2013. december 23., hétfő

Karácsonyi bejgli

Ayhan Gökhan



Hol volt, hol nem, a vonatállomás túlsó végén volt egy házikó.
„Túlsóvég.”
Az őt körülölelő világot becézte ezen a néven a házikó egyetlen lakója, K. Imre.
A világ, ha őszinte akarok lenni, inkább taszította, mint ölelte K. Imrét.
Körültaszította.
K. Imre az első vonatrobogással ébredt, sötétben, s az utolsó vonatrobogás altatta el, sötétben.
Ez egy szomorú mese, s ha megint őszinte akarok lenni, nem átallom bevallani, hogy vajmi kevés köze van a meséhez.
K. Imrének kényszerfeladata volt a Túlsóvégen túlnan kezdődő házak, kényelmes zöldövezeti villák körül ácsorgó kukák beltartamának gondos kikutatása, a használhatóbb hulladékokkal kereskedés a piacokon, buszmegállók téglalapján, s tulajdonképpen bárhol, ahol vevő ígérkezett.
K. Imre a kerület lakói előtt nem volt K. Imre.
Mindazonáltal Imre, bizalmasan Imi.
Csöves, hajléktalan stb.
Sok név függhet egy ember életén, és sok mindentől függhet egy ember élete. A K. Imréé is sok mindenen függött.
Ki kell bírnia.
Házikója örökség, atyai.
Ő a tékozló.
Arca duzzadt, pupilláján sárga folt.
Szemgolyón mozgó tojássárgaság.
Mintha belepisiltek volna a szemébe, sárga váladékot köptek volna a szeme közepébe bosszúból.
Ki tudja. Az emberek olyan bosszúállók…
Szél, fagy, eső és karácsony – a visszatérő négy ősellenség.
December 24-e, kedd, Ádám és Éva napja, nem K. Imréé.
Immáron a nyolcadik szenteste szent és szentség nélkül.
Talaj menti fagy, jégkristályos idő.
„A kurva életbe!”
Vonatok vigasztalan, ünnepi menetrendje.
„Boldog karácsonyt, Imre.”
„Igen, boldogat...”
A Blaha Lujza téren a Hüllő utcáig kígyózó sorbaállásnál a Baptistáktól kapott mákos bejgli a Túlsóvég felé egy véletlen pillanatban kicsúszik a kezéből. Aztán mert ez botrány, K. Imre dühösen beletapossa a földbe. Eltűnik mindjárt – röviddel rá gondolja bambán. Egy darabig nem tűnik el. Rosszindulatú, feketeszeplős aszfalt. Sír. A kemény, kiszámíthatatlan ég roppan egyet a vállán.
Kibírhatatlan hideg.
Ünnep.
Aludj jól, K. Imre.
Aludj. 

2013. november 4., hétfő

Hegedűs (Hegedős) László versei


’56-os szövegeket közlő sorozatunk a végéhez ért. Ma, november negyedikén, a forradalom leverésének ötvenhetedik évfordulóján Hegedűs László író, költő, ’56-os elítélt verseiből közölnénk négy, börtönben írt verset. Hegedűs Lászlóról itt:
és itt
olvashatunk bővebben, ezek közül a forradalmi tevékenységére vonatkozóan érdemes kiemelni, hogy a forradalom után életfogytiglanra ítélték, majd a későbbiekben ő volt Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének a forgatókönyvírója.


Köztársaság tér

Minden határban
húzzátok a nagyharangot!

Fut az Isten, fut anyja, Mária,
köntösük tépi száz kutya,
torkuk tömi út pora.

Mért reszketsz a lángkereszten,
a tűz jó meleg.
Füstjében fuldoklunk,
emberek!

Markó–Gyűjtő, 1957. szeptember


Amnézia

Miközben vécépapírba sodorva
szívjuk a szalma füstjét,
kétfele vágjuk a gyufaszálat,
s nyeljük a kiblinek bűzét,
meg az őrség szavamocskát,
ruharáncba dugjuk a ceruzacsonkot
s mindent, mit az ész kingondolt,
hogy elkerüljük a történés cseleit.
Feledünk álmodva és éberen,
hogy anyánk is volt valaha,
hogy melyik utcában,
mely hajnalon is láttunk
kabátból szemfedőt,
s hogy mikor szenvedtek kínhalált
a körúti háztetők.

Gyűjtő Jobb 1, 1958.


Gólya

Árnyék kering
a Tisza partján.
Azon töpreng a sík,
hogy fent a gólya
meddig írja
változatlan köreit.

Még száraz a csend,
ám halk zokogás
éjjel a rét.

Kering az emlék,
s hajnalra a füvek
kiontják könnyüket.

Szeged, Csillag, 1962.


Miatyánk

Befon az alkony,
lebegnek apró lángok, imák.

Keresztet rajzol a rács a falon.
Most mondanád a Miatyánkot.
Torkodban vergődnek
a megrekedt szavak,
fejedben lüktet az ér,
és egyre csak hallod:
„Legyen meg az akaratod!”


Gyűjtő, bal III, 1962.

2013. október 28., hétfő

Ungváry Rudolf: Azt írod meg?


Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Ungváry Rudolf írása olvasható.




Már késő éjjel volt, lassan hajnal felé járt. 1956. november 2-a. A tanulmányi épület földszinti szárnyában, ahol a Diákparlament működött, csak a hírszolgálat ügyeletese volt ébren, meg egy lány.
Már nem hajtottak a teherautók az (azóta rég máshová helyezett) főbejárat és aula elé, hogy elszállítsák a Liptai százados és az egyetemi katonai tanszék többi tisztjei által megszervezett egyetemi ezred hallgatóit az észak-keleti régió falvaiba. Sárgászöld, kemény szövetű, vállukról a lapockájukig dupla borítású viharkabátjaikon, vagy a laktanyákból kihozott vattázott pufajkáikon átvetett dobtáras, lyukacsos hűtőcsöves géppisztolyaik, mint a kiharcolt szabadság ferdén álló felkiáltójelei. Délutánonként megszervezték a falvakban a nemzeti bizottságok választását, és könnyekkel a szemükben énekelték egymás kezét fogva az akkori termelőszövetkezeti parasztokkal együtt a himnuszt. Mintegy megpecsételve a munkás és paraszt szövetséget. Soha már. Többségük is ezekből a falvakból, vagy a környező gyártelepekről érkezett egy-két éve az egyetemre. Esténként, visszatérve az egyetemvárosi kollégiumok közé, a magukra ébredés mámorától néha nem tudták fékezni magukat, és beleeresztettek egy-egy rövid sorozatot a közeli bokrok sötétlő aljára.
A harmadik diákszálló egyik földszinti szobájából nyugovóra tért az a három hallató is, akik a megyei ÁVH operatív belső felderítőosztályáról ide szállított besúgói kartonokat kezdték a legnagyobb titokban feldolgozni. Már megtörtént, hogy a gépelemek tanszék egyik tanársegédje zokogva vallotta be beszervezésének tetteit (és még senki sem tudta, hogy egy év múlva a számon kérőkhöz csatlakozva torolj meg az egykori összeomlását).
Az írógépek mögött már nem ültek a tanszékekről toborzott gépírónők, hogy apró cédulákra rögzítsék a percenként érkező híreket, csak ritkán szólalt meg valamelyik telefon. Az éjszakai idegen nyelvű adást is befejezte az egyetem rövidhullámú adója. Alszanak a francia, angol és orosz nyelvet oktató tanársegédek és adjunktusok, meg a románul és szlovákul tudó egyetemi segédszemélyzet tagjai, akik minden nap délután öt és éjfél után két óra között félóránként mondták be a híreket. Nem sejthették, hogy mennyire kevesen hallhatják, és hogy nyugaton biztos, hogy nem fogták az adást, mert azóta sincs nyomuk egyetlen, a forradalom idején lehallgatott adásokat tartalmazó külföldi dokumentumban sem.
Fekete Simon, az elnök, és a két alelnök ilyenkor feküdtek le a tanszék belső szobájában, hogy néhány órát aludjanak. A közeli diákszállókban aludtak a hallgatók, a szobák sarkába odatámasztották a kézifegyvereket. A munkástanácsok tagjai meg a rokonaiknál bujkáló ávósok is lefeküdtek a gyárakban és otthonaikban.
Már lezajlott a múlt heti nagygyűlés az egyetem előtt, ahol sikerült a tömeget eltéríteni attól, hogy elinduljon a város belseje felé (mindenki emlékezett még a tíz évvel azelőtti zsidólincselő pogromra Borsodban), de másnap mégse lehetett megakadályozni, hogy az emberek összegyűljenek az Államvédelmi Hatóság épülete előtt. Megtörtént mégis, amitől mindenki tartott: belelőttek a tömegbe, mire vidékről is bejött a nép, az ormosbányai bányászok dinamitot hoztak és berobbantották az eltorlaszolt kaput, betörtek az épületbe, és sok ávóst meglincseltek. A Diákparlament az épületben rekedt, előzőleg az ÁVH és a rendőrség vezetőivel tárgyaló küldöttségének a tagjai éppen, hogy meg tudták menteni az életüket. A folyosókon és a szobákban órákig tolongtak az emberek, a káoszban sok civilbe öltözött alkalmazottnak sikerült közéjük vegyülve kijutni, az ablakokban olykor megjelent egy-egy fegyveres hallgató, és nevetve, boldogon integetett a még téren álló évfolyamtársainak. Miközben a vak véletlentől függött, hogy valakire valaki rámutasson és elordítsa magát (mert felismerni vélte azt a nyomozót, aki a kihallgatás közben verte, amikor politikai feljelentés alapján bevitték, vagy lopás közben tetten érték).
Néhányan a téren hiába valóan védelmezték az egyenruhásan elfogott és az épületből kihozott nyomozótiszteket, miközben a frissen alakult munkástanács tagjaival együtt megpróbálták őket átmenekíteni az addigra már kézben tartott közeli városházára. Néhány tíz méter után elakadtak a torlódó tömegben, attól kezdve csak felemelt öklök, olykor hegyes rudak emelkedtek csak ki az elvadult, eső-, vihar- vagy fekete kabátos, kalapos vagy fedetlen fejű őrjöngésből. Az utolsó életben eltöltött pillanatokat, mielőtt a tehetetlen test vergődve lassan fölfelé emelkedett valamelyik lámpavason, egészen rövid sikoly jelezte, mint amelyet egy nyúl ad ki az utolsó erejével magából, amikor elkezdik átmetszeni a torkát.
Alszanak a hallgatók, akik mindennek szemtanúi voltak, és később igyekeztek mennél gyorsabban felejteni. Azok is a felejtést választották később, akik egyetértettek azzal, ami történt (egyikük még nevetve mondta is aznap este a kollégiumi szobában hogy, „ide is csöppen egy vér, ni, a cipőm orrára”), és azok a kevesek is, akik abban a tömegben a saját életüket is féltették, mert vagy emlékeztek a történelemre, vagy csak úgy érezték, hogy ilyenkor bárki sorra kerülhet. De odáig akkor talán senki közülük nem jutott, hogy azért, ami történt, nemcsak néhány hónap múlva kell mindenkinek válogatás nélkül felelnie a megtorlások árnyékában, de évtizedek múlva, a felszabadulás után sem lehet megszabadulni az emléküktől, mert olyan mértékben hallgatják majd el őket.
Már helyreállt a rend, a város utcáin és a falvakban a hallgatók a rendőrökkel együtt járőröztek, lassan összeszedték a széthordott fegyvereket, a megyei munkástanácsnak sikerült megint feltöltetni a gyárak széntárolóit, néhány nap múlva elindulhatott a termelés és véget ért volna a sztrájk. Mindenki büszke volt arra, hogy nagyolvasztót mindvégig fűtve, üzemben lehetett tartani.
A munkástanács már fölvette a kapcsolatot az itt állomásozó, néma és semmiféle mozgolódást nem tanúsító szovjet katonai parancsnoksággal a város közelében, hogy egy, a diákparlament oroszul tudó tagjaival kiegészített küldöttség élén megjelenjenek és bizonyítsák, hogy helyreállították a rendet, és nincs semmi, ami a szovjeteket fenyegetné.
Még senki sem tudta, mit jelent 1956 és mi lett volna belőle. Ahogy 1989-ben senki sem tudta, hogy mit jelentett 1989 és mi lett belőle.
Gónusznak, a hírszolgálat éjszakai ügyeletesének nem volt máskor ideje, most végre leülhetett. Lassan hozzákezdett.
Akkor még senki sem tudta, hogy két nap múlva, ugyanezekben a hajnali órákban a Diákparlament helyiségeiben kapkodva égetik az iratokat, az ezernyi napközben legépelt hírt, meg az ÁVH-tól elhozott magnetofonok dróttekercseit. (S még napokkal később is az operatív belső felderítő osztály besúgóinak kartonjait, noha nagy részükre már nem volt lehetőség és visszakerültek oda, ahonnan elhozták őket). A fekete keleti égboltot a város felől nyomjelző lövedékek villódzó csíkjai szabdalják szét. Kis Gábor felemelkedik ágyából, és keresztülmegy rajta egy rövidsorozat.
Az ablakokból viszonozni kezdik a tüzelést, a lapos tetőn felállított golyószóróállásból Mag Ferenc egy ideig feltartja a csatárláncot, az első diákszálló ellen rohamra induló szovjet páncélos egység harckocsijainak ágyúcsöveiből narancsszínű lángcsóvák csapnak ki, az épület néhány szobája lángra gyullad, a második belövés után Csurák, az egyetemi tánczenekar klarinétosa ott hagyja a földszinti ablakot és a géppisztolyt, átmenekül a túloldalra a mosdóba, de nem tudja, hogy az épületet már körülvették, és az ablakon behajított kézigránát mind a két lábát szétroncsolja, a füstben néhányan oltani kezdik a tüzeket, a gyalogos roham eléri a második és harmadik diákszállót, megkezdődik az épületek birtokbavétele, s miközben a hallgatókat feltartott kézzel kiterelik az épületek közé, Hideg Sándor ötödéves gépészmérnök hallgató a hatodik épület tetejéről egy ideig még tüzel.
Akkor még nem tudták, hogy pár hónap múlva, 1957 februárjának délutánján rettegve kapaszkodnak föl az egymás után érkező teherautókra, fejük fölé tartott kézzel rohannak végig az egykori ÁVH épületének udvarán a gumibotos sorfal között, mialatt zuhognak rájuk az ütések és a rúgások, hogy az épület folyosóin a falakkal szemben állva várakozzanak hajnalig tartó ütlegek között a kihallgatásokra, ahol minden újra elölről elkezdődik, hogy annyira elmerevedik a hátratett kéztartástól és az ütésektől a karjuk, hogy a fiúk vizeléskor nem tudnak előre nyúlni, hogy kigombolják a nadrágjukat.
Akkor még nem tudták, hogy napokig nem tudnak majd vagy száznegyvenen a börtöncellákban a véraláfutásos, lassan feketülő hátukra feküdni, hónapokig senki a hozzátartozók közül nem tudja, hol is vannak egyáltalán, és hogy a kirendelt ügyvédeket a tárgyalásokon látják először.
Akkor még nem tudták, hogy 1957. május elsején, hat hónappal a forradalom leverése után minden egyetemi hallgató és oktató, akit nem tartóztattak le, vagy letartóztatása után néhány hét múlva kiengedték őket, mert végkép nem lehetett semmivel sem megvádolni őket, egy emberként vonult fel a városi dísztribünön integető pártvezetők előtt, és közösen skandálták az elvárt politikai jelszavakat.
Akkor még nem tudták, hogy végül alig fognak valamire emlékezni, és arról, ami történt velük, az lesz a benyomásuk, hogy tévedés volt és jelentéktelen.
Most, ezen az éjszakán, Gónusz ott ül már az asztala előtt, félretolja az utolsó jelentések kartondobozát, előtte papír, ír, néha elgondolkodik, megint ír.
Amint ott ül, szinte mozdulatlan, csak olykor a keze, ahogy a sorokat...
Veréb Jutka meglátja, odamegy.
Megáll előtte, egy ideig nézi, ő is gondolkodik, nem tudja, hogy nem is neki mondja, hanem valaki másnak, akibe szerelmes, aki most alszik valamelyik szomszéd szobában, s akitől majd WC-papírra írt leveleket kap a börtönből, melyeket negyven évig fog őrizni. Nem tudja, hogy azok között, akik majd évekre eltűnnek egymás szeme elől, 1989 után egyre nagyobb szakadékok nyílnak meg, és ma már nem érintkeznek egymással. Mert vannak, akik a hazához tartoznak, és vannak, akik nem.
Veréb Jutka most (akkor) végre megkérdi: – Mit írsz? A szüleidnek írsz? Azt írod meg, hogy csináltál egy forradalmat?

2013. október 25., péntek

Tábor Ádám: Papír és vér


Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Tábor Ádám írása olvasható.



1956 nyarán szüleimmel és húgommal két hónapon keresztül Anna Margitéknál nyaraltunk a Szabadsághegyen, a Béla király útján. Egy este már ágyban voltam, beszélgettünk még. Egyik mondatom úgy kezdtem, hogy „mi, kommunisták...”, mire apám félbeszakított, szinte hangsúlytalanul: „Na jó, de mi nem vagyunk kommunisták.” Olyan döbbenetet éreztem, mintha azt mondta volna, hogy nincs Isten vagy hogy értelmetlen olvasni. Amikor felfogtam, hogy teljesen komolyan mondja, rettenetes sírásban törtem ki: „Brühühű, nem vagyunk kommunisták!!!????”
A magyar sztálinizmusba nőttem bele három éves koromtól. Rengeteg egyéb mellett sok szovjet és újmagyar mese-, gyerek és ifjúsági könyvet olvastam; az iskolából, a tankönyveimből áradt a Lenin-, Sztálin-, Rákosi-kultusz. Szüleim nem mertek felvilágosítani, nehogy elszóljam magam valahol. Apámnak volt oka aggódni. A harmincas évek elején antibolsevista baloldali mozgalmi teoretikus volt; a Rajk-perben életfogytig kiszabott börtönbüntetését töltő Justus Pál, régi jó barátjuk közvetlenül a pártegyesítés előtt adta vissza neki és Szabó Lajosnak a SZDP-n belüli „krisztiánus szocialista” platform alapítását célzó, fiókjában lapuló tervezetüket: „jobb, ha ez nem marad itt”. De ’56 nyarán már kilenc éves lettem és szédítő tempóban tartott az erjedés tavasz óta; apám éberen kereste a megfelelő alkalmat, hogy feltárja előttem az igazságot. Most elmagyarázta, hogy nem ideális és szabad országban, hanem egy szörnyű zsarnokság alatt élünk. Sokáig beszéltünk, későn és felzaklatva aludtam el.
Az időzítés tökéletes volt. Szeptember végén ugyan engem is felavattak úttörőnek, de amikor október 23-án az iskolából jövet a szemközti házban lakó barátom, Nagy Jancsi a Huroknál (a lebombázott Erzsébet-híd pesti hídfőjénél, ahol a villamosok visszafordultak Zugló irányába) azt mondta, hogy apjától hallotta, délután tüntetés lesz, szinte fölényesen feleltem: „Itt? Hogy képzeled?!”
Ugyanilyen meleg októbervég volt, mint idén. Az egyetlen pesti teraszon, a Duna-korzón, a Petőfi tér végében újra kirakták az asztalokat. Anyám ott ült a napon, és dolgozott. Onnan látta meg a tüntető tömeget. Azonnal hazarohant apámhoz. Az aznapi újságból nyilvánvalóan tudtak a tüntetésről – baráti telefon révén viszont talán arról is, hogy délben betiltották. Rádiónk nem volt, így arról már nem értesültek, hogy fél háromkor mégis engedélyezték. Hamarosan a Belvárosi Kávéházban találkoztak Szabó Lajossal, Bálint Endréékkel, Jakovits Józseffel, Vajda Júliával és más barátaikkal. Egész délután ott várták a híreket, latolgatták a várható fejleményeket, majd mind átmentek a Rottenbiller utca 1.-be. Szüleim este telefonáltak, hogy a kirobbant harcok miatt egyelőre nem tudnak hazajutni a Belvárosba; nagyanyám csinál fürdővizet, feküdjünk le. Éjjel jöttek meg.
Ezután hetekig nem mehettem ki az utcára. Néha lövések dörrentek, egyszer a sarkon egy embert – talán ávóst – kergettek. Mindig elparancsoltak az ablaktól. Egyik nap – talán épp október 25-én – újabb tüntetők vonultak lent. Néhány házat fellobogóztak. A házban lakó legjobb barátommal, Breiner Gyurival (ma Izraelben Aron és nyugdíjas történelemtanár) négy A4-es lapot összeragasztottunk, piros-fehér-zöld Kossuth-címeres papírzászlót csináltunk belőle, ráerősítettük az egyik fából készült pingpongháló-tartóra, amelyet a harmadik emeleti ablak redőnytartójára tekertünk. Felmásztunk az ablakpárkányra és néztünk le. Egyre több ember jött, egyre nagyobb csoportokban. Sokan meglátták a zászlónkat, mutogattak felfelé, tapsoltak, aztán lelkesen mentek tovább – talán a Kossuth-térre lelövetni magukat.
Apám hozott haza újságokat: Népszabadságot, Népakaratot, Irodalmi Újságot, Kis Úságot. Egyszer ébredéskor egylapos, bolddal szedett Én Újságomat találtam a kisasztalomon az ágyam mellett. Volt benne egy cikk, hogyan dobnak a pesti gyerekek benzines palackokat a szovjet tankok elé.
Akkor már harmadik évfolyamánál tartó, kézzel írott egypéldányos saját újságomat, a Családi Krónikát ideiglenesen átneveztem előbb Szabad Nemzetre, majd Szabad  Családra. (November 4-e után apám szigorú utasítására a nyomtatott forradalmi lapokkal együtt többet el kellett égetni – két novemberi szám azért megmaradt.)
Elterjedt, hogy az oroszok esetleg repülőről bombázzák a várost, ezért Aratóék néhány napra leköltöztek a legfelső emeletről hozzánk, a hallba. Aztán visszamentek, de valaki azt mondta, a hall lakásunk legbiztonságosabb helyisége, mert nincs utcai ablaka. Ezért a legsötétebb sarkába állítottak nekem egy kisasztalt, ott olvashattam, írhattam kislámpánál. Jóbarát címmel irodalmi folyóiratot körmöltem. Bókay Elemér néven abba írtam addigi legjobb versemet:

                                              Ősz

Susog a nád és esik az eső.
Harmatcseppektől csillog a mező.
Hajladoznak a fák karjai,
Mint egy óriás széttárt karjai.


(Cirka egy évvel később kiegészítettem még két hasonló strófával.)
A házban lakó régi barátaimból megszerveztem a GYÖCS-öt (Gyermekek Összetartó Csapata). Újságom egy ideig a GYÖCS lapjaként Házi Krónika néven jelent meg. Voltak benne elvétve politikai hírek is, de inkább külpolitikaiak; ezeket a lapokat sem kellett elégetnem. Barátaim azonban – társbérlőnk albérlőjének lányát és Balás Fruzsit (később Szabó Miklós második feleségét) kivéve – a következő évben kivándoroltak.
Lezárult gyerekkorom első szakasza.
Január második felében vagy február elején indult újra a tanítás. De úttörő már nem lettem többé.


2013. október 24., csütörtök

Bertók László: Gyönyörű őszi napok voltak (október 23., 2009. Részlet)

Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Sorozatunkban ezúttal Bertók László írása olvasható.


Gyönyörű őszi napok voltak, az időjárás is ünnepelt. Arra emlékszem, hogy Kővágószőlősön, mi, az ottani munkaszolgálatos katonák, amikor a barakkunkból az étkezdébe meneteltünk, az utcai villanypóznára szerelt rádióhangszóróból hallottuk a forradalom híreit. Izgulva és reménykedve vártuk, hogy a munkahelyen (akkor a vasúthoz közeli, Platónak nevezett részen építettük a földszintes házakat) civilekkel találkozhassunk, szót válthassunk. Aztán a harmadik napon, munkaidő után gyűltünk össze s indultunk el gyalog, tüntetni Pécsre, mert hírét vettük, hogy gyűlés lesz a Széchenyi téren. Százan, kétszázan, nem tudom, hányan lehettünk, akik a hatos úton, kuruc énekeket, 48-as dalokat, népdalokat énekelve Pécs felé vonultunk. A Kórház térhez érkezve aztán egyszer csak ott álltak velünk szemben a géppisztolyos ávósok, s ütve-verve, ordítozva, „piszkos fasisztáknak” nevezve bennünket, katonás sorokba kényszerítettek, s ide a közelbe, a rendőrség Légszeszgyár utcai udvarára tereltek. Másnap reggel az Áperbe, az ávós laktanyába vittek, ahol két napig, amíg az ávót a kormány föl nem oszlatta, őriztek bennünket.
   Húsz éves fiatalok voltunk, akiket 1956 nyarán tényleges katonai szolgálatra hívtak be, s ide hoztak dolgozni, az egy évvel korábban nyitott, kezdetleges, de gyorsan terjeszkedő uránbányához. Mindenki tudta, hogy uránbánya, de a parancsnokaink bauxitbányáról beszéltek folyton, s előttük mi sem mondhattunk mást. Ilyen volt az is, hogy hivatalosan „építő honvédnek” tituláltak, de a köztudat munkaszolgálatosnak nevezett bennünket. Fegyverünk nem volt, katonai kiképzést nem kaptunk, s valójában építőipari segédmunkások, culágerek, kubikosok voltunk. Csak hab a tortán, hogy kötelező, tényleges katonai szolgálatra hívtak be, de meg sem kérdezték, hogy a két kezünkkel akarjuk-e szolgálni a hazát. Persze, szinte mindenkinek az életrajzában volt egy vagy több fekete folt. Valahai falusi jegyzők, kiskereskedők, kisiparosok gyerekének, vagy módos parasztok ivadékának, netán kulákgyereknek születtünk. Néhányan, államellenes izgatás miatt, a börtönt is megjártuk már, érthető, hogy megbízhatatlanoknak tartottak, akikre a haza védelmét nem, legfeljebb a haza építését lehetett rábízni.
   1956 áprilisában, a bevonulás előtt két hónappal szabadultam a kaposvári megyei börtönből. A priuszom az oka, hogy néha azt mondom, ha ötvenhat szóba kerül, hogy én nem ötvenhatos, hanem ötvenötös vagyok. Merthogy 1955 augusztusában, az érettségi után egy évvel, tizenkilenc évesen tartóztatott le, csukott kaposvári pincéjébe az ÁVH, s 1955. október 20-án, a forradalom kitörése előtt éppen egy esztendővel ítélt el nyolc hónapos börtönre a Somogy megyei bíróság. A történet még a csurgói gimnáziumban kezdődött 1952-ben, amikor a tanáraink tudta nélkül öt diáktársammal irodalmi kört alakítottunk, s ártatlan versikéket írtunk az írógéppel sokszorosított néhány példányos folyóiratunkba. Egy évvel az érettségi után kaptak el bennünket, amikor Nagyatádon már egy másik irodalmi kört is létrehoztunk, és a padláslesöprésekről, az erőszakos téeszszervezésekről, a parasztság kizsákmányolásáról szóló verseinket küldözgettük egymásnak és a barátainknak. 1954 augusztusában írtam azt a - Rákosit elátkozó - Átok című versemet, amelyben innen nézve is, a sorok között a két évvel későbbi, az ötvenhatos vihar előszele fújt már. Így szólt a vége:

Ki akarta mindezt? – Bomba szórja széjjel.
Akták közt sorvadjon patkány életével.
Kígyó másszon kopasz feje alá éjjel.
Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el.
Sose haladhasson egy úton a néppel.
Verje meg az Isten örök verésével.
Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek,
akiket becsaptak, mint szél a kaput,
akiket köd, bánat, elszántság öveznek,
s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut.
Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni,
ha nehéz is addig törött lábbal menni.
Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni,
                                      hogy köszönés után nem marad ott semmi.

    Amikor a pécsi ávós laktanyából szabadon engedtek bennünket, és visszamentünk Szőlősre, a parancsnokaink már leléptek, mi pedig megalakítottuk a katonatanácsot. A bizakodás és a várakozás napjai következtek. A szovjet csapatok elkezdtek kivonulni, vagy legalábbis imitálták a kivonulást, a Nagy Imre–kormány lassacskán azonosult a felkelők követeléseivel, feloszlatta az ÁVH-t, bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Úgy tűnt, hogy győzött a forradalom. De néhány nap múlva, november 4-én hajnalban a szovjet katonaság megindult Budapest és a fontos katonai pontok ellen, kíméletlenül felszámolni minden ellenállást. A honvédség nem állt útjukba, a kormány elmenekült, csak a legelszántabb felkelők harcoltak még néhány napig. Kővágószőlősre is jöttek a hírek, hogy Pécsen, a Széchenyi téren, sőt a pellérdi elágazásnál is harcra készen ott állnak az orosz tankok. Puskánk nem volt, az oroszokkal találkozni nem akartunk, úgy döntöttünk, hogy mindenki menjen haza. Később lehetett hallani, hogy néhányan közülünk a Mecsekbe mentek, csatlakoztak a „Mecseki láthatatlanok” csapatához, s valameddig még hallattak magukról.

2013. október 23., szerda

Sándor Iván: A tekintetek éjszakája


Kortárs magyar írókat kérdeztünk -- akik átélték, és akiknek utólagos emlékük van róla, --- hogy írják meg, milyen emlékük van az ’56-os magyar forradalomról. Elsőként Sándor Iván írása olvasható.




Miben különbözik ez az éjjel, a többi éjjelektől? - kérdezi a szertartás estéjén az emlékkereső.
            Miben különbözött 1956. október 22-23. éjjele számomra is a többi éjjelektől?
            Két és fél éve vagyok,  nehéz esztendőim után, - letartóztatás, kőbányai szögesdrót kerítéssel körülvett barakktábor -, a Műegyetem lapjának, a Jövő Mérnökének a szerkesztője.
            Lapzárta október 19-én pénteken.
            Szombaton, vasárnap, hétfő délelőtt megérkeznek a telefonüzenetek, a híradások a szegedi egyetemről, a Petőfi Körből, az Írószövetségtől. Hétfőn, 22-én 14  órakor áttördelem a lap első másfél oldalát a Blaha Lujza téri hajdani Szikra nyomda második emeleti szedőtermében. Kiszedetem, elhelyezem az újabb felhívásokat. Pogány Nándi, a mettőr segít. Szótlanul, összeszokottan dolgozunk. 16 órakor telefont  kapok  a lap tudósítójától, a negyedéves  Szabó Ivántól /1990 után az Antall-kormány minisztere/, az Egyetemi Aulából a forró hangulatú nagygyűlésről. Kiszedetem az újabb híreket.
            Vigyázz Iván, mondja Pogány Nándi, ebből nagy balhé lehet.
            20 óra. A portáról felszólnak az államvédelmisek, háromtagú küldöttség érkezett a Műegyetemről, engem keresnek, csak egy főt engedhetnek fel, ha felelősséget  vállalok érte.
            Nemcsik Endre negyedéves vegyészhallgató. Ő is a lap munkatársa. Csendes fiú, nem foglalkozik politikával. Átnyújtja a nagygyűlés határozatát, a forradalmi pontokat.
            Iván, az a határozat, hogy ezt ki kell nyomtatni a lapban.
            A tekintete. A tekintetében látom az én tekintetemet. Tudom, hogy tudja, minek  a vállalására szólítanak fel. Tudja, hogy tudom, milyen nehezére esik a megbízatás teljesítése, a felelősség rám hárítása, de eleget kíván tenni a megbízatásának. Később tudom meg, hogy két másik küldöttség járt már a Rádiónál és a Szabad Ifjúság szerkesztőségében, visszautasították a pontok beolvasását, közlését.
            A szedőterem vezetőjéhez lépek.
            Ezt még ki kell szedetni, Süli elvtárs...
            Elolvassa, szó nem lehet róla, mondja. Int fejével a terem belügyese felé.
            Elvállaltam, ki kell szedetni...
            A tekintete...
            Ha talál egy szedőt, aki vállalja, próbálja meg maga....
            A harmadik vállalta. Állok a szedőgép mellett, ólomba diktálom a forradalmi pontokat.
            A szedő néha rám pillant. A tekintete...
            Korrigálok. Imprimálok, ott az aláírásom az oldalon.
            Később tudom meg, hogy otthon, ebben az órában felsírt az egyhónapos lányom a pólyában.
            Reggel 8 óra. A vállunkon visszük ki az évfolyamterjesztőkkel a lapkötegeket az udvaron tolongó ezreknek.
            Marián Pista alezredes a mikrofon mögött. Átveszi az irányítást. Kezében a lap.
            A tekintete.
            Küldöttségek jönnek-mennek. Nem engedélyezik,engedélyezik a felvonulást.
            Pista felolvassa  a forradalmi pontokat. Nyolcas sorok. Némán  indul a hosszú menetünk a Bem-térre.
            Nemcsik Bandi tekintete.
            Pogány Nándi tekintete.
            Süli elvtárs tekintete.
            A szedőgépnél ülő nyomdász tekintete.
            A felvonulók tekintete.
            Miben különbözött ez az éjjel, a többi éjjelektől?



Michael Ende: Borromeo Colmi átjárója (Hommage à Jorge Louis Borges)


(Fordította: Izsó Zita)


Góngora „A Minotaurusz magányossága” (Soledad del Minotauro1) című tanulmányában a következőket írja: „A sivatag mélyén rejlő páratlan kincs, amit ember még soha nem látott, és Isten rendelése szerint nem is fog, tulajdonképp nem is létezik, mert valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki, akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom. (concetto) Az állatok és az angyalok sem a realitást, sem az irrealitást nem ismerik, mert egyáltalán nincsenek fogalmaik, így számukra mind a valóság, mint a valótlanság a maga megfoghatatlanságával egyet jelent az abszolút fogalmakkal.”

Ha jól értem Góngora előbb idézett gondolatát- miszerint egy dolog nem attól valódi, hogy van, hanem attól, hogy észlelik, akkor talán nem túl merész dolog arra a következtetésre jutni, hogy a világ mindenkori tulajdonságai aktuális tudatállapotunk függvényében alakulnak.

Ez utóbbi azonban, már ha egyáltalán lehetnek róla biztos ismereteink, egyénenként és népcsoportonként változik, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a világ eltérő szegleteiben különböző valóságok léteznek, sőt, akár egy és ugyanazon helyen is többféle valóság lehet jelen.

Igen dicséretes volna, ha egyszer egy különösen felvilágosult elme vállalkozna arra a feladatra, hogy megalkotja a valóság földrajzát.
Hány és hány félreértés lenne egy ilyen munka segítségével elkerülhető! Következő beszámolóm egyszer talán egy leendő valóságtérképész hasznára válhat. Egyedül ez a lehetőség ösztönöz arra, hogy papírra vessem az alábbiakat..

Ha eltekintek a fenntartásaimtól, és vállalkozom arra a feladatra, hogy a valódi Rómák egyikét megrajzoljam- szigorúan csak az egyiket, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját- akkor elsőként le kell szögeznem, hogy ez a város tényleg számtalan különálló valóságból áll. Eddig még senki nem volt képes arra, hogy mindegyiket megnevezze, vagy akár csak a rendszerezésüket megkísérelje. Hatalmas trágyadombként fekszenek egymáson és egymásban, az egyik behatol a másikba, önállóságukat megtartva igyekeznek harcolni és legyűrni egymást, és bár korántsem ugyanabból a korból származnak, mindegyik egyformán élő maradt. Bizonyos értelemben azt is lehet mondani, hogy az időnek és a térnek mindegyik különálló valóságban más és más szerepe van. Nem ritkán cserélődnek is ezek a funkciók.

Bevallom, kezdetben nem kevés nehézséget okozott, hogy a valóság ezen labirintusában akár csak félig-meddig biztonsággal mozogni tudjak anélkül, hogy valaha is eluralkodjon rajtam egyfajta egzisztenciális kábultság. A feleségemnek lényegesen könnyebb dolga volt, mert a nők valahogy sokkal mélyebben gyökereznek a saját valóságukban, ráadásul ő még színésznő is, így a különböző valóságok váltakozásához már munkája során hozzászokhatott.

Ott tartózkodásunk első évében a város közvetlen közelében béreltünk lakást, és természetesen rögtön felkerestük Róma látványosságait, a múzeumokat, katakombákat, emlékműveket, ásatásokat, romokat és templomokat. Ugyanaz a vágy vezérelt minket, mint minden utazót: egyszerűen fel akartuk ismerni a könyvekben és illusztrációkon látott nevezetességeket, anélkül, hogy ténylegesen szembesülnünk kellene velük. Nem akarom elhallgatni, mennyire sikertelen volt ez a kísérlet. Minél tovább időztünk a városban és minél jobban ismertük, annál kevésbé vágytunk arra, hogy felfedezzük a sok különálló univerzumot, és azt, amivé mindez összeáll. Kezdtünk mind kevesebbre, végül csupán egyetlen ilyen valóságra koncentrálni, azt remélve, hogy a tudatunk legalább ezt az egyet képes lesz teljes mértékben átfogni.
Azóta nem telt el egy hónap sem anélkül, hogy ne látogattuk volna meg remegő térdekkel ugyanazt az építészeti csodát, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját.

Borromeo Colmiról nem maradt fenn sokkal több annál, mint hogy 90 évig, pontosan 1573-tól 1663-ig élt, jónevű családból származott, foglalkozását tekintve pedig egyszerre volt varázsló, építész, orvos. Palermóban született, de úgy hírlik 1597-ben Rómában telepedett le, ahol meglehetősen visszahúzódó életet élt. Neve csak elvétve bukkant fel egy-egy levélben vagy a korabeli krónikákban. Külső megjelenéséről egyetlen naplóbejegyzés tesz említést, ami a pápista orvos, Giacobbe de Corleone tollából származik. Úgy jellemzi őt, „mint kicsi, vékony embert szaturnuszi megjelenéssel és átható tekintettel”, majd kissé lakonikusan hozzáteszi: „Azonnal heves vitába bonyolódtunk az orvostudomány égető kérdéseiről.”

Borromeo Colmitól mindössze két szöveg maradt fenn. Az elő egy teológiai-filozófiai értekezés, a „Le tenebre Divine2”, amiben a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy az Isten mindenható és mindentudó, éppen ezért mindenért felelőssé tehető. Colmi pártfogói valószínűleg akadályozták a mű terjedését, mert meg akarták óvni védencüket az Egyház várható támadásaitól. Colmi másik írása, a rajzokkal gazdagon illusztrált „Architettura Infernale e Celeste3” az arányokat vizsgálja az építészetben, ezek ugyanis szerinte hatással lehetnek az ember egészségi állapotára. Egy harmadik mű, a „La torre de Babele4”, amit Benvenuto Levi nem túl részletesen, de elismerően emleget, úgy tűnik, végleg elveszett.

Az írásos emlékek közé sorolható még az átjáró kapuja fölé vésett mottó, a „Totus Aut Nihil”, azonban nem tudni, hogy ez az építésztől, vagy egy megrendelőjétől származik, ezenkívül fellelhető még néhány Colmitól származó megjegyzés a mosásról, és két nem túl érdeklődő levél, amit Marco unokaöccsének írt.

Az egyetlen ember, akivel Colmi barátinak nevezhető kapcsolatot ápolt, a pápai kancellár, gróf Conte Fulvio di Baranova volt. Egyes történészek, például Christian Sundquist szerint ez a barátság okozta Baranova későbbi őrületét, amiben felesége, két gyermeke, és végül ő maga is odaveszett, ez azonban nem több, mint feltételezés, és félő, hogy már örökre bizonyítatlan marad.

Érdekes módon Colmi legtöbb építéménye- például a cefalúi Giardino del Liocorno-ban épült tengeri orgona, az úszó templom a Montefiascone-i Villa Campoli Monte-ban vagy az Il trono del Gigante, az óriási trónust formáló palota Alessanro Spada bíboros ravennai kertjében- eltérő okokból bár, de kivétel nélkül megsemmisült. Egyedül a Baranova palotában található átjáró tekinthető meg ma is, ennek ellenére hiába keresnénk az útikönyvekben vagy bármilyen más, Róma látványoságait bemutató kiadványban.

Talán én magam sem szereztem volna tudomást a létezéséről, ha egyik este a spanyol lépcsőn ácsorogva szóba nem elegyedek egy öreg, rézeg koldussal, akiről kiderült, hogy korábban művészettörténetet tanított a bostoni egyetemen.

Miután holtig tartó hallgatási fogadalmat tettem, elmondta, merre találom a palotát és az átjárót. Nem fogom megszegni az ígéretem, mert azóta már tudom, milyen fizikai, mindenekelőtt azonban mentális kockázatokkal kell számolnia annak a látogatónak, aki nincs felkészülve a különböző valóságok együttes jelenlétére.

Ezt alátámasztja az is, hogy a palota Róma egyik legrégebbi és legismertebb részén található, mégis több, mint egy évembe került, míg hihetelen kalandos úton, kapcsolataimnak és nagyvonalú adományaimnak köszönhetően megtaláltam Fulvio K Baranova gróf utolsó leszármzottját, és sikerült bizalmába férkőznöm. Maddalena Bo több, mint 80 éves, egyedül él a szinte teljesen üres palotában, és bár hithű kommunista, a Svájci Gárdisták harisnyáinak foltozásából keresi kenyerét.

Végre eljött a várva várt pillanat. Signorina Bo kitárta előttük a palota ajtaját, és elvezetett Borromeo Colmi átárójához. Aztán valami sürgő munkára hivatkozva kimentette magát, és mi magunkra maradtunk.

Egy oszlopsor húzódott előttünk, ami felületes becsléseink alapján körülbelül nyolcvan vagy száz láb hosszú lehetett, mert egyetlen pontban végződött, melyből egy hajszálvékony, zöldes színű fénysugár tűzött a szemünkbe. A bostoni professzornak köszönhetőn azonban tudtuk, hogy optikai csalódásról van szó, hacsak nem valami még kétségbevonhatóbbról. A Barnova palota alapterülete negyvenkétszer harminchét négyzetméter. Az épületet mind a négy oldalól utcák veszik körül. Az átjáró a ház belső részéből indul, és egészen a jobb szárnyon található folyosóig vezet, ami a földszinten, az épület nyugati főfala mentén húzódik végig. Ezt a három méter széles folyosót is beleszámítva, az átjáró legfeljebb 33 vagy 34 méter hosszú lehet. Figyelembe véve azonban, hogy a szemközti oldalon, azaz a keleti fal mentén is húzódik egy három méter széles szakasz, ez az átjáró lehetséges hosszát nagyjából 30 méteresre csökkenti. A keleti oldal felől egyébként egyáltalán nem lehet bejutni. Teljesen érthetetlennek tűnt az egész, mivel a kastély belsejében, ahol felfedezni véltük a átjárót (vagy ahol ténylegesen húzódott), egy nagy bálteremnek és több kisebb szobának kellett volna lennie.

Ennek alapján úgy tűnt, annak a bizonyos átjárónak nincs is kiterjedése, csak egy nagyon ügyes festmény, vagy csalóka térhatás tehát, ami annyira jellemző volt a manierizmus virágkorára. De már első látogatásunk alkalmával megállapíthattuk, hogy mégsem erről van szó.

Kettőnk közül a feleségem bizonyult bátrabbnak, ő lépett be elsőként az átjáróba, miközben én a bejáratnál figyeltem. Láttam, ahogy távolodva egyre kisebb és kisebb lesz, ezt pedig semmilyen optikai csalódás nem okozhatta. Mintegy harminc lépés távolágból hátra fordult, és hívogató mozdulatot tett felém. De felemelt keze lassan leereszkedett. Még olyan messziről is jól láttam, hogy elsápad, és kiül arcára a félelem. Visszafelé jövet úgy tűnt, nehezére esik a járás.

"Mit történt?" Kérdeztem, mikor végre ismét mellettem állt. "Rosszul vagy?"

Megrázta a fejét, és azt motyogta: "Hihetetlen! Menj be, ezt neked is látnod kell!"

Bizonytalanul indultam el, minden lépésnél valami kellemetlen meglepetésre számítva, a feleségem pedig ezúttal odakint maradt. Amikor nagyjából odáig jutottam, ahol megállhatott, én is megtorpantam. Körülnéztem, de nem láttam semmi szokatlant. Az oszlopok szabályosan sorakoztak a bal és jobb oldalomon, mindegyik ugyanakkora volt, mint az átjáró elején. Ekkor visszafordultam abba az irányba, ahonnan jöttem, és rettenetesen megrémültem. Egy elképesztő méretű óriás állt a feleségem helyén. Az irányába tartó oszlopok egyre nagyobbak és nagyobbak voltak, míg gigantikus termetéhez nem igazodtak. Megdermedve álltam, nem tudtam mozdulni percekig.

Végül az óriási asszony megmozdult, és elindult felém. Vacogni kezdett a fogam, homlokom ellepte a hideg veríték. Vártam, hogy eltaposson, mint valami méretes hangyát, és remegni kezdtek a térdeim. A következő pillanatban elvesztettem az eszméletem.

Amikor magamhoz tértem, a feleségem már mellettem volt, és egy kölnis üveget dugott az orrom alá. Feltápászkodtam, és kéz a kézben indultunk vissza a bejárat felé, ami lépésről lépésre zsugorodott vissza az eredeti méretére.

Azon a napon nem kísérleteztünk tovább, de Borromeo Colmi átjárójárát azóta sem tudjuk kiverni a fejünkből. Ha elgondolkodunk a belső terek lehetséges kiterjedésén, egy dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetünk: az átjáró tényleges hossza nem lehet nagyobb, mint az épület, amelyben található. Ez azt jelenti, hogy az átjáróban minden arányosan zsugorodni kezd, beleértve a látogatót is, aki bemegy. Így lesz minden nem csak látszólag, hanem ténylegesen egyre kisebb és kisebb. Azonban, mivel az átjáró két szélén húzódó oszlopok mérete is egyre csökken, az ember nem vesz észre semmit, míg hátra nem fordul.

A kérdés, hogy Colmi, a mágus és építész hogyan érhette el ezt a szokatlan hatást, a párhuzamos valóságoknak ebben a különleges városában bizony másodlagos jelentőséggel bír. Engem és a feleségemet valójában egy egészen más dolog indít arra, hogy az átjáróban újabb és újabb kirándulásokat tegyünk: ha valóban igaz, hogy minden lépésünk egyre kisebb lesz, akkor ebből logikusan következik, hogy a távolság is egyre rövidebb, amit ilyenkor megteszünk. Más szóval, minél tovább mész, annál lassabban haladsz. A kérdés tehát csak az: el lehet-e így érni az átjáró végét? Vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökké csak közeledjünk felé? És ha lehetséges a végére jutni, vajon melyik világba vezet minket a kijárata? Honnan jön az a furcsa zöld fény, ami felé olyan sokszor elindultunk, mégsem értünk el soha? Az ember a végtelenül apró létezők birodalmába jut, vagyis a kerengő atomok univerzumába? Egyáltalán, másik dimenzióról van szó? Ott kezdődik az ellentér, a nemidő, a másvilág? Előfordulhat, hogy azon a helyen a nagyról és a kicsiről alkotott fogalmaink értelmüket vesztik? Vagy a folyosó "Reshith"5-hez, minden dolog eredetéhez, a létezés kiindulópontjához vezet, amivel Isten hozzákezdett a teremtéshez?

Csak egy valami tűnik biztosnak: Borromeo Colmi az építészet és a mágia ezen egyedülálló konstuktmát nem pusztán játékból, a szokatlan hatás kiváltása érdekében hozta létre. Sokkal inkább a legmagasabb művészet és a legmélyebb valóság alapvetéseiről van szó, amikhez a művész nyit az emberiség számára átjárót. Mégsem tűnik úgy, hogy bárki megértette volna, vagy egyáltalán, foglalkozna vele. Érdeklődésemre még Bo kissszony is csak megrázta tulipánformájú kezét, és kissé ingerülten valami ilyesmit válaszolt: “Mbeh?” -ami nagyjából annyit jelenthet: na és?

Úgy tűnik, mi vagyunk a feleségemmel az egyetlenek, akik megértették, mit kínált fel nekünk Borromeo Colmi, így egy ideje erre a végtelen felfedezőútra készülünk. Mindehhez nem szükséges komolyabb felszerelés, mint a Nanga Parbat megmászásához. Csak egy sátrat, takarót és ötvan napnyi élelmet viszünk. Szilárdan eltökéltük, hogy nem fordulunk vissza, amíg el nem érjük az átjáró végét, Arra az esetre, ha többé nem hallanának felőlünk, a többség biztos talál majd eltűnésünkre valami rendes, elfogadható magyarázatot. Hát ilyesmikkel múlatjuk az időt Rómában.



1 A Minotaurusz magányossága, Luis de Góngora y Argote (1561- 1627) spanyol író műve. Az idézett rész a befejezetlen mű ötödiknek tervezett, „Soledades” címet viselő fejezetében található, ami önálló kiadásban először 1631-ben, négy évvel az író halála után jelent meg.
2 Isteni sötétség, Róma, 1601: az egyetlen megmaradt példány jelenleg a Vatikáni Könyvtárban található.
3Épületek mennyben és pokolban, Mantova, 1616, a mű eredeti kéziratát a Buenos Aires-i Nemzeti Könyvtárban őrzik.
4 Babiloni kapu, a megjelenés éve nem ismert.

5 A teremtéstörténet első szava.


(Megjelent a Nagyvilág c. folyóiratban.)


Egri körkép szüret előtt


Ayhan Gökhan- Izsó Zita


A nyár utolsó napján, a szüreti munkálatok megkezdése előtt Egerben az után érdeklődve néztünk szét, hogy milyen bort ígér a 2013-as év, és mi várható a folytatásban.
A borászatban nagy múltra visszatekintő Egerben szépen érik a szőlő, a pincék belsejében megteszi jótékony hatását a penész, lassacskán forr a bor, a borászok prognózisai pedig biztatóak.
„A szüret időpontjának kiválasztását a sav- és a cukortartalom határozza meg, amit a laborban mérnek” – magyarázza Demeter Csaba, a Demeter Pincészet tulajdonosa. A pincészet bikavére 1999-ben a kékfrankos mellett cabernet sauvignon és zweigelt házasításából készült, később azonban a két utóbbi fajtát cabernet franc-nal és merlot-val váltották fel. Idővel a hozamkorlátozás mértéke is egyre nagyobb lett a kezdeti 5 kg/tőkéhez képest, így a bor sokkal koncentráltabbá, lágyabb textúrájúvá vált. Az 1999-től végigkóstolt bikavérek közül nálunk a 2003-as viszi a prímet. Abban az évben a nagy forróság sok helyütt kárt tett a szőlőben, Demeter mégis kitűnő, selymes, savaiban nem bántó bort tudott készíteni.
A pincészetben többféle hordót használnak, a 2012-es cabernet franc Merengőt például a magyar European Coopers hordójából és egy francia hordóból is megkóstolhattuk. Utóbbi sokkal visszafogottabb, hűvösebb textúrát eredményezett, míg a magyar rumosabbá, érettebbé tette a bort.

Demeter Csaba azon kevés borászok közé tartozik, akik turánból is készítenek bort. A rendkívül kényes, sok munkát és odafigyelést igénylő magyar szőlőfajtát hajdan Csizmazia József nemesítette hazánkban. A fajta hátránya, hogy az időjárás legapróbb változása is érzékenyen érinti. A turánból készült borok jellemzője a lekerekített savak és a kirobbanóan friss, gyümölcsös íz.
„Minden feltétel adott a kiváló évjárathoz. Egészségesek a szőlők, tehát mindenhol sikerült jól megvédeni a termést és a területeket, a tavasznak köszönhetően gyönyörű lombfal van, szárazsági tüneteket nem láttam sehol, úgyhogy nagyon biztató, már kíváncsian várom a jövő heti szüretet.”
Ezeket már Bolyki János mondja. A Szépasszony-völgyön túl a környező hegyekben bort készítő Bolyki Jánosnál egy barátságos, szőrtelen kutya szalad elénk, akinek a nevét a Pati névvel ellátott, 2012-es rosé gyöngyözőbor viseli. Bolykinál is nagyon sokszínű és érdekes borokat kóstolunk, a Királyleányka kristálytiszta, egyenes vonalú, a szőlő és a körte aromáival. A kékfrankos lendületes, fajtajellege borsos, meggyes. A 2011-es cabernet franc zamatában buja, finom aszalt gyümölcsök, csokoládé és menta érezhetőek. Említésre méltó bor még a Bolyki És Bolyki nevű csúcsházasítás: mély színű, érett gyümölcsök, kakaó, kávé és lekvárosság a meghatározója.
A Szépasszony-völgyben a barangolás Sike Tamás pincéjéhez visz, aki hosszasan számol be az idei évről. Szerinte a nyári időjárás miatt kevés borra számíthatunk, megnyugtatásul azért hozzáteszi, a minőség annál kitűnőbb.
Kifejti még, hogy ő nem azok közé a borászok közé tartozik, akik csak azért emelnek árat, mert valamilyen versenyen dobogós helyezést értek el. Mivel neki attól még ugyanannyiba került az előállítás, nem érezné tisztességesnek, ha a fogyasztók költségeit csak azért emelné, mert szerzett valamilyen elismerést a nedű.


Valami fehér


A borfogyasztók körében az a hiedelem él, hogy a fehérborokban kevesebb a potenciál, ezért egy 6-7 éves bort már kevesebben vásárolnak meg. Jó ellenpélda erre a Sike Borászat 2006-os olaszrizlingje, amely mintha mostanra érte volna el a csúcspontját, ízvilága teljesen lekerekedett.
Sike Tamás azt is megemlíti, hogy a Királyleányka eddig nem volt olyan népszerű, viszonylag kevesen vették. Viszont mivel a pincészetükbe érkező vendégek túlnyomó többsége általában úgy kéri a bort, hogy valami fehéret szeretne fogyasztani, kitalálták, hogy a Királyleánykát „valami fehér” fantázianéven palackozzák, és azóta sokkal több fogy belőle.
Egri látogatásunk egy kézműves borászatnál, a Nyolcas Pincészetnél zárul.
Nyolcas Ádám, a szakmában a fiatal, feltörekvő tehetségek közt jegyzett borász a hordók közt végigvezetve elmondja, hogy erősségük a merlot. A pincészetre a Talentométer borversenyen elért szép eredménye miatt figyelt fel a szakma. Nem szeretnének másokra hasonlítani, a dűlős borok gyümölcsös karakterét szeretnék megtartani, magyarázza Nyolcas Ádám.
Az egri borászok színe-java tehát úgy látja, a tavasz és a nyár idén kegyes volt a szőlővel, de hogy mit érlelt 2013, az majd a szüreti szezon után derül ki.