2014. június 15., vasárnap

Csalog Zsoltról írni- Beszélgetés Soltész Márton irodalomtörténésszel

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

(Megjelent a Kritika folyóirat 2014/5. számában.)




Miért kezdtél el Csalog Zsolt életművével foglalkozni?

Az elmúlt hetekben-hónapokban ugyanennek a megválaszolásával küszködtem magam is. Készülő könyvem ugyanis, amely a szó szoros értelmében talán nem is nevezhető majd monográfiának, egy részletes és regényes kutatástörténeti esszével indul.
Már Működés című kötetemmel megpróbáltam jelezni, milyen mélységes cinizmussal viseltetem az irodalomértelmezés tudományosságával (vagyis e tudományosság egyedülvalóságával) szemben; ugyanakkor azt is tudom, hogy különböző színvonalú, mélységű és eltérő közösségeknek szánt (azaz a tudományos és az esszéisztikus) elemzések remekül megférnek a legitimitás határain belül. Így lehet, hogy (a Felhasznált irodalomhoz és a Működéshez hasonlóan) homlokegyenest eltérő szövegtípusok kerülnek majd egymás mellé a Csalog-könyv lapjain is. Elbeszélés, levél, esszé, poétikai elemzés, történeti dolgozat, mikrofilológiai exkurzus – mindezek, persze jól elkülönítve, de végső soron mégiscsak együtt szólalnak meg majd annak érdekében, hogy az olvasó kezébe kerülő kötet a lehetőség szerinti legnagyobb hűséggel tükrözze az életművel kapcsolatos életes és szakmai tudásomat.

Miért? Van ilyen is, olyan is?

Ha hivataloskodni szeretnék, erre azt kéne mondjam: e két tudásanyag természetszerűleg egyenrangú súlyt és helyet kap (s mondhat magáénak) a leendő könyvben. De ha őszinte akarok lenni, meg kell valljam: munkám „tudományos” hozadéka helyett – ha ugyan létezik ilyen – elsősorban a magából a munkafolyamatból levonható emberi és szakmai konzekvenciák izgatnak. A termékeny szellemi kapcsolatok például. Mesélhetnék ezer és egy esetet – Havas Gábor szociológussal való találkozásomtól kezdve Schill Tamással végzett közös kutakodásainkig, melyek fénykörében Dunapataj településtörténete állt, s amelyek kiindulópontja ugyancsak Zsolt hagyatéka volt.

Hol tart most a monográfia?

A „monográfia” tehát (vagy Csalog-könyv – nevezzük talán így az egyszerűség s a terminológiai tisztaság kedvéért) még igencsak készül. Az életrajzi fejezet egyelőre a ’83-as évnél vesztegel, a poétikai fejezet pedig, amely egyben doktori disszertációm anyaga is, nélkülözi a Krisztina című posztumusz regény elemzését, amely végre teljessé (és beadhatóvá) tenné. Az exkurzusok többsége készen van, egy részük meg is jelent már itt-ott, ezekkel alig-alig lesz dolgom. Hanem az imént említett kutatástörténet még alaposan megdolgoztat, abban biztos vagyok.
Ráadásul a történő történése egy szemvillanásnyi időre sem szünetel: nem rég, Földesi Ferenccel folytatott eszmecserénk eredményeképpen derült ki, hogy nemsokára elkezdhetem a hagyaték végleges feldolgozását és jelzetelését, ami egyrészt hatalmas (kutatócsoportot, ösztöndíjat és főként: jókora energiaráfordítást igénylő) munka lesz, másrészt nyilván helyet követel majd e historikus esszéfejezetben is.
De maradva a tényeknél: eredeti tervem szerint a 2015-ös Könyvhétre jelent volna meg a teljes munka. Most már úgy látom: ha valóban a feldolgozás mellett döntünk, ez a határidő aligha tartható. Amit egyfelől persze bánok is. Hát hogyne? Hiszen évek óta dolgozom valamin, amiből még mindig alig látszik valami (mert a koncepció eredetisége és egysége miatt nem is szabad, hogy látsszon). Mégis úgy gondolom: idővel a Csalog-könyv (elsősorban komplexitása révén) iskolapéldául, hasznos enciklopédiául szolgál majd az utánam jövők számára.

Hogy látod: talált követőkre Csalog szellemi öröksége az elmúlt években? Fiatalok végeznek jelenleg hasonló szociográfiai kutatómunkát?

A szociográfia: nos, ez egy olyan pont, amelyhez örömteli, fájó és bosszantó körülmények egész sora kapcsolódik. Örömteli például, hogy a Hitel folyóirat 2010-ben szociográfiapályázatot hirdetett. És bár az eredményeknek, megvallom, nem jártam utána, már önmagában az is értékelendő szociális-kulturális tett, hogy a magyar kultúra egy ilyen prominens (és, tegyük hozzá sietve: jobboldali) fóruma elérkezettnek látta az időt, hogy e fáradságos és soha igazán meg nem becsült műfajt életre csókolja évtizedes csipkerózsikaálmából.
Ha megnézzük: a Folyamatos jelen című antológia nemzedékét – Csalogot, Hajnóczyt, Őrszigethy Erzsébetet, Tar Sándort, Vági Gábort, Vathy Zsuzsát és társaikat – lényegében most kezdi fölfedezni az irodalomtörténet és a szociológia. De – és itt jön a de: – annak ellenére, hogy a bölcsészettudományi karokat néhány éve átkeresztelték bölcsészet- és társadalomtudományi karokká, s most a „komm–média” szakosok mellett újabban szociológusok tömegét képzik, a hetvenes–nyolcvanas évek valóságlátási és - láttatási stratégiái – úgy is, mint egy korszak szociológiatörténetének alapvető forrásai – továbbra is arcpirítóan kevés figyelmet kapnak. Nyilván úgy vannak ezzel az anyaggal – mint annyi minden mással a humaniórák különböző területein –, hogy a divatos külföldi elméletek mellett immár elhanyagolható, azaz nyugodt szívvel begyömöszölhető az „avítt szocialista hazugságok” zsákjába, s a feledés kútmély tárnáiba vethető. Én ezt – szó se róla – másként gondolom. Hogy egyebet ne mondjak: csak Zsolt hagyatékának anyagából el tudnék képzelni és vezetni vagy öt szakdolgozatot – de hát én ugye nem vagyok egyetemi oktató még magyar szakon sem, nemhogy szociológián…

Pontosan mi volt Csalog Zsolt munkamódszere, hogyan dolgozott? Hol ismerte meg könyveinek szereplőit, milyen módon került kapcsolatba velük, később mennyit változtatott, javított, szerkesztett azon az anyagon, amit megosztottak vele?

Zsolt – még Kemény István fölkérésére – részt vett az 1971-es országos cigánykutatásban, amelyhez hasonló méretű és gazdagságú vállalkozás azóta sem indult, s amelynek anyagát a már említett Havas Gáborék most szeretnék végre könyv formájában is az olvasók elé tárni. Később részt vett alkohológiai, kontaktometriai, vallási, névtani, néprajzi, munkás- és szegénykutatásban, de számtalan falufölmérésben is. Alapvetően az ezen kutatások helyszínéül szolgáló falvakban, városokban, kórházakban, hajléktalanszállókon és cigánytelepeken ismerkedett meg interjúalanyaival, itt beszéltette őket saját sorsukról és körülményeikről. Természetesen, amint az ilyenkor szokás, a kérdőívek mellett magnót is használt; aztán amelyik anyagban (adatközlőben) a felvételek lehallgatásakor és lejegyzésekor fantáziát látott, azt az anyagot jobban kidolgozta, elmélyítette, akkor azzal az emberrel komolyabban is megismerkedett, és – elszakadva immár a kérdőívek fölvetéseitől – igyekezett előhozni az illetőből azt, amit az önmagával kapcsolatban a leglényegesebbnek vél, ami kikívánkozik belőle, s amit egyedül ő mondhat el, tanúsíthat a világ előtt saját szavaival és élete példájával.
Munkamódszeréről részletesen beszélt a marosvásárhelyi Látónak adott 1991-es interjújában – ezt én később idéztem is, és a készülő könyvben is idézni fogom. A lényeg: lejegyezni egy beszédanyagot az artikulációra, a taglejtés elemeire utaló sajátos jelekkel, azután a gépiratot cédulákra vagdalni, a felszecskázott cetliket tematikusan csoportosítani, majd e text-halmokat úgy írni prózává, hogy a létrejövő – szépirodalmi igényű – szöveg egy teljes akusztikai élményt sugározzon vissza, tegyen hallhatóvá az olvasó belső füle számára, s ugyanakkor – visszaolvasva – maga az adatközlő is magára (saját nyelvére és tudatműködésére) ismerjen, azaz a szöveget (mint nyilatkozatot, programot és vallomást) sajátjaként ismerje (f)el. Nem könnyű feladat, annyi szent. És akkor jön a sok hülye „tudományos” (vagyis magát a tudás letéteményesének tekintő) irodalmár – többségükben persze elvetélt írók –, és nekilátnak fricskázni-elmarasztalni e hallatlanul nagy energiát, türelmet, emberismeretet s nem utolsósorban kitartó összpontosítást igénylő munkát – a műfajok klasszikus szabályaira hivatkozva…

Csalog Zsoltot, írói tehetségén túl, milyen más, emberi képességei tették leginkább alkalmassá arra, hogy hitelesen tudja visszaadni a társadalom peremén élők mindennapjait? Mivel tudta megnyerni interjúalanyainak a bizalmát?

Van Zsoltnak egy kilencvenes évekbeli karcolata, amelynek az a címe, hogy Alulnézeti pozíció. Idézek belőle: „Amikor még egészen kicsiny voltam, és a családi otthonban jobbára csak négykézláb közlekedtem, sok kedves időt töltöttem az asztal – az asztalok – alatt. (Gyakorta épp ott aludtam el – semmi baj, leemelték rólam az asztalt, felszedtek és lefektettek az ágyikómba.) Az asztal fölött: a »felnőttek« (akiknek státuszára akkor sem, és azóta sem vágytam-vágyom) csinálták a maguk bugyuta hiábavalóságait – én meg sajnáltam őket: amiért ők nem láthatják az asztallap alsó, igazi felére krétázott, szépséges rajzaimat. Szerencsétlenek, a maguk korlátolt perspektívájába zárva… – No, hát azóta RAGASZKODOM én a magam alulnézeti pozíciójához. Mint megfordíthatatlan és meghaladhatatlan TÖBBLETHEZ.”
Mit tehetnék hozzá mindehhez? A képlet világos: Zsolt személyes hitelének garanciája sajátos perspektívája volt, illetve – jóllehet, ezt már csak én teszem hozzá – az a viselkedés- és viszonyulásmód, amellyel nyitottságát, empátiáját és toleranciáját kommunikálta beszélgetőtársai felé.

Csalog többször felhívta a figyelmet a Magyarországon tapasztalható, a cigányok helyzetének javítása érdekében folytatott megoldáskísérletek elégtelen voltára. Te irodalomtörténész vagy, de Csalog szövegei nyilván kitekintést nyújtanak neked a cigányok helyzetére. Hogyan értékeled, változott valamit a helyzet? Javultak az állapotok, vagy minden maradt a régiben?

Lépten-nyomon szembesültem-szembesülök – úgy is, mint hokista és úgy is, mint aki korisokat oktat – nem csupán a cigányok, de úgy en bloc a fiatalság nehéz lelki-szellemi helyzetével, illetve devianciának tekintett (mert elsősorban agresszivitásban megnyilatkozó) magárahagyottságával, céltalanságával. Én a korisaimat is, a játékpartnereimet is mindenkor a sporttársaimnak tekintettem, és ha módom volt rá – márpedig akadt! –, igyekeztem csökkenteni (vagy lehetőség szerint annullálni) a köztük szikrázó faji és nemzetiségi alapú feszültségeket.
Még néhány éve volt egy tizenéves (kétségtelenül ellenszenves viselkedésű) cigány fiú az óbudai ingyenes jégen, akit az általam máskülönben jólelkűnek, ártalmatlannak ítélt gyerekek is félhangos megjegyzésekkel bélyegeztek meg, nem is beszélve a többségről, akik nyíltan bántalmazták – szóval és tettel egyaránt. Tudom jól, hogy az ilyen előítéletek bonyolult okhálózata jószerivel kibogozhatatlan, fölfejthetetlen – s hogy bármely oldal képviselete szükségszerű szélsőségekhez vezetne. De velem éppen akkoriban esett meg, hogy néhány gárdista egy családi vendégségről hazatértemben lecigányozott a 160-as buszon. „Nézd – mondtam a hangadójuknak –, én történetesen nem vagyok cigány, legalábbis nem tudok róla, de egy biztos: évek óta az egyik legnagyobb magyar cigánykutató, Csalog Zsolt hagyatékával foglalkozom, és legalább annyit már megtanultam e munka során, hogy ha valakit a külseje alapján verbális vagy fizikai támadás ér, akkor ott minden jóérzésű szem- és fültanúnak tiltakoznia kell, és haladéktalanul közösséget (ha kell, mint esetünkben is, akár) faji rokonságot vállalni a kirekesztettel. Úgyhogy vállalom: cigány vagyok: kétdiplomás cigány, aki most doktorál – ha tetszik.” – Na, erre aztán elhallgatott. És ez – mert csakis ezért meséltem el ezt a sztorit – más, élesebb megvilágításba helyezte aztán a Robika-ügyet is (azt hiszem, így hívták azt a roma fiúcskát). Érzékelnem kellett, hogy a Csalog-ampulla az agyamban és a szívemben – nagyapám cserkésztanításával és nagyanyám katolicizmusával karöltve – hatni kezd, és láss csodát: innentől képes voltam kiosztani-rendreutasítani a jégen a gáncsoskodókat, de ugyanígy Robit is, ha úgy láttam, hogy éppenséggel ő provokál-kellemetlenkedik, ő igyekszik a maga cigányságával vagy agresszivitásával előnyhöz jutni, és hoz szégyent ezzel párhuzamosan egy etnikai kisebbség egészére. Mert hát ez is jellemző ám! És én kínosan igyekszem elkerülni azt a fajta „devianciarajongást”, amely Zsoltot alkatilag jellemezte, és ami még nagyobb baj: teljességgel vakká és süketté tette a cigányok hibáit illetően.

Szóval cigány gyerekekkel én leginkább az óbudai és más ingyenes pályákon találkozhattam; itt érvényesíthettem a csalogi elveket és mérhettem le a mester írásainak valóságtartalmát; itt tapasztalhattam meg, hogy valóban fantasztikus emberi melegséget kaphat az ember a romáktól, még ha ugyanakkor (akár ezzel párhuzamosan) roppant félelmet is gerjeszthetnek maguk körül. Mindezekből következik – csak hogy feleljek végre a kérdésre is –: nem anyagi problémákat érzékelek én elsősorban a cigánysággal kapcsolatban, mint anno Zsolt, hanem a régi jó faji előítéleteket. Azt, hogy a cigány fiúk (jóllehet: nem egy esetben sokkal ügyesebbek és szívósabbak, mint nem-cigány társaik) még mindig nem jégkorongoznak együtt velünk, mert nyilván sem az ő családjuk nem örülne neki (és nem támogatná), sem az én csapattársaim nem vennék jó néven, ha egy levegőt kellene szívnunk. Ilyen értelemben az én kis óbudai jeges közösségem valamiféle etalonnak számít, noha korántsem egyedüli: szalézi barátaim oratóriumaiban ugyanilyen szívmelengetően jó a helyzet. Azokkal a cigány srácokkal például, akik iskolás koromban megkergettek, és akiket (lehetőség szerint) igyekeztem fölrúgni a futballpályán, ma köszönő, beszélgető viszonyban vagyok, s alkalomadtán jókat játszunk a szalézi rendezvényeken is, az óbudai jégen is. Talán a mi gyerekeink már nem fogják bántani, zsigerből gyűlölni az „idegent”, a „másikat”, mi több: jól megférnek majd egymás mellett – mondjuk a Szent Péter és Pál Katolikus Iskolában, amelyet most már ugyancsak a szaléziak tartanak fenn. Jó hely: Zsolt biztosan örülne neki, ha látná…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése