2014. január 23., csütörtök

„Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez az igazság”- Interjú Győrffy Ákossal


Ayhan Gökhan- Izsó Zita



Magyarországon állítólag minden második ember költő. Akár hihető, akár nem ez a túlzásba vitt állítás, azzal mindenki egyetért, hogy hazánkban a csak művészetből megélés vajmi keveseknek adatik meg. Néhány költő polgári foglalkozásának jártunk utána, avagy mit csinál a magyar költő, ha nem verset ír?
Első alanyunk Győrffy Ákos Aegon és Mészöly-díjas szerző, aki jelenleg szociális munkásként dolgozik egy hajléktalanszállón.

(Fotó: Bach Máté, Vagány Históriák)
Széchenyi István írja a Naplójában: „Megértem, hogy némely ember hosszas bántalmazások és megalázások után, melyek ellen védekezni nem tud, végül önérzetét, s minden hajlamát a becsületességre és érvényességre elveszti, és a legaljasabb vétkekbe és bűnökbe süllyed.” Előfordul, hogy teljesen lemondtok egy hontalan emberről? Mert lehetetlen segíteni rajta, túl agresszív, elutasító, annyira önsorsrontó tehát, hogy a viselkedésével mások testi épségét veszélyezteti. Mi történik a leglehetetlenebb emberekkel? Van részmegoldás?
Hát, bonyolult, összetett, megválaszolhatatlannak tűnő kérdés… Öt éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Ez az öt év elég volt ahhoz, hogy találkozzam ilyen „lehetetlen” emberekkel, magyarán olyanokkal, akik önmagukról és a világról is régen lemondtak már. Vagy talán pontosabb úgy, ha azt mondom, végérvényesen elfordultak önmaguktól és a világtól. Olyan emberek, akik számára a külvilággal való kapcsolat egyetlen megmaradt formája az agresszió. A hajléktalanszállók funkciója pedig nem az, hogy az ilyen emberekkel bármit is kezdjen. Tudom, hogy kegyetlenül hangzik, de ez az igazság. Ezek a „leglehetetlenebb” emberek általában börtönben végzik vagy meghalnak erőszakos halállal. Tertium non datur.
Mit érzel reggelenként, a munkahely ajtaján belépve? Van olyan idézet, mondat, amibe ilyenkor belekapaszkodhatsz? Vannak alkalmazható, érvényes vigasz-mondataid?
Nincs semmilyen idézet, nincs semmilyen mondat. Legalábbis nekem nincsenek idézeteim vagy mondataim. Ezerszer elhasznált közhely, hogy egy szociális munkás a személyiségével dolgozik, kénytelen vagyok én is ezt mondani, mert tényleg nincs más eszközöm, mint én magam. S hogy mit érzek? Őszintétlen lennék, ha azt mondanám, hogy részvéttel a szívemben lépem át a szálló küszöbét reggelente. Ez is egy munkahely, az ember óhatatlanul meg kell, hogy keményítse a szívét, másképp nem megy. Ami nem azt jelenti, hogy kiölöm magamból a részvétet, az együttérzést. Inkább azt jelenti, hogy az ingerküszöb egyre magasabbra kerül. Már észre sem veszek olyan dolgokat, amiken kezdő koromban még megdöbbentem volna. Egy fekélyes lábszár bűze nem különösebben feltűnő már. Egy télvíz idején mezítláb érkező ember látványa sem tölt el döbbenettel. Az ember egy ilyen helyen sok mindent lát, olykor olyasmit is, amit nem kéne látnia. (Van ilyen kategória egyáltalán? Van olyasmi a világon, amit nem kéne látnom? Költői kérdés…)
Ezek a mindent és mindenüket elvesztett emberek a hitüket is elvesztették? Jellemző rájuk a vallásosság? Milyen a viszonyuk a vallással? Istenharag van bennük? Gyűlölet?
Amennyire látom, sem istenharag, sem gyűlölet, inkább apátia és üresség van bennük. Visszatérő szófordulat az ügyfelek körében, hogy amikor a születési évüket bediktálják, hozzáteszik, hogy de minek. Tehát hogy születtem ötvenhétben, de minek. Erről van szó. A hajléktalanságban az üresség, a funkciótlanság érzése a legmeghatározóbb. Hogy nem kellek senkinek, nincs szükség rám, teljesen mindegy, hogy élek-e még vagy már meghaltam. Nem vár senki, nem számít rám senki, senkinek nem jelentek semmit. Mintha nem is léteznék. Bizonyos tekintetben nem emberi állapot. A hajléktalan nélkülözi mindazokat a kötelékeket, amelyek emberré teszik az embert. Persze most általánosságban beszélek, de a nálunk megforduló hajléktalanok többségére valóban jellemző ez az állapot. Miközben láttam már olyat, hogy valaki éjszaka a szálló udvarán a Bűn és bűnhődést olvasta. Vagy Tolsztojtól a Feltámadást. De nem ez a jellemző. Sokszor jut eszembe Samuel Beckett, ha rájuk gondolok. Mindnyájan becketti figurák. A világ, amelyben élnek, valójában elviselhetetlen. Nem csoda, hogy szinte mindegyikük masszív alkoholista. Ezt nem is lehet tiszta tudattal elviselni. Az már az életszentség kategóriája lenne.
Megfigyelhető, hogy a nehéz helyzetbe került emberek, többek között a szegényebb sorsú cigányok helyzetének javítására szánt programok, a felzárkóztatásukra kiírt uniós pályázatok gyakran semmire sem jók, messze nincs közük a segítéshez. Hogy látod, a hajléktalanok helyzetének a megoldására lehet komoly esély? Vagy a valóság száraz ténye a lehetetlennel folytatott küzdelem lenne? A legkétségbeejtőbb az egészben, hogy gyakorlatilag ma bárkiből hajléktalan válhat egyik napról a másikra.
Szociális munkásként talán nem mondhatnám, de mégis azt kell mondanom, nincs esély a hajléktalanok helyzetének megoldására. Abban a formában legalábbis nincs, ahogy ma próbálják/próbáljuk kezelni ezt a problémát. Mert nyilvánvaló, hogy a hajléktalanszállók nem a megoldást jelentik. A hajléktalanszálló átmeneti megoldás, miközben vannak olyan hajléktalanok, akik húsz éve élnek hajléktalanszállón. A hajléktalanok többsége olyan mentális és fizikai állapotban van, ami alkalmatlanná teszi a rendszeres munkavégzésre. A kitörés ebből a helyzetből ilyen állapotban nem lehetséges. Csak a fiataloknak van erre esélye, akik még nem gyökereztek bele ebbe az állapotba. De a fiatalok (akik egyre nagyobb számban vannak jelen a szállókon) számára is könnyebb útnak tűnik a bűnözés, a lopás, a rablás, a kábítószer, a prostitúció. Sok fiatal hajléktalan a testéből él, ez fiúkra és lányokra egyaránt igaz. Az úgynevezett felzárkóztatási programok nevetségesek, többnyire csak arra jók, hogy valakik zsebre tegyék az ilyesmivel járó pályázati pénzek egy részét. A rendszerváltás óta semmiféle érdemleges állami beavatkozás nem történt a hazai cigányság felzárkóztatására. Azt lehet mondani, hogy a magyar állam lemondott a cigányságról, sorsukra hagyta őket, nem számolva a következményekkel. Mert a következmények borzalmasak lesznek, már most is borzalmasak, ez egyre nyilvánvalóbb. Ma Magyarországon minimum egymillió olyan ember él, akikről az állam lemondott. Mélyszegénységben élő cigányok, mélyszegénységben élő nem cigányok, hajléktalanok. És ott van még további kb. kétmillió ember, akik bármikor hajléktalanná válhatnak, elég csak kicsit megpöckölni a hátukat, hogy a szakadékba zuhanjanak a családjukkal együtt. A számok, amelyekkel itt dobálózom, nyilván nem pontosak, de nagyságrendileg mégis erről lehet szó. A saját bőrömön is érzem, mit jelent a kiszolgáltatottság, mit jelent az állandó fenyegetettség érzése. Ma Magyarországon ez a kiszolgáltatottság általánosnak mondható, és nem látok arra utaló jeleket, hogy ez a közeljövőben megváltozna.
Mik a tapasztalataid, mi fáj a legjobban ezeknek az embereknek? Hogy nincs hol lakniuk, hogy nincs családjuk, vagy, hogy alá vannak rendelve mindenki más jóindulatának? A szituáció is egy alárendeltségi viszonyt feltételez: ő a földön ül vagy fekszik, és én fentről, úgymond „lenézek” rá.
Hogy mi fáj nekik a legjobban? Az „egész”, azt hiszem. Önmaguknak is fájnak, önmagukat is nehezen tudják elviselni, és persze mindannak a hiányát, ami „normális” emberré tehetné őket. Család, gyerek, munka. Képzeljük el, hogy átnéznek rajtunk vagy undorodnak tőlünk, nincs kihez fordulnunk, nincs senkink, a gyerekeinket tíz éve nem láttuk, az életünkben nincs jelen a szeretet, csak az agresszió, a durvaság, az egymásra következő napok pokoli körforgása. Csak ismételni tudom magam: elviselhetetlen. Vagy csak nagy mennyiségű alkohollal elviselhető, ami ahhoz kell, hogy minél hamarabb elpusztuljak, de a pusztulásomig vezető utat is lehetőleg öntudatlanul tegyem meg.
Manapság sajnos nagyon sokan nem fordulnak kellő részvéttel a hajléktalanok felé, mert úgy tartják, hogy „nem akarnak dolgozni”, illetve az a mondás is gyakori, hogy „saját maguk rontották el az életüket, az egészet maguknak köszönhetik.” Mennyire jogos az ehhez hasonló ítélet, valóban mindenkit a saját hibái juttattak ebbe a helyzetbe, vagy vannak olyanok is, akik inkább szerencsétlen külső tényezők, adottságok következtében kerültek az utcára?
Egy olyan társadalomban, ahol a polgárok jelentős része napi kenyérgondokkal küzd, egyszerűen nem lehet elvárni azt, hogy a nála is sanyarúbb helyzetben lévőkkel sorközösséget vállaljon. Ennek nem kellene így lennie, lehetne másként is, de nincs másként, így van. Azzal együtt van így, hogy mindig lesznek olyan önzetlen emberek, akik segítő kezet nyújtanak a rászorultaknak. Magyarországon is vannak ilyen emberek, nem is kevesen, de a társadalom egészére nem ez a jellemző. Szinte csak azt hallani az utcán, a kocsmában, hogy a hajléktalanok maguk tehetnek arról, hogy ilyen helyzetbe jutottak. Ami virágnyelven azt jelenti, hogy felőlem dögöljenek meg, az sem érdekel. Elég sok életútinterjút készítettem hajléktalanokkal, és ezek alapján felvázolhatók bizonyos tendenciák. Így például az, hogy a későbbi hajléktalanok általában mélyszegénységben élő családokból kerülnek ki. Olyan környezetből, amelyben intenzíven jelen van az agresszió, az alkoholizmus, a válás, a családon belüli erőszak. Ilyen környezetből jőve nagyon nehéz nem hajléktalanná válni. Ha ilyen közegben szocializálódik valaki, attól nehéz elvárni, hogy felnőttként olyan mintákat tegyen magáévá, amelyeket hírből sem ismer. Ha nincs tapasztalata a rendszeres munkáról, a működő, szeretetteljes családról, a gyengédségről, az egymásra figyelésről, a kötelességtudatról, onnan kezdve egy olyan pályára fog állni, ami az aluljárókba vagy a hajléktalanszállókra vagy a börtönökbe vezet. Ha így közelítjük meg a kérdést, az mondanám, hogy sok hajléktalan esetében már gyerekkorban eldőlt a kérdés, egyszerűen nem volt más választása, mint a marginalizálódás. A minták itt is nagyon fontosak. A mélyen bevésődött negatív mintákból nem származnak sikertörténetek, csak kudarctörténetek. A mai negyven-ötven éves hajléktalanok szülei általában csak azért nem voltak már maguk is hajléktalanok, mert a Kádár-rendszerben ilyen formában nem létezhetett hajléktalanság. Létezett persze akkor is, csak körmönfontabban, de ez más történet.
A legegyszerűbb persze azzal elintézni, hogy maguk tehetnek róla, így a mi felelősségünk is azonnal megszűnik. De ezek hosszan elhúzódó, bonyolult folyamatok, amelyekért voltaképp az egész társadalom felelőssé tehető. Mi mindnyájan. Akik hagytuk, akik mindent eltűrünk, akik birkaként megyünk a többi birka után, akik nem akarjuk észrevenni, amit látunk, akik a homokba dugjuk a fejünket és hagyjuk, hogy mindenféle gazemberek azt tegyenek velünk, amit akarnak. Mert nagyjából erről van szó, erről a paralizált társadalomról, amely paralizált társadalom semmiféle felelősséget nem vállal semmiért, másokra mutogat és magába roskad vagy artikulálatlanul üvöltözik. Egy ilyen állapotban lévő társadalmon már szinte semmi nem kérhető számon.
Ezeknek az előbb említett, könnyelműen ítélkező embereknek az elképzeléseit talán némileg megváltoztatná, ha felismernének az otthontalan emberekben valamilyen rokon vonást, érzést, egyszóval valamit magukból. Éreztél már valaha olyat, hogy van valami közös egy hajléktalan emberben és benned – természetesen nem általános, fiziológiai dolgokra gondolok, hanem valami olyanra, ami érdemes volt arra, hogy megjegyezd-, és ha igen, mi az (és hogyan élted meg ezt a közösséget)?
Közösséget nyilván érzek, de ez a közösség, hogy is mondjam, metafizikai jellegű. Ez a peremvidéki lét, ez a bizonytalanság az enyém is. Miközben persze (legalábbis erről győzködöm magam) az én életemnek talán még vannak perspektívái, az övékkel ellentétben.
Sokan azt gondolják, az állam alapvető feladata lenne, hogy minden nehéz helyzetbe került emberről gondoskodjon, mások azt mondják, hogy oldják meg maguk, megint mások úgy érzik, nekik is kötelességük segíteni, és szívesen adakoznak. Végső soron kinek a feladata lenne, hogy segítsen ezeken az embereken?
Egy társadalom többek között attól társadalom, hogy a nehéz helyzetben lévő tagjain megpróbál segíteni, hogy senkit nem hagy lecsúszni, elsüllyedni. Egy rendezetten működő társadalom legalábbis ilyen, ilyennek képzelem. A magyar társadalom minden, csak nem rendezetten működő társadalom, így aztán nem is elvárható, hogy normális reakciói legyenek ezekre a problémákra. Miközben persze olykor tanújelét adja annak is, hogy valahol a mélyben még mindig motoszkál benne valami az összetartozás élményéből (lásd árvizek, „hóhelyzet” stb). Az államtól természetesen nem várható el, hogy a társadalom helyett elvégezze ezeket a kellemetlen feladatokat. Be kéne látni, hogy amint Szent Pál mondta, „tagjai vagyunk egymásnak”, s hogy amíg ez nem így van, a helyzet semmivel nem lesz jobb, csak rosszabb. De persze megoldási javaslataim nekem sincsenek, jobbára tehetetlen szemlélő vagyok, mint a legtöbbünk.
A leépülésnek nyilván van egy folyamata. Ha valaki utcára kerül, melyik az a pont, amikor még visszafordítható a folyamat, amikor még van esély arra, hogy a hajléktalan ember visszailleszkedjen a társadalomba? Nyilván ez az a határ, amikor leginkább eredményre vezethet bármilyen segítség, támogatás. Ilyenkor kinek a jelenléte a legfontosabb, ki vagy mi segíthet a legjobban a semmi határán álló embernek: a szociális munkás, az állam, esetleg az adakozó emberek?
Nagyon fontos, hogy a hajléktalan lehetőleg ne hospitalizálódjon, azaz ne szokjon rá túlságosan arra, hogy ingyen jut ételhez, orvosi ellátáshoz, ruhához, bármihez. Természetesen krízishelyzetekben mindezeket biztosítanunk kell a számukra, de hosszú távon nem szabad, hogy „belekényelmesedjenek” a hajléktalanellátó rendszerbe. Mert igen sok hajléktalan számára egy idő után tökéletesen megfelel ez az állapot. Hogy a kisujját sem kell megmozdítania a napi egy tál meleg ételért, az orvosi ellátásért, a télikabátért. Ebből adódik az, hogy hajléktalanszállókon járva könnyen lehet az embernek olyan érzése, mintha egy különös óvodába csöppent volna, ahol nagyra nőtt, elhanyagolt külsejű gyerekeket zsúfoltak össze, akik összevesznek péksüteményen, televízió-távirányítón, forró teán, és akik úgy gondolják, hogy nekik minden jár, és ez a minden azonnal jár. Ez a hospitalizáció, és ennek a mostani rendszernek ez a legnagyobb veszélye. Hogy épp az ellenkező hatást éri el, hogy még azt a kevés öngondoskodásra való készséget is kiöli a hajléktalanokból, ami máskülönben talán még mozgósítható lenne. A hatékony szociális munka éppen a „képessé tevés” aktusán alapulna, de tömegszállásokon elképzelhetetlen bármiféle hatékony munka, csak tűzoltásról lehet szó.
Láttál már hajléktalan embert boldognak? Igazi, átélt, tudati boldogságra gondolunk, nem valamilyen szer által okozott delíriumra. Fel tudnád idézni, hogy mi okozta ezt? (Mivel lehet valódi örömet szerezi az otthontalan embereknek?)
Egy saját élményemet mesélném el. Egyszer, még kezdő szociális munkás koromban odajött hozzám egy ügyfél, és sírva köszönte meg, hogy az utcán köszöntem neki. Egyszerűen annyira elszokott már attól, hogy emberként tekintsenek rá, hogy mélyen megrendítette egy egyszerű köszönés. Ez persze nem az én érdemem volt, én nem tettem mást, csak köszöntem. De ennek alapján talán fogalmat alkothatunk arról, hányadán állnak ezek az emberek az önbecsüléssel. Ez is egyfajta rendhagyó, furcsa boldogság. Vagy az, amikor néhányuk zenél. (Mert működött a szállón korábban egy hajléktalanokból álló zenekar). Zenélés közben néha láttam egyikük-másikuk arcán valamit, ami talán a boldogságra hasonlított. Vagy inkább olyan fokú belefeledkezés volt az, hogy rövid időre nem voltak jelen önmagukban. De ezek kivételes, ritka pillanatok. Mint a boldogság általában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése