Beszélgetés dr. Lalával

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

fotó: Halász Glória, forrás: http://drlalafilm.hu

Dr. Lala, polgári nevén Balogh László évek óta hetente többször bohócruhába öltözik, hogy egy kis örömet vigyen a beteg gyermekek életébe. Erről, a bohócdoktori munka fontosságáról, és egyéb érdekességekről beszélgettünk vele.

Hogyan döntötted el, hogy bohócdoktor leszel?

Az egész 1992-ben kezdődött. Mozgássérült gyerekeknek tartottam egy előadást, s sikerült megnevettetnem őket. Egészséges gyereket megnevettetni nem olyan nehéz. Viszont egy beteg gyereket sokkal nehezebb! Neki a lelkében ott motoszkál, hogy miért vagyok én más, mint a többiek. Ez őt foglalkoztatja. S ha ezt nekem a bohóc eszköztárammal sikerül feloldani abban a négy-öt percben, amíg ott vagyok, akkor már érdemes volt bohóckodnom. Ezt ismertem fel akkor. A gyógyulás folyamatában a lélek együtt kell, hogy dolgozzon a gyógyszeres kezeléssel.

Mikor volt az első vizited?

2000. január 31-én a Heim Pál Kórházban. Az orvosokat is megkértem, hogy vegyenek részt benne, s ők szívesen csatlakoztak. Foglalkoztatta őket a mi kommunikációnk, hogy hogyan érhetjük el, hogy minél előbb meg tudjanak vizsgálni egy beteg gyereket. Három év alatt eljutottunk oda, hogy minket is a személyzet részének tekintenek. Úgy gondolom, egy bohócdoktor akkor végzi jól a munkáját, hogyha a gyerek tökéletesen emlékszik rá, amikor újra találkozik vele.

Összesen hány kórházban dolgoztok?

Négy kórházba járunk folyamatosan.

Könnyen a bizalmukba avatnak titeket a gyerekek?

A bohócsmink, a ruha megjelenése váratlanul éri őket, s már a felbukkanásunk mosolyt vált ki belőlük. Viszont nem szabad megelégedni ezzel. Fontos az állandó improvizálás, mindig a helyzet adja, hogy mit szabad és hogyan. Amikor nagy a krízis, az első, hirtelen eszedbe jutó ötlet jöhet jól.

Előfordult, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy terveztétek?

Olyan eset volt, hogy a saját munkámhoz képest rosszabbnak éreztem a produkcióm, igen. Akik megkapták a vizitet, ezt nem érzékelték. Igyekszem általában magasra állítani a mércét.

Minden vizit végén mérlegelsz?

Igen. Vezetünk is egy naplót, régebben folyamatosan írtunk bele, mostanában elvétve.

Kaptok valamilyen állami támogatást a munkátokhoz?

Sajnos nem. Jelenleg az alapítványnál is ketten vagyunk, anyagi okok miatt nem tudunk több bohócdoktort alkalmazni. Dr. Jázmin a másik bohócdoktor, s heti négy vizitünk van. Tavaly egész évben három millió forintból gazdálkodtunk, s a viziteket ugyanúgy megtartottuk, mint amikor 18 millió forintból tudtunk dolgozni, és volt 8 bohócdoktor.

Ha elmentek egy gyerektől, mennyire marad meg tartósan az általatok teremtett légkör? Mert miután kiléptek az ajtón, marad ő és a betegsége.

Ha egy bohócdoktor jól dolgozik, akkor a légkörnek ott kell maradnia. Fontos, hogy a gyerekek utána még beszélgessenek a dologról két-három órát, és másnap, ha bejön egy új gyerek, neki is meséljenek róla, egyszóval téma legyen. Ha a bohócdoktor megfelelően végzi a tevékenységét, ez tökéletesen tud működni.

Hogyan dolgozod fel, amikor meghal egy gyermek?

Elmegyek a temetésére. Ez a legnehezebb része a munkánknak. Mindig azt tanítom a bohócdoktoraimnak, hogy nem szabad, hogy kialakuljon a gyerek és a bohócdoktor között egy gyerek-szülő kapcsolat. Ebbe a hibába sajnos én is többször beleestem.

Volt, hogy a gyermeket otthon gondozták tovább, s kérték, hogy menjek el hozzá, látogassam meg. Gondolkodás nélkül igent mondtam. Az már viszont belügynek számít, a kórház falain kívül, s megtörténik, hogy egy gyerek már szinte rokonként kezel. Két és fél éven keresztül minden szerdán reggel lementem Szombathelyre és megcsináltam a vizitet, s hamar kialakult a gyermekkel egy szoros kapcsolat. Szükségszerű volt, hogy kialakuljon, mert tulajdonképpen hamar fel akarta adni a küzdelmet, s mindig én tartottam benne a lelket, hogy nem adhatja fel. A vége az lett, hogy sajnos a gyermek meghalt. Az egész bohócdoktorságomnak ez volt az egyik leglényegesebb pillanata. Megerősített abban, hogy jó úton vagyok, és akár van pénz, akár nincs, csinálnom kell. Azt mondta: „Lala, én már csak azért küzdök mindenért, mert neked akarok megfelelni, hogy ne gyere le feleslegesen, és ne találd üresen az ágyam.” Amikor ezt elmondta, elsírtam magam az ágyánál. Kemény szituáció volt, egy bohócdoktor nem sírhat. Akkor eldöntöttem, hogy soha nem mehetek ilyen közel egy gyermekhez.

Egy vallásos embernek ilyenkor nem rendül meg a hite?

Semmiképpen nem! Úgy gondolom, hogy mindennek megvan a miértje. Nagyon sokszor volt olyan, hogy tapasztaltam, nem történik javulás, romlik a beteg állapota. Akkor ezt el kell tudni fogadni, mert az Úr akarata más, mint az emberé. Én elég sok ateista között tevékenykedek. Az egyikük mondta egyszer, hogy két út van minden ember előtt: a vallás és a földi dolgok. Az igazi vallásos ember becsületes, példaértékű életet él, és van, aki a materialista dolgok szerint tölti a mindennapjait. Amikor mindkettőnek véget ér az út, lehet, hogy a vallásos ember túlvilági életet nyer, de az is lehet, hogy nem, mert, ahogy Krisztus mondja: „Nem ismerlek téged.” Vagy az is lehet, hogy egyáltalán nincs is másvilág, és ugyanaz a sorsa, mint az ateistának, vagyis egy út van, a semmi. Vallásosként én még ez utóbbi esetben sem veszítettem semmit. Miután meghaltam, az emberek, akik ismertek, úgy emlékeznek rám, hogy én egy jó ember voltam. Nem akarok a tű fokán átmenni, én az irgalmasság fokán szeretnék átjutni, hogyha ez létezik. Egy ateista nem nyer semmit, akár van túlvilág, akár nincs.

Van olyan emléked, olyan szituáció, amikor nagyon érezted, hogy tudtál segíteni, annyira maga alatt volt a gyerek?

Több ilyen élményem van. Kiemelnék egyet. A Heim Pál Kórházban volt egy tizenhét éves kislány, aki több hónapig öngyilkossági kísérletek sorozatát követte el, mindig felvagdosta az ereit. Egyszer szólt a főorvos asszony, hogy nem beszélgetnék-e vele. Bementem a lányhoz, s az első reakciója az volt, hogy húzzál ki innen, na mi van, bohócba öltözött a pszichológus? Mondtam neki, hogy én bohóc vagyok. Kérdezte, hogy miért küldtek be? Azt válaszoltam, hogy nem küldtek, magamtól jöttem, hogy felvidítsalak. „Engem nem kell felvidítani, úgysem tudsz.” Így indult a kapcsolatunk. Mondtam, nem erőszakoskodom, mert a bohócdoktor soha nem erőszakoskodik. „Ha tudnék segíteni, meghallgatnál?” – kérdeztem. „Mit akarsz mondani?” „Tudod, te igazából nem akarod megölni magad. Látod, keresztbe vagdosod az ereid. Ha hosszában vágnád fel, többé nem jönne ki a mentő, és tényleg meghalnál. Valójában ezt nem akarod, csak szeretnéd felhívni magadra a figyelmet, mert senki nem foglalkozik veled.” Ez volt a kulcsmondat. Ezek után megnyílt, elmondta, hogy otthon nem törődnek vele. Még azt kérdeztem, hogy tényleg meg akarod ölni magad?” „Szerinted van kiút?” „Azon nem gondolkoztál, hogy később, ha lesz gyermeked, ő majd ránéz a karodra, s megkérdezi, mik ezek a vágások? Mit fogsz neki mondani?” A gyerek mélyen a szemembe nézett, elgondolkodott, s azt mondta: „Nagyon szeretnék családot, szeretem a gyerekeket.” Utána többé nem láttuk a kórházban. Ez a történet sokat segített.

Az eszköztáradon kellett valami változtatni az évek alatt? Előfordult, hogy le kellett cserélni a 10-15 évvel ezelőtt bevált módszereket?

Mindig változtatok, a kor is megköveteli a variálást. Például egy mai gyereknek hiába takarom le az asztalt egy felmosóronggyal, nem fog rajta röhögni, mert nem tudja, hogy mi az. Múltkor volt egy ilyen szituáció: eljátszottam, hogy vendéget várok, és terítés gyanánt az asztalra tettem egy szőnyeget. Egy darab nyikkanás nem hallatszott. Természetesnek vették, senki nem mondta, hogy az nem oda való. Amikor ezt 1984-ben megcsináltam, rögtön szóltak a gyerekek, hogy: „de hülye vagy, az egy szőnyeg!” Ezek azért feltűnő változások. Az a baj, hogy a számítógépes játékok annyira felgyorsították a világot, hogy egy gyereknek nincs ideje kivárni a poént. Ha egy bohóc elkezd felvezetni valamit, és hosszan csinálja, a gyerek nem várja meg a végét, mert egyszerűen nincs rá türelme. Ez főleg a felnőttek hibájával magyarázható. Kiveszett a mese varázsa, kineveltük a gyerekekből a mese világát. Chaplin mondta, hogy amikor a felnőttből kiölik a gyereket, akkor az a lélek halálra van ítélve. Meg kell tudni őrizni a gyerekkorunkat, különben nem marad más, mint a sötét pesszimizmus.