Karácsonyi bejgli

Ayhan Gökhan

Hol volt, hol nem, a vonatállomás túlsó végén volt egy házikó.

„Túlsóvég.”

Az őt körülölelő világot becézte ezen a néven a házikó egyetlen lakója, K. Imre.

A világ, ha őszinte akarok lenni, inkább taszította, mint ölelte K. Imrét.

Körültaszította.

K. Imre az első vonatrobogással ébredt, sötétben, s az utolsó vonatrobogás altatta el, sötétben.

Ez egy szomorú mese, s ha megint őszinte akarok lenni, nem átallom bevallani, hogy vajmi kevés köze van a meséhez.

K. Imrének kényszerfeladata volt a Túlsóvégen túlnan kezdődő házak, kényelmes zöldövezeti villák körül ácsorgó kukák beltartamának gondos kikutatása, a használhatóbb hulladékokkal kereskedés a piacokon, buszmegállók téglalapján, s tulajdonképpen bárhol, ahol vevő ígérkezett.

K. Imre a kerület lakói előtt nem volt K. Imre.

Mindazonáltal Imre, bizalmasan Imi.

Csöves, hajléktalan stb.

Sok név függhet egy ember életén, és sok mindentől függhet egy ember élete. A K. Imréé is sok mindenen függött.

Ki kell bírnia.

Házikója örökség, atyai.

Ő a tékozló.

Arca duzzadt, pupilláján sárga folt.

Szemgolyón mozgó tojássárgaság.

Mintha belepisiltek volna a szemébe, sárga váladékot köptek volna a szeme közepébe bosszúból.

Ki tudja. Az emberek olyan bosszúállók…

Szél, fagy, eső és karácsony – a visszatérő négy ősellenség.

December 24-e, kedd, Ádám és Éva napja, nem K. Imréé.

Immáron a nyolcadik szenteste szent és szentség nélkül.

Talaj menti fagy, jégkristályos idő.

„A kurva életbe!”

Vonatok vigasztalan, ünnepi menetrendje.

„Boldog karácsonyt, Imre.”

„Igen, boldogat...”

A Blaha Lujza téren a Hüllő utcáig kígyózó sorbaállásnál a Baptistáktól kapott mákos bejgli a Túlsóvég felé egy véletlen pillanatban kicsúszik a kezéből. Aztán mert ez botrány, K. Imre dühösen beletapossa a földbe. Eltűnik mindjárt – röviddel rá gondolja bambán. Egy darabig nem tűnik el. Rosszindulatú, feketeszeplős aszfalt. Sír. A kemény, kiszámíthatatlan ég roppan egyet a vállán.

Kibírhatatlan hideg.

Ünnep.

Aludj jól, K. Imre.

Aludj.