Ayhan Gökhan
Az idén hetven éves Simon Géza Gábor zene – és hanglemeztörténész,
zenei újságíró több évtizeden átívelő munkássága során értékes megállapításokat
tett a magyar jazzről, nem beszélve hiánypótló bio-diszkográfiáiról. Legújabb
könyvének címe magáért beszél: A zenetudomány mostohagyermeke. Jazztörténeti
kutatásról, az új kötetről és terveiről is faggattuk a magyar jazz mellett
régóta elkötelezett szakembert.
Már több mint fél évszázada foglalkozol magyar jazztörténeti
kutatómunkával. Az első magyar jazztörténeti kutatócsoport tevékenysége pedig a
múlt homályába vész. Erről alig lehet információhoz jutni.
Az első magyar jazztörténeti
kutatócsoport Szabolcsi Bence és Maróthy János ösztönzésére már az 1970-es évek
elején rövid ideig foglalkozhatott a korai magyar jazztörténettel. A munkát
akkor hatalmi szóval leállították, mert hogy egyes modernisták szerint mi az
improvizatív tánczenével foglalkoztunk
és nem jazztörténettel. Ez ráadásul a hozzá nem értés teteje volt, hiszen az
improvizatív tánczene kifejezés az angol/amerikai szlengben a jazz dance, vagy
hot dance. Sőt időnként a sweet jazz kategoriában emlegetett zenekarokat is ide
sorolták. Ezekben a stílusokban, ilyen "fedőnévvel" játszottak a
nálunk az 1970-es években is agyonajnározott amerikai jazzbandek: Benny
Goodman, Fletcher Henderson, Count Basie, Jimmy Lunceford, Jimmy Dorsey, Tommy
Dorsey, Lionel Hampton és mások. Ráadásul ezeket a zenekarokat már csak azért
is sokat lehetett akár a magyar jazzmuzsikusok részére egykorvolt mintaként is
emlegetni, mert a gramofonlemezeiket jobbára magyar kiadásban, préselésben is
meg lehetett vásárolni.
Ilyen előzmények után az 1970-es
években természetesen nem jelenhetett meg a magyar jazz történetét átfogó,
igencsak vaskosra tervezett kötet sem. Az általunk Fekete Kéznek nevezett
öntörvényű hajóágyú "természetesen" nem engedte megjelentetni a már a
kereskedelmi forgalmazási értesítőkben is jelzett kétlemezes magyar
jazztörténeti antológiát sem, amelyet Pál Sándor és Csányi Attila az én
katonáskodásom hónapjaiban állítottak össze.
Ha jól tudom, akkor a munka a nehézségek ellenére sem állt le.
A három kutató, Csányi Attila,
Pál Sándor és jómagam természetesen folytattuk a kutatómunkát. Szabadidőnkben, magánemberként
tovább dolgoztunk, persze különböző intenzitással. Nem nyugodtunk és más
nyilvánosságra hozatali lehetőségek után néztünk. Én például a vidéki
jazzklubokban tartottam magyar jazztörténeti előadásokat. Találtunk réseket a
sajtóban, sőt, később a könyvkiadásban is. Így a kutatások egy része itt-ott
azért nyomtatásban is megjelenhetett és ezekért egyetlen szerzőnek és
szerkesztőnek sem kellett még csak korholással sem szembenéznie.
A legcsúnyább támadást egyébként
Csányi Attila élte meg egy, csak szakmai papírral rendelkező, de semmit nem
tudó, lényegében semmihez sem értő, állami státuszban levő senki részéről. Ő
Csányi korai, az egész későbbi hazai jazz hangfelvételi kutatásokat megalapozó diszkográfiai
eredményeit olyan stílusban pocskondiázta, hogy az egyenesen vérforraló volt.
Attila akkor nagyon elkedvetlenedett és abba is hagyta az ez irányú
tevékenységét és más irányban ment el a jazzkutatásban. Én viszont alaposan
felpaprikázódtam és a külföldi partnerekkel is együttműködve, összesen több
mint félezer(!) zenésszel és kutatóval
együttdolgozva, azóta három összefoglaló nagy magyar jazzdiszkográfiát
publikáltam. A 2005-ben megjelent változat már 1156 oldalas volt.
Az abszolút paradox helyzetet az
is jól mutatja, hogy az első komolyabb összefoglalót Pál Sándor már 1982-ben
publikálhatta a Népművelési Intézet(!)
pop-jazz-rock módszertani(!) kiadványsorozatában. Az én első, igen
vékony kötetecském pedig az előbbi intézet átszervezésével létrejött Országos
Közművelődési Központ támogatásával jelent meg 1990-ben.
Nekem sok rádióadásom volt a
Nemes András nevével fémjelzett, évtizedekig futott rádiósorozatban, a
Gramofonsztárokban is, ahol Martiny Lajos, Chappy és mások jazzfelvételeiből
többrészes sorozatokat készítettünk. Az egykori első magyar rádiós
jazzszerkesztő, Pál révén a rádiós jazzmagazinokba is bekerültek a
hangfelvételek, amelyeket már kommentálni is lehetett. Csányi pedig egy nagyszabású
magyar jazztörténeti sorozatot készített a Magyar Rádiónak. Érdekes módon
ezeket a rádióadásokat még a szocializmus építésének kellős közepén sem
érinthette a Fekete Kéz tiltása! Merthogy akkoriban, azaz az 1960-as évek
elejétől a rendszerváltásig a Magyar Rádió volt a magyar jazzélet egyik
legfontosabb fellegvára, amely nem engedett effajta külső beleszólást a napi
programjaiba. Ha jól meggondoljuk, ennek jó oka, pontosabban: hagyománya volt,
mert a Magyar Rádió már megalakulásától kezdve, azaz az 1920-as évek közepétől
a jazz egyik mecénása volt s kiemelten kezelte a hazai jazzbandek élő
fellépéseit.
Számos bio-diszkográfia is megjelent a jazz területén. Libisch Károly
Szabó Gáborról készített egy kötetet, Te Zoller Attiláról és Bacsik Elekről,
valamint a kortárs zeneszerző Hollós Mátéról csináltál bio-diszkográfiákat. Jut
eszembe. Kerestem, de nem találtam Bartók Béla diszkográfiát. Létezik, hogy a
huszadik század külföldön is legjelentősebbnek tartott magyar komponistájának
nincsen naprakész diszkográfiája?
Sajnos klasszikus zene területén
a helyzet ma sem jobb, mint évtizedekkel ezelőtt, holott pénz, paripa, fegyver,
létszám(!) van. Erről nem kisebb személyiség, mint Dobszay László beszélt már
1984-ben!
Jellemző a magyar zenetudomány
ezen ágának komoly hiányosságára, hogy az egyetlen használható klasszikus zenei
diszkográfiát, a Gustav Mahler diszkográfiát egy közgazdász, Fülöp Péter
készítette, amely már két kiadást is megért. Ráadásul a feldolgozott teljes
anyag, amely Fülöp úr magángyűjteménye, összesen négyezerötszáz(!) hang- és
képhordozó pedig bármikor tanulmányozható a Budapest Music Center (BMC)
könyvtárának teljes nyitvatartási idejében.
Sajnos még csak hasonló jó sem
mondható el a legismertebb magyar klasszikus zeneszerzők hangfelvételeinek
feldolgozásával kapcsolatban. Nincs semmilyen használható diszkográfia Bartók
Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő, Hubay Jenő műveiről, hogy
csak néhányat említsek az eddig semmilyen formában el nem készült diszkográfiák
hiányából. Sajna itt még mindig a kottaközpontúság a fő szempont és a
hangfelvételek legtöbbjéről még ilyen egyszerű összegyűjtött formában sem lehet
tudomást szerezni. Márpedig a diszkográfiákra az internes korban van igazán
szükség, mint alapvető tájékozódási pontra, amiből meg lehet tudni, hogy az adott
felvételt ki, mikor, hol rögzítette és az milyen hang és/vagy képrögzítő
eszközökön jelent meg. Ebből a szempontból rendkívül fontos az újrakiadások, az
esetleges válogatások, műrészletek kiadásának rendszeres figyelemmel kísérése
is.
Részemről, mint tudománytalan
dolog, teljesen elfogadhatatlan a részletes diszkográfia nélkül megjelenő
bármilyen tudományosnak nevezett szaktanulmány, pláne kötet. Enyhén szólva
"vicces" ha egy huszadik századi magyar zenész életrajza pontos, szakszerű
diszkográfia nélkül jelenik meg. Ezek nyomdai munkálataira nem szabadna pénzt
áldozni. Sajna az itt-ott feltűnő diszkográfiai morzsák pedig a teljes
szakmaiatlanságot mutatják, holott az imént említett Fülöp Péter, mint hazai
megvalósítású alapmű, példaképül szolgálhatna valamennyi zenetudományi
diplomával rendelkező számára. Merthogy tanulni, a jó példákat átvenni sosem
késő! Mert mint a magyar közmondás mondja: Jó pap holtig tanul!
Az elmúlt két évről úgy beszéltél mostanában, hogy újjászülettél.
Igen, mert a pokoli betegségek, a
negyven napos kórház után majdnem teljesen váratlanul két nagy feladat jött a
jazzéletembe. Ezek hozták meg az igazi gyógyulást!
Hosszú évek óta szerettem volna
egy komolyabb magyar jazztörténeti kiállítást összehozni és néhány újabb jazzkötetet
megjelentetni. Mindezeken már jó pár éve dolgoztam. 2015 végén és 2016 első
felében a Nemzeti Kulturális Alap és a lebonyolító Magyar Kereskedelmi és
Vendéglátóipari Múzeum (MKVM) jóvoltából mindez, számos kiegészítő eseménnyel,
például egy nagyszabású jazzkoncert sorozattal együtt, létrejöhetett, sőt, még 12
előadóval megrendezhettük az első igazi Magyar jazzkutatási konferenciát is. A
konferencia teljes anyaga pedig alig egy hónappal később meg is jelenhetett. Ez
utóbbi a maga nemében mindenképpen magyar könyvkiadási rekord is.
A második ügy meglehetősen
váratlanul következett be, bár részemről összességében ennek is körülbelül
három évtizedes előzményei voltak. A Magyar Művészeti Akadémián (MMA) létrejött
az Elméleti Tagozat, amelytől felkérést kaptam egy rég dédelgetett tervem
megvalósítására. Ez a nyolc esztendővel korábban három nyelven, önálló
kötetekben is megjelent K.u.K. ragtime - Az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime
korszaka című könyvem folytatására vonatkozott.
Az 1990 óta megjelent magyar
jazztörténeti témájú köteteimben - főleg terjedelmi okok miatt - sajnos csak
nagyon vázlatosan tudtam írni erről a korai magyar jazzkorszakról és 2015-ben
már ugyancsak fickándozott bennem a téma. Semmiképpen sem szerettem volna egy
nagyon vaskos, ám unalmas szakmunkát készíteni, mert az messze nem az én
asztalom. Azt mindig meghagytam az állam által fizetett alkalmazottaknak.
Valamennyi korábbi munkám is tudományos ismeretterjesztő mű volt, ezért nagyon
felsóhajtottam, amikor az MMA Elméleti Tagozata kifejezetten tudományos
ismeretterjesztő művet kért, kevés lábjegyzettel és meglehetősen sok színes
illusztrációval.
Pár hónapot kaptam egy kötetre,
amelynek szaklektora a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének
vezetője, Binder Károly lett. A könyv végül A zenetudomány mostohagyermeke - A
jazz és hatása Magyarországon 1920-1950 címmel jelent meg. Én kértem, hogy egy
CD melléklettel nagyon ritka, korai magyar jazzfelvételekkel turbózhassam fel a
kötetet. Erre is lehetőséget kaptam.
Az alcím alapján úgy gondolom, hogy ezúttal talán még a korábbiaknál is
interdiszciplinárisabban gondolkodtál és írtál.
Igen. Én az első, 1964-es
kutatási pillanatoktól kezdve sohasem csak a kimondottan jazz-zenei
vonatkozásokat, a történeti folyamatokat kerestem. Gyakorlatilag már az első
napon hangfelvételi, gramofonlemezkiadási adatokat is kerestem. Hamarosan
elkezdtem kutakodni a korabeli jazztáncok világában, de megvettem és elolvastam
minden olyan szépirodalmi művet is, amelyben jazzt sejtettem. Ilymódon hatalmas
magánkönyvtáram keletkezett. Csak a kimondott szépirodalmi művek (regények,
versek, novellák) duplasorosan megtöltik az egykori igencsak méretes családi
könyvszekrényt.
Anno, úgy az 1960-as években úgy
állították be, hogy a jazz és az irodalom kapcsolata, közösködése valamilyen
újfajta úri huncutság, mintha ez valahol a nálunk is hamar piedesztálra emelt
amerikai beat-költőkkel/írókkal, Kerouackkal és társaival kezdődött volna.
"Illetékes elvtársak" úgy néztek az általam előszedett kötetekre, mintha
a Holdról hoztam volna őket, pedig csak az antikváriumokba kellett rendszeresen
ellátogatni és persze élénk kapcsolatot tartani mindazokkal a magángyűjtőkkel,
akik nemcsak a zenére magára, de a jazz irodalmi vonatkozásaira is haraptak.
Tőlük, a magángyűjtőktől lehetett a legtöbbet tanulni.
Hogyan érzed, ebben a kötetben mivel sikerült a legjobban meglepned a
szakmát és a nagyközönséget?
Az egész kötet csupa-csupa novum,
de azt hiszem, hogy a Mi a jazz? - Vélemények. A magyar nyelvű
jazz-szakirodalom kezdetei című igencsak vaskos fejezettel "vágtam
fejbe" a legtöbb őshívőt éppúgy, mint a zenetörténeti és a szociológiai
vonatkozásokat egyaránt tanulmányozókat.
Merthogy eddig itthon mindig az 1960-as évek modern jazz szemléletéből
visszatekintve nézték le a korai magyar jazzt, az akkori jazzéletet és így
teljesen fals képet kaptak. Mélyreható kutatásaimból, mindenekelőtt a korabeli
napisajtóból(!), ezek között számos kis vidéki és országhatáron túli újságból,
kiderült ugyanis, hogy az 1950 előtt alkotó magyar zenetudósoknak és más
szakmák művelőinek, komoly ismeretei voltak a korabeli jazz mibenlétéről s
ezeket módomban állt pontosan beidézni a kötetben - természetesen csak részben,
mert teljes idézésük önmagában kitöltötte volna a kötet teljes terjedelmét.
Az újkori önjelölt próféták
messze nem ismerték, talán meg sem akarták ismerni és így nem is érzékelték azt
az alapot, ami nélkül egyetlen tudományágban sem lenne szabad történeti
kérdésekkel foglalkozni, merthogy a zene egységes egész és ezen belül a modern jazz,
ugye, nem a semmiből szállt alá. Én a kötetben egy 1979 szeptemberi kutatási
kérdőívre adott válaszból idéztem egy ELTE joghallgatótól: "Jazz az, amit
az adott korszakban és helyszínen, megszólalása pillanatában jazznek
tartanak."
Ha erre nem figyelünk, azaz a
dolgokat nem interdiszciplinárisan szemléljük és dolgozzuk fel, akkor valódi
tudományos eredmények helyett csak okoskodások lesznek. Arra pedig semmi
szükség.
Nekem úgy tűnik, hogy ez, az immár 38. köteted nagyon kemény talapzaton
áll s ezt jól mutatja az is, hogy a könyvnek szokatlanul sok bemutatója volt és
lesz. Igen jelentős a kritikai visszhang is.
Az ősbemutatót a pesti Vigadóban
tartottuk. Pár héttel később volt egy fantasztikus este Budán az MKVM-ben, ahol
főleg az Elméleti Tagozat vezetője, Solymosi Tari Emőke jóvoltából briliáns
estét kaptak a résztvevők. Azóta Vácott és Szentesen is bemutatkozott a kötet,
mégpedig két olyan helyszínen, ahol az elmúlt fél évszázadban sohasem
szerepeltem semmilyen formában. Ősszel pedig folytatódnak a bemutatók.
A Mostohagyerek immár számos
rádió- és tv-adónál is jelentős lehetőséget kapott. Összességében sok órai
adásidőről beszélhetünk máris, holott néhány betervezett adás még nem is
perfektuálódott. Recenziók, interjúk jelentek meg a nyomtatott sajtóban és az
internetes felületeken is.
Hogyan tovább?
A Mostohagyerek kötettel az volt
az igazán nagy problémám, hogy az anyag összeválogatása után, a kötet fő
tartópilléreinek tényleges összeállításakor, vagy 3-4 héttel a kezdetet
követően már a megadott körülbelül négyszázezer leütésnyi mennyiség duplája
állt rendelkezésre. Én ugyanis ötvennégy éve folyamatosan gyűjtöm az anyagokat,
teljesen függetlenül attól, hogy éppen "hivatalosan" milyen
projekten, vagy projekteken dolgozom. Amit a magyar jazztörténethez kapcsolódó
anyagokból bárhol találok, azt rögtön archiválom. Így mindig van néhány
kötetnyi anyagom, s amikor jön egy kiadási lehetőség, akkor a kiadó/támogató
elképzeléseinek megfelelően rengeteg, korábban nem ismert anyagot és főleg
összefüggéseket tudok prezentálni. Ahogyan nagy tanítómesterem és támogatóm, zenei
pályám elindítója, Pernye András mondta: Nem ismételgetni kell a dolgokat,
mindig újakat kell bemutatni és ezzel fenntartani a műfaj különböző vetületei
iránt való érdeklődést. Ennek jegyében én sohasem toldozgatom-foldozgatom a
korábbi írásaimat, hanem a rengeteg új anyaggal teljesen új utakat keresek,
hogy teljesen más megvilágításban, összefüggésben mutathassam be a zenét és az
azt körülvevő világot. Dobszayt idézve: "A magyar zenetörténet nem érthető
meg a magyar történelem nélkül, de nemzeti történetünk ismerete sem teljes a
magyar zeneélet ismerete nélkül."
Nekem most például csak az 1950
előtti magyar jazzmozgalomról több vaskos kötetnyi összegyűjtött anyagom van,
amit rendezni kellene. Irodalom, film, képzőművészet, tánc, divat és persze a
koncertek, rádióadások, kottakiadványok anyaga, vagy éppen a magyar nyelvű
jazzhumor, amik mind mind publikálásra, kiadóra, támogatóra várnak.