„Ferenc pápa szava egyértelmű: testvérként kell bánnunk azokkal, akik bármi okból hozzánk jönnek”- Beszélgetés Dr. Beer Miklós püspökkel

Ayhan Gökhan – Izsó Zita

Dr. Beer Miklós, a Váci egyházmegye püspöke mindig is felemelte a szavát a kiszolgáltatottak mellett, s kezdeményezésének köszönhetően Vácott tavaly év vége óta ingyenkonyha is működik. Az egyház szerepéről, a kereszténység helyzetéről és az újkori népvándorlásról is kérdeztük őt.

A magyar katolikus egyház mennyire tartja fontosnak a felekezetek, vagy vallások közötti párbeszédet, illetve a gyakorlatban ez mennyire kivitelezhető? Mik lehetnek azok a közös pontok, amik összeköthetnek minden embert, aki hisz Istenben (a konkrét vallási dogmák különbözőségétől függetlenül?) Vannak olyan kapcsolódási pontok (közös értékek, célok), amik mentén érdemes lehet közösen gondolkodni, cselekedni? 

A felekezetek és a vallások közötti párbeszéd tulajdonképpen a II.Vatikáni Zsinat óta élő gyakorlat. A pápák (VI. Pál, II. János-Pál, XVI. Benedek és most Ferenc pápa) következetesen példát adtak erre az őszinte párbeszédre. Az elmúlt évtizedek sokat javítottak az ökumenikus (keresztény felekezetek közötti) kapcsolatokban éppúgy, mint a más vallási vezetőkkel való találkozások terén.

Idehaza is évről-évre gyümölcsözőbb a kapcsolat. Kezdetben talán a pártállami diktatúra idején a közös sors, üldöztetés hozott közelebb bennünket egymáshoz, mostanában pedig a társadalmi-erkölcsi kihívások. Éppen a menekültek ügye, vagy a cigányság problémája, a korrupció, a családok–fiatalok helyzete, a háborús konfliktusok mind-mind közös cselevésre hívnak minden vallásos embert. Nagyon szép példái vannak a közös fellépésnek, cselekvésnek. Évek óta kerekasztal-beszélgetésben veszek részt a Duna Tv „püspökkenyér” műsorában, ahol aktuális kérdésekről beszélgetünk a közös értékrend alapján. Biztató tény, hogy keresztény és muzulmán vezetők is gyakran részt vesznek ima-találkozókon, konferenciákon.

Ferenc pápa az utóbbi években egyre gyakrabban és konkrétabban reagál az aktuális társadalmi, környezeti problémákra, úgy tűnik, az Egyház szerepe kezd formálódni, és egyre inkább feladatának érzi, hogy az embereket a hétköznapokban is érintő, aktuális problémákkal is foglalkozzon, azok kapcsán is útmutatást adjon. Hogyan lehet ezt a célt a mindennapokban, a helyi közösségekben megvalósítani?

Valójában az a meglepő, hogy a közvéleményben ez ennyire nem magától-értetődő, hogy az Egyház -- vagyis a hívő keresztény emberek közössége -- osztozik a mindenkori társadalom gondjaiban. Talán magyarázatul szolgál az a tény, hogy – legalábbis nálunk Kelet-Európában - a vallást magánügyként állították be a diktatúra idején. Ugyanakkor a történelmi hagyományban mindig jelen volt a társadalmi problémák vallásos megközelítése, az azokban való szerepvállalás: oktatás, egészségügy, mezőgazdaság, szegénység és így tovább. Erre adott példát Jézus Krisztus és hitünket ez a magatartás hitelesíti.

Kétségtelen, hogy Ferenc pápa minden eddiginél határozottabban emeli fel a szavát a szegénység, társadalmi igazságtalanságok és az egész emberiséget érintő problémák iránt. Papjaink megnyilatkozásaiban is tükröződnie kellene ezeknek a felhívásoknak. Én is ezért szoktam mondani, hogy valójában a keresztény magatartás akkor nyilvánul meg, amikor kijövünk a templomból.

A menekültkérdés kapcsán a pápa az elmúlt hetekben a következő nyilatkozatot tette: “Felhívlak benneteket, hogy kérjetek bocsánatot azokért a személyekért és intézményekért, amelyek becsukják az ajtót ezek előtt az emberek előtt, akik családot keresnek, akik védelmet keresnek." Ennek ellenére Európában az országok igyekeznek megállítani határaik előtt a menekülthullámot, elsősorban gazdasági okokra hivatkozva. Mennyire elfogadható ez az indok?  Hogyan kell egy keresztény embernek viselkednie és gondolkodnia ebben a helyzetben? 

Kétségtelen, hogy az egyre erősödő bevándorlás jelensége készületlenül érte Európát. Valóban helyesebb népvándorlásnak nevezni. Ha az okokat keressük, számomra az egyik kétségbevonhatatlan tény, hogy az emberiség létszáma az utóbbi fél évszázad alatt háromszorosára nőtt, miközben Európa népessége változatlan maradt, vagy inkább fogyott. Az is tény, hogy a világ minden részére eljutnak a hírek, például az európai jólétről, gazdagságról, kényelemről. Persze, hogy csábító lehet az elmaradottabb országok lakosai számára mindaz, amit a TV-ben, interneten látnak. Azt már csak sejtjük, hogy a népvándorlás közvetlen elindítója a háborús agresszió, a fundamentalisták fanatizálása, az erősödő terrorizmus. Ferenc pápa szava egyértelmű: testvérként kell bánnunk azokkal, akik bármi okból hozzánk jönnek. Ugyanakkor nincs egyértelmű receptünk, hogy ezt hogyan kell itt és most megélnünk. Másként élik meg Szeged környékén, ahol napi kellemetlenséget jelent és másként ott, ahol csak a hírekből szerzünk tudomást. Keresztény emberként mindenképpen el kell gondolkodnunk azon, hogy miről kell önként lemondanunk, hogy rajtuk segítsünk, vagy segítsünk azoknak, akik a menekülttáborokban, a rendőrségnél, az érintett településeken erejüket felülmúlva állnak helyt. Valamennyi európai országnak együtt kellene gondolkodnia. Kikerülhetetlen, hogy a jóléti társadalomnak vissza kell vennie a mérhetetlen önzéséből, kényelméből, elbizakodottságából. Keresztényként ebben élen kellene járnunk.

Az Iszlám Állam előretörése komolyan veszélyeztetni szeretné az európai kultúrát, az európai értékrendet. De tulajdonképpen milyen európai kultúráról és értékrendről beszélhetünk, amikor a keresztény alapokon nyugvó európai értékrend kifordult önmagából, s az európai lakosok körében a kereszténység megítélése is sok esetben negatívan változott, mindenesetre a fontossága háttérbe szorult. Milyen jelenleg akkor ez az európai értékrend?

Böjte Csaba ferences szerzetes fogalmazott így a napokban: „Nem a muszlimok terjeszkedése jelenti Európára az igazi veszélyt, hanem a hitét elvesztett „keresztény” Európa” életvitele.” Gyakorlatilag hiteltelenné vált az európai keresztény kultúra. Az anyagiasság, a fogyasztói életszemlélet, a korrupció, a liberális szexuális gondolatok mind-mind jelei a társadalmunk felbomlásának. Éppen ennek a szélsőséges ellenhatása az Iszlám Állam ideológiája. Valaki bölcsen mondta, hogy nem a Bibliával vagy a Koránnal van baj, hanem azokkal, akik fundamentalista eszmékkel hamisítják meg azok tanítását. Tehát a jelenlegi meghatározó európai értékrend már régen nem keresztény. A keresztényeknek – és itt minden Krisztust követő vallási közösségre gondolok – Európában éppúgy, mint bárhol a világon, hitében meg kell újulnia.

Többen nyilatkozták is, hogy a kereszténység ideje Európában lejárt, miközben távoli országokban keresztények ezrei halnak meg a hitükért, az Iszlám Állam elfoglalta területeken a keresztények házait vörösre festik, vagy elüldözik, elveszik a vagyonukat, megostorozzák, megkövezik őket. Európában nem kérnek a szabad kereszténységből, míg máshol meghalnak érte. Áthelyeződött a kereszténység súlypontja?

Éppen ennek a lelki megújulásnak a jele a keresztények drasztikus üldözése a Közel-Keleten és Ázsia országaiban. Az egyiptomi koptok, az iraki vértanúk, a kenyai egyetemisták megszégyenítik a mi európai „szalon” - kereszténységünket. Ahol a szolidaritásnak, áldozatvállalásnak olyan gyenge „kultúrája” van, mint nálunk, ott ne csodálkozzunk azon, hogy nem is „számítunk” a közéletben. Egy indiai barátomtól tudom, hogy náluk Keralában vasárnap csak az nem megy templomba, aki súlyos beteg. Aki megkeresztelkedett, az a hitéért bármekkora áldozatra is kész. Nehéz ezt tudomásul venni, de a helyzet valóban az, hogy áthelyeződött a kereszténység súlypontja Európából más földrészekre.

Önök tavaly decemberben létrehoztak Vácon egy ingyenkonyhát. Csak hajléktalanok járnak oda, vagy a társadalom egyéb területéről érkező, nehéz körülmények között élő emberek, családok? Milyen kezdeményezésekkel lehetne még jobban segíteni Ön szerint ezeken az embereken?

Az ingyen-konyhát a baptistákkal együtt működtetjük. Valóban vegyes a kép. A kifejezett hajléktalanok között egyre több szegény család is megjelenik. Látva naponta a várakozók sorát, újra igazolva látom annak a felhívásnak a sürgető voltát, amit évekkel ezelőtt meghirdettem: „karolj fel egy családot!” Ezen elsősorban azt értem, hogy fel kellene kutatnunk mindnyájunknak a magunk „pártfogoltját”. A jelenség mögé kellene néznünk. Miért hajléktalan, miért olyan szánalmas a kinézete? Emberi szóra, törődésre lenne szükségük. Otthont, munkahelyet kellene keresnünk nekik, hogy legyen önbecsülésük. Ezt értem a „karolj fel egy családot /legalább egy embert/!” felhívás alatt.

Ön szerint az állam minden tőle telhetőt megtesz a szegénység felszámolása érdekében, a biztonságosabb, kiszámíthatóbb környezet megteremtéséért, vagy egy közép-kelet európai állam a gazdasági viszonyai közepette többre egyszerűen nem képes, nincs lehetősége rá?

Az állam sosem tudta és tudja megoldani a szegénység összes problémáját.

A mindenkor állam mindig ki lesz szolgáltatva (a demokrácia jelszava miatt) a szavazók önző érdekeinek. „Emeld fel a nyugdíjamat, fizetésemet, adj több adókedvezményt és akkor rád szavazok.” Tipikus példája ennek a görög gazdasági válság. Miközben a szociális problémák megoldására tartalékolni kellene a költségvetésben. Ezt érdekes módon mindig az ellenzék szokta emlegetni.

Véleményem szerint a közgondolkodáson, a szemléleten kellene változtatni. Ez lenne az Egyház szerepe. Görögországban ezt próbálták meg néhány éve az ortodox püspökök, de nem hallgattak rájuk. A hitből fakadó aszkézis, az önként vállalt lemondás, az önzetlen sorsközösség-vállalás, a személyes törődés a valóságos megoldás. A kereszténység kezdeti lendületében éppen ezt tapasztaljuk a jeruzsálemi ősegyház életében. Miközben tisztelem az állam erőfeszítéseit, a személyes felelősségünket szem előtt kell tartanunk.

Püspök úr hogy látja, az emberek viszonya a szegényekhez, a mások szegénységéhez megváltozott-e az utóbbi időkben? A saját nehézségeik miatt nem vesztették-e el a toleranciához, az együttérzéshez való érzéküket? Kinek a felelőssége ennek az állapotnak a kialakulása és a helyreállítása?

Tapasztalok szép példákat, egyéni bátor kezdeményezéseket, de nem eleget. Kedvenc példám a „tornasor”. Valahol vagyunk a képzeletbeli tornasorban. Sajnos legtöbbször felfelé kacsintgatunk. „Németországban az orvosok négyszer ennyit keresnek, a fiatal diplomások kénytelenek külföldre menni, hogy megéljenek, Angliában megengedhetik az emberek magunknak a nagy külföldi nyaralásokat…” Ez a telhetetlen, irigykedő magatartás óhatatlanul jelen van a templomi közösségeinkben is. Ezért fontos Ferenc pápa szüntelen felhívása, hogy nézzünk „lefelé” is a tornasorban. Amíg mi is fenntartunk nyaralókat, amíg mi is csak megengedünk egy kis luxust, addig nem fogjuk észrevenni a szegényeket. Kétségtelen, hogy az önzés következménye az is, hogy nem tudnak munkához jutni a legszegényebbek, a leszakadó rétegek. A nagy földbirtokokon nincs szükség emberre, hiszen ott vannak a gépek. De miért kell elvenni a termőföldet a családi gazdálkodóktól?

Térjünk vissza Vácra. Az elkövetkező időszakban milyen tervekkel, ötletekkel készülnek?

Valóban ez az egyik legfontosabb törekvésem egyházmegyénkben, hogy minél több közösséget mozdíthassak meg a helyi lehetőségek felkutatásában. A kulcskérdés a munkahely. Ezen múlik szerintem az ország egészséges életkedve. Újra el kell kezdeni a falusi kertek művelését, konyhakertekkel, állattartással, szociális szövetkezetekkel. Álmom, hogy egyre több fiatal család jöjjön vissza az egészséges vidéki környezetbe. Nem titkolom, hogy a cigányok felemelésében is ezt tartom az elsődleges feladatnak, hogy mi találjunk ki nekik olyan munkalehetőséget, amelyen el tudnak indulni. Az oktatás és a lakáskörülmények javítása csak ezzel párhuzamosan képzelhető el. Hát ezen fáradozunk a Püspöki Vidékfejlesztési Irodánkkal és a bátor papjainkkal, „megtért” keresztény testvéreinkkel. Lassan, de megindultak a kis mintagazdaságok, helyi piacaink, tanodáink vannak. Szeretném újraéleszteni keresztény értelemben az ifjúsági „építőtáborokat”, ennek fényében pártfogolom a falusi turizmust, adom tovább a követhető és működő jó példákat. Álmom, hogy Ferenc pápa szellemében erről is szóljanak a templomi prédikációink. Példaképem Mindszenty József, aki így kezdte az ország újjáépítését 1920-ban Zalaegerszegen az akkori körülmények között, de ebben a Krisztustól tanult szellemben.