A legcsendesebb éjszaka. Valóban vége lenne?
Körbetelefonálunk. „Már tegnap is csak jelentéktelen utcai harcok voltak” – mondja egyik barátunk. „Nono – tompítja örömem a másik –, a VIII. kerületben tegnap még szovjet csapatmozgások voltak, engem a Múzeum körúton szovjet patruj igazoltatott.” „Azt mindenesetre okos volt elrendelni, hogy a felkelők a magyar hadseregnek is megadhatják magukat” – véli egy harmadik.
Summa summarum: senki sem tud semmit. Nem tudjuk, mi van a városban.
Fél 7 tájban a rádió bemondja, hogy valamennyi híd felszabadult, rajtuk járni szabad.
Verőfényes reggel. Bizakodva lépek ki a házból. Ha igaz, ma elvonulnak… De mik azok a sötétlő dombok a Margit hídon? Hány is? Kettő, három, négy… Az elsőnek a csöve Pest, a másodiké Buda felé mered…
A Szent István körúton leszaggatott, földet seprő villamosvezetékek. Beléjük botolnék, ha valaki papírjeleket nem tűzdelt volna e veszedelmes drótokra. Miféle kéz tehette? Szívemet teszem rá, hogy olyasfajta, mint amely a kirakatokra írta ki: „Nem lop, aki magyar!”
Utamat a Parlament felé veszem. A magyar honvédelem minisztériumát még mindig szovjet tankok őrzik. De körülöttük nagy a sürgés-forgás, ágyútisztítás, rakosgatás: szemmel láthatóan csomagolnak. Vajon mit és mennyit érthet az a kalmükképű kis tizedes vagy az a – szinte a sematikus versekből előlépő – szőke tincses orosz „lityinant” ebből a történelmileg páratlan, világraszólón jelentős magyar forradalomból? Egy bizonyos: ha marad a magyar–szovjet barátságból valami, az egyedül azoknak a ruszki tankistáknak köszönhető, akik a Parlament előtt, azon az új véres csütörtökön összeölelkeztek a tüntetőkkel, és a tüzet nem ellenük, hanem az ávósokra irányították.
A Parlament előtt, a járdaszigeten, kisebb csoport hullámzott. Ahogy közelebb érek, látom: egy fekete foltot néznek. Teljes életnagyságban beivott vér sötétlő foltja az; lehetséges volna?… Lassan itta be az aszfalt a sűrű nedűt?… Ennyi maradt valaki után, akit rég elvittek innen, még élve vagy már halva: a nyoma?… Egy férfi őszi faleveleket szedett fel a véráztatta helyről, és levéltárcájába rejtette őket.
A hátunk mögött elegáns Pobjeda siklott el, miniszteri „C” rendszámmal. Meglepődve lestem be immár függönytelen ablakán – vajon kinek van mersze ezekben a villamoskocsikat felfordító, luxusautókat lángra lobbantó időkben ilyenen… „menni a piacra”? Valóban nő volt: Szalai Béláné, ismertem látásból. Hülyék ezek?! Nem felejtenek és nem tanulnak?
Hamarosan találkoztam másfajta kocsival is – a 7. sz. Sütőipari Vállalat csukott kis teherautójával, SF 535 volt a rendszáma, és a Vörösmarty téren mozgó kenyérboltként működött. Két gyulladt szemhéjú, borostás férfi emelt ki belőle – káprázatos gyorsasággal – meleg, párolgó kétkilós vekniket, és nyújtotta át a jó előre marokba készített hatforintosok ellenében.
Az Apponyi téren, a Pázmány-szobor tövében friss sírhant körül tolongtak vagy tízen; a durva fakereszten ennyi állt mindössze: „Bosszút állunk érted.” Se név, se életkor, semmi. Viszont gyertya és virág.
A jogi kar kapujában fegyveres nemzetőrök. Karjukon nemzetiszín karszalag. Engem a tegnap felmarkolt újságstósz igazol, viszem – magyarázom – a Lapkiadóból az Értelmiség Forradalmi Bizottságának. Hanyagul ugyan, de még tisztelegnek is nekem.
Kardos Laci. „Jól aludtál, húgom? – kérdezi. – Aludtál egyáltalán?” Érteni vélem, miért rajongtak úgy a Nékoszban ezért a jelentéktelen külsejű, pápaszemes fiúért. Alig ismerjük egymást, és képes a szép álmaim felől érdeklődni, miközben odakint szólnak a fegyverek!
Mert megint szólnak. Időnként – megint a Kálvin tér felől? – hallunk egy sorozatot.
Az újságot megköszöni, elrohan.
Tőkés Ottó hallgatagon néz rám, ahogy az újságot leteszem az asztalára. Ádám György fel sem néz, ír valamit. Egy ablaknak dőlve, füstfelhőben, Szalai Sándor viszont azért nem ér rá odapillantani a kezébe nyomott újságra, mert beszél, beszél, beszél… Interjút ad.
(Mai megjegyzés: „Közel hat évet töltöttem börtönben” – e szavakkal kezdődött ez az interjú, elhangzott a Szabad Kossuth Rádióban november 3-án. Ádám György is, Tőkés Ottó is a börtönből jött már; november 4-e után Ádám Györgyöt, Kardos Lászlót is életfogytiglanra fogják ítélni.)
Közben szól a rádió: „Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kéri az összes egyetemi, főiskolai diák- és MEFESZ-bizottságot, hogy karonként két-két megbízottjukat küldjék el Budapestre… a bölcsészkarra… hogy részt vegyenek az országos diákparlament előkészítő bizottságának munkájában. A fővárost jelenleg legkönnyebben a vidékről élelmiszert szállító kocsikon közelíthetik meg. Kérjék a katonai parancsnokságok támogatását!”
Pozsárék… Nem korai ez még? Mintha kétségeimre felelne, mondja valakinek (nem mondja: ordítja). Szalai professzor:
– Ez már a konszolidáció felé mutat!
Nemsokára 10 órás hírek. A budapesti pártbizottság leváltották „elsőtitkári” tisztségéből Kovács Istvánt. „Egy gonosztevővel kevesebb” – harsogja a professzor.
Itt, látszólag, nincs más dolgom, indulok a szerkesztőségbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése