(Fordította: Izsó Zita)
Góngora „A Minotaurusz magányossága” (Soledad del
Minotauro)
című tanulmányában a következőket írja: „A sivatag mélyén
rejlő páratlan kincs, amit ember még soha nem látott, és Isten
rendelése szerint nem is fog, tulajdonképp nem is létezik, mert
valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki,
akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom. (concetto)
Az állatok és az angyalok sem a realitást, sem az irrealitást nem
ismerik, mert egyáltalán nincsenek fogalmaik, így számukra mind a
valóság, mint a valótlanság a maga megfoghatatlanságával egyet
jelent az abszolút fogalmakkal.”
Ha jól értem Góngora előbb idézett gondolatát-
miszerint egy dolog nem attól valódi, hogy van, hanem attól, hogy
észlelik, akkor talán nem túl merész dolog arra a következtetésre
jutni, hogy a világ mindenkori tulajdonságai aktuális
tudatállapotunk függvényében alakulnak.
Ez utóbbi azonban, már ha egyáltalán lehetnek róla
biztos ismereteink, egyénenként és népcsoportonként változik,
ezért joggal feltételezhetjük, hogy a világ eltérő szegleteiben
különböző valóságok léteznek, sőt, akár egy és ugyanazon
helyen is többféle valóság lehet jelen.
Igen dicséretes volna, ha egyszer egy különösen
felvilágosult elme vállalkozna arra a feladatra, hogy megalkotja a
valóság földrajzát.
Hány és hány félreértés lenne egy ilyen munka
segítségével elkerülhető! Következő beszámolóm egyszer talán
egy leendő valóságtérképész hasznára válhat. Egyedül ez a
lehetőség ösztönöz arra, hogy papírra vessem az alábbiakat..
Ha eltekintek a fenntartásaimtól, és vállalkozom
arra a feladatra, hogy a valódi Rómák egyikét megrajzoljam-
szigorúan csak az egyiket, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját-
akkor elsőként le kell szögeznem, hogy ez a város tényleg
számtalan különálló valóságból áll. Eddig még senki nem
volt képes arra, hogy mindegyiket megnevezze, vagy akár csak a
rendszerezésüket megkísérelje. Hatalmas trágyadombként
fekszenek egymáson és egymásban, az egyik behatol a másikba,
önállóságukat megtartva igyekeznek harcolni és legyűrni
egymást, és bár korántsem ugyanabból a korból származnak,
mindegyik egyformán élő maradt. Bizonyos értelemben azt is lehet
mondani, hogy az időnek és a térnek mindegyik különálló
valóságban más és más szerepe van. Nem ritkán cserélődnek is
ezek a funkciók.
Bevallom, kezdetben nem kevés nehézséget okozott,
hogy a valóság ezen labirintusában akár csak félig-meddig
biztonsággal mozogni tudjak anélkül, hogy valaha is eluralkodjon
rajtam egyfajta egzisztenciális kábultság. A feleségemnek
lényegesen könnyebb dolga volt, mert a nők valahogy sokkal
mélyebben gyökereznek a saját valóságukban, ráadásul ő még
színésznő is, így a különböző valóságok váltakozásához
már munkája során hozzászokhatott.
Ott tartózkodásunk első évében a város közvetlen
közelében béreltünk lakást, és természetesen rögtön
felkerestük Róma látványosságait, a múzeumokat, katakombákat,
emlékműveket, ásatásokat, romokat és templomokat. Ugyanaz a vágy
vezérelt minket, mint minden utazót: egyszerűen fel akartuk
ismerni a könyvekben és illusztrációkon látott nevezetességeket,
anélkül, hogy ténylegesen szembesülnünk kellene velük. Nem
akarom elhallgatni, mennyire sikertelen volt ez a kísérlet. Minél
tovább időztünk a városban és minél jobban ismertük, annál
kevésbé vágytunk arra, hogy felfedezzük a sok különálló
univerzumot, és azt, amivé mindez összeáll. Kezdtünk mind
kevesebbre, végül csupán egyetlen ilyen valóságra koncentrálni,
azt remélve, hogy a tudatunk legalább ezt az egyet képes lesz
teljes mértékben átfogni.
Azóta nem telt el egy hónap sem anélkül, hogy ne
látogattuk volna meg remegő térdekkel ugyanazt az építészeti
csodát, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját.
Borromeo Colmiról nem maradt fenn sokkal több annál,
mint hogy 90 évig, pontosan 1573-tól 1663-ig élt, jónevű
családból származott, foglalkozását tekintve pedig egyszerre
volt varázsló, építész, orvos. Palermóban született, de úgy
hírlik 1597-ben Rómában telepedett le, ahol meglehetősen
visszahúzódó életet élt. Neve csak elvétve bukkant fel egy-egy
levélben vagy a korabeli krónikákban. Külső megjelenéséről
egyetlen naplóbejegyzés tesz említést, ami a pápista orvos,
Giacobbe de Corleone tollából származik. Úgy jellemzi őt, „mint
kicsi, vékony embert szaturnuszi megjelenéssel és átható
tekintettel”, majd kissé lakonikusan hozzáteszi: „Azonnal heves
vitába bonyolódtunk az orvostudomány égető kérdéseiről.”
Borromeo Colmitól mindössze két szöveg maradt fenn.
Az elő egy teológiai-filozófiai értekezés, a „Le tenebre
Divine”,
amiben a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy az Isten mindenható
és mindentudó, éppen ezért mindenért felelőssé tehető. Colmi
pártfogói valószínűleg akadályozták a mű terjedését, mert
meg akarták óvni védencüket az Egyház várható támadásaitól.
Colmi másik írása, a rajzokkal gazdagon illusztrált „Architettura
Infernale e Celeste”
az arányokat vizsgálja az építészetben, ezek ugyanis szerinte
hatással lehetnek az ember egészségi állapotára. Egy harmadik
mű, a „La torre de Babele”,
amit Benvenuto Levi nem túl részletesen, de elismerően emleget,
úgy tűnik, végleg elveszett.
Az írásos emlékek közé sorolható még az átjáró
kapuja fölé vésett mottó, a „Totus Aut Nihil”, azonban nem
tudni, hogy ez az építésztől, vagy egy megrendelőjétől
származik, ezenkívül fellelhető még néhány Colmitól származó
megjegyzés a mosásról, és két nem túl érdeklődő levél, amit
Marco unokaöccsének írt.
Az egyetlen ember, akivel Colmi barátinak nevezhető
kapcsolatot ápolt, a pápai kancellár, gróf Conte Fulvio di
Baranova volt. Egyes történészek, például Christian Sundquist
szerint ez a barátság okozta Baranova későbbi őrületét, amiben
felesége, két gyermeke, és végül ő maga is odaveszett, ez
azonban nem több, mint feltételezés, és félő, hogy már örökre
bizonyítatlan marad.
Érdekes módon Colmi legtöbb építéménye- például
a cefalúi Giardino
del Liocorno-ban épült tengeri orgona, az úszó
templom a Montefiascone-i Villa Campoli Monte-ban vagy az Il trono
del Gigante, az óriási trónust formáló palota Alessanro Spada
bíboros ravennai kertjében- eltérő okokból bár, de kivétel
nélkül megsemmisült. Egyedül a Baranova palotában található
átjáró tekinthető meg ma is, ennek ellenére hiába keresnénk az
útikönyvekben vagy bármilyen más, Róma látványoságait
bemutató kiadványban.
Talán én magam sem szereztem volna tudomást a
létezéséről, ha egyik este a spanyol lépcsőn ácsorogva szóba
nem elegyedek egy öreg, rézeg koldussal, akiről kiderült, hogy
korábban művészettörténetet tanított a bostoni egyetemen.
Miután holtig tartó hallgatási fogadalmat tettem,
elmondta, merre találom a palotát és az átjárót. Nem fogom
megszegni az ígéretem, mert azóta már tudom, milyen fizikai,
mindenekelőtt azonban mentális kockázatokkal kell számolnia annak
a látogatónak, aki nincs felkészülve a különböző valóságok
együttes jelenlétére.
Ezt alátámasztja az is, hogy a palota Róma egyik
legrégebbi és legismertebb részén található, mégis több, mint
egy évembe került, míg hihetelen kalandos úton, kapcsolataimnak
és nagyvonalú adományaimnak köszönhetően megtaláltam Fulvio K
Baranova gróf utolsó leszármzottját, és sikerült bizalmába
férkőznöm. Maddalena Bo több, mint 80 éves, egyedül él a
szinte teljesen üres palotában, és bár hithű kommunista, a
Svájci Gárdisták harisnyáinak foltozásából keresi kenyerét.
Végre eljött a várva várt pillanat. Signorina Bo
kitárta előttük a palota ajtaját, és elvezetett Borromeo Colmi
átárójához. Aztán valami sürgő munkára hivatkozva kimentette
magát, és mi magunkra maradtunk.
Egy oszlopsor húzódott előttünk, ami felületes
becsléseink alapján körülbelül nyolcvan vagy száz láb hosszú
lehetett, mert egyetlen pontban végződött, melyből egy
hajszálvékony, zöldes színű fénysugár tűzött a szemünkbe. A
bostoni professzornak köszönhetőn azonban tudtuk, hogy optikai
csalódásról van szó, hacsak nem valami még kétségbevonhatóbbról.
A Barnova palota alapterülete negyvenkétszer harminchét
négyzetméter. Az épületet mind a négy oldalól utcák veszik
körül. Az átjáró a ház belső részéből indul, és egészen a
jobb szárnyon található folyosóig vezet, ami a földszinten, az
épület nyugati főfala mentén húzódik végig. Ezt a három méter
széles folyosót is beleszámítva, az átjáró legfeljebb 33 vagy
34 méter hosszú lehet. Figyelembe véve azonban, hogy a szemközti
oldalon, azaz a keleti fal mentén is húzódik egy három méter
széles szakasz, ez az átjáró lehetséges hosszát nagyjából 30
méteresre csökkenti. A keleti oldal felől egyébként egyáltalán
nem lehet bejutni. Teljesen érthetetlennek tűnt az egész, mivel a
kastély belsejében, ahol felfedezni véltük a átjárót (vagy
ahol ténylegesen húzódott), egy nagy bálteremnek és több kisebb
szobának kellett volna lennie.
Ennek alapján úgy tűnt, annak a bizonyos átjárónak
nincs is kiterjedése, csak egy nagyon ügyes festmény, vagy csalóka
térhatás tehát, ami annyira jellemző volt a manierizmus
virágkorára. De már első látogatásunk alkalmával
megállapíthattuk, hogy mégsem erről van szó.
Kettőnk közül a feleségem bizonyult bátrabbnak, ő
lépett be elsőként az átjáróba, miközben én a bejáratnál
figyeltem. Láttam, ahogy távolodva egyre kisebb és kisebb lesz,
ezt pedig semmilyen optikai csalódás nem okozhatta. Mintegy harminc
lépés távolágból hátra fordult, és hívogató mozdulatot tett
felém. De felemelt keze lassan leereszkedett. Még olyan messziről
is jól láttam, hogy elsápad, és kiül arcára a félelem.
Visszafelé jövet úgy tűnt, nehezére esik a járás.
"Mit történt?" Kérdeztem, mikor végre
ismét mellettem állt. "Rosszul vagy?"
Megrázta a fejét, és azt motyogta: "Hihetetlen!
Menj be, ezt neked is látnod kell!"
Bizonytalanul indultam el, minden lépésnél valami
kellemetlen meglepetésre számítva, a feleségem pedig ezúttal
odakint maradt. Amikor nagyjából odáig jutottam, ahol
megállhatott, én is megtorpantam. Körülnéztem, de nem láttam
semmi szokatlant. Az oszlopok szabályosan sorakoztak a bal és jobb
oldalomon, mindegyik ugyanakkora volt, mint az átjáró elején.
Ekkor visszafordultam abba az irányba, ahonnan jöttem, és
rettenetesen megrémültem. Egy elképesztő méretű óriás állt a
feleségem helyén. Az irányába tartó oszlopok egyre nagyobbak és
nagyobbak voltak, míg gigantikus termetéhez nem igazodtak.
Megdermedve álltam, nem tudtam mozdulni percekig.
Végül az óriási asszony megmozdult, és elindult
felém. Vacogni kezdett a fogam, homlokom ellepte a hideg veríték.
Vártam, hogy eltaposson, mint valami méretes hangyát, és remegni
kezdtek a térdeim. A következő pillanatban elvesztettem az
eszméletem.
Amikor magamhoz tértem, a feleségem már mellettem
volt, és egy kölnis üveget dugott az orrom alá. Feltápászkodtam,
és kéz a kézben indultunk vissza a bejárat felé, ami lépésről
lépésre zsugorodott vissza az eredeti méretére.
Azon a napon nem kísérleteztünk tovább, de Borromeo
Colmi átjárójárát azóta sem tudjuk kiverni a fejünkből. Ha
elgondolkodunk a belső terek lehetséges kiterjedésén, egy dolgot
teljes bizonyossággal kijelenthetünk: az átjáró tényleges
hossza nem lehet nagyobb, mint az épület, amelyben található. Ez
azt jelenti, hogy az átjáróban minden arányosan zsugorodni kezd,
beleértve a látogatót is, aki bemegy. Így lesz minden nem csak
látszólag, hanem ténylegesen egyre kisebb és kisebb. Azonban,
mivel az átjáró két szélén húzódó oszlopok mérete is egyre
csökken, az ember nem vesz észre semmit, míg hátra nem fordul.
A kérdés, hogy Colmi, a mágus és építész hogyan
érhette el ezt a szokatlan hatást, a párhuzamos valóságoknak
ebben a különleges városában bizony másodlagos jelentőséggel
bír. Engem és a feleségemet valójában egy egészen más dolog
indít arra, hogy az átjáróban újabb és újabb kirándulásokat
tegyünk: ha valóban igaz, hogy minden lépésünk egyre kisebb
lesz, akkor ebből logikusan következik, hogy a távolság is egyre
rövidebb, amit ilyenkor megteszünk. Más szóval, minél tovább
mész, annál lassabban haladsz. A kérdés tehát csak az: el
lehet-e így érni az átjáró végét? Vagy arra vagyunk
kárhoztatva, hogy örökké csak közeledjünk felé? És ha
lehetséges a végére jutni, vajon melyik világba vezet minket a
kijárata? Honnan jön az a furcsa zöld fény, ami felé olyan
sokszor elindultunk, mégsem értünk el soha? Az ember a végtelenül
apró létezők birodalmába jut, vagyis a kerengő atomok
univerzumába? Egyáltalán, másik dimenzióról van szó? Ott
kezdődik az ellentér, a nemidő, a másvilág? Előfordulhat, hogy
azon a helyen a nagyról és a kicsiről alkotott fogalmaink
értelmüket vesztik? Vagy a folyosó "Reshith"-hez,
minden dolog eredetéhez, a létezés kiindulópontjához vezet,
amivel Isten hozzákezdett a teremtéshez?
Csak egy valami tűnik biztosnak: Borromeo Colmi az
építészet és a mágia ezen egyedülálló konstuktmát nem
pusztán játékból, a szokatlan hatás kiváltása érdekében
hozta létre. Sokkal inkább a legmagasabb művészet és a
legmélyebb valóság alapvetéseiről van szó, amikhez a művész
nyit az emberiség számára átjárót. Mégsem tűnik úgy, hogy
bárki megértette volna, vagy egyáltalán, foglalkozna vele.
Érdeklődésemre még Bo kissszony is csak megrázta tulipánformájú
kezét, és kissé ingerülten valami ilyesmit válaszolt: “Mbeh?”
-ami nagyjából annyit jelenthet: na és?
Úgy tűnik, mi vagyunk a feleségemmel az egyetlenek,
akik megértették, mit kínált fel nekünk Borromeo Colmi, így egy
ideje erre a végtelen felfedezőútra készülünk. Mindehhez nem
szükséges komolyabb felszerelés, mint a Nanga Parbat
megmászásához. Csak egy sátrat, takarót és ötvan napnyi
élelmet viszünk. Szilárdan eltökéltük, hogy nem fordulunk
vissza, amíg el nem érjük az átjáró végét, Arra az esetre, ha
többé nem hallanának felőlünk, a többség biztos talál majd
eltűnésünkre valami rendes, elfogadható magyarázatot. Hát
ilyesmikkel múlatjuk az időt Rómában.