el hegedűlni és kottát olvasni öt éves koromban. Tisztán él bennem a kép, hogy a muzsikus barátai előtt mindig azzal dicsekedett, hogy már hat éves koromban tudtam a hangnemek előjegyzéseit, és a dúrok párhuzamos molljait. Ennek aztán komoly hozadéka volt a zenei tanulmányaim során.
Két öcsém van, Robi és Gyula, utóbbi testvérem szintén zenész. A zongorázást tulajdonképpen Robinak köszönhetem. Hét éves korában szeretett volna egy zongorát, és édesapámtól megkapta. Ekkoriban kilencéves voltam, hegedűn tanultam, de hamar elkezdtem kacsingatni a zongora felé. Úgy adódott, hogy egy ideig párhuzamosan mindkét hangszeren gyakoroltam.
Az általános iskola negyedik osztálya után felvételt nyertem a Baksay Sándor Református Gimnázium nyolc osztályos tagozatára. Tizennégy évesen sikeresen felvételiztem Budapesten a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol szolfézs és hegedű tanszakon végeztem. Ez az időszak nagy változást hozott az életemben, komolyabban kedvet kaptam a jazzhez és a bárzenéhez. Nem volt mese, kezdetét vette a nagy gyakorlások korszaka. Esze Jenő zongoraművésznél, zenepedagógusnál tanultam a bárzongorázást.
Az érettségi után, tizenkilenc éves koromban Amerikába mentem, mert a Costa Concordián elhunyt Fehér Sándor hegedűművész meghívott zongorakísérőnek maga és a felesége, Horváth Ildikó hárfaművész mellé, akikkel egy óceánjárón muzsikáltam együtt. A hajón a klasszikus zenétől kezdve a szalonzenén át a jazzig mindenféle stílusban játszottunk. Amikor hazajöttem, már egyértelmű volt, hogy a zongorát választom. Abban, hogy sikeres felvételit tettem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz zongora szakán, -- ahol aztán Oláh Kálmánnál végeztem -- döntő szerepe volt Ifj. Szakcsi Lakatos Bélának, aki a felvételi vizsgára készített fel. Később a Zeneakadémia jazz tanszakán a master diplomámat kitüntetéssel vehettem át.



Zongora, félhomályban

Bárzongoristaként először családi és baráti rendezvényeken emeltem a hangulatot, később aztán egyik muzsikálásból jött a másik. Tetszett, hogy sokféle stílust sajátíthatok el. Korábban nem készültem bárzongoristának, viszont feltett szándékom volt, hogy zenészként minél több műfajban otthon legyek.
Első fellépéseim a konzi ideje alatt voltak. 2012-ben jelentkeztem először az Országos Bárzongorista Versenyre. Kétszer indultam a versenyen, ahol a fordulókban többször is álltam az első helyen, de végeredményben a negyedik és a harmadik helyen végeztem. Viszont a versenyek után több lehetőséget kaptam. Egy ideig a Táltos, majd a Nimród nevű  dunai vacsorahajókon muzsikáltam. Emellett még játszottam az Aria Hotelben, illetve a Four Seasons Hotelben is. Rengeteg időt vett el a zongorázás, ritkán akadt egy héten két szabadnapom, de sokat tanultam belőle.
Ùgy gondolom, hogy a jó bárzongorista kapcsolatban áll a hallgatósággal, és érzékelteti, hogy neki játszik. A közönség tetszése könnyen mérhető. Odajönnek, kérik a kedvenc számaikat. Egy bárzongorista mindig a közönségre van utalva. Érdemes  körülnéznie, hogy milyen nemzetiségűek ülnek az asztaloknál, figyelembe venni az ízlésüket. Nagy örömmel veszi a hallgatóság, ha az országukból ismert híres slágereket muzsikálja számukra a zenész. Ellenben az interpetálás adott, bátran kísérletezhetek, variálhatok a darabokkal a saját ízlésem szerint. Próbálom előadni az örökzöldeket klasszikus és jazzes stílusban, emellett a cigány identitás is megfűszerezi a zenét.  A kreativitás a bárzongorázás egyik meghatározó lényege. Állandóan törekszem az egyéniségre. Minden ember másmilyen és mindenkinél másféle érzést hoz felszínre az épp hallgatott muzsika. Ha a zenész a saját gondolatait, elképzeléseit próbálja megvalósítani, akkor idővel kialakul benne egyfajta egyéniség.
Emlékezetes muzsikálásom, amikor az Ària Hotelben játék közben felfedeztem, hogy két gyerekkori kedvenc jazz zenészem ül a közönség sorai közt: Randy Brecker jazz trombitás, és Benny Golson jazz szaxofonos legenda. Muzsikálás után oda invitáltak magukhoz, beszélgettünk, tetszett nekik a játékom. Hihetetlen történet a számomra, tudniillik aznap nem is nekem kellett volna zongoráznom, de a másik zenész megfeledkezett róla és mert hasonlóan elnéztem az időpontot, beugrottam helyette.


A zene ára

Büszkeséggel tölt el, hogy huszonöt éves koromban jazz zongora tanár voltam az Egressy Béni Zeneművészeti Szakközépiskolában. Sikerült megtanulnom, hogyan érdemes átadni felelősségteljesen a zenei tapasztalatokat a diákoknak. Több tanítványomat is sikeresen felkészítettem a Zeneakadémia jazz tanszakára.
Sajnos manapság nagyon nagy nehézségekkel szembesül a képzett zenészek legtöbbje. Az biztos, hogy hasznos a zene mellett a polgári foglalkozás. Jobbnál jobb zenészekről tudok, akik taxiznak, vagy biztonsági őrként állnak bevásárló centrumokban, nem ritka, hogy portások. A zenei szakmára is igaz, hogy a zenész létét is meghatározza az ismerettségi kör. Az iskolában az ember összeismerkedhet olyan zenészekkel, akikkel esetleg később együtt muzsikálhat. Szerencsésnek mondhatom magam, eddig még meg tudtam élni a zenéből.



Külföldön otthon

Jelenleg Németországban, Bad Brückenauban élek a feleségemmel. Felvételt nyertem egy négy tagú állami kurzenekarba, ahol magyarok a zenekartársaim. Két évre szól a szerződésem, a zenésztársaim már huszonhét éve megszakítás nélkül ott muzsikálnak. Magyarországon is jól éreztem magam, de vágytam már egy kis változatosságra. Számomra az a legfontosabb, hogy a zenével foglalkozhassak, és hogy folyamatosan fejlesszem magamat.



Egy legendás nagybácsi

Családunk óriási büszkesége a hegedűművész Banyák Kálmán. Számos, hihetetlennek tűnő története része az életemnek. Azt gondolom, hogy minden zseni egyedi stílussal rendelkezik, s ez alól Kálmán bátyám sem kivétel. Egész életében szabadon élt, soha nem foglalkozott azzal, hogy mások mit gondolnak róla. Őszinte volt, megmondta a véleményét. A zenét mindennél előbbre valóbbnak tekintette. Kedvenc történetem róla, hogy mindössze három nap alatt megtanulta a másoknak több évi gyakorlás árán elsajátítható Bartók hegedűversenyt. Akkoriban Yehudi Menuhint kísérték szimfonikus zenekarral, de Menuhinnak nem maradt ideje arra, hogy elpróbálja a darabot a koncert előtt, ezért szükség volt valakire, aki elszólózza velük. Sívó József hegedűművész vélekedése szerint Banyák Kálmán nem csak megtanulta három nap alatt, hanem: „ Sajnos jobban eljátszotta, mint Menuhin!“Amikor 1956-ban Amerikába utazott,  utána soha többé nem látogatott haza, mivel babonásan félt a repüléstől. Utolsó kívánsága az volt, hogy szülővárosában, Kunszentmiklóson temessék el.





1 megjegyzés:

  1. Nagyon sajnálom,hogy itthon egyre kevesebb,élőzene hallható!
    Minden szállodában,esti szórakozó helyen kötelezővé tenném,ennél hangulatosabbat el sem tudok képzelni,mikor a nyári estében kiszűrődik a bárzongorista által előadott remekmű.Egyébként minden évszakban csodás lenne,igazi polgári légkört,hangulatot teremtene.

    VálaszTörlés