"Mintha Tamási Áron népe is elvesztette volna a humorát”- Interjú Markó Bélával

Ayhan Gökhan- Izsó Zita

Markó Béla író, költő és, nem utolsó sorban: politikus, az RMDSZ alapító tagja és korábban a román kormány miniszterelnök- helyettese. Közéleti pályájáról, a politikával járó nehézségekről (is) kérdeztük. 

Gondolkodott valaha azon, hogy milyen lett volna, ha Magyarországon fut be politikai karriert? Lát különbséget és hasonlóságot a határon túli és a magyarországi politikusok habitusa, vérmérséklete, irányítási elvei között? Beszélhetünk hungarikum-számba menő politikusi magatartásról?

Én tulajdonképpen botcsinálta politikus vagyok. Erdélyi bot püfölte erdélyi hátamat, hogy 1989 után politikussá legyek. Erdélyi szükség hívta életre azt az erdélyi politikát, amely másutt életképtelen lenne. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy Magyarországon fussak be egy politikai pályát, sőt bármennyire is képmutatásnak tűnik, amit most mondok, nekem valószínűleg az volt a szerencsém, hogy politikusként sem politikai, hanem írói karriert képzeltem magamnak. Aztán egy idő után politikus lettem persze, de ismétlem, erdélyi módra. Az utóbbi időben meg-megkérdezik tőlem, néha szemrehányólag is, ami titokban természetesen jólesik, hogy miért nem folytatom Magyarországon ezt a mesterséget. Többek közt azért sem, mert őszintén szólva nem nagyon érdekel a doktriner politika, nem tudom elképzelni magam egyetlen ideológia szolgálatában, és amihez értek esetleg, az úgynevezett nemzetpolitika, az ma csak retorika Magyarországon. Fenn az ernyő nincsen kas, ahogy mondani szokás. Meg aztán van itt dolgom elég Romániában, hogyha már nem aktív politikusként, hát majd morgolódó értelmiségiként. Van-e különbség a határon túli és magyarországi politikusok között? Igen, van. Nekünk nem kellett gyorstalpalással jobbra vagy balra besorolnunk, mi úgymond érdekvédelmi politikát folytatunk, ami nagy előnyünk, de néha-néha hátrányunk is. Hungarikum? Hát legfennebb negatív értelemben tudok ilyesmit, mondjuk azt, hogy a magyar politikus jóleső felsőbbrendűségi érzéssel keveri össze a Balkánt és Bizáncot. Vagyis balkáninak nézi a szomszéd népek politikusait, köztük a románokat, miközben ők bizony bizáncian ravasz tárgyalópartnerek. Valamikor réges-régen értettünk mi is ehhez, aztán elfelejtettük, és mára már kínunkban azt is kitaláltuk, hogy ez a bizánci türelemjáték nem erkölcsös dolog, nem magyar ember gyomrának való. Lehet. Csakhogy akkor Bethlen Gábort, akinek éppen tavaly volt a négyszáz éves évfordulója, gyorsan ki kellene tagadni a magyar történelem pantheonjából. Mi még nem tagadtuk ki.

Ha politikusként vezetett volna naplót, utólag van olyan, azóta történelmi ténnyé vált esemény, amit sajnál, hogy nem írt le? (Ha igen, és szabad elmondania, mi volt az?)

Hogyne. Általában sajnálom, hogy nem vezettem naplót az elmúlt huszonöt évben, csak feljegyzéseim vannak a különböző tárgyalásokról, meg a régi előjegyzési naptáraim. Azt hisszük, hogy megjegyezzük a fontos dolgokat, és nem jegyezzük meg… Tessék naplót írni! Ezt most már másoknak tanácsolom. Történelmi tények? Marosvásárhely 1990-ben végig... Négyszemközti beszélgetések minden magyar miniszterelnökkel... Minden román miniszterelnökkel... És így tovább. De azért sok mindent fel tudok még idézni hálistennek. Mondjuk az RMDSZ 1996-os kormányra lépését Romániában. Az volt az egyetlen titkos megállapodás, amelyet valaha is aláírtam. A másik aláíró Emil Constantinescu, a későbbi román államelnök volt. Az egész szöveg pedig talán két rövid mondat. Mi támogatjuk a Romániai Demokratikus Konvenció államelnökjelöltjét a választásokon, és ők vállalják, hogy velünk együtt kormányoznak. Ennyi volt. Aztán heteken át féltünk, hogy idő előtt napvilágra kerül valahogy. Nem került. Az az egyezség talán megváltoztatta Románia jelenkori történetét. Ezt ma már nehéz megmondani. Sem azelőtt, sem azután titkos paktumokat nem kötöttem, bár ezt kevesen hiszik el nekem.

Sok politikai gondolkodó úgy tartja, hogy a magyarországi rendszerváltás alapvetően elhibázott módon ment végbe, mivel sok, a szocialista rezsimben szerepet vállaló politikus, illetve közéleti személyiség át tudta menteni politikai és gazdasági hatalmát. Mennyiben volt más a romániai rendszerváltás a Magyarországon lezajlotthoz képest? Hogy látja, Romániában sikerült teljes mértékben lezárni és feldolgozni a múltat?

Mindkét országban, sőt egész Kelet-Közép-Európában hasonló módon ment végbe a rendszerváltás. Gyorsított ütemben próbálták az új politikai vezetők átállítani ezeket a társadalmakat a piacgazdaságra, ami oda vezetett, hogy nem igazi privatizáció, hanem valamiféle újraelosztás történt. Ugyanez a helyzet az egypártrendszerről a többpártrendszerre való áttéréssel. Nálunk Romániában, legalábbis az RMDSZ-ben nem tölthettek be vezető szerepet az egykori pártfunkcionáriusok, de ettől még a magyar közösségen belül is megfigyelhető volt ugyanaz, mint a románoknál: a köpönyegfordítás. Azt szoktam mondani, hogy a káder nem vész el, csak átalakul, például baloldaliból jobboldalivá lesz nagyhirtelen. Most kezd kiderülni, hogy a felszínt átfestettük, de a múltat bizony máig nem emésztettük meg. És nem is fogjuk, amíg azt a kényelmes álláspontot valljuk, hogy csak néhány ember bűne, ami annak idején lezajlott. Ha az ember szétnéz Romániában, lassan kiderül, hogy itt is mindenki ellenálló volt, aki él és mozog. Pedig a kommunizmust nemcsak tankokkal, hanem tömegtámogatással is csinálták. Erről pedig nem beszélünk. Ami azért baj, mert amiből nem okulunk, az könnyen megismétlődhet. Nem az ideológiára gondolok, hanem általában mindenféle fanatikus víziókra. Néha az az érzésem, hogy ez már történik is velünk megint.

Az Erdélyben élő magyarok és a magyarországi magyarok közt milyen eltérést emelne ki? A jövőtlen-pesszimista, sötét magyar rosszkedv nem ismer határokat és elér mindenhova?

Magyar ügyekben nálunk a pohár félig tele van, tehát félig üres. Lehet választani. Én a félig tele változat mellett vagyok, mert ez erőt ad: 1989-ben üres volt, ma már félig tele, egyszer majd megtelik. De úgy látom, ma nem az én retorikám az igazán nyerő, ismét megtanultunk keseregni, annak sem örülünk, amit elértünk. Pedig mi értük el, nem más. Siránkozó magyarok vagyunk, határon innen, határon túl. Mintha Tamási Áron népe is elvesztette volna a humorát. Esküszöm, gyermekkoromban még megvolt.

A magyarországi fiatalokra jellemző -tisztelet a kivételnek-, hogy nem nagyon tartják fontosnak a közéleti aktivitást, inkább a közöny jellemzi őket. Például ez mennyire sajátja a határon túli fiataloknak?

Az RMDSZ az utóbbi években is folyamatosan fiatalodott. Amikor módunk volt rá, fontos pozíciókba is bevittünk egészen fiatal politikusokat, több huszonéves államtitkárunk is volt. Persze, a politikában kell a tapasztalat is, főleg olyan bonyolult helyzetekben, mint amiben mi vagyunk. Én a közönyt nem érzem. A tanácstalanságot, vagy akár a túlzott alkalmazkodást, az opportunizmust viszont igen. Erre vigyázni kellene. Az idősebb generációnak ugyanis legalább van viszonyítási alapja, az 1989 előtti állapot. A fiatalok sokszor csak kapkodják a fejüket Erdélyben, hova nézzenek: Bukarest felé, Budapest felé? Egyik sem túl biztató látvány manapság.

Ha utazhatna egyet az időben, Erdély melyik történelmi korszakába menne vissza? Melyikben vállalt volna szívesen politikai tisztséget?

Bethlen Gábort emlegettem, mégsem abba a korba mennék vissza politizálni. Látni az akkori világot, azt igen. Érdekes, hogy én sohasem a jövőbe, inkább a múltba szerettem volna utazni, ha lehetséges lenne az időutazás, megnézni egy szerszámot, egy ingvállat, egy női cipellőt, egy konyhát, egy asztalt, egy pitykét, egy csuprot, egy kamrát, egy házat belülről, ilyesmiket. De ha már fantáziálunk, politikai tisztséget a tizenkilencedik század második felében vállaltam volna, egészen a huszadik század elejéig. Akkor rontottuk el mi magyarok Erdély sorsát végleg, akkor nem értettük meg, hogy baj lesz, ha ki nem találunk valamit, egy sajátos konstrukciót, románoknak, németeknek is elfogadhatót. Nem találtunk ki semmit. És baj lett. Visszamenni pedig lehetetlen. Az idő egyirányú, visszafordíthatatlan, görbülhet már a tér erre vagy arra, de talán valamit tanulhatnánk az elődök kudarcaiból.