„Éji ég, magyar föld”
(Kispál és a Borz)
(Kispál és a Borz)
Judittal a 2002-es választási
kampány kezdetén ismerkedtünk meg, amikor először léptem be azzal a céllal a
kerületi szdsz-irodába, hogy részt vegyek a közös
munkában. Az előző évem nagy kalandjai és kudarcai után letört voltam, és jó
volt társaságra találni a többiekben. Közülük is különösen gyorsan szerves
kötelék alakult ki Judittal, miután a bemutatkozásunk első pillanataiban
rájöttünk, hogy a szüleink régóta jó, sőt kicsit talán meghitt kapcsolatot
ápolnak egymással. De legközelebb, amikor a Moszkva téri zebra előtt
észrevettem őt, csodálkoztam, hogy hiába üdvözlöm a tekintetemmel, nem reagál
rá. Nem akar észrevenni? Mintha mégse jelentene neki semmit a megismerkedésünk.
Később kiderült, hogy csak tényleg nem vett észre. Akkor még hosszú haja volt
és szemüvege, a kettő sokszor egymásba kuszálódott, közelre nem látott jól. Jó
volt, hogy mindig, csak úgy, kedves és nyitott velem.
De igazából egyetlen időszak volt
az ismeretségünkben, amikor az érintkezésünk túllépett a párton és a
haverságon, és valamennyire intim barátok lettünk. Közel laktunk, az érettségi
időszakában közösen tanultunk, illetve egy sarokra egymástól, de végig
megbeszéltük, hogy hol tartunk, hogyan osztjuk be az időnket. Az írásbelik
utáni délután ültünk a Tik-tak kertjében, amikor arra terelődött a szó, hogy
sokkal értékesebb számára a mi viszonyunk, mint az újgenerációsokkal való
kapcsolata. Ez jólesett. Ezután az egész hónapban sokat találkoztunk, ültünk a Hollósy
Simon utcai játszótérnél vagy sétáltunk a Királyhágó tér felé. Ő nekem mondta
el, hogy akkor csókolózott először, egy flott, informatikában járatos fiúval, nekem
pedig akkor volt az első kölcsönös, bár elég zavarosan alakuló szerelmem, amiről
néha meséltem neki a szövevényeket. A lány iránti enyhe fenntartásokkal fejezte
ki az empátiáját. Még a Váradi Dávid volt a környék szülötte, vele is így
ismerkedtünk meg egyik este.
Én az irodában tanultam a
tételeket, a klubhelyiségben a dohányzóasztalnál, Radioheadet, Massive Attacket
hallgattam és gyufával gyújtottam meg a cigarettát (akkor még puha dobozos
Symphoniát szívtam). Egy ilyen este sms-eztük le,
hogy abbahagyjuk a tanulást és találkozunk. Késő este elmúlt, máskor sohasem
találkoztunk éjszaka, de most ki akartuk pihenni a tételeket, vagy talán aznap
már nehéz lett volna belekezdeni is. Ebben az időszakban Judit is jobban
belazult, rugalmasabb lett, vagy pontosabban jobban ki tudtam mozdítani a kereteiből,
azaz beavatni a saját rendhagyó kereteimbe. Így mentünk föl aznap éjjel az
Istenhegyi úti benzinkúthoz, akkori kedvenc helyemre, ahol a Kádár-kor
időtlenségét megjelenítő, szabályos geometriájú hegyi házakkal szemben egy kis
teraszon automata-kávét lehetett inni. Talán a Nagy Imre-perben elítélt
nagypapájáról beszélgettünk, aki két évvel azelőtt halt meg, amikor Judit
megkérdezte: „Te el tudod képzelni, hogy ne magyar földben nyugodjál?” Ő nemmel
felelt rá, és úgy emlékszem, akkor még én is.
Az, hogy tizennyolc-húsz évesen
erről beszélgettünk, nem meglepő, hanem magától értetődő. Nem is állhat máskor
közelebb valaki a halál gondolatához, mint az érettségi időszakában. Nem csak
Kertész Imre jött rá, hogy az iskola a koncentrációs táborra készítette föl, de
a hagyományos ballagási dalban is rögtön az követi a „gaudeamus igitur”-t, hogy
„nos habebit humus”, vagyis azért örüljünk, ameddig fiatalok vagyunk, mert
utána magába nyel a föld. Az érettségi az első és talán a legmarkánsabb lezáró
határvonal az életút során. A halál, a halottság pedig tulajdonképpen
nemcsak a „föld”, de a „magyar” szinonimája is volt nekem, akkor még nem értettem,
miért; amíg halni akartam, addig kötődtem ide.
Jó lett volna még kicsit közösen
borzongani az éjben. Bruno Bettelheim írja, hogy aki nem tudja átélni a
borzongást, a boldogságra sem válhat nyitottá. Akkor még úgy félhettünk, hogy
nem éltük egészen át, miről van szó. Én utána – magamtól – már jobban
megijedtem, és akkor láttam, hogy mi vár ránk.
(A
címet Szerb Jánostól vettem.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése