Ayhan Gökhan
Az összes
könyved közül melyikre vagy a legbüszkébb és miért? Újra
szoktad olvasni egyes könyveid? Milyen érzés?
Szerencsére nem egy
könyvem viselkedett olyan jól, hogy, mint rátarti szülő, büszke
lehessek rá. Nem azért, mert jó tanuló, nem azért mert bajnok
valamilyen sportban. Hanem azért, mert némelyikben sikerült
valamit megcsinálnom, amit mások nem tudnak, ami nem vagy alig volt
még a magyar irodalomban. A
Vörös István gép vándorévei-ben
úgy fölépíteni egy verseskönyvet, mint egy filozófiai munkát,
versről versre továbbépítve és variálva bizonyos fogalmakat. A
Fénylovasok
olyan gyerekeknek szóló verses mese lett, ahol a szeretet
létrejöttéről, Istenről, az ember, mint fenomén geneziséről
tudtam beszélni. A Gagarin-nal
olyan regényt sikerült létrehozni, melyben a cselekmény
fordulatai és a humor egyensúlyban vannak, és az egész száz
százalékig adekvát velem, benne van, amit a világról el akarok
mondani.
Nagyon utálom a
könyveimet újraolvasni korrektúrázáskor, egyéb alkalmakkor
pedig nem szoktam. Legfeljebb, ha felolvasásra választok ki
valamit, akkor ütöm fel őket. Az viszont nem rossz érzés. Tudok
örülni annak, amit már megcsináltam.
Elégedett vagy a
tanári pályával? Megéri ma tanárnak lenni? Vagy bolond, aki ma
tanár lesz Magyarországon?
Természetesen
bolond, de szerintem tudni kell ellenőrzött és szabályozott
keretek között bolondnak lenni.
A tanár az egyik
legfontosabb hivatás egy ország jelene és jövője szempontjából.
Az egyetemi oktató helyzete kicsit más. De az is közszolgálat.
Nekem abszolút megéri csinálni, mert imádom. A diákokat, azt,
hogy mennyire nyitottak, tehetségesek, egyenesek, erkölcsileg
tiszták, jót akaróak, bátrak, okosak, ötletesek, humorosak,
toleránsak. Nagyképűség nélkül mondhatom, hogy sokat tanulok
tőlük, rengeteg mindenre inspirálnak.
A Pázmány Péter
Katolikus Egyetemen évek óta Lackfi Jánossal együtt csináljátok
a kreatív írás szemináriumot. Mik a tapasztalataid, valóban
tanulható az írás? Fogékonyak rá a diákok?
Ha nem lenne
tanítható az írás, akkor nem tudna senki írni. Ha magától
tanulja meg valaki, az akkor is tanulás. Namármost, ha valamit
megtanulunk, márpedig minden csecsemő analfabéta, akkor az
tanulható, és ami tanulható, az egyúttal tanítható is. A
tanítás a személyes fejlődéshez való segítséget jelenti.
Igen, lehetséges segíteni a másiknak, még ebben az önző
szakmában, az irodalomban is. A diákok fogékonyak a tanításra, a
gondolatokra. Tanítható az írás, mert a diákok úgy akarják,
hogy az legyen. Hajlandók tanulni, hajlandók fejlődni. Hajlandók
felnőni.
Tudtommal Lackfi
János otthagyja az egyetemet. Ez milyen változást hoz a kreatív
írás esetében? Lesz-e új tanár, mondjuk egy kortárs író, vagy
te elviszed a hátadon az egészet?
Ez természetesen
nem lehet az én magánszámom. A következő félévtől két-három
váltakozó vendégelőadóval szeretnénk színessé és izgalmassá
tenni a stúdiumunkat. Neveket egyelőre nem mondok, mert még nem
tárgyaltunk velük konkrétan, de nagyon jó írókról és egyúttal
kitűnő tanárokról van szó.
A diákok közt
találtál komolyan írónak készülő hallgatót? Felvilágosítottad
az íróság nehézségeiről? Nem riadt vissza?
Persze, hogy
találtam, találok folyamatosan, és már jó néhány olyan volt
diákunk van, akinek könyve jelent meg, vagy bejutott az év legjobb
írásaiból összeálló antológiákba. Sokakra lehetünk büszkék
Lackfi Jánossal.
A szakma szépségeit
és buktatóit igyekszem minél összetettebben megmutatni a
diákoknak. De kifejezetten le nem beszélnék róla senkit, csak
azért, mert nehéz. Hiszen minden nehéz, ha magas fokon csináljuk.
Nem is lenne erkölcsös épp a tehetségeseket lebeszélni, és a
tehetségteleneket a pályán felejteni.
Milyen könyvön,
könyveken dolgozol jelenleg? Azért könyveken szerepel a kérdésben,
mert nálad sosem lehet tudni…
Azaz nálam épp
mindig lehet tudni. Meg se tudom pontosan mondani, hány könyvön
dolgozom. Vagy van már kész. Megjelenésre vár következő
könyvünk Lackfi Jancsival. Címe: Csavard
fel a szöveget! Van
egy kész verseskönyvem: Rilke-fraktál
címen. Kész van a 150
zsoltárom is. Egy
regényt csak át kéne nézni kicsit, de be van fejezve, címe:
Thomas Mann kabátja.
Dolgozok egy másik regényen is, annak a felénél tartok. A
novelláimból bármikor össze lehetne rakni egy könyvet (Búcsú
a mágikus realizmustól).
Ezen felül írok egy színdarabot, mely a terezíni gettóban
játszódik, és egyet a Baltazár színház számára. Ja, és
tudományos munkáimból is összeállni látszik a Mi
az ironikus tudomány?
c. kötet, melynek a cseh kiadására már van szerződésem a
Károly Egyetem kiadójával.
Nálad, aki annyi
könyvet írt, az írás több mint sima pénzszerzés. Az írás, a
kifejezés örök válaszkeresés és válaszadás. Mi lennél te,
Vörös István, írás nélkül? Mit mond el neked az írás?
Az írás a
mindennapjaim része, most, hogy ezt írom, ki van nyitva még egy
verseket tartalmazó fájl, egy cseh regényhez írandó utószó, és
pár műfordítással is kéne foglalkoznom. A versírás, de
bármilyen írás is olyan számomra, mint másnak a gyónás, a
pszichológusával való mélybeszélgetés, a hobbi, vagy egy olyan
titkos tevékenység, amit nem köt a többiek orrára. De még ennél
is több, egyszerűen sok mindent írás közben értek meg igazán.
És az írás öröme nélkül nem tudnám megőrizni életörömömet,
magabiztosságomat, tehát önmagamat. Ha ezért néha még pénzt
kapok, az persze öröm, és legfőképp ajándék. Én maga vagyok
az írás, a Vörös István gép. E nélkül egy másik ember
lennék. Lehetnék, mert egy darabig természettudósnak készültem.
Akkor mondjuk én lennék a Vörös István fénymérő. Vagy a Vörös
István reaktor. (Azért belőlük is igyekszem valamit megtalálni
magamban.)
A fordítással
hogyan állsz mostanában? Van felfedezésre váró, a magyar
közönség előtt ismeretlen cseh szerző?
Peresze, hogy van.
Prózát csak ritkán fordítok. De ötleteim akadnak. Egyik nagy
kedvencem a 20. század derekának jelentős írója, Jiří Weil.
Szerencsére pillanatokon belül itt lesz az első magyar könyve, a
Mendelssohn a tetőn,
most épp ahhoz írom
ezzel párhuzamosan az utószót. Nagyon szeretném elérni, hogy
jelenjen meg valami Egon Hostovskýtól is, tőle egy regény látott
napvilágot a 90-es években magyarul. Milada Součková is nagy író,
ő teljesen ismeretlen még itthon. Ezek klasszikusok már. A
kortársaktól egész jól jelennek meg szövegek. De persze engem a
költők foglalkoztatnak. Jó lenne egy új Seifert-kötetet
csinálni, egy Jan Skácel-kötetet. Dolgozunk volt tanáraimmal,
volt és jelenlegi tanítványaimmal egy 19. századi cseh
antológián, ebből az időszakból nagyon érdekel Jaroslav
Vrchlický elképesztően gazdag költői világa. Őt úgy kell
elképzelni, mintha Arany és a nyugatosok között lett volna egy
Weöres Sándor formai gazdagságával és termékenységével bíró
költő az irodalmunkban. A csehben volt.
A régi időkben,
Kosztolányi, Heltai Jenő és Márai Sándor idejében a magyar írók
tudtak a kortárs külhoni írókról, költőkről, érintkeztek
velük, fordították őket. Ma mi a helyzet? Nincs elszigeteltség?
De, úgy érzem,
van. A próza még hagyján, ám a kortárs világköltészetet
lehetetlen megismerni a jelenlegi hazai kínálatból. Nagyon súlyos
felelőssége a magyar kultúrának, hogy lemondott az ilyen
könyvekről, könyvsorozatokról és folyóiratokról. Egy-két
próbálkozás akad, de ezek csak heroikus kísérletek. Már évek
óta pályázni sincs hova kortárs külföldi verseskönyvekkel,
fordításokkal. Legfeljebb az anyaország támogatásában lehet
reménykedni, de a legtöbb ország erre nem tud vállalkozni. Nagyon
fontos lenne, hogy minden kultúrába be tudjunk tekinteni itthoni
műhelyek segítségével. Ha méltók akarunk lenni elődeink
szellemi teljesítményéhez, ez elengedhetetlen. A világ
irodalmának megismerése nélkül valóban nem várhat más a magyar
kultúrára, mint a poros provincializmus, belterjesség. Eme
belterjesség veszélye már itt sündörög a kertek alatt. Az
egyetemünkön pl. most szűnik meg a cseh szak, legnagyobb
bánatomra.
Lehet tudni
valamit arról, hogy miért szűnik meg a cseh szak?
Különböző okai
vannak kari, egyetemi, országos és világtrendek szintjén. Nem
túlzás ez? Minden világszinten dől el. És személyes szinten is
vannak okai. Ez sem túlzás. Minden a személyek szintjén dől el.
Nem hiszem, hogy végig tudnám mondani az egészet, mert egyelőre
magam is elemezni igyekszem ezt a sokismeretlenes egyenletet. Csak
néhány megjegyzésre, gondolatkísérletre futja. Semmiképp se
szeretném egy ellenünk folyó harc következményeként bemutatni a
történteket. És ki is az az ellenünk? A személyek most nem
érdekesek, de nagyon érdekes az ügy. A bohemisztika, a
szlavisztika, a Közép-Európa-kutatás ügye. Egy olyan országban,
mely két félelmetes katasztrófát szenvedett el azért, mert nem
volt képes őszintén és öncsalás nélkül megismerni a körülötte
élő népeket, nem értette, hogy kikkel van együtt és szemben,
nem ismerte meg azok értékeit (és így saját értékeit se
reálisan), egy olyan országban tehát, mely nem tudja, kik között
él, ezért Trianontól a Don-kanyarig minden csapdába belesétál,
és lakóit nem tudja megvédeni a legkülönfélébb lágerektől és
tömeggyilkosoktól, ott bizony életfontosságú lenne minél jobban
megismerni a körülötte lévő népeket. És e megismerésnek
bármely fórumát bezárni nagyon veszélyes. Elsősorban
Magyarországra nézve.
Persze most a
mellett érvelek, mért tilos, veszélyes és káros becsukni a cseh
szakot, csakhogy ez már megtörtént. Emellett most tűnt el írmagja
is a szlovák szaknak, és szűnt meg a Közép-Európa-program,
továbbá kapott nagyon súlyos, meglehet gyógyíthatatlan sebet a
lengyel szak. Ezek tények. A saját felelősségemet úgy
fogalmaznám meg: Nem találtam rá az alkalmas módszerre és
eszközökre, melyekkel e téves döntéseket megakadályozhattuk
volna. A vezeklésem: növelem a bohemisztikai és szlavisztikai
aktivitásom. Tudományos és műfordítói szinten egyaránt.
Nemzedéked több
tagja, -- Kemény István, Schein Gábor például – írt
politikai-közéleti verset. Téged nem csábított ez a téma?
Szerinted is ilyen rossz ma a helyzet Magyarországon?
Ó, én is írtam.
Az Édes hazám
antológiában nekem is van vagy 5-6 versem. A zsoltárok közül is
nemegy politikus, legalább annyira, amennyire az eredeti zsoltárok
a keletkezésükkor azok voltak. (Lásd pl. a 2012. nyári
Jelenkorban megjelenteket.)
Alighanem rossz a
helyzet, mert a költők önszántukból csak akkor írnak
politikáról, ha nem lehet nem írni róla. Egy amerikai választási
kampány kapcsán kinek jutna eszébe verset írni, bármilyen fontos
esemény is az?
És hiszel a
változásban? Vagy te már csak az anyanyelvedben bízol, a magyar
politika, politizálás jobbra fordulásában nem.
A változásban nem
is kell hinni. A legalapvetőbb tapasztalatok igazolják, hogy mindig
bekövetkezik. Ennél a rezsimnél tehetségesebb és gonoszabb
rezsimek se tudták magukat az örökkévalóságnak megtartani, de
ugyanúgy az athéni demokrácia vagy a római birodalom sem.
Szerintem a választásokat talán meg is lehet nyerni még jelen
körülmények között is. Ez még mindig nem eleve lehetetlen az
ellenzék számára. De ha ez nem is történik meg, akkor se biztos,
hogy a következő ciklust végig tudja csinálni ez a szűk
érdekeket kiszolgáló klikk. Amelyik csak épp azokra az eszmékre
nincs tekintettel, melyeket fennen hirdet. A nemzet és a vallás
érdekli őket legkevésbé. Én a politikájukat nemcsak mint
szabadon gondolkodó európai demokrata kérem ki magamnak, hanem
talán még ennél is jobban mint magyar és mint keresztény. Nem a
választási bukásukat várom olyan nagyon, mert nem igazán fontos
emberek ők nagyképű vergődésük ellenére sem, hanem azt, amikor
a megtévesztett népük szeméről lehull a hályog, és meglátják,
kik mellett békemeneteltek, kétharmadoztak jó részükben
jóhiszeműen, de sötét és aljas módon becsapva.
Mindig is bíztam a
politizálás jobbra fordulásában, megéltem már olyasmit is. De
az anyanyelvemben nagyon bízom, ez igaz. Talán épp ő lesz, aki
egyszercsak figyelmezteti az embereket. Az olyan szavak, mint
fülkeforradalom, nemzeti dohánybolt, nemzeti együttműködés
rendszere épp annyira ordítanak, hogy jaj, fáj a hátunk, émelyeg
a hasunk, mert hazugság van alattunk, bennünk, mint annakidején a
békeharc és az elnöki tanács elnöke kifejezés vagy az árjásítás
és az élettér. A nyelv fölpúposodik a hazugságtól. A
jellemhiba egy idő után nemcsak az arcon hagy nyomot, hanem a
nyelven is.
Utolsó kérdésnek
egy vidámabbat szánnék. Írsz gyerekverset is. Milyen többlettel
bír a jó gyerekvers?
A gyerekvers sokkal
fegyelmezettebb dolog, mint az átlagos vers. Amit a felnőtteknek
bonyolult felszínességgel is meg lehet írni. Persze valójában
nem, de a szerkesztők megveszik az ilyen árut. A gyerekversnek
fegyelmezetten egyszerűnek, de ebből következően bölcsnek kell
lennie. Nem bírom, ha a gyerekeknek szánt prózában mindent
kétszer mondanak, mert a gyerekek hülyék. Nem bírom, ha
gügyörésznek a gyereknek. Sokan akarnak gyerekirodalmat írni,
mert elég sikeres műfaj. De ahhoz fantázia, nyelvi leleményesség,
formai könnyedség is kell, kéne. Ugyanazt nem lehet a gyerekek elé
tenni, amit egyébként csinál az ember. És nem szabad mást se
művelni, mint amire képesek és hivatottak vagyunk.
(Megjelent a Kulter.hu oldalon.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése