„Mindenféle emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal”- Beszélgetés Dvorcsák Gábor otthontalan művésszel

Ayhan Gökhan

A hajléktalanság problémájának megoldása Magyarországon máig vitatott és komo-ly dilemma. Míg a hajléktalansággal az átlagember a lakással és jövedelemmel nem rendelkező, az utcán aludni kénytelen, mindenét feladó embereket azonosítja, addig a valóság ennél jóval árnyaltabb, s tény, hogy léteznek olyan otthontalan emberek, akik kiszolgáltatottságukban is tartásukat megőrizve, kreativitásukat latba vetve igyekeznek fennmaradni. Most induló sorozatunkban hajléktalan művészeket kerestünk fel, hogy közelebb kerüljünk művészet és élet náluk magától értetődő szoros kapcsolatához, emellett mélyebben megismerhessük alkotói motivációjukat. Sorozatunkat Leé József otthontalan költő emlékének ajánljuk. Elsőként a költő, festőművész Dvorcsák Gáborral készített interjúnkat olvashatják.

Szöllősi Mátyás fotója

Mikor és hogyan lett hajléktalan?

Valahol mindig is hajléktalan voltam. A hajléktalan egy eléggé tág fogalom. Sokkal inkább otthon nélkülinek nevezném magam.

Eredetileg mi a foglalkozása?

Nincs semmilyen „eredeti” foglalkozásom. Voltam ugyan konzervgyártó, majd szerkezetlakatos szakmunkás-tanuló, végeztem toronydaru-kezelő tanfolyamot is, de végül egyiket se fejeztem be.

Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

Édesapám részt vett az ’56-os forradalomban. 1963-ban szabadult amnesztiával. Időközben édesanyám elvált tőle.

Emiatt?

Gondolom igen. Abban az időben nyilván nem nézték volna jó szemmel, ha egy rendszerellenes elítélt felesége maradt volna. Édesanyám ’64-től különböző nevelőintézetekben dolgozott nevelőként. Később egy szakmunkásképző intézetben kötöttünk ki Zircen, részben ott, részben Szegeden végeztem az általános iskola nyolcadik osztályát. Tizennégy éves koromban állami gondozásba vettek, mint kiderült, édesanyámat nem tartották a nevelésemre alkalmasnak. Később apám értesült erről, pert indított, és csodák csodája megnyerte. Megszöktem tőle, túl szigorú volt. Nem sokkal ezután egy aszódi javítóintézetbe kerültem. Utána munkásszállókon éltem, az építőiparban dolgoztam segédmunkásként. Debrecenben összejöttem egy cigánylánnyal, szerelmes voltam, kisebb dolgok miatt a szegedi börtönben is ültem. Nem voltam komoly bűnöző, inkább csellengő és gyökértelen, amolyan Villon-féle lázadó. Tagadóan viszonyultam az akkori rendszerhez és a rendszer kínálta életformákhoz. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem találtam semmi olyat, ami érdekelt volna, mint pálya vagy kiút.

Ebben az időszakban milyen tervei voltak?

Kicsit az álomvilág, kicsit a befelé fordulás határmezsgyéjén éltem. Gyerekkorom óta álmodozó voltam, sokat olvastam, könyvtárból könyvtárba jártam. Rejtő Jenőt, Asimovot, Dumas-t, Jules Verne-t, Ray Bradbury-t szerettem a legjobban. Budapest-Debrecen és Budapest-Veszprém között vonaton utazgattam jegy nélkül a csajomhoz, emiatt már húsz éves koromban komoly tartozásaim keletkeztek.

Úgy tudom, tud angolul. Hogyan tanulta meg a nyelvet?

1975 körül kezdtem el amatőr módon angolul tanulni. Filmeket néztem, a nyelvtani részeket némiképp hanyagolva olvastam a nyelvkönyveket. Ez a rendszerváltásig nem is nagyon változott. Akkoriban már sok angol-amerikai kiadású sci-fi és fantasy könyv elérhetővé vált itthon, amiket eleinte intenzív szótárhasználattal, később már anyanyelvi szinten olvastam s olvasom ma is - mostanában például igen sok angolszász verset.

Mikor kezdett el festeni?

Sorkatonaként.

Minek a hatására?

Szép kézírásom volt, apámtól tanultam. A seregben a KISZ-titkár felfigyelt erre, minekután megbíztak a szocialista brigádnapló vezetésével. Elkezdtem karikatúrákat rajzolni, sikerem volt. Leszerelés után képzőművészeti szakkörökbe jártam. Egy-két év után már a saját szakköröm vezettem egy munkásszállón, másodállásban, havi hatszáz forintért, Bálványos Huba grafikusművész szakmai támogatásával.

Mikor érezte, hogy megtanulta a szakmát?

Nagyjából 2000-ig tartott, míg alaposan elsajátítottam.

Abban az időszakban hol lakott?

A munkásszállások a rendszerváltás után megszűntek. Egy ideig ismerősöknél húztam meg magam, majd különböző hajléktalanszállókon tengődtem. Cirka 7 éve, hogy egy normális, térítésmentes bentlakásos szállón élek, ahol még egy műteremnek használható helyiség is a rendelkezésemre áll. Ott tudok alkotni, valamint van egy könyvtár – a város másik felén – ahol hétköznap délutánonként a verseimen dolgozom számítógép segítségével, illetve számítógépes grafikákat is készítek.

Hogyan érte el, hogy kapjon egy alkalmas helyet a festéshez? Hamar elismerték a munkáit?

Nos, én már 2006 novembere - decembere óta szerepelek a „Fedél Nélkül” című újságban képekkel, nem visszhang nélkül, a neten is megtalálhatóak a munkáim, és még így is csak egy éve mondhatom, hogy megkaptam ezt a lehetőséget. Régebben eleinte egy hokedlin ülve-kuporodva rajzoltam-festettem, majd egy éjjeliszekrényke tetejére szerkesztve egy állványt, a szoba egy nem túl jól megvilágított területén dolgoztam.

Mostanában miket csinál?

Általában részt veszek a „Fedél Nélkül” utcalapnál már 11 éve futó alkotói pályázatokon. Elég gyakran nyerek, a nem túl extravagáns szükségleteim többnyire abból fedezem.

Hány emberhez jut el a Fedél Nélkül?

Kéthetente nyolcezer példányban jelenik meg és szerencsére el is fogy. Ennél jóval többen is olvashatják. Ha e számnak akár csak a töredéke stabil olvasó volna, már az is igen jó arány lenne.

Hol tud, hol szokott enni?

Elsősorban ingyenkonyhán és egy nappali melegedőben. Kenyérhez például többnyire ott jutok.  A szállón minden szobához tartozik egy konyha, ha van mit, szabadon lehet főzni-sütni.

Térjünk vissza a képzőművészethez. Adott már el képet?

Igen, adtam, persze nem nagy árakra kell gondolni. Leginkább az anyag – vakkeret, vászon és minőségi festék az, ami nem túl olcsó dolog, ritkán is juthattam hozzá - többnyire akár szakadozott-gyűrött csomagolópapírokra, dekorkartonra festhettem. Az ilyen dolgokat maximum 20-30 ezer forintért lehet eladni, és akkor még nem volt szó arról, hol és kinek. Nekem nem ez a fontos. Csontváry és Vincent van Gogh művei sem voltak kelendőek az életükben, ellenben  a két nagyszerű művész tette a dolgát.

Tudna arról mesélni, hogy miért csinálja?

Mert kénytelen vagyok csinálni! Egy olyan belső kényszer motivál, aminek nem tudok ellenállni. Hány olyan ember lehetett már a világtörténelemben, akinek nem volt semmi lehetősége arra, hogy megmutassa magát, hogy sikereket érjen el, és mégsem hagyta abba!

Sok verset ír?

A versírásban annyira termékeny vagyok, hogy gyakran a minőség rovására megy. Tudomásom szerint Nagy László eleinte évente jóval száz fölött írt verset, majd később ötven-hatvanra csökkent ez a szám, míg aztán mindössze tíz verset, ha írt. Gondolom, később nálam is változhat a helyzet.

Mindennap ír és fest?

Általában igen. Sokszor csak vázlatokat, apró töredékeket készítek, s később visszatérek hozzá. Megtörténik, hogy zsúfolt villamoson, buszon villan belém egy-egy sor, egész versszak akár, de nincs módom leírni és bőven elfelejtem, mire előkerül a toll és a papír.

A nap nagy részét akkor az alkotás teszi ki?

Igen, de azért az olvasás is sok időbe kerül ám! Talán hibám – talán nem, de képes vagyok akár egész éjjel olvasni még most is, hatvan évesen, mint egy kiskamasz, reggel hatig úgy, hogy fél kilenckor kelek!

Honnan tudja, hogy kész van egy verssel vagy egy képpel?

Soha nem gondolom, hogy kész vagyok, s elégedettnek is ritkán érzem magam. Vas István jut eszembe, akinek Browning „Egy Galuppi-toccata” című verse legalább hat különböző fordításában jelent meg, – gondolom – nem volt elégedett a fordítással, s emiatt időközönként kicsit változtatott rajta. 

Van olyan, amit Ön szerint a művészetnek köszönhet?

Természetesen nagyon sok mindent! Szerintem a világban bárminek a megértéséhez, bárminek a felfogásához kell a művészet. Vagy úgy, hogy átéljük, vagy úgy, hogy műveljük, de lehetőleg mindkettő szükséges ehhez.

A képeiben és a verseiben a külső világot nem zárja ki, megjelenik a munkáiban a személyes élet?

Munka közben a belső és a külső világ is meghatároz, emellett nagyon fontos a játék.

Az életét is fel tudja fogni játékként?

Valahol igen, míg máskor változik. Nagyban függ a körülmények alakulásától is.

Ha valami rossz vagy igazságtalanság éri, az megjelenik az írásaiban?

Nem igazán. Vastag bőröm van, másképp dolgozom fel a rossz eseteket. A másokat ért sérelmek, a világ sérelmei jobban megérintenek és foglalkoztatnak, mint a sajátjaim.

A rendszerváltás előtt és azután is hajléktalanként élt. Mit gondol, az emberek

hozzáállása hogyan változott a hajléktalanokhoz, ha változott egyáltalán?

Inkább romlott, mint javult volna a helyzet. És nem csak a hajléktalanság kapcsán, de hozzáértve a „normál” szegénységet is,  mindenféle emberi viszony tele van sérüléssel és hiánnyal.

Az, hogy romlott, észrevehetően milyen dolgokban nyilvánul meg?

Úgy látom, hogy az emberek egymáshoz való hozzáállása változott meg negatív irányban. A nyolcvanas években is tapasztalható volt, hogy nincsenek rendben a dolgok, de az emberek picit jobban odafigyeltek egymásra. Jelenleg türelmetlenebbek, kirekesztőbbek lettek. Régen nagyobb nyitottságot érzékeltem a többség részéről, nem éreztem azt a nemtörődöm lenézést, amit mostanában.

A politikai helyzet miatt érzi ezt? Az hozott gyökeres változást?

Nem, bár a politikának is vannak ilyen hatásai, de nem feltétlenül a politika ebben a hibás. A lelki-szellemi élet valahol átalakult, s ezek minősége nem az anyagi jólét függvénye. Mindenképpen a felszínen kell tartani ennek a tudatosítását, hogy nagyon fenyeget a lelki javak elvesztése, s ennek következménye a természeti kincsek pusztítása, a környezetszennyezés is.

Javíthatatlannak is látja az embert?

Biztosan megmenthető, nem sok esély van rá, de azért van.

Ha végiggondolja az életét, azért, mert hajléktalan, neheztel valakire?

Nem! Elfogadom úgy a körülményeket, ahogy vannak. De igazán ez nem foglalkoztatott soha. Benne vagyok ebben a helyzetben, és még nem adtam fel, bízom benne, hogy akár egy csoda folytán jobb lesz. Sose lehet tudni, bármi történhet. Igyekszem nyitott lenni és csinálni a dolgom tovább, mint eddig.