"Ma nem ciki bántalmazónak lenni"- interjú Csepregi János íróval, mentálhigiénés szakemberrel a családon belüli erőszakról

Ayhan Gökhan - Izsó Zita

Hogyan kerültél a gyermek- és családvédelem területre? Miért kezdtél el családon belüli erőszakkal foglalkozni?

Nem volt életcélom, hogy szociális területen dolgozzam, de valamiért úgy érzem, választásom sem igazán, ez az egész adta magát. Egyszerűen ez volt a dolgom, bármilyen bénán is hangzik. Nagyon egoista kölyök voltam, valószínűleg meg kellett tanulnom, hogy az élet nem így működik, pontosabban nem működhet így. Az alapdiplomám megszerzése után polgári szolgálatos lettem, egy gyermekek átmeneti otthonában kezdtem el dolgozni Kőbányán, megismertek, mikor letelt a 18 hónap, felajánlottak egy állást a kerületi gyermekjóléti szolgálatnál. Majd az S.O.S. Krízisalapítványhoz igazoltam, ahol egy éppen akkor induló családok átmeneti otthonában lettem esetfelelős családgondozó. Ezt követően tartós munkanélküliekkel foglalkoztam egy uniós projekt keretében. Nem igazán kellett munkát keresnem, egy-egy váltást általában az előzött meg, hogy megkerestek a későbbi munkahelyemről, hogy volna-e kedvem velük dolgozni. Amikor az egészségfejlesztő mentálhigiéné szakot végeztem a SOTE-n, az egyik oktatóm, Zelenák József volt az, aki a képzés végén azt mondta, örömmel látna a csapatában, így csöppentem egy évvel később kifejezetten a családon belüli erőszak áldozataival folytatott segítőmunka területére, ahol hat évet töltöttem.

Vissza tudsz emlékezni az első komolyabb esetedre?

Minden eset komoly, de ha arra gondolsz, mi volt az első olyan élmény, ami nagyon megrázott, a válaszom igen. CSÁO-s családgondozóként egyszer arra nyitottam be egy lakószobába, ahonnan furcsa hangok szűrődtek ki, hogy az apuka térdel a tizenhárom éves fia hátán és ököllel üti a padlón fekvő gyermek fejét. Ezzel a nyers és gátlástalan brutalitással ebben a formában, ennyire közelről korábban nem találkoztam. Természetesen nem lehetett kérdés, hogy be kell avatkoznom. Az apát teljesen higgadtan felszólítottam arra, hogy azonnal hagyja abba és szedje össze a holmiját, mivel el kell hagyni az intézményt, végleg. Nagyon érdekes, hogyan működik az ember, én akkoriban nagyjából 50 kiló lehettem, de teljes nyugalommal és nagyon határozottan hajtottam végre a feladatomat, csak akkor ugrott fel 220-ra a vérnyomásom és kezdett remegni mindenem, mikor bezártam mögötte az intézmény kapuját. Sokszor tért vissza az intézményhez balhézni és később halálosan meg is fenyegetett.

Hogy a bántalmazás milyen pusztító erővel tud hatni az ember személyiségére is és milyen szörnyű függő helyzetbe taszíthatja a bántalmazottat, azt jól ábrázolja, hogy bár az anya három gyermekével maradhatott volna nálunk, néhány héttel később mégis a bántalmazó mellett döntött, a gyerekekről pedig lemondott, ők állami gondozásba kerültek. Az a férfi annyira magához láncolta a közös éveik alatt, hogy nélküle, az általa szabályozott élet nélkül, már nem volt képes működni. Inkább választotta az ismert rosszat, mint az ismeretlent, amiben a saját erejére kell támaszkodnia.

A bántalmazott nők általában maguktól jutottak el hozzátok, vagy odairányították őket?

Változó. A mi szolgálatunkat elvileg ismerik a hatóságok, az oktatási és a gyermekvédelmi intézmények munkatársai, így felvehetik velünk a kapcsolatot vagy megadhatják elérhetőségeinket a bántalmazottaknak. De az elvileg szó nem véletlenül szerepel a mondatban. Sokszor egyszerűen az interneten böngészve bukkannak ránk, remélve, hogy jó helyre telefonálnak.

Könnyen megnyíltak előttetek a bántalmazott nők?

Ez a telefonszolgálat nem teszi kötelezővé, hogy a hozzáfordulók felfedjék magukat, mindenki annyira megy bele a dolgokba, amennyire szeretne, azonban többnyire, ha már felveszik a kapcsolatot akár a NANE-val, akár velünk, az már azt jelenti, hogy van bennük valamiféle interakcióra való igény, tehát egy apró lépést már biztosan megtettek a változás érdekében. De a bántalmazás természetéből fakadóan, ezekben az esetekben nem egyik napról a másikra történnek általában a dolgok. Hogy miért nem kér rögtön segítséget, aki bajba kerül? Ennek számos oka lehet. Sokan szégyellik vagy magukat tartják felelősnek, akad, aki nem is tudja, hogy nem minden kapcsolatban a lelki, fizikai vagy épp anyagi, egzisztenciális jellegű erőszak a beszélt nyelv. Dönteni más helyett pedig nem lehet.

És hogyan lehet őket elvezetni oda, hogy ne szégyelljék?

Azt gondolom, sajnos sokszor nagyon jellemző a képmutatás ránk, magyarokra, főleg, amikor vállon veregetjük magunkat, milyen figyelmesek vagyunk, hiszen ami a szomszédban történik, az csak rájuk tartozik, ahhoz semmi közünk. Hogyan is nézne ki, ha kívülről akarnánk beleszólni mások életébe? A másik nagy bölcsesség, amikor emberek levonják a konzekvenciák, hogy valójában biztosan nem véletlen, hogy valakit bántalmaznak, azért valamit csak kell csinálnia, mert csak úgy senkit nem vernek meg, szóval nagyvonalúan felmentjük a bántalmazót. Iszonyatosan komoly szemléletbeli probléma van Magyarországon. Fel kellene ismerni végre, hogy nincs az a vitás helyzet, amiben az erőszak lehet a válasz, a megoldás a konfliktusra.

A családon belüli erőszak a magyar, a kelet-európai hagyományokkal is magyarázható? A magyar nyelvben nem egy mondás rögzült a verés hasznosságáról.

Azt gondolom, igen. Ez egy nagyon patriarchális társadalom, ahol a nő nagyon sok esetben másodrangú. A férfi dolgozik, a férfi diktál, a nő fogja be a száját, ha a férfi hazamegy, tegyen a kedvére. Azonos munkáért azonos bért? Ez nálunk még nagyon távoli. Hogy miért annyira jellemző a bántalmazás? Mert nehezen tudunk partnerségben gondolkodni, az alá- és fölérendeltség modellje dominál az életünk minden területén. Nincs vitakultúránk, nem tudunk érvelni, megbeszélni. Nem tudunk odafigyelni a másikra. Netán együttműködni. Felelősséget vállalni. Ahogy sok családon belül, ez társadalmi szinten is így van. Nem pontosan így tesznek a politikusok is?

Van ebben valamilyen fejlődés vagy változás?

Én nem tapasztalom, hogy jelentősen változott volna bármi is. Az erőszak következetes és általános elutasítása itthon nem általánosan elfogadott norma. Egyfelől azt gondolom, hogy természetesen jó lenne, ha az emberek nagyon nagy többsége olyan fejlett személyiséggel rendelkezne, hogy tudnák, a konfliktusos helyzetekben az erőszak nem elfogadható megoldás. Másfelől viszont fontos lenne, hogy ha azok az emberek, akik önmaguktól nem tudják ezt belátni, olyan társadalmi nyomással szembesülnének, ami azonnal reflektorfénybe állítja őket, ha kiderül, hogy bántalmazók. Mert nincs olyan, hogy szimpatikus, kedves ember, csak néha kicsit bántalmazó. A helyzet azonban az, hogy ma nem ciki bántalmazónak lenni. El lehet viccelni vagy épp tusolni az egészet. Vak komondorokkal például. Zavar valakit, ha például agresszív, bántalmazó attitűddel rendelkező, a területhez nemcsak nem értő, de arra még csak nem is kíváncsi akárkiket ültetnek igazgatói posztra szociális ügyekkel foglalkozó minisztériumi háttérintézményekben, csak azért, mert jól fekszenek. Sajnos saját tapasztalat. Hiába jeleztem, jeleztük főigazgatói, sőt, minisztériumi szinten is, hogy komoly bajok vannak a felettesünkkel („Lehet, hogy nem vagyok jó vezető, de akkor is én vagyok itt a főnök!”, „Én nem ordítok veled, ha ordítanék, azt a folyosó végén is lehetne hallani!”), összezártak, végül pedig csak összejött, hogy sorra felmondtak az elkötelezett és tapasztalt kollégák, elismerés azoknak, akik maradtak.

Léteznek adatok arról, hogy Magyarország a családon belüli erőszak terén Európában hányadik helyen van? Az európai átlaghoz képest?

Átfogó, friss magyar kutatások nem állnak rendelkezésre. Részterületeket kutatott több intézet, szervezet is, illetve 2013-ban megjelent egy nemzetközi szervezet, a Human Rights Watch által készített jelentés, ami a családon belüli erőszak áldozatainak ellátására szolgáló intézményrendszert, a jogszabályi környezetet és a hatóság hozzáállását vizsgálta. Beszédes lett a címe: Addig amíg vér nem folyik – védtelenség a családon belüli erőszakkal szemben Magyarországon.  Érdekes, hogy a kormányzat rögtön összeesküvést gyanított és elkezdődött a kapkodás, a bűnbakkeresés, hogy valaki biztosan hamis adatokat szivárogtatott (!), hogy félrevezetés az egész. Az önvizsgálat azonban elmaradt, helyette jött a fenyegetőség, minisztériumi háttérintézmény alkalmazottja voltam, sajnos a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy mennyire nem akarnak foglalkozni feljebb a tényszerű és sokszor megtapasztalt, valós problémákkal, inkább összeesküvést kiáltanak. Nem biztos, hogy célszerű szakmai döntéshozói posztokra, dilettáns pártkatonákat ültetni. EU-s kutatások alapján és hazai tapasztalatokra alapozva egyébként úgy tartják, minden kilenc-tízedik nő lehet bántalmazott ma Magyarországon. Ez szerintem sajnos reális adat.

Európában mi a helyzet?

Nyugat és kelet között hatalmas a különbség. Itt a hatóságok is elnézőbbek ilyen természetű riasztások, bűncselekmények esetén. Nem volt féletlen a HRW által adott cím. Sokkal kevésbé érzékenyek, mint amilyennek lenniük kellene. Nincs meg például az a gyakorlat, hogy egy nemi erőszak áldozatává vált nőt például kizárólag egy kellő tapasztalattal és kellő érzékenységgel rendelkező nő hallgathasson ki. Nem egyszer hallani, hogy azt mondják, senkit nem lehet úgy megerőszakolni, hogy ő ne lenne benne. Ezek rettenetesen ostoba és teljesen idejétmúlt, egyáltalán nem huszonegyedik századi elképzelések. Nálunk azonban az erőszakosság nem primitív dolognak, hanem macsónak számít, amivel akár még hencegni is lehet.

Többnyire szegény sorsból jövő, tanulatlan emberek közösségeiben jellemző a családon belüli erőszak, vagy a legkülönfélébb társadalmi rétegekben is előfordul?

A közhiedelem az, hogy elsődlegesen a szociálisan hátrányos helyzetben lévő, alacsonyan képzett társadalmi rétegekre jellemző a családon belüli erőszak. De ez csak vélelem, ami a probléma magunktól történő eltávolítását szolgálja. Rengeteg értelmiségi, befolyásos pozícióban lévő, adott esetben hatósági tisztséget viselő bántalmazó és bántalmazott van. A családon belüli erőszak tulajdonképp bármelyik társadalmi rétegben előfordulhat.

Szerinted miért tartott ilyen sokáig, hogy hozzanak egy családon belüli erőszakról szóló törvényt, amikor ez egy régóta létező és kezelésre váró probléma?

Tévedés, ilyen önálló jogszabály nincs. Van jogszabály a távoltartásról, illetve szigorodott a Btk., de önálló és részletes törvény nincs. Ebben az országban nem születik törvény addig, amíg nincs kikényszerítve. Most is rengeteg civil szervezett lobbizott nagyon sokáig azért, hogy vége történjen valami. Ezek a mostani szabályozások pedig csak nagyon kis lépések afelé, hogy végre szülessen egy kőkemény jogi szabályozás. Azt gondolom, hogy Magyarországon a törvényhozók sohasem belső, saját motivációktól ösztönözve döntenek úgy, hogy végre legyen valami, hanem azért, mert már nem lehet tovább halogatni. Ez megint sokat elmond az itthoni állapotokról.

Aktivitás szempontjából nincs rettenetesen nagy különbség a korábbi baloldali kormányok és a mostani kormányzat között. Ez az ügy a látszatintézkedéseken túl kellő figyelmet gyakorlatilag soha nem kapott. Ami azonban most még félelmetesebb, hogy minisztériumi szinten kimondott dolog, hogy a családon belüli erőszak fogalma többé nem használható, ugyanis a család szent fogalom, nem összeegyeztethető az erőszakkal. Ideológiai célokból átírni tudományos fogalmakat megbocsáthatatlan dolog. Mindez keresztény értékekre hivatkozva pedig egészen vérlázító. Persze mondhatjuk a családon belüli erőszak helyett azt, hogy kapcsolati erőszak, ettől még ugyanúgy meghalnak azok a szerencsétlen emberek, ettől még ugyanúgy évtizedekig élnek testi-lelki megaláztatásban és válnak sérült felnőttekké a gyerekeik. Még Gyurcsány volt a miniszterelnök, amikor a Parlamentben egy nyíltnap keretében jelenvoltunk számos civil szervezettel együtt. A politikusok pártállástól függetlenül nevetgélve jöttek oda hozzánk, hogy akkor itt lehet bilincset meg ostort venni? A nem épp vidám napot követően a miniszterelnök megköszönte, hogy ott voltunk, majd azt mondta, milyen szerencse, hogy jó házasságban él, így őt nem érinti a családon belüli erőszak. Gyurcsánytól ez egy nagyon buta és elfogadhatatlan vicc volt, ma még rosszabb a helyzet.

És milyen radikális változtatás lenne elégséges a családon belüli erőszak visszaszorítására?

Én a társadalmi nyomásban hiszek. Ha valakiről kiderül, hogy bántalmazó, akkor a körülötte lévő társadalmi közeg határozottan lépjen fel ellene. Vannak kísérletek az elterelésre, tehát a bántalmazók terápiás célú gyógyítására, átformálására, és természetesen ez is nagyon fontos dolog. Annak, aki megérzi, hogy segítségre szorul, segítsenek szakemberek, de nem lehet ez az elsődleges prioritás addig, amíg Magyarországon a bántalmazott az, akinek menekülnie kell és nem tudja érvényesíteni a jogait. Nekem nagyon furcsa, hogyha elmenekül egy anyuka a gyermekeivel egy krízisintézménybe, akkor harminc, maximum hatvan napot tölthet ott, ami szinte semmire sem elég. Az, hogy egy bántalmazott gyermektelen nő ezek után hajléktalanszállóra mehet, a gyermekkel rendelkező pedig valamilyen lakhatást nyújtó gyermekvédelmi intézményt veheti igénybe, nem tekinthető elfogadhatónak.

Az otthonok bővítése lenne célszerűbb?

Nem feltétlenül. Valójában hosszabb rehabilitációs folyamatra alkalmas intézmények lennének a megfelelőbbek. Az anyaotthonok és a családok átmeneti otthona között az a különbség, hogy az egyikben anya, plusz gyerek, a másikban teljes családok, anya, apa plusz gyerekek is mehetnek. Ezek az intézmények szociális problémák, nem pedig ilyen súlyosságú traumatizált személyek, családok helyzetének az orvoslására jöttek létre. Egy egészen más, a gyermekvédelmi intézményrendszertől elkülönülő, speciális ellátást nyújtó rendszerre lenne szükség. Ugyanakkor nem az a megoldás, hogy elrejtjük szem elől a bántalmazott embereket, a ragadozók pedig szabadon járhatnak kint.  Olyan intézmények kellenek, amik nyilvánosak, nyilvános az elérhetőségük, emellett kapjanak olyan hatósági, jogi védelmet, hogy ne akarjon odamenni balhét csinálni senki, mert börtönbe zárják. Nálunk ez álom, másol nem az.

Vannak azért olyan nők, akik mindent újra tudnak kezdeni és egészségesen kikerülni az egészből?

Nagyon változó a sérülések mélysége. Vannak, akik úgy szocializálódnak, hogy sokáig rá sem jönnek, hogy nem az a normális működés, hogy bántalmazzák őket a családon belül. Van, aki tényleg szégyenként éli meg és nem lép ki. Más hetedszer-nyolcadszor jön el otthonról, mire tényleg képes meghozni egy végleges döntést arról, hogy ez így nem mehet tovább. Tudjuk jól, hogy a bántalmazás iszonyatos pszichés kötődést tud kiváltani. A bántalmazó viselkedése sok esetben nagymértékben leépíti a másik önbecsülését, önbizalmát.

Plakátok, kisfilmek szóba jöhetnek, mint figyelemfelhívó eszközök?

Persze, miért ne, de ezek önmagukban nem biztosítanak valós változást. Az iskolákban órákat kellene adni a családon belüli erőszakról, felvilágosító beszélgetésekkel egybekötött programokat. Nem csak arról beszélni, hogy az áldozatoknak milyen rossz, hanem keményen megszólítani a bántalmazókat is. Megtanítani a gyerekeinknek, hogy az erőszak nem elfogadható nyelv se szóban, se tettekben, sem az utcán, sem az otthonokban.

Kinek a felelőssége egy nő halála?

Ez nagyon összetett dolog. Akinek erről tudomása volt és elfordította a fejét, az mind felelős. Ha van ennek üzenete, akkor az, hogy ez nem magánügy. Számomra abszolút emberjogi kérdés. Nincs olyan halmaz, aminek a tagjaira azt lehet mondani, hogy velük bármit meg lehet csinálni bármi alapján. Minden porcikám tiltakozik ez ellen. A hatalom használható arra, hogy fitogtassam az erőm, de arra is, hogy megvédjem a gyengébbet. A politikai elitnek is marha nagy felelőssége van természetesen.

Amikor nem sikerül segíteni, azt hogy lehet feldolgozni?

Racionális magyarázatom nincs arra, hogy hogyan. Menni kell tovább, valahogy ezt ki kell tolni a fókuszból, dolgozni. Nincsenek megoldókulcsok, olyanok viszont igen, akiknek segítségre van szüksége.

Mitől függ, hogy valaki áldozat lesz? Vannak eredendő áldozatok?

Inkább azt mondanám, hogy vannak olyan személyiségjegyek, amik miatt könnyebben válik valaki áldozattá.

Ezek változtatható személyiségjegyek?

Természetesen. Az önismeret, az önbecsülés fejleszthető. Saját értékeink és gyengeségeink kiismerése nagyon fontos dolog, különben hogyan is tudnánk fejlődni?

Eddigi munkád során tudsz azért sikerekről beszélni?

Az egyik legnagyobb élményem volt, amikor családgondozás keretén belül egy apukát, akinek az egyik gyermekét a gyermek édesanyja és az anyjának az aktuális élettársa bántalmazta, abban tudtam szakmailag és mentálisan támogatni, hogy hozzákerüljön a gyermek, hogy megszűnjön a fennálló veszélyeztetés. Jó volt látni azt a hatalmas akarást, hogy mennyi mindent megtett azért, hogy ez sikerüljön, és ne bánthassák a gyermekét. Ha valami, akkor az ilyen tapasztalatok tudnak erőt adni a mindennapi küzdelmek során.

Elérhetőségek bántalmazott nők számára:

NANE http://nane.hu/