"Itt úgy ölnek meg, hogy évekig nem jössz rá, hogy halott vagy" - Interjú Jászberényi Sándorral

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Jászberényi Sándor író, költő, polgári foglalkozása pedig rendhagyó a magyar írók sorában: haditudósítóként dolgozik. Írásai befelé nyílnak, belülről beszélnek kifelé a könyvtárszobák nullzajos doh-hangulata helyett, a képzeletbeli tintatartó mélyén vér bugyog, valódi emberi vér, s a sokunk előtt ismeretlen, rejtelmes és titkok-kétségek övezte, zűrzavaros jelenkori történelem. 

Ester Meerman holland háborús tudósító fotója

Mi vitt arra, hogy haditudósító légy? Történt valami megrázó esemény, ami teljesen megváltoztatta az életed? 

Egy viharos szerelmi viszonnyal jött a felismerés, hogy öregszem, és semmit sem tudok az emberi életről, még 2006-ban, azt hiszem. El akartam menni az országból, az első gép Kairóba indult, ahol akkoriban egy magyar ismerősöm lakott. Ő gyűlölte Kairót, én azonnal beleszerettem. Elképedéssel töltött el, hogy milyen egyszerű tud lenni az emberi élet és milyen sok, elsősorban az afrikai társadalmakhoz képest jóléti társadalmi problémám van. Az IHT-ben olvastam, hogy szabadon engedtek egy csomó gyerekkatonát Csádban, megfűztem a főszerkesztőmet, hogy erről szeretnék írni. Azt vettem észre, hogy úton vagyok a darfúri krízisbe, és így tovább. Én az emberi létezést körnek tudom elképzelni – akkor vagy a legközelebb az élethez, amikor a halálhoz is a legközelebb vagy. Nem lehetsz jobban tisztában azzal, hogy élsz, ha bármikor meghalhatsz. Ez roppant addiktív dolog. 

Valószínűleg a fényképezőgépnél közelebb jutsz a történésekben részt vett emberekhez, megismered az életüket, a sorsukból sok mindent megtudsz. Hogyan tudod magad függetleníteni az átélt helyzetektől, esetenként forradalmaktól? Le tudsz számolni a közben feltörő érzésekkel? 

Whiskyvel, ezzel-azzal. A válasz az, hogy nem tudod függetleníteni magad, maximum magadnak is hazudsz. Nem, minden előtted agyonlőtt ember, minden kis halál, nyomor elmegy veled a szemedben. Ott, a helyszínen persze feladatod van, arra koncentrálsz. A legkomolyabb balhéban is elvégzed a munkát. A lélek legsötétebb órái mindig biztonságban kezdődnek, egy biztonságos hotelszobában, valamelyik nemzetközi szervezett szögesdróttal körbvevett táborában.

Az emberek, akikkel kapcsolatba kerülsz a munkád közben, mit gondolsz, várnak tőled valamit? Remélnek tőled, nyugatról jött embertől nagy dolgokat, életváltoztató segítséget? 

Nyilván, azt gondolják, hogy van érdemi segítség, és ha egy újságíró lefotózhatja, leírhatja, hogy mit történt, akkor változik valami. Sokan, sokféleképpen állnak hozzád, sokfajta kérés hangzik el feléd. A probléma az, hogy te tisztában vagy azzal, hogy valójában nem tudsz segíteni. Hogy az ő szenvedésük egy árucikk, amit te árulsz a piacon. Mert ez az igazság erről a munkáról, ha lehántjuk a humanista mázat. A legfontosabb ebből a szempontból, hogy ne ígérj olyasmit, ami nyilvánvalóan hazugság.

Amikor egy háborús konfliktusból jössz vissza Magyarországra, hogy érzed magad a budapesti utcákon? Mennyire tudod értékelni a békét, ha egyáltalán békeként éled meg a magyar állapotokat.

Nyilván értékelem a békét, eddig azért jöttem haza, hogy a fiammal Háfizzal legyek. Egyébként nem gondolom, hogy a magyar állapotok békések lennének. Nem, itt is ölre mennek az emberek, de a felszín alatt. Afrikában egyenes öldöklés van, nyílt konfliktus – Magyarországon úgy ölnek meg, hogy még évekig sem jössz rá, hogy halott vagy. Hogy kicsináltak egy rossz megjegyzésért, egy gesztusért satöbbi. Akkor veszed észre, amikor már teljesen légüres térbe kerültél.

Sokak számára ismert az a Kevin Carter haditudósító által készített  1993-as szudáni fotó, ami egy éhező kislányt örökít meg, háttérben a halálára váró keselyűvel. Carter később maga mondta, hogy húsz percet várt rá, hogy a keselyű széttárja a szárnyát. Emiatt részvétlenséggel vádolták, és sok kemény kritika érte, ám a képpel ennek ellenére mégis sikerült felhívnia a világ figyelmét az afrikai éhezők megrázó helyzetére. A fotó kapcsán sokszor felmerül a kérdés, hogy hol húzódik a határ a személyes felelősség, a beavatkozás kötelessége és a tudósítás objektivitása, az újságíró kívülálló, szemlélődő magatartása között? Te magad voltál már olyan helyzetben, amikor be kellett avatkoznod?

Erről egészen hosszasan írok a Budapest-Kairó: Egy haditudósító naplója című könyvemben. Problémás dolog ez, mert csak addig nem foglalsz állást egy konfliktusban, amíg nem avatkozol be. Persze vannak helyzetek, amikor egyszerűen megszólal a fejedben a vészcsengő, hogy eddig és ne tovább. 2011-ben kihoztunk egy embert a könnygázból, mert megfulladt volna, ha nem lépünk közbe. Minél több konfliktusban jársz azonban, annál kevésbé szól a csengő – csak akkor avatkozol be, ha nincs más mód segíteni. Nem cserélheted fel a szerepedet, nem azért vagy ott, hogy hősködj.

A Nyugat magatartása azt a sztereotípiát erősíti, hogy nem igazán akarja vagy tudja segíteni, kezelni a keleten hosszú ideje tartó háborúkat, helyi konfliktusokat. Az ott élők mégis mindig tőlük várják a megoldást, pedig például az amerikaiak beavatkozása is több negatívummal, mint pozitívummal járt, s ezt a majdnem mindennapos robbantások is alátámasztják. A nyugattól akarják megtanulni azt a demokráciát, aminek a megteremtését nekik kellene kezdeményezniük, alakítaniuk. Hogyan látod ezt a segít - nem segít kérdést? 

A konfliktusok 90 százalékát a Nyugat generálja a Közel-Keleten és Afrikában. Ez így önmagában nem igaz, inkább úgy fogalmaznék, hogy a szuperhatalmak. Elemi érdekünk, hogy ne legyen béke, stabilitás a térségben, mert amint ez megvalósulna, lenne egységes érdekképviselet, nem tudnánk kis üzletekkel jó hosszú időre biztosítani, hogy az ottani forrásokból fenntartsuk a jóléti társadalmainkat. Szóval én nem hiszem, hogy a demokrácia exportról lenne szó, csak hát ezalatt a név alatt sok mindent le lehet nyomni az ember torkán.

A cikkeiden, szépirodalmi írásaidon túl a közvetlen környezetednek hogyan tudod elmondani, átadni a megtapasztalt eseményeket, hogy ők is átérezzék azt a másik valóságot? Vagy ha őszinték akarunk lenni, ez se írásban, se szóban nem közvetíthető? 

Soha senki nem ért meg semmit, mindenki magával van elfoglalva. Régesrégen feladtam, hogy megpróbáltassak megértetni bármit is ezekből a dolgokból bárkivel, mert úgysem megy. Jobb esetben úgy tesznek, mintha értenék, rosszabb esetben megkérdőjelezik, hogy egyáltalán megtörtént-e. Éppen elég nekem fejben tartanom, amikor Magyarországon vagyok, hogy ez nem Afrika, itt nem veszed elő a kést, ha öten köréd gyűlnek az utcában, meg, hogyha belekerülsz egy kocsmai pofozkodásba, akkor sem az életedért harcolsz.

Írni is azért írok, mert nem tudok nemírni, de különösebb célom nincs az írással, nem érdekel a kritika, sem az irodalmi díjak.

Szóval nem, nem tartok hegyi beszédeket, de rendszeresen emlékeztetem magamat arról, hogy túl sok vért láttam ahhoz, hogy megengedhessek magamnak egy kontroll vesztést.

Mi lehet egy haditudósító munkájának a csúcsa? 

Boldog öregkort szeretnék. Ha az megvan, az a csúcs. Ha nincs, akkor gyors halált – kevés szenvedéssel.