A 25. év- Interjú Várady Szabolccsal a Holmiról

Ayhan Gökhan

Hogyan fogadta, amikor Réz Pál bejelentette, hogy abbahagyja, lezárul a Holmi huszonöt éves élettörténete? Volt Önben tiltakozás?

Magamban hevesen tiltakoztam ellene, hogy Réz Pál abbahagyja. De úgy is mondhatnám: hevesen tiltakoztam ellene, hogy megöregedjen. Amikor egy műtét után hazajött a kórházból, és 2013. október 24-én körlevelet küldött a szerkesztőknek, amelyben bejelentette, hogy már nem tudja olvasni a kéziratokat, de már nem is akarja, ráadásul folyton szédül, minket sem tud fogadni, csináljuk tovább nélküle, máshol – akkor a tiltakozás – közös tiltakozásunk – tere meglehetősen leszűkült, egyelőre arra a minimumra, hogy a helyszínhez ragaszkodunk. Ebben végül is sikerrel jártunk. A szerkesztőségi összejövetelek az ünnepek miatt amúgy is szüneteltek, és néhány kedélytelen ülés után visszaköltözhettünk a Jászai Mari térre. Hiába látott szívesen Szalai Juli és Radnóti Sándor, mindketten a közelben, a kávé talán még jobb is volt, mi magunk nem voltunk ugyanazok. A szerkesztés nagyrészt számítógépen folyt, a vélemények is körbemehettek e-mailben. A többlet, amitől a szerkesztők szerkesztőségnek érezhették magukat, egy csapatnak, az a kapitány személyén múlott – a légkörön, amit megteremtett. Nem is megteremtette, inkább csak jött belőle.

Visszatérve a kérdéshez: maga a bejelentés nem úgy szólt, hogy abbahagyom, vége a Holminak. Végül is persze ez történt, de több szakaszban. A bejelentés úgy szólt, hogy most már csináljátok nélkülem tovább. Közelgett a Holmi 25. születésnapja, ezt mindenképpen meg akartuk érni, az év végéig tehát elvállaltuk a folytatást. És lehetőleg szépen akartuk megérni, tehát elkezdtük a kedvenc szerzőinket kéziratokért noszogatni. Közben azon is elkezdtünk gondolkozni, nem lehetne-e valahogy továbbörökíteni a lapot. Mikor aztán az a terv, hogy a Holminak 2015 januárjában új folyama indul, új szerkesztőkkel, füstbe ment, és a közelgő megszűnés híre elterjedt, megnőtt az érdeklődés az utolsó számok iránt. És szerencsére volt mivel kielégíteni.

Emlékszik az első Holminak küldött küldeményekre? Milyen érzés arra az időszakra visszagondolni ennyi év távlatából?

A küldemények többfélék voltak. Azzal kezdtük, hogy megkerestük azokat a szerzőket, akiktől kéziratot reméltünk, hiszen két-három számra való anyag nélkül nem érdemes, nem is lehet egy új lap kiadásába belefogni. Réz Pál és Domokos Mátyás mindenkit ismert az élő magyar irodalomban, és tudtak lappangó kéziratokról is. Matyi hozott ilyen, addig kiadhatatlan Weöres Sándor- és Németh László-verset. Természetesen megkerestük Vas Istvánt és Szántó Piroskát is. Réz Pali hozta az erdélyieket, Bajor Andort, Horváth Imrét, Kányádit. Eörsi Angyal István emlékiratát, Kenedi János Timothy Garton Ash Mitteleuropa? című tanulmányát, én Rakovszky Zsuzsától, Ferencz Győzőtől kaptam verseket az első számba. Radnóti Sándor felkérte Nádas Pétert, hogy írjon Thomas Mann naplóiról, és ehhez csatlakozik a Figyelő rovatban az első szám második recenziója, Kocziszky Éváé Thomas Mann és Kerényi Károly levelezéséről. A lapszerkesztésünk kezdeteiről bővebben is lehet olvasni a Levelek a Holmi körül című közleményben, amely a huszadik születésnapunk alkalmából jelent meg a 2009. októberi számban. http://www.holmi.org/2009/10/levelek-a-holmi-korul

Aztán persze csakhamar beindult a kéretlen küldemények áradata. Radnóti Sándor ötlete volt, hogy írjuk bele az impresszumba: „A kéziratokat megőrizzük és visszaküldjük”. (Akkor még írógéppel írtak.) A visszaküldött kéziratokhoz levél is járt. Ez különösen buzdította a dilettánsokat, akik még sehonnan sem kaptak választ. Voltak mulatságos levelek is, ezekből is idéztem, még mindig a húszéves évfordulóhoz kapcsolódva, a Holmi 2009. novemberi számában. http://www.holmi.org/2009/11/varady-szabolcs-%E2%80%9Ea-keziratokat-megorizzuk-es-visszakuldjuk%E2%80%9D

Számomra mint újdonsült versszerkesztő számára a legizgalmasabb és egyben legmunkaigényesebb az a levelezés volt, amit olyan kezdő költőkkel folytattam, akikben már jól látszott a tehetség, de még nem voltak kész költők. Vagy az eszközeik voltak hiányosak, vagy a hangjukat nem találták még meg. Az előbb említett közlemény nagyobbrészt ilyen leveleket tartalmaz. Imreh András, Jónás Tamás, Fischer Mária, Szakács Eszter és Szabó T. Anna a címzettjük. Ezekre a kezdetekre ma is örömmel gondolok vissza. A fáradság bőven megtérült.

De nem minden kapcsolat alakult ilyen szerencsésen a Holminál jelentkező fiatalokkal. Kezdeti túlbuzgalmamban sok olyan levelezésbe is belebonyolódtam, amelyik – legalábbis a Holmiban – nem végződött hepienddel. Félek, sok csalódást is okoztam, sokan gondolnak rám rossz szívvel. De hát nem hiszem, hogy aki szerkesztőnek áll, ezt megúszhatná.

Meg tudná mondani, a küldemények körülbelül hány százalékát utasította vissza?

Sziszifuszi munka volna ennek pontosan utánanézni. Irdatlanul sok vers érkezett. Az is csak bizonytalan becslés, hogy hány százalékuk volt reménytelenül használhatatlan. Mondjuk, hogy 30. Talán 10 % lehet az, amit elfogadtunk közlésre. Szeretném hangsúlyozni a többes számot. A döntéseket az egész szerkesztőség hozta, szavazattöbbséggel. Ami személyes felelősségem, az az előválogatás, a szűrés. Amit egyértelműen rossznak ítéltem, azt visszaküldtem a többiek megkérdezése nélkül és az idejük kímélése végett (ez a rovatvezető egyik funkciója). De amiben láttam valami jelét a tehetségnek, azt továbbadtam, nézze meg mindenki, és aztán közösen döntsünk róla. Ez volt mindig a legnehezebb, és ebből volt a legtöbb, az olyan versekből, amelyek nem igazán rosszak, de nem is olyan jók, hogy magától értődne az elfogadásuk.

Van olyan szerző, akit elutasított, és utólag azt érzi, hogy tévedett?

Ezt a kérdést is áttenném többes számba. A tévedés nem okvetlenül az elutasított művekre vonatkozik. Néha ez inkább lélektani kérdés. Lehet, hogy az adott esetben igazunk volt, de nem mértük fel a következményeket. Mészöly Miklóstól például boldogan közöltünk volna novellákat, ő azonban először egy elmélkedést küldött. Mi azt feleltük, hogy szépprózát szeretnénk tőle, nem ezt, ő pedig leírta magában a Holmit örökre. Pár év múlva, tapasztaltabban, talán másképp döntöttünk volna. Juhász Ferenccel is szerencsétlenül alakult a viszonyunk. Ennek nem visszautasítás volt az oka, hanem egy kritika, mindjárt a második számunkban. Ma sem gondolom, hogy akkor Márton Lászlónak azt a nagyszabású és egy másfél évtizedes tabut ledöntő írását nem kellett volna közölnünk, sajnálni viszont nagyon sajnálom, hogy egy ilyen nagy költő egyetlen verssel van jelen a Holmiban.

A Holmit egyfelől az egyik legfontosabb irodalmi lapnak tartják, megszűnése mély nyomot hagy az irodalmi életben. Másfelől viszont azt is gondolják egyesek, hogy a Holmi túl konzervatív, az újdonságokra, kísérletezésekre kevésbé nyitott lap volt az elmúlt években. Mit gondol erről?

Talán mind a kettő igaz. A Holmi alapjában véve konzervatív lap volt. Igyekezett kiszűrni az ízlésétől-beállítottságától távolabb eső újdonságokból is a javát, de csak módjával és olykor heves belső viták után. Így került például a Holmiba jó néhány versével Bognár Péter. De Petrik Ivánt is említhetném, aki nem annyira kihívóan fordítja a visszájára mindazt, amit a költészetről eddig gondoltunk, de azért éppen eléggé új és szokatlan.

Mi alapján választották ki az utolsó szám szerzőit?

Korábban úgy állt össze egy-egy lapszám, hogy az elfogadott anyagokból a főszerkesztő kiválogatta azokat, amelyekről úgy gondolta, hogy együtt többet mondanak, mint külön-külön. A többi várt a sorára. Sokszor bizony elég sokáig. Nem azért, mert ezek nem voltak elég jók, hanem mert abba a számba nem fértek bele.

Az utolsó számnál ez már nem volt lehetséges. Volt sok korábban elfogadott anyag is, és volt, amit mi kértünk a méltó befejezéshez. De szerencsére ezek sem mind az utolsó pillanatban érkeztek, így már júliusban elkezdhettük közölni Nádas Péter készülő emlékezéskönyvének három számon át kitartó részleteit, és ezt mintegy kánonban követte augusztustól Radnóti Miklósné naplójának két megrendítő részlete. Hatalmas nyeresége a versrovatnak, hogy végre elkészült Rakovszky Zsuzsa régóta várt nagy versciklusa, a Fortepan, ebből a három utolsó számba válogathattam részleteket. Az még külön szerencse, hogy az egyik vers, a Sakkozó katonák, összerímelt az első világháború kitörésének centenáriumára készült napló- és levélválogatással. A Holmi is megérte közben a negyedszázados évfordulóját. Azt találtuk ki, hogy a nagy halottainkra emlékezünk ebből az alkalomból az októberi számban. Ettől kezdve a terjedelem óhatatlanul növekedni kezdett. Az átlagosan megcélzott 120 oldalt eddig is túlléptük nem egyszer, de az októberi 172 már rendkívülinek mondható, hát még a novemberi 208. Ami pedig az utolsó számot illeti, az minden mértéket meghaladva 312 oldal lesz. Már a tartalomjegyzék három oldalt tesz ki. Ennek viszont megvan az a praktikus haszna, hogy a számot nyitó kétoldalas Kurtág-kotta páros oldalon kezdődik, nem kell benne lapozni. Hogy az utolsó számot tartja a kezében az olvasó, arra az első írás címe utal: Kár. „Induló folyóiratba írni jó” – kezdi Esterházy Péter, amit logikusan folytat később azzal, hogy „megszűnő folyóiratba nem jó … Nem jó, de főleg nehéz, hacsak nincsen készen valami adható. De adható-e most? Most, amikor.” A szerkesztő valószínűleg akkor is szerkeszt, amikor nem tud róla. Csak a korrektúrát nézegetve vettem észre, hogy ez a kurzivált most a lap legvégén, mintegy keretbe foglalva az egészet, megismétlődik. Itt a szerző (aki történetesen én vagyok) arról panaszkodik, hogy versnek ugyan versszerű, amit ír, de most? „Mert most mi van?”, kérdezi a másik énje. „Lapzárta van a Holmiban.” A süllyedő hajóról a botcsinálta kapitány(helyettes) távozik utoljára. Közvetlenül előtte a többi szerkesztő is elbúcsúzik a lapjától. Ami ez előtt van, Kurtág és Esterházy után, az minden, amit még közre akartunk adni. Ott vannak sokan a Holmiban legotthonosabb költők közül: Kántor Péter, Ferencz Győző, Nádasdy Ádám, Imre Flóra, Kőrizs Imre, Tóth Krisztina, akinek a verse a költészet tanításáról szól, amit Wilheim András esszéfüzére követ, a Költészeti Holmi. Ennek Weöres Sándor az egyik szereplője, és ez átvezet Lőcsei Péter írásához, amelynek fő témája Weöresék tépelődése, hogy hazajöjjenek-e Rómából 1948-ban. Weöres mellé jól illik Nemes Nagy Ágnes alkalmi verse a hagyatékból Ferencz Győző bevezetőjével. Hosszú lenne felmondani a tartalomjegyzéket. Csak néhány kapcsolódási pontot még. George Szirtes Széchenyi-akadémiai székfoglalója a versfordításról szól, ezt Imreh András versei követik, az elsőnek Versfordítás a címe. Ezután jön Mesterházi Mónika esszéje Imreh András újabb verseiről és költői hangjáról. Darvasi László új novelláját egy régebbinek, a Jaufre Rudelnek az elemzése követi, amely szintén a Holmiban jelent meg. Csak azt sajnálom, hogy Szigeti Csaba ezzel a remek tanulmányával először publikál nálunk.

Bán Zsófia rövid novelláját, Parti Nagy Lajos versét és Jemnitz Sándornak a csepeli internálásáról szóló naplóját a holokauszt témája kapcsolja össze.

A Holmi feladatának tekintette mindig, hogy közreadja klasszikus szerzők magyarra eddig le nem fordított írásait, ebbe a sorozatba tartozik a decemberi számban Schiller recenziója Matthisson költeményeiről és a XVIII. századi brit John Baillie esszéje a fenségesről.

Látva a fenyegető terjedelmet, a fejemhez kaptam, amikor befutott Beck András tanulmánya, Petri György és Karinthy Nihiljének kapcsolatáról, de mégsem lehetett lemondani róla. Fodor Géza nagy Petri-tanulmányával kezdtük a Holmit – örülök, hogy Petri ott van a zárásban is. És befutott Kocsis Zoltán ígért Bartók-tanulmánya is az előző számban közölt nagy ívű Fischer Annie-recenzió után. „Nekem még mindig furcsa, hogy az utolsó számban jelenik meg, most kezdtem volna belejönni” – írta, mikor elküldtem neki a korrektúrát.

„Újra temetünk. A Nyugatot.” Írja Radnóti Miklós 1941. augusztus 25-én a naplójában. Lezárult egy hosszú, jelentős korszak a Holmival. Ön szerint van olyan lap, ami a Holmi hagyta űrt betöltheti, vagy egészen felesleges a méricskélés, összehasonlítás?

Azok az írások, amelyeket a Holmi örömmel közölt, gondolom, megtalálják a helyüket ezután is. Az a fajta szerkesztői műhelymunka, ami a Holminál folyt, talán tényleg a múlté. De ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy ebben egy ideje már mi sem voltunk a régiek. Magamban Fodor Géza halálától számítom ezt az időt. Rendkívüli lelkiismeretessége és megvesztegethetetlen minőségérzéke biztos támasz és eligazodási pont volt. Nem sokat beszélt, de már a jelenlététől valahogy komolyabban vettük magunkat. Hat éve halt meg. Azóta jobban érzem az idő múlását, a fáradtság jeleit. Csak a háttérben folyó szöveggondozói munka alapossága nem változott. Ebben Zsarnay Erzsébet, azt hiszem, felülmúlhatatlan.

Utoljára 2003-ban jelent meg verseinek gyűjteményes kiadása, A rejtett kijárat. Most, hogy véget ért a szerkesztői munka, esetleg várhatunk új verseskötetet? Jelenleg dolgozik valamin?

Ebben az évben az életem jó részét kitöltötte a Holmi. Nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz nélküle. És persze arra is, tudok-e majd verseket írni. Próbálkozom, mindenesetre.