"A hitben mindannyiunknak saját utunk van"- Interjú Varga Mátyással

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

A régi időkből nem egy olyan papra vagy szerzetesre emlékezhetünk, aki költőként is tevékenykedett, gondoljunk csak például a Fortuna szekerén okosan ülő Faludi Ferencre. Szerencsére ilyen messze nem kell mennünk, hogy találjunk még egy szerzetest és költőt, mert itt van nekünk Varga Mátyás. Vele beszélgettünk hitről és sok szigorúan fontos dologról. 

Miért gondolta, hogy Önnek szerzetesnek kell lenni? Hosszú út vezetett ide, vagy könnyű volt a döntés?

Harmadikos gimnazista koromig nem nagyon jutott eszembe, hogy szerzetes legyek. Vagy még pontosabban: ha eszembe jutott is, biztosan nem vettem komolyan. Aztán a szinte irreálisnak lett valami evidenciája. És ez az evidencia megmaradt lényegében mostanáig. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy onnantól kezdve minden simán ment, nem volt már miről gondolkozni: még kevésbé azt, hogy ne tettem volna fel a kérdést, hogy jól döntöttem-e. A közösség ugyanis csak valamiféle kerete az életnek, ettől még ott is kinek-kinek a saját sorsát kell élni. Azért mondom ezt, mert gyakran hallom, hogy azt gondolják, ha egy ember vállalkozik a közösségi életre, egyszerű a dolga: viszik a többiek, mint a folyó, a „pártfegyelem” meg előírja, mit kell tenni és gondolni. Csak hát nem így van. Vagy jó esetben nem így van. Mert a közösségnek, még ha ennek sokszor nincs is tudatában, ugyanúgy arra van szüksége, aki az ember önmagában, aki az ember a maga szabadságában.

Milyen egy szerzetes életvitele? Az öné, aki irodalommal, művészettörténettel is foglalkozik, tanít, Pannonhalmi Szemlét szerkeszt etc. 

Az életnek vannak keretei, van ritmusa annak, hogyan alakul a nap: például, hogy az első program hétköznapokon reggel 6 órakor kezdődik. Emellett pedig kinek-kinek megvan a maga munkája (iskolában, irodákban, kertben, konyhán stb.), ami azt jelenti, hogy ez a „civil” munka (mert hát többnyire az) állandóan tudatosítja bennünk a külvilág működését. Ebből az is következik, hogy sokféle munkatárssal dolgozunk együtt, mert talán egyetlen olyan munkahely sincs a monostorban, ahol csak szerzetesek lennének; vagyis – mint ahogy persze a legtöbb munkahelyen – nekünk is különféle világokkal kell megtalálnunk a közös hangot. Ez nem volt mindig így, és esetleg azt is gondolhatjuk róla, hogy sokkal kevésbé romantikus, mint ahogy általában egy apátságot el szoktunk képzelni. De én inkább gazdagságként élem meg. Ami persze nem jelenti azt, hogy esténként nem esne jól az imádságon vagy a vacsorán újra találkozni a többiekkel, újra csak magunkban lenni.

Térjünk át a vallásra. A vallással szembeni ellenállás egyik oka sokak szemében az, hogy a vallás tudománytalan, és csak azok találták ki maguknak az ismeretlen dolgok magyarázatára, akik homályos hiedelmekben tapogatóznak. Ön szerint hogyan lehet úgy terjeszteni a vallást, hogy aktuális legyen, s a modern korban felmerülő problémákra is választ adjon? 

Én nem hiszem, hogy az úgy nevezett „tudománytalanság” igazi probléma volna. Anélkül, hogy vallás és tudomány meglehetősen bonyolult viszonyának taglalásába belemennénk, látjuk, hogy az utóbbi időben mennyi „tudománytalanság” (és ezzel együtt mennyi butaság) tud a mi világunkban elképesztő sikerrel működni, nagy népszerűségre szert tenni. Persze, a kereszténység sem fordítható le maradéktalanul a tudomány nyelvére, és nem kevés feszültség tapasztalható ma is a vallás és felvilágosult tudományosság között. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a „tudománytalanság” miatt még bármi lehet népszerű és sikeres...

Én azt hiszem, hogy a vallás (amin most elsősorban, ugye, a kereszténységet értjük) kevéssé tudatosította, hogy egy poszt-keresztény világban élünk, és ebből fontos dolgok következnek. Mi, keresztények nagyon sokszor úgy viselkedünk, mintha az emberek merő pimaszságból vagy megátalkodottságból nem értenének egyet velünk. Ők nem értik, mi ütött belénk, miért támadunk rájuk, miért vagyunk agresszívak. És hát, legyünk őszinték, sok esetben olyasmit várunk el tőlük, amit nekünk magunknak sem könnyű megtenni...

Azt hiszem, ahhoz, hogy a kereszténység újra vonzó eseménnyé váljék, sokkal figyelmesebben és kevésbé ideologikusan kell figyelnie történelmének azt a korszakát, amikor még kevesebb köze volt a hatalomhoz. A poszt-keresztény állapot egyik súlyos következménye, hogy a hatalom eszközei nem hatékonyak még akkor sem, ha esetleg annak látszanak. A hatalom erejét legfőképpen a spiritualitás erejével és a felelősség erejével lehetne leváltani, ami nyilván egy rögösebb út. – Hogy ez mennyire így van, elég arra gondolnunk, hogy mindenki, aki igazán és maradandóan fontos volt az elmúlt száz év kereszténységében, ezt tette. Gondoljunk csak (hogy a számomra legfontosabbakat mondjam) Dietrich Bonhoefferre, Teréz Anyára, Roger Schützre, Abbé Pierre-re, Romero érsekre,  Jean Vanier-re, Desmond Tutura; de talán mondhatnám Rowan Williams canterbury érseket – és a jelek szerint Ferenc pápát is...

A negatív tendencia a fiatalokra is érvényes. Sokan ateistaként helyezik el magukat a világban, míg mások azt mondják, nem érdekli őket a vallás, s soha nem gondolkodtak el azon, hogy van-e vagy nincs Isten. Eközben a fiatalok nagy része a házasságtól is ódzkodik, és az élettársi viszonyt képzeli el az ideális férfi-nő kapcsolat formájának. A kettő között lát összefüggést?

Én azt hiszem, az emberek nem rosszabbak, mint bármikor a történelemben. Ha ateistának mondják magukat, attól én őszintén szólva nem szoktam kétéségbe esni, mert az egy dolog, hogy mit mond az ember magáról, de szinte biztos vagyok, hogy Isten nem a szavaink, hanem a szívünk szerint ítél meg bennünket...

Nem egyszer azt látom, hogy a formális vallási kötelezettségek betartását fontosabbnak gondoljuk, mint amekkora jelentősége ezeknek ténylegesen van. A formák bennünket szolgálnak, és igazán akkor hatékonyak, ha szabadon akarjuk őket. De ez nem azt jelenti, hogy amikor nehézzé válnak a formák, szabadon leválthatók. Nyilván hinnünk kell a formákban, de nem a formáknak kell hinnünk. Jól tudjuk, hogy Jézusnak súlyos fenntartásai voltak a lélek nélküli formákkal szemben. Persze, azt is tudjuk, hogy ő többnyire – szinte mindig – komolyan vette és betartotta a formákat, meg hogy soha nem kényelmi szempontból kritizálta őket...

Egy francia gondolkodó írta, lehetséges, hogy senki nincs a pokolban, de nekünk úgy kell élnünk, hogy nehogy mégis mi legyünk az egyetlenek, akik oda kerülnek. Az egyház álláspontja is egységes abban, hogy egyetlen ember sem tudhatja - még a másik élettörténetének teljes ismeretében sem -, ki kárhozott el, és ki nem. Ehhez képest sajnálatos módon nem kevés pap használja érvként a hívekkel - és gyakran a gyerekekkel- folytatott kommunikáció során a csekély dogmatikai alappal rendelkező puszta ijesztgetést, legutóbb például egy hittankönyvben szerepelt az, hogy a homoszexualitás halálos bűn. Az ehhez hasonló esetek komolyan ártanak az egyház és a vallás megítélésének. Az egyház miért nem tiltakozik élesebben az ehhez hasonló esetek ellen, miért nem tesz azért, hogy a papok egységesebben és érvényesebben szólítsák meg a híveket?

Azt gondolom, hogy amikor az egyházról beszélünk, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a katolikus egyház soha nem volt annyira homogén, mint amilyennek messziről látszik; arról nem is beszélve, hogy a különféle protestáns egyházakra is érdemes mindig odafigyelni. Az hogy ma Magyarországon hogyan viselkedik mondjuk a katolikus egyház, hogy a püspökök mire reagálnak, mire nem, mire hogyan, ez egy történelmi tény (vagyis korhoz, szituációhoz és személyhez kötött). Nyilván annak örülünk, ha cizelláltságot és emberséget, okosságot és bátorságot tapasztalunk. A tanítást érdemes időben is, térben is tágabb kontextusba helyezni. Éppen a homoszexualitás kérdésében pl. az anglikán egyháznak radikálisan más a véleménye. Ezzel nem azt mondom, hogy felétlenül nekik van igazuk, de a dolog mégis megér annyit, hogy a két szempontrendszert egymás mellé állítsuk... És hát arról sem szabad megfeledkezni, hogy sok kérdésben az egyház álláspontja is alakul. Bár a lassúságot és óvatosságot néha nehéz elfogadnunk, de ha csak arra gondolok, hogy a II. vatikáni zsinat előtt még meg kellett gyónni, ha egy katolikus bement (nem feltétlenül istentiszteletre, hanem csak úgy) egy protestáns templomba, vagy netalán egy zsinagógába, akkor máris látjuk, hogy képesek a dolgok megváltozni.

Sokszor az jut eszembe, hogy az egyházi vezetéshez fűződő viszonyunkban is van valami posztkommunista örökség: vagy feltétlen és vak engedelmességet képzelünk el, vagy elemi bizalmatlanságot. Errefelé még nem alakult ki pl. annak a kultúrája, hogy a laikusok és az egyházi vezetők együtt dolgozzanak, együtt keressenek megoldásokat, vagy hogy a laikusok is elmondhassák, ha valamit másként szeretnének. 

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a vallási formák betartásának fontosságát sokan túlhangsúlyozzák, és az egyház soha nem teljesen homogén, valamint nem mindig reagál kellő gyorsasággal a társadalmi változásokra, akkor mi alapján tud mondjuk egy egyszerű hívő ember — aki a jelenben él, és nincs lehetősége arra, hogy megvárja, amíg az egyház reflektál egy-egy problémára — eligazodni? Mi alapján döntheti mondjuk el azt, hogy melyik szabályt tartja be, melyik kevéssé fontos, és melyik nem felel már meg annak a kornak, amiben él (vagyis melyik változik majd meg úgyis idővel)?

Nehéz erre receptszerű választ adni. Azt gondolom, hogy a kereszténység nagykorúságot kíván minden hívőtől: amellett, hogy komolyan veszi, amit az egyház mond, dolgozzon meg a saját válaszaiért: olvasson, gondolkozzon, beszélgessen, figyeljen… Mindig érdemes azt is megnézni, hogy más keresztény egyházak hogyan vélekednek egy-egy kérdésről; ebből is sok mindent megérthetünk. Vagyis nem megy kísérletezés — és tévedések nélkül. A gondolkozás mellett elengedhetetlen a reflektált “terepmunka”.  A reflexió azt jelenti, hogy újra meg újra megkérdezem, hogy vajon jól gondolom-e. A “terepmunkán” pedig azt értem, hogy nem csak fejben zajlik a dolog, hanem van valamiféle közösségi kontextusa.  — És hát van egy nagyon egyszerű módszer is (annyira egyszerű, hogy már-már triviális), ami arra épül, hogy a kereszténység mégiscsak “imitatio Christi”, “Krisztus követése”: ha nehéz átlátnunk egy szituációt, próbáljuk elképzelni, hogy Jézus itt mit csinálna, hogyan reagálna. Persze, azt, amire itt jutunk, nem érdemes ezt abszolutizálni (főként másokra nézve nem!), de  nekünk mindenképpen segíthet. Jézus bátor, radikális, és soha nem a kényelmet választja. Ugyanakkor nem ellensége sem a testnek, sem az örömnek.

A hitben — és az egyházban — mindannyiunknak saját utunk van. Ezt kell megtalálnunk. Ez lényegében járatlan, mert ránk vár.

A cölibátus miatt sok kritika éri az egyházat, többek között azért, mert a papi szolgálatot végző atyák munkája során sokszor felmerül, hogy a hívek olyan mindennapi élethelyzetekben kérnek tanácsot tőlük- adott esetben a párkapcsolat, vagy a gyereknevelés kapcsán-, amikről az atyáknak nincs és nem is lehet saját tapasztalatuk. Talán ez is lehet az oka annak, hogy néha az atyák hasonló kérdésekben történő megnyilatkozásai kissé elvontak, elméletiek. Hogyan lehet áthidalni ezt, hogyan lehet érvényes, hiteles útmutatást adni papként olyan területeken, amit az atyák adott esetben nem, vagy csak kevéssé ismernek? Fel lehet valahogyan készülni erre? 

Én elválasztanám a cölibátus kérdését a tanácsadástól. A cölibátusról magáról azt gondolom, hogy ez nem dogmatikai kérdés, tehát bármikor egyetlen rendelkezéssel megváltoztatható. Sejtésem szerint a kötelező papi cölibátus éppen mostanság sok kérdést vet fel a nyugati egyházban. Azt hiszem, hogy muszáj elgondolkozni a dolog tarthatóságáról. 

Ami meg a tanácsadást illeti: az élet számos területén fogadunk el tanácsot olyantól, akinek éppen az segíti a munkáját, hogy kívülről és távolról láthatja a helyzetünket. Gondoljunk csak a pszichológusokra. Nem attól lesznek hozzáértők vagy kevésbé hatékonyak, hogy ők maguk is megtapasztalták a problémát. Ugyanakkor azt is értem, hogy a kényes vagy súlyos helyzetben nehéz mit kezdeni azzal, ha a pap nem képes a valóságra reagálni, és szent közhelyekkel vagy ügyetlen poénokkal reagál. De ez – szerintem – nem áll szoros összefüggésben azzal, hogy házas-e, vagy sem.

Akkor mi lehet az oka annak, hogy sok pap nem tud a valóságra reagálni, és hogyan lehetne ezt a problémát feloldani (akár a papok képzése során, akár más úton)?  

Amennyire rátlátásom van a papképzésre, mindenképpen előrelépnek gondolom, hogy az utóbbi időben a teológiai tárgyak mellett hangsúlyosan megjelent a pedagógia és pszichológia is. Ez nagyszerű és fontos, ugyanakkor az az érzésem, hogy ugyanilyen fontos — vagy még fontosabb — lenne a kulturális antropológia oktatása is (ami pillanatnyilag teljesen hiányzik), hiszen a szemináriumból kikerülő fiatal papok még mielőtt pszichológiai vagy pedagógiai problémákkal találkoznának, “terepmunkások” lesznek, és szükségük lenne valamiféle rálátásra akár barátságos, akár kevésbé befogadó közegben dolgoznak. Clifford Greetz amerikai antropológus például arról beszél, hogy minden kultúrát az adott kultúra saját fogalmain keresztül lehet igazán megérteni, és hogy az emberi viselkedés minden aspektusának több jelentése van… Ennek tudatában pl. könnyebben szót értenének azokkal, akik részben vagy egészben másként látják a világot. Vagy távolságot tudnának tartani a politikától.

Ugyanakkor azt sem szabad elhallgatnunk, hogy az úgy nevezett “valóság” integrálása a kereszténységben spirituális kérdés is, és hogy “fizika” nékül minden metafizika előbb-utóbb hamissá válik. Legalábbis szerintem.  

Az értelmesebb emberek körében szerencsére általánosan elfogadott tény, hogy nem lehet előítéleteket támasztani valamely társadalmi  vagy bármilyen más csoport  egészével szemben néhány tagjuk tettei vagy viselkedése miatt. Ehhez képest meglepő tapasztalni, hogy ezek a többnyire tanult, értelmes, gondolkodó emberek, akik egyébként elutasítják az előítéletek minden formáját, mennyire elutasítóan és gyűlölettel beszélnek adott esetben az egész egyházról-és általában a papokról- csak mert mondjuk volt egy rossz élményük, vagy sokszor még nem is saját maguk tapasztaltak ilyesmit, csak hallottak valakiről, akivel egyszer mondjuk túl szigorú volt egy pap. Mi lehet ennek az oka, és az egyház, illetve egy pap vagy egy szerzetes mit tud az ehhez hasonló előítéletek ellen tenni? 

Ilyenkor, az az érzésem, több dolog is egymásra vetül. Első (és nem biztos, hogy a legvastagabb) réteg a pap ügyetlensége, emberi esendősége, hibája, bűne (amit nevezhetünk sokféleképpen). Ezt nem lehet kimagyarázni. Abból azonban, hogy a papokkal szemben általában súlyosabb indulatok törnek elő az emberekből, mint pl. a pedagógusokkal vagy orvosokkal szemben, két dolog következhet: egyrészt, hogy esetleg többet hibáznak, mint ők, a másik, hogy van itt még valami indulatforrás. Amikor ezen töprengünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hit és az azzal kapcsolatos események életünk nagyon érzékeny részét alkotják. Ha ez nem működik, vagy nem úgy működik, ahogy ezt a belső egyensúlyunk megkívánná, szükségszerűen okokat keresünk. Az okokat pedig legegyszerűbb odakint meglelni. 

 „Az alak: az arcban megvalósuló Istenhez való hasonlatosság. Az istenhez való hasonlatosság láttán joggal mondhatjuk; ím, ez Isten képe; s ha Isten képe előttünk van, előttünk van tehát Az is, Akit e kép ábrázol.” Mondja Florenszkij Az ikonosztázban. Az Ön által ismert Krisztusábrázolások közül melyiket érzi magához a legközelebb, a leghitelesebbnek? Miért? 

Azt hiszem, nem szokványos a képekhez fűződő viszonyom: szeretem a képeket és rettenetesen érdekel a működésük, ugyanakkor kicsit tartok is tőlük. Láttam és megcsodáltam Rubljov Szentháromság-ikonját Moszkvában, mindig lenyűgöz Caravaggio, Rembrandt vagy El Greco világa, de nem igénylem, hogy állandóan nézzem őket, nem nagyon hiszek pl. a reprodukcióknak, sokkal szívesebben hívom elő a képeket az emlékezés által. Ebből az is következik (vagy következhet), hogy pl. szeretem az üres falakat.

Bár azt hiszem, nincs „kedvenc” képem, nem szeretnék kibújni a válasz alól: tavaly szeptembertől decemberig Londonban voltam, és ott szinte hetente (volt, hogy egy héten többször is) megnéztem a National Gallery-ben Piero della Francesca Jézus megkeresztelkedése című képét. Nem egyszer úgy éreztem, igen bensőséges viszonyba kerültünk.