Michael Ende: Borromeo Colmi átjárója (Hommage à Jorge Louis Borges)

(Fordította: Izsó Zita)

Góngora „A Minotaurusz magányossága” (Soledad del Minotauro¹) című tanulmányában a következőket írja: „A sivatag mélyén rejlő páratlan kincs, amit ember még soha nem látott, és Isten rendelése szerint nem is fog, tulajdonképp nem is létezik, mert valóságról csak akkor lehet beszélni, ha van legalább egyvalaki, akinek az elméjében értelmet nyer ez a fogalom. (concetto) Az állatok és az angyalok sem a realitást, sem az irrealitást nem ismerik, mert egyáltalán nincsenek fogalmaik, így számukra mind a valóság, mint a valótlanság a maga megfoghatatlanságával egyet jelent az abszolút fogalmakkal.”

Ha jól értem Góngora előbb idézett gondolatát- miszerint egy dolog nem attól valódi, hogy van, hanem attól, hogy észlelik, akkor talán nem túl merész dolog arra a következtetésre jutni, hogy a világ mindenkori tulajdonságai aktuális tudatállapotunk függvényében alakulnak.

Ez utóbbi azonban, már ha egyáltalán lehetnek róla biztos ismereteink, egyénenként és népcsoportonként változik, ezért joggal feltételezhetjük, hogy a világ eltérő szegleteiben különböző valóságok léteznek, sőt, akár egy és ugyanazon helyen is többféle valóság lehet jelen.

Igen dicséretes volna, ha egyszer egy különösen felvilágosult elme vállalkozna arra a feladatra, hogy megalkotja a valóság földrajzát.

Hány és hány félreértés lenne egy ilyen munka segítségével elkerülhető! Következő beszámolóm egyszer talán egy leendő valóságtérképész hasznára válhat. Egyedül ez a lehetőség ösztönöz arra, hogy papírra vessem az alábbiakat..

Ha eltekintek a fenntartásaimtól, és vállalkozom arra a feladatra, hogy a valódi Rómák egyikét megrajzoljam- szigorúan csak az egyiket, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját- akkor elsőként le kell szögeznem, hogy ez a város tényleg számtalan különálló valóságból áll. Eddig még senki nem volt képes arra, hogy mindegyiket megnevezze, vagy akár csak a rendszerezésüket megkísérelje. Hatalmas trágyadombként fekszenek egymáson és egymásban, az egyik behatol a másikba, önállóságukat megtartva igyekeznek harcolni és legyűrni egymást, és bár korántsem ugyanabból a korból származnak, mindegyik egyformán élő maradt. Bizonyos értelemben azt is lehet mondani, hogy az időnek és a térnek mindegyik különálló valóságban más és más szerepe van. Nem ritkán cserélődnek is ezek a funkciók.

Bevallom, kezdetben nem kevés nehézséget okozott, hogy a valóság ezen labirintusában akár csak félig-meddig biztonsággal mozogni tudjak anélkül, hogy valaha is eluralkodjon rajtam egyfajta egzisztenciális kábultság. A feleségemnek lényegesen könnyebb dolga volt, mert a nők valahogy sokkal mélyebben gyökereznek a saját valóságukban, ráadásul ő még színésznő is, így a különböző valóságok váltakozásához már munkája során hozzászokhatott.

Ott tartózkodásunk első évében a város közvetlen közelében béreltünk lakást, és természetesen rögtön felkerestük Róma látványosságait, a múzeumokat, katakombákat, emlékműveket, ásatásokat, romokat és templomokat. Ugyanaz a vágy vezérelt minket, mint minden utazót: egyszerűen fel akartuk ismerni a könyvekben és illusztrációkon látott nevezetességeket, anélkül, hogy ténylegesen szembesülnünk kellene velük. Nem akarom elhallgatni, mennyire sikertelen volt ez a kísérlet. Minél tovább időztünk a városban és minél jobban ismertük, annál kevésbé vágytunk arra, hogy felfedezzük a sok különálló univerzumot, és azt, amivé mindez összeáll. Kezdtünk mind kevesebbre, végül csupán egyetlen ilyen valóságra koncentrálni, azt remélve, hogy a tudatunk legalább ezt az egyet képes lesz teljes mértékben átfogni.

Azóta nem telt el egy hónap sem anélkül, hogy ne látogattuk volna meg remegő térdekkel ugyanazt az építészeti csodát, mégpedig Borromeo Colmi átjáróját.

Borromeo Colmiról nem maradt fenn sokkal több annál, mint hogy 90 évig, pontosan 1573-tól 1663-ig élt, jónevű családból származott, foglalkozását tekintve pedig egyszerre volt varázsló, építész, orvos. Palermóban született, de úgy hírlik 1597-ben Rómában telepedett le, ahol meglehetősen visszahúzódó életet élt. Neve csak elvétve bukkant fel egy-egy levélben vagy a korabeli krónikákban. Külső megjelenéséről egyetlen naplóbejegyzés tesz említést, ami a pápista orvos, Giacobbe de Corleone tollából származik. Úgy jellemzi őt, „mint kicsi, vékony embert szaturnuszi megjelenéssel és átható tekintettel”, majd kissé lakonikusan hozzáteszi: „Azonnal heves vitába bonyolódtunk az orvostudomány égető kérdéseiről.”

Borromeo Colmitól mindössze két szöveg maradt fenn. Az elő egy teológiai-filozófiai értekezés, a „Le tenebre Divine²”, amiben a szerző azt igyekszik bizonyítani, hogy az Isten mindenható és mindentudó, éppen ezért mindenért felelőssé tehető. Colmi pártfogói valószínűleg akadályozták a mű terjedését, mert meg akarták óvni védencüket az Egyház várható támadásaitól. Colmi másik írása, a rajzokkal gazdagon illusztrált „Architettura Infernale e Celeste³” az arányokat vizsgálja az építészetben, ezek ugyanis szerinte hatással lehetnek az ember egészségi állapotára. Egy harmadik mű, a „La torre de Babele⁴”, amit Benvenuto Levi nem túl részletesen, de elismerően emleget, úgy tűnik, végleg elveszett.

Az írásos emlékek közé sorolható még az átjáró kapuja fölé vésett mottó, a „Totus Aut Nihil”, azonban nem tudni, hogy ez az építésztől, vagy egy megrendelőjétől származik, ezenkívül fellelhető még néhány Colmitól származó megjegyzés a mosásról, és két nem túl érdeklődő levél, amit Marco unokaöccsének írt.

Az egyetlen ember, akivel Colmi barátinak nevezhető kapcsolatot ápolt, a pápai kancellár, gróf Conte Fulvio di Baranova volt. Egyes történészek, például Christian Sundquist szerint ez a barátság okozta Baranova későbbi őrületét, amiben felesége, két gyermeke, és végül ő maga is odaveszett, ez azonban nem több, mint feltételezés, és félő, hogy már örökre bizonyítatlan marad.

Érdekes módon Colmi legtöbb építéménye- például a cefalúi Giardino del Liocorno-ban épült tengeri orgona, az úszó templom a Montefiascone-i Villa Campoli Monte-ban vagy az Il trono del Gigante, az óriási trónust formáló palota Alessanro Spada bíboros ravennai kertjében- eltérő okokból bár, de kivétel nélkül megsemmisült. Egyedül a Baranova palotában található átjáró tekinthető meg ma is, ennek ellenére hiába keresnénk az útikönyvekben vagy bármilyen más, Róma látványoságait bemutató kiadványban.

Talán én magam sem szereztem volna tudomást a létezéséről, ha egyik este a spanyol lépcsőn ácsorogva szóba nem elegyedek egy öreg, rézeg koldussal, akiről kiderült, hogy korábban művészettörténetet tanított a bostoni egyetemen.

Miután holtig tartó hallgatási fogadalmat tettem, elmondta, merre találom a palotát és az átjárót. Nem fogom megszegni az ígéretem, mert azóta már tudom, milyen fizikai, mindenekelőtt azonban mentális kockázatokkal kell számolnia annak a látogatónak, aki nincs felkészülve a különböző valóságok együttes jelenlétére.

Ezt alátámasztja az is, hogy a palota Róma egyik legrégebbi és legismertebb részén található, mégis több, mint egy évembe került, míg hihetelen kalandos úton, kapcsolataimnak és nagyvonalú adományaimnak köszönhetően megtaláltam Fulvio K Baranova gróf utolsó leszármzottját, és sikerült bizalmába férkőznöm. Maddalena Bo több, mint 80 éves, egyedül él a szinte teljesen üres palotában, és bár hithű kommunista, a Svájci Gárdisták harisnyáinak foltozásából keresi kenyerét.

Végre eljött a várva várt pillanat. Signorina Bo kitárta előttük a palota ajtaját, és elvezetett Borromeo Colmi átárójához. Aztán valami sürgő munkára hivatkozva kimentette magát, és mi magunkra maradtunk.

Egy oszlopsor húzódott előttünk, ami felületes becsléseink alapján körülbelül nyolcvan vagy száz láb hosszú lehetett, mert egyetlen pontban végződött, melyből egy hajszálvékony, zöldes színű fénysugár tűzött a szemünkbe. A bostoni professzornak köszönhetőn azonban tudtuk, hogy optikai csalódásról van szó, hacsak nem valami még kétségbevonhatóbbról. A Barnova palota alapterülete negyvenkétszer harminchét négyzetméter. Az épületet mind a négy oldalól utcák veszik körül. Az átjáró a ház belső részéből indul, és egészen a jobb szárnyon található folyosóig vezet, ami a földszinten, az épület nyugati főfala mentén húzódik végig. Ezt a három méter széles folyosót is beleszámítva, az átjáró legfeljebb 33 vagy 34 méter hosszú lehet. Figyelembe véve azonban, hogy a szemközti oldalon, azaz a keleti fal mentén is húzódik egy három méter széles szakasz, ez az átjáró lehetséges hosszát nagyjából 30 méteresre csökkenti. A keleti oldal felől egyébként egyáltalán nem lehet bejutni. Teljesen érthetetlennek tűnt az egész, mivel a kastély belsejében, ahol felfedezni véltük a átjárót (vagy ahol ténylegesen húzódott), egy nagy bálteremnek és több kisebb szobának kellett volna lennie.

Ennek alapján úgy tűnt, annak a bizonyos átjárónak nincs is kiterjedése, csak egy nagyon ügyes festmény, vagy csalóka térhatás tehát, ami annyira jellemző volt a manierizmus virágkorára. De már első látogatásunk alkalmával megállapíthattuk, hogy mégsem erről van szó.

Kettőnk közül a feleségem bizonyult bátrabbnak, ő lépett be elsőként az átjáróba, miközben én a bejáratnál figyeltem. Láttam, ahogy távolodva egyre kisebb és kisebb lesz, ezt pedig semmilyen optikai csalódás nem okozhatta. Mintegy harminc lépés távolágból hátra fordult, és hívogató mozdulatot tett felém. De felemelt keze lassan leereszkedett. Még olyan messziről is jól láttam, hogy elsápad, és kiül arcára a félelem. Visszafelé jövet úgy tűnt, nehezére esik a járás.

"Mit történt?" Kérdeztem, mikor végre ismét mellettem állt. "Rosszul vagy?"

Megrázta a fejét, és azt motyogta: "Hihetetlen! Menj be, ezt neked is látnod kell!"

Bizonytalanul indultam el, minden lépésnél valami kellemetlen meglepetésre számítva, a feleségem pedig ezúttal odakint maradt. Amikor nagyjából odáig jutottam, ahol megállhatott, én is megtorpantam. Körülnéztem, de nem láttam semmi szokatlant. Az oszlopok szabályosan sorakoztak a bal és jobb oldalomon, mindegyik ugyanakkora volt, mint az átjáró elején. Ekkor visszafordultam abba az irányba, ahonnan jöttem, és rettenetesen megrémültem. Egy elképesztő méretű óriás állt a feleségem helyén. Az irányába tartó oszlopok egyre nagyobbak és nagyobbak voltak, míg gigantikus termetéhez nem igazodtak. Megdermedve álltam, nem tudtam mozdulni percekig.

Végül az óriási asszony megmozdult, és elindult felém. Vacogni kezdett a fogam, homlokom ellepte a hideg veríték. Vártam, hogy eltaposson, mint valami méretes hangyát, és remegni kezdtek a térdeim. A következő pillanatban elvesztettem az eszméletem.

Amikor magamhoz tértem, a feleségem már mellettem volt, és egy kölnis üveget dugott az orrom alá. Feltápászkodtam, és kéz a kézben indultunk vissza a bejárat felé, ami lépésről lépésre zsugorodott vissza az eredeti méretére.

Azon a napon nem kísérleteztünk tovább, de Borromeo Colmi átjárójárát azóta sem tudjuk kiverni a fejünkből. Ha elgondolkodunk a belső terek lehetséges kiterjedésén, egy dolgot teljes bizonyossággal kijelenthetünk: az átjáró tényleges hossza nem lehet nagyobb, mint az épület, amelyben található. Ez azt jelenti, hogy az átjáróban minden arányosan zsugorodni kezd, beleértve a látogatót is, aki bemegy. Így lesz minden nem csak látszólag, hanem ténylegesen egyre kisebb és kisebb. Azonban, mivel az átjáró két szélén húzódó oszlopok mérete is egyre csökken, az ember nem vesz észre semmit, míg hátra nem fordul.

A kérdés, hogy Colmi, a mágus és építész hogyan érhette el ezt a szokatlan hatást, a párhuzamos valóságoknak ebben a különleges városában bizony másodlagos jelentőséggel bír. Engem és a feleségemet valójában egy egészen más dolog indít arra, hogy az átjáróban újabb és újabb kirándulásokat tegyünk: ha valóban igaz, hogy minden lépésünk egyre kisebb lesz, akkor ebből logikusan következik, hogy a távolság is egyre rövidebb, amit ilyenkor megteszünk. Más szóval, minél tovább mész, annál lassabban haladsz. A kérdés tehát csak az: el lehet-e így érni az átjáró végét? Vagy arra vagyunk kárhoztatva, hogy örökké csak közeledjünk felé? És ha lehetséges a végére jutni, vajon melyik világba vezet minket a kijárata? Honnan jön az a furcsa zöld fény, ami felé olyan sokszor elindultunk, mégsem értünk el soha? Az ember a végtelenül apró létezők birodalmába jut, vagyis a kerengő atomok univerzumába? Egyáltalán, másik dimenzióról van szó? Ott kezdődik az ellentér, a nemidő, a másvilág? Előfordulhat, hogy azon a helyen a nagyról és a kicsiről alkotott fogalmaink értelmüket vesztik? Vagy a folyosó "Reshith"⁵-hez, minden dolog eredetéhez, a létezés kiindulópontjához vezet, amivel Isten hozzákezdett a teremtéshez?

Csak egy valami tűnik biztosnak: Borromeo Colmi az építészet és a mágia ezen egyedülálló konstuktmát nem pusztán játékból, a szokatlan hatás kiváltása érdekében hozta létre. Sokkal inkább a legmagasabb művészet és a legmélyebb valóság alapvetéseiről van szó, amikhez a művész nyit az emberiség számára átjárót. Mégsem tűnik úgy, hogy bárki megértette volna, vagy egyáltalán, foglalkozna vele. Érdeklődésemre még Bo kissszony is csak megrázta tulipánformájú kezét, és kissé ingerülten valami ilyesmit válaszolt: “Mbeh?” -ami nagyjából annyit jelenthet: na és?

Úgy tűnik, mi vagyunk a feleségemmel az egyetlenek, akik megértették, mit kínált fel nekünk Borromeo Colmi, így egy ideje erre a végtelen felfedezőútra készülünk. Mindehhez nem szükséges komolyabb felszerelés, mint a Nanga Parbat megmászásához. Csak egy sátrat, takarót és ötvan napnyi élelmet viszünk. Szilárdan eltökéltük, hogy nem fordulunk vissza, amíg el nem érjük az átjáró végét, Arra az esetre, ha többé nem hallanának felőlünk, a többség biztos talál majd eltűnésünkre valami rendes, elfogadható magyarázatot. Hát ilyesmikkel múlatjuk az időt Rómában.

1 A Minotaurusz magányossága, Luis de Góngora y Argote (1561- 1627) spanyol író műve. Az idézett rész a befejezetlen mű ötödiknek tervezett, „Soledades” címet viselő fejezetében található, ami önálló kiadásban először 1631-ben, négy évvel az író halála után jelent meg.

2 Isteni sötétség, Róma, 1601: az egyetlen megmaradt példány jelenleg a Vatikáni Könyvtárban található.

3Épületek mennyben és pokolban, Mantova, 1616, a mű eredeti kéziratát a Buenos Aires-i Nemzeti Könyvtárban őrzik.

4 Babiloni kapu, a megjelenés éve nem ismert.

5 A teremtéstörténet első szava.

(Megjelent a Nagyvilág c. folyóiratban.)